Petőfi Népe, 1991. február (46. évfolyam, 27-50. szám)

1991-02-02 / 28. szám

1991. február 2. • PETŐFI NÉPE • 5

A FŐISKOLA SEM SÍK LA ETA KI CSOMBOR TERÉZT

j

A szubrett

igazi könnyei

• Még félig Csombor Teréz, már félig Bessy.

Sok helyütt ma is családi háborúságot gerjeszthet, ha a jó tanuló kislány vagy fiatalember bejelenti: színész lesz. Különösen falun.

Az alattyáni Csombor Teréznek szerencséje volt szüleivel, környezetével. Egy kis jászsági településről került az ország akkor egyik legjobb társulatához.

— Száz libának parancsoltam nyaranta. Csak fütyültem és szinte röpültek utánam. Igazi falusi kislány voltam, jól éreztem magam otthon. A középiskola befejezése után tanítóképzőbe készültem, de nem sikerült az első felvételim. Egyetlen pont hiányzott a sikerhez. Akkor nyomott a kezembe egy újsághirdetést a szomszéd néni. Statisztákat keresett a szolnoki színház, erre hívta föl a figyelmemet.

— Miből gondolta ismerőse, hogy érdekli a hirdetés?

, — Törzsvendége volt nyári cirkuszainknak. így neveztük esztrádszínhá- zunkat. Belépődíjat is szedtünk szavalatokból, táncokból, kis jelenetekből álló műsorunkért. Mivel tanultam ba- lettezni, beírattak zeneiskolába, énekeltem a gimnázium jó nevű kórusában, én lettem a fő szervező és a főszereplő.

— Nyilván felvették a Tisza-parti városban.

— Majd’ elájultam, amikor Székely Gábor igazgató szerződtetett, sokak közül engem választott.

— Ismét szerencséje volt. Nagyszerű rendezők dolgoztak akkoriban a Szigligeti Színházban.

— Hamar kiemelt a kórustagságból Bor Jóska, a mostani győri igazgató. Apró, de jó szerepeket kaptam Horváth Jenőtől és Valló Pétertől is.

— Odahaza mit szóltak pályaválasztásához?

— Örvendeztek. Ma már falun is tudják, hogy nem a munkahelytől függ az emberi tisztesség. A téeszben is vannak fiúzó lányok, italozó férfiak, akárcsak a színházakban. Ki ilyen, ki olyan. Gyönyörű családi életet éltem 13 évig. Nehezen, sok sírással viseltem el felbomlását a közelmúltban.

— A Mosoly országában is igazán sír esténként?

— Valódi könnyeket sírtam. Beleélés típus vagyok.

— Most is tudna sírni?

Igen.-v«*'

• Egy kis feszűltségoldó móka a fotósnak, a színpadra lépés előtt. (Straszer András felvételei)

— És nevetni.

— Már nehezebben.

— Miért hagyta ott Szolnokot, ha olyan jól érezte magát?

— Tanulni küldtek. Először egy társulati stúdióban képeztem magam, majd fölvettek a főiskola egyik zenés osztályába. Most én mondom, hogy kis szerencsével szereztem diplomát. Ha nagyon őszinte lennék, azt mondanám: némi megalkuvással.

— Miről mondott le?

— Kicsit magamról, igazi egyéniségemről. Másokkal együtt összetörtek, sablonokba szorítottak, lebénítottak. Bár addigra már kicsit fáradt emberré vált Kazán István osztályfőnökünk, jó hangulatban teltek az órák. Összehasonlíthatatlanul lelkesebben fogadták a mi első vizsgaelőadásunkat, mint a Vámos László osztályáét. Óriási sikerem volt Molnár Ferenc Ibolyájában. Csak akkor éreztem, hogy valami gubanc lehet, amikor tanáraim furcsa sajnálkozással néztek rám az osztályozó konferencia után. Simon Zsuzsáék ki akartak rúgatni.

' — Az említett hölgy legszívesebben néhány fővárosi kerületre korlátozta volna a színészutánpótlást. Nagy művészeink közül jó néhányan be sem kerülhettek az egyéniségeket legyaluló főiskolára.

— Tanáraim kiálltak mellettem. Osztálytársaim közül Szolnoki Tibort is alkalmatlannak ítélték. Mivel maradhattam, őt sem küldhették el. Beleszürkültem a kívánalmakba, 3 év után diplomásként kereshettem helyet.

— Miért választott vidéki társulatot?

— Hívtak több helyre a marhavásáron — így mondjuk a végzősök szerződtetését —, de a már Szolnokról ismert Bor Jóska ajánlata volt számomra a legrokonszenvesebb. Jól választottam, szép évadokat töltöttem Győrben is, kiheverhettem a főiskolát.

— Az ottani művészeti főtitkár a társulat üdvöskéjének nevezte, mégis búcsút mondott a dunántúli városnak?

— Volt férjemmel Nyugatra készültünk. Többször hakniztunk Ausztriában, kialakultak ismeretségek. Bejelentettük távozásunkat, de csak én kaptam volna jó szerződést. Jobbnak láttuk, ha új helyet keresünk idehaza. Gyerekünket is közelebb akartuk tudni anyámhoz.

— Itt csak második-harmadik szerepe után kedvelte meg igazán a közönség, vált népszerűvé.

— Biztos helyről jöttem a bizonytalanba. Kezdetben idegenül, egyedül éreztem magam, pedig csak a teljes bizalom légkörében tudok kinyílni.

—- Most már jegyzett név a Csombor. Kedvelik, fejlődőképesnek érzik, sokak szerint a körülmények kedvező alakulásával szerepkörének honi legjobbjai közé kerülhet. Milyen feladatokat érez leginkább kedvére valónak? Gondolom, magas koloratúra hangja befolyásolja szereplehetőségeit.

— Eddigi szerepeim közül legjobban a Marosát szerettem és a Mit. Ebben a szerepkörben csupa jó feladat van, mindegyiket közel érzem magamhoz. Otthon játszom legszebb szerepemet: van egy kisfiam.

— Marad?

— Ha lehet, igen.

Heltai Nándor

ARIER

BAJAI ^

KULTURÁLIS SZEMLE

«9QQ/I

Bajai

kulturális

szemle

„Baja a magyar kisvárosfejlődés egyik sajátos típusát képviseli. A fő jellemző: viszonylag hosszú városi múlt, aránylag korai, de hamar be- fulladó-visszamaradó polgárosodás. A dinamikus iparfejlesztési periódusokból való kimaradás. Csak az utóbbi 10-15 évben erősebb nekilendülés”. így jellemzi a festői szépségű Duna-parti kisvárost Bánlaky Pál szociológus, az új bajai kulturális szemle, az Ártér első számában. Hosszasan idézhetnénk a tanulmányrészletből (Értelmiség egy kisvárosban), hogy plasztikusan megjelenjen előttünk a valódi motívum: miért is próbálkozik újra és újra reménnyel, önbizalommal egy maroknyi urbánus értelmiségi közösség, hogy megteremtse folyóiratát, szellemi műhelyét,-az értékmentés és ♦skü- letés fontos intézményét. Egy-egy ilyen lapfolyam szerkesztői és doná- torai a múlt — rossz és jó — tapasztalataiból is bölcsességet merítve tudják: mind a városnak, mind a nemzetnek szüksége van a helyi kultúrák egészet gazdagító megnyilvánulásaira. Vitathatatlan ugyanis, hevesen sürgeti a művek születését, ha van nyitott tér a megjelenésre.

Ezért is dicsérhetjük az Ártér munkatársainak városgazdagító buzgalmát, hogy a kulturális kincsek közreadásának egyáltalában nem kedvező, zűrzavaros időkben fontosnak találták a — tervek szerint évente négy alkalommal megjelenő — revü életre hívását.

A bajái Fondü Kert emeleti helyiségében minden hónap első csütörtökén találkozó szerkesztők (Gyulavári József, Katanich Ferenc, Merk Zsuzsa, Eördögh Endre, Schmidt Antal és Bálint Attila) az első füzetben a várossal és a környékkel állandóan vagy ideiglenesen szellemi közösséget vállaló, országosan is hírnevet szerzett írók, költők és tudósok munkáiból adnak közre gazdag válogatást. '

Ördögh Szilveszter „egy hosszabb eszmefuttatáshoz” szerzett gondolatai a nép, nemzet, önismeret gondolatfüzér csomói szerint szület- 'tek.

Sokevics Dénes egy bácskai horvát költő, a hercegszántói sokác halászmester fia, Markó Dekic portréját vázolja föl. Majd „Gyermekkorom csónakja” címmel szép emlékezést olvashatunk -a jeles poétától.

Hiánypótló, fontos összefoglalás a neves művészettörténész, Dömötör János tanulmánya: A képzőművészet Baján. Schwalik József dr. oknyomozó írásában az élete utolsó 283 napját a bajai városi kórházban eltöltő Nagy István festőművész betegségéről, halálának okáról és körülményeiről emlékezik meg.

A jeles exegéta, Reisinger János Jézus „boldogság-mondásai” címmel ad közre elemzést. A publikációk sora Kadbedó Tamás „Céllovaglás” című memoárrészletével, valamint a Bajai Céllövész Társulatra való emlékezéssel zárul, melyet a köztiszteletben álló órás és ékszerészmester, Gesztes (Gebhardt) Jenő írt.

Az elegáns megjelenésű füzetet Brachinger Tamás, Szekeres László és Dékity Márk versei emelik; Bajza Lajos fotói gazdagítják. ra-> itn,Célunk bírják'a szerkesztők az olvasói -y^VözletfeL .tít, hogy, rgz egyetemes es a helyi kultúra jelen legyen a város szellemi életében, folyóiratunk bátorítson, gazdagítson és közös cselekvésre ösztönözzön.” Nos, a közreadott munkákat áttanulmányozva, nem tehetünk ehhez mást: kívánjuk magunk és mások örömére, hogy a premierszámhoz hasonló színvonalon sikerüljön a szándék további megvalósítása, a folytatás is.

Farkas P. József

RÓZSA ENDRE:

A szülői ház

Nincs sajgóbb, égetően fájóbb emlékezet, mint amit a növényzet őriz meg gyarapodó és vastagodó gyökereiben, kiterebélyesedő lombjaiban, évgyűrűketygyüjtő és sorakoztató törzseiben, nehezedő és megátalkodott göcsörtjeiben, itt-ott már lehulló fakérgeiben, a nagyok mellé kéretlen odacsöppent süvöl- vény jócskáiban. Abba, a visszavonhatatlan ténybe pedig egyenesen be- leborzongok, hogy a régi, kedves diófa nincs többé, április táján nem potyogtatja körbe az udvart zöld kukacaival, örökös játékos kedvével — mint egy nagyapó — nem nyújtja ágait ki segítőén, hogy hintát vagy tornagyűrűket aggassanak rá; hogy lényegében az egész udvar apraját-nagyját szórakoztassa.

A diófáról, amely már nincs, eszembe jut egy emlék. Anyám combjába kapaszkodva megszep- penten állok, hosszú ideig a diófa tövénél levő pincebejáratnál, a harmadik-negyedik lépcsőfokon toporogva. Anyám is szorongva, aggodalommal teli figyeli, mint zúgnak, bőgnek, az acéldongó zümmögésénél százszorosán erősebben el felettünk a liberátorok, a szolgálatot teljesítő angol repülőgépek. Szerencsére, nem nyitnak géppuskatüzet ránk, nem is bombáznak. Majd másutt — nem itt, nem most. Ilyenkor hallgatom ijedten bal oldali szomszédunk, Gizi néniék rádiójában: „Figyelem! Figyelem! Baja, Bácska, Baranya térségében repülés, zavarórepülés.” Ilyenkor aztán elviselhetetlen, agykápráztató hangon felüvöltenek a város szirénái is. Eduárd Munch Sikoltás című, világhírű képe — amit ekkor még nem ismerek, hiszen csak hároméves vagyok — a lényeget illetően és alapvetően megtörtént. Tanúsíthatom: a tenyeremmel erősen be tapasztom mind a két fülemet, s mint a fába szorult féreg, ordítok, és ar- tikulátlan hangokat hallatok a végkimerülésig — amíg a szirénák abba nem hagyják.

Akkoriban sokat gondoltam arra, hogy ezt a szégyent, gyalázatot, ezt az emberkínzást miért kell csinálni még külön, hiszen a repülőgépek, ha arra járnak, amúgy is megteszik a magukét — ha tetszik ez az emberfiának, ha nem. A következő emlékem, amit örökre megőrzők, változtatott viszont ezen a kétségemen. Akkortájt — 44 októbere felé — szigorú parancsba adták a lakosságnak, hogy építsenek maguknak úgynevezett bunkereket. Nos, a mi udvarunkon — miután arról a földdarabról már betakarították a házinéniék a kukoricát — annak rendje és módja szerint, a felnőttek ástak egy bunkert. Én is ott okvetetlen- kedtem, a kis ásóval szorgalmasan

lapátoltam kifelé a sárga agyagot. Belefeledkeztem a tevékenységbe, vagy valahogy figyelmen kívül kerültem — nem tudom —, csak azt: addigra az egész háznép a bunkerben volt már. Amikor rémült kiáltásokat hallok — egymás szavába vágva, torkaszakadtukból kiáltják: Aaadriskaaa! Aaandrás! En nem hallottam a repülőgép zúgását, bizonyosan azért, mert túl alacsonyan mentek fölöttünk. Csodálkozva vettem észre, hogy porzó kis szökőkutak támadnak hozzám egészen közel, majd azt éreztem, hogy egy kéz beránt a bunkerbe. Anyám jött ki a fedezékből, és vitt le, lélekszakadva .. . Amikor hálát adtak a Jóistennek, hogy megmenekültem, már pityeregtem. Géppuskalövedékektől menekültem meg, vagy inkább

— mentett meg anyám.

Szó szoros értelmében a leglélegzetelállítóbb kalandom abból az időből egy aknatalálatnak a közelünkben történt becsapódása volt. Akkoriban nem a Sándor utca 14- ben, hanem a Kiss szomszédéknál, a 12-ben voltunk, biztonságosabb pincében. Csak arra emlékszem, hogy iszonyatos légnyomás szorított a falhoz apámat és engemet. Az akna rézsűt fúrta át a házat, és a következő utca egyik szuterénlaká- sának az ablakában robbant, ahol

— mint később megtudtam —: szerencsére, senki sem volt otthon. De ami pusztítást a légnyomás Kissék- nél végzett! En például nem hallottam percekig semmit. A pince előtt a falikút jókora félkávája leszakítva, és átvetve az udvar túlsó oldalára. Még meleg, kimúlt kacsák, talpuk az ég felé meredez. Az utcai

bejárattal szemben Csödör bácsi éppen borotválkozott, abban az időben a férfiak az ajtó-ablak keresztfájára akasztották a tükröt — mentőt kellett hívnunk hozzá, annyira benyomta a légnyomás az üveget, és törte ripityára a tükröt — szegény öreg arcát pedig összekaszabolta, merő vér lett. Anyám furamód nem volt ott az aknatalálatnál. 0 hazaugrott — a szomszédban laktunk —, és reggelire kávét melegített mindnyájunknak. Az volt a szerencséje, hogy a kávésibrik egyszerűen odakozmált csikótűzhelyünkre, és — gondos asszony lévén — éppen a „sparhelt”-et tisztogatta, amikot; a robbanás hallatszott...

Tulajdonképpen hálát kell adnom a sorsnak, hogy szülőhelyem — ezt is „szó szerint” kell érteni, itt születtem egy őszi napon, este fél kilenckor, mivel édesanyám még azon a napon is műszakban volt — ez az egy-szoba-konyha-kamra még ma is megvan, ma is áll. Korai eszmél- kedéseim, révületeim, fél- vagy egész álmaim közül nem is tudom, hogy utólag melyek a fontosak.

Azt hiszem, azért mégis a legélesebbek visszatérő álmaim képei. Az egyik, hogy állok a konyhaablakban, s egyszer csak megjelenik tőlünk jobbra a háztetőn egy kopasz, időtlen korú, de pici ember, egész testét fordított suba fedi, végtelenül hallgat, és a kezében egy — ár! Igen, az a cipészeknél nélkülözhetetlen ár! A másik álmom: megyek az utcán, egy gipsz oroszlánszobrot látok, amely, mintegy varázsütésre megelevenedik és elkezd üldözni. Persze, bárhogy is futok — utolér. Tapintása hideg, barátságtalan —

de hiszen még most is gipszből van. Birkózunk, gyötrődünk, nem bírunk egymással. Érdekes módon az oroszlán nem használja legfélelmetesebb fegyverét, a fogait. En viszont előveszem a kiskésemet, és beleszúrok. Megint mintha csak falba igyekezném vágni a bicskámat. Izzadton ébredek. A harmadik visszatérő álmom előtt el kell mondanom, hogy akkoriban igen nagy hallgató közönsége volt azoknak a mendemondáknak, szóbeszédeknek, amelyek gyermekek rejtélyes eltűnéséről szóltak. Ezeket a kisfiúkat, kislányokat egyszerűen — mint a rémálmokban — megették. Az egyik ilyen emberevőnél például az ünnepi lakoma után vette észre az elbeszélő, hogy a csirkelábcsontok erősen emlékeztetnek egy kisfiú ujjperceire ... Szóval én egy olajos szemizzású, fekete kalapos emberrel találkoztam. Visszatérő álmom szerint egy disznóölő késsel megcéloz, ketté akarja vágni hosszában a koponyámat. Mielőtt történhetne valami, verejtékben úszva felriadok.

Nemigen ettünk akkoriban mást, mint babot, krumplit és melaszt. A melasz jó a kukoricalisztből sütött prószához is, de a hagymával kisütött zsírt a prószához inkább a férfiak eszik. Egy este megkérdem apámat: hogy lehet az, hogy mi délben vagy bablevest eszünk krumpli- főzelékkel, vagy krumplilevest babfőzelékkel? Apám szeme hirtelen könnyel telik, feláll, és valósággal kiszalad a lakásból. Persze, vannak jobb napjaink is. Apám a Pécsi Dohánygyárból kincset érő két zsák cigarettát hozott a németek kivonulásakor. Anyám húsz csomagért

cserébe egy körülbelül tízkilós sonkát cipelt haza a piacról. Amint fő, gyanús szagot érzek először én, aztán anyám is: bor sókás az egész sonka. Apám fölmegy a Mecsekre vele és elássa. Aztán, emlékszem, sikerült szereznünk egy kismalacot is, amit apám Rákosi elvtárs tiszteletére Maty inak nevezett el. Szépen nőtt, nődögéit, míg egyszer anyámmal éppen Gerdében voltunk, távoli rokonunknál, és kapják a hírt: azonnal haza kell mennünk, a Matyi „haldoklik”. Irány a szántóföldek, a végkimerülésig futunk, s éppen még a vonatot is elérjük ... Ez az akkor 100 kiló körüli keshedt kisdisznó volt az egész életünkben, amit vágtunk.

Hátsó udvar? Ott fantasztikus dolgok estek meg! Apám a fáskamrában csapta le, és nyúzta meg a nyulakat — hogy gyűlöltem akkor érte! Nem is ettem a nyúlpörköltből vagy vadasból soha, csak negyvenéves korom után kaptam rá. S amikor Hóekék pulykát vettek, volt ám nagy ribillió: Hockné tartotta a pulyka nyakát, Hock egy csapásra fejszével lenyisszantotta, s akkor a pulyka elkezdett rohangálni fejetlenül, vérszökökutat hagyva maga után . . .

De az értelmem is ott kezdett el nyiladozni, a Sándor utcában. Míg nővérem a tésztát gyúrta, megtanította velem Ady: Proletár fiú versét, amelyet én, még ötévesen se, elő is adtam a Budai II. Katolikus Körben.

Ma a Sándor utca 14. udvarán, mindent elborítva, két óriási körtefa áll. Azt hiszem néha, apám és anyám.