Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-17 / 14. szám

1991. január 17. • PETŐFI NÉPE • 3 „Hite erős, szeretete fogyhatatlan” Találkozás a százesztendős nyelvtanárral • Méhesi Éva felvételei testvérem, László versét. Ő a szé­kesfehérvári papi otthonban él. Költő és atya. Székely Margitot nemcsak be­szélgetésünk, hanem a 100. szüle­tésnapja tiszteletére rendezett ün­nepség is elfárasztotta. A Tiszaal­­pári PAX Szociális Otthon több mint hetven lakója és tizenhárom dolgozója készült e nagy napra. Eljöttek — többek között — a Ró­mai Katolikus Egyházi Szeretet­szolgálat igazgatója, Virányi Ottó kanonok, Almási László községi plébános, Novák Lajos polgármes­ter és jó néhány községi diák. Az ünnepeltet emlékeztették ar­ra a napra is, amikor Paskai Lász­ló bíborost az otthonban tett láto­gatása alkalmából ő köszöntötte szavaival. Felelevenítették tanári pályáját, dicsérték azt, ahogyan derűsen, szépen, kedvesen megöre­gedett, elviseli önmagát és máso­kat. A matróna sorra kapta a csok­rokat, s örömmel fogadta egyik kedves költőjének kötetét, Arany János balladáit, amit a polgármes­ter adott át. „De boldog vagyok, a hála tartott meg.” — mondogatta már fáradtan. Győri Lászlóné otthonvezetővel még egy kicsit elbeszélgettünk Szé­kely Margitról, aki a közelmúltban még a pincében almát, krumplit válogatott. Egészsége kitűnő. Napjában még kétszer bemegy a zárdatemplomba imádkozni, s rengeteg levelet ír és kap. Baráti társasága, volt tanítványai közül mindig akad látogatója is. Szíve­sen olvas német és francia nyelvű újságokat, s ünnepekkor ő a vers­mondó. Hite erős — szeretete fogyhatatlan. Pulai Sára A hit — akár vallási eredetű, vagy sem — ha igazán erős az em­berben, talán képes á legnagyobb megpróbáltatásokon is átvezetni. Az, hogy valaki mennyire tud ön­magában, másokban bízni, önzet­lenül szeretetet adni s elfogadni, az is valahol az örökölt hitre, jószán­dékra vezethető vissza. Ezt vallja és hirdeti ma is Székely Margit, akinek hite átsegítette a nem is em­legetett nehéz időkön, a világhábo­rúkon, s elvezette a tiszaalpári szo­ciális otthonba. Bizonyára az sem véletlen, hogy csak a szépre emlé­kezik: — Tudod, kedvesem — mert mindenkihez csak jó szóval, barát­sággal fordul —, ma is emlékszem arra, amikor első napon hazamen­tem az iskolából. Édesanyám meg­kérdezte: mi volt a legfőbb élmé­nyem, mit tanultam. Azt válaszol­tam: Én Isten kegyelméből római katolikus vagyok. És ez hit végig­kísért egész életemen. Sokat utaz­tam, tanultam az angol kisasszo­nyoknál 15 esztendeig. — Úgy hallottam, Margit néni soha sem fukarkodott a szereteté­­vel. . .-— Huszonkét esztendős korom­ban kezdtem el tanítani, magyart, németet és franciát. No, meg törté­nelmet. De nagyon szeretem a latin nyelvet is. Ó! Mennyire mások vol­tak a régi gyerekek! Én arra nevel­tem őket, ha káromkodást halla­nak, mondják: dicsértessék a Jézus Krisztus. Abban a „tilos” időben, amikor nem Volt szabad minderről beszélni — nemhogy írni —, az egyik kislány megtalálta édesapja könyvtárában a Berzsenyi-kötetet, s engedélyt kért az órán, hogy el­szavalhassa a Fohászkodást. Ne­héz volt a régi világ is. „Szájkosár­ral” is kellett tanítani. De hogy nevelhettem, hálás lehetek az Ur­nák. Ez töltötte be az életem. Negyven évvel ezelőtt, hatvanesz­tendősen köszöntem el a katedrá­ról. S most elköszönök tőled is. De mielőtt elmegyek pihenni, elmon­dom neked a csak 97 esztendős Idegenforgalmi rekord Az elmúlt évben 37 millió 632 ezer külföldi látogatott Magyarországra, 51 százalékkal több, mint az azt megelőző esztendőben közölték az MTI érdeklődésére a Központi Statisztikai Hivatalban. A dollárelszámolású országokból — Jugo­szláviát nem számítva — 9 millió 325 ezren ér­keztek hazánkba, s ez 21 százalékos növekedés. A legtöbben Ausztriából látogattak Magyaror­szágra, több mint 5 millióan, 13 százalékkal többen, mint a megelőző évben. A Német Szö­vetségi Köztársaságból 2 millió vendég érkezett, s ez 25 százalékos emelkedést jelent. Figyelemre méltó, hogy Franciaországból 150 százalékkal növekedett a Magyarországra látogatók száma, összesen 159 ezren jártak nálunk. Az Egyesült Államokból 220 ezren érkeztek, s ez 37 százalé­kos növekedést mutat. Jugoszláviából az elmúlt évben több mint 8 millióan jöttek, 84 százalékkal többen, mint 1989-ben. A rubelelszámolású országokból több mint 20 millióan látogattak Magyarországra, s ez 58 szá­zalékos emelkedést jelent. A legtöbben Románi­ából jöttek, mintegy 9 millióan, ami 38-szor (!) több, mint a megelőző évben. A Szovjetunióból viszont 9 százalékkal csökkent a hozzánk láto­gatók száma, összesen 1,8 millióan keresték fel Magyarországot. Az elmúlt évben 13,6 millió magyar állampol­gár utazott külföldre, 6 százalékkal kevesebb, mint 1989-ben. Az idegenforgalmi valutabevételek pontos összesítése még nem készült el, de annak összege várhatóan meghaladja a 800 millió dollárt, ami legalább 60 százalékos növekedést jelent 1989- hez képest. A dollármérleg pedig várhatóan megközelíti a 400 milliós aktívumot, szemben a két évvel ezelőtti, 350 millió dolláros passzívum­mal. Bős—Nagymarosról tárgyalt a parlament környezetvédelmi bizottsága A bős—nagymarosi vízlépcsőrendszerrel kapcsola­tos magyar—csehszlovák tárgyalásokról tájékoztatta Sámsondi-Kiss György, a Dunai Vízlépcső kormány­­biztosa szerdai zárt ülésén a parlament környezetvé­delmi bizottságát. Ezt követően a testület előadókat választott két — már korábban megfogalmazott —, a vízlépcsőrendszerre vonatkozó bizottsági kezdemé­nyezéshez. A'z egyik bizottsági javaslat a bős—nagy­­marosi kérdéskör áttekintésére, a legfontosabb fel­adatok kijelölésére, a másik a Dunán és Dráván létesí­tendő nemzetközi természetvédelmi parkokra vonat­kozik. A'testület elfogadta a csehszlovák szövetségi parlament, környezet védelmi bizottságának meghívá­sát a bős—nagymarosi, illetve más környezetvédelmi kérdések közös megvitatására. (MTI) A gyengén megvilágított lépcsőházban az asztalos szakszerűen dolgozott, hogy ne kelljen levágnia a lemez­­ajtón a lakatot, inkább a pánt leszerelésével bíbelődött, de szerencsére boldogult. A mester munkáját a trafik tulajdonosa és a férje kísérte figyelemmel. Kicsit nevetsé­gesnek tűnt, hogy a saját tulajdonukba erőszakkal kell bejutniuk, de nem találtak más megoldást. A kecskeméti Széchenyiváros Irinyi utcáján bérelt helyiség kulcsait D.­­né, az alkalmazottuk őrizte, de őt már egy hete hiába is keresték, sohasem találták otthon. D.-né a szomszédos lépcsőházban lakott, hat éve együtt az élettársával, há­rom lányával, kettő még az előző házasságból, a legki­sebb apja már R., az élettárs volt. Egyébként D.-nc és R. nem éltek jól. Az ember állító­lag ivott, az asszony nagyon sok pénzzel tartozott a szomszédoknak, az OTP-nek, de jelentős összeget kért kölcsön a munkaadójától is. A trafikot most mégsem emiatt kellett föltörni, az oka sokkal prózaibb volt: né­hány számla, különféle iratok hevertek odabent a polco­kon, ezek most jobban kellettek annál, mintsem, hogy egy vacak lakat útjukat állhatta. Az utcai két kis ablakon meg erős rácsozat feszült. Valóságos érdek­egyeztetést követelnek a szak­szervezetek Az MSZOSZ-hez tartozó szakszervezetek elfogadhatat­lannak tartják, hogy megfe­lelő érdekegyeztetés nélkül az állam, a vállalkozók és a bérből élők közül a kormány­zat az utóbbi körre hárítja a terhek jelentős részét. Ezért mi­előbb olyan koncepció kidol­gozását igénylik, amely képes enyhíteni az alapvető gazdasá­gi problémákat, a kedvezőtlen társadalmi hatásokat, feszült­ségeket. E program alapján a költségvetés felülvizsgálatát, módosítását tartják szükséges­nek — mondotta Sándor Lász­ló, az MSZOSZ elnökhelyette­se az MTI munkatársának, a tagszervezeti vezetők vélemé­nyét is tolmácsolva. Az MSZOSZ Szövetségi Tanácsa, még januárban, számításokkal is alátámasztott konkrét javas­latokat tesz e problémák meg­oldása érdekében. A szakszer­vezetek eddig is több konkrét indítványt terjesztettek elő, de ezeket gyakorlatilag minden esetben figyelmen kívül hagyta, még csak nem is mérlegelte a kormányzat. Ez a magatartás, valamint, hogy a kormányzat megfelelő döntési kompetencia nélküli személyeket küld az ér­dekegyeztető megbeszélésekre, eddig is meghiúsította a társa­dalmi konszenzus kialakítását, pedig a bérből és fizetésből élők nagy tömegeinek toleranciája véges — mondta Sándor Lász­ló. Ilyen mértékű ár- és adóte­­her-növelés mellett tarthatat­lan a béremelés szigorú korlá­tozása. Ma már nem csupán az alacsony keresetűek, kisnyug­díjasok, nagycsaládosok, de a^ középrétegek nagy tömegei is a perifériára szorulnak. Az MSZOSZ-hez tartozó szak­­szervezetek ezért a teljes mérté­kű bérliberalizáció bevezetésé­ért szállnak síkra, s már az idén is elengedhetetlennek tartják legalább a részleges bérliberali­zációt. A kormányzat a bérli­beralizáció elutasításakor fi­gyelmen kívül hagyja, hogy a munkáltatók és a munkaválla­lók szabad bértárgyalásai szín­terei lehetnének a tényleges ér­dekegyeztetés megkezdésének. — Nem hagyható szó nélkül az sem, hogy miközben a töme­gektől ilyen rendkívüli áldoza­tokat vár el a kormányzat, a központi irányítás tefületén új hivatalokat létesít, s elmarad­nak a takarékossági intézkedé­sek ebben a körben, illetve a háttérintézményeknél. A szak­­szervezetek megítélése szerint a vállalkozói körre is az indo­koltnál aránytalanul kisebb te­her nehezedik — mutatott rá az MSZOSZ elnökhelyettese. Ajándék a vállalatnak Megnyerő külsejű fiatal férfi lép be az ajtón: — Uram, az igazságomat ke­resem — szól, s amit mond, egy csöppet sem lep meg; rengeteg ember keresi napjaink Magyar­­országán az igazát. Kis túlzás­sal azt mondhatni: az igazság­keresők országa vagyunk, vagy talán az is voltunk mindig. Ki­nek a házát, földjét, meggyőző­dését vették el, kinek az életét — hajdanán. Drámára számí­tok — de ezúttal nem elrablóit fél életet keres a tulajdonosa, bár hogy számára drámáról van szó, nem kétséges. Simon János — így hívják — úgy érzi, méltánytalanul bánt el vele a Bácsépszer Vállalat, ahol tavaly június l-jétől augusztus végéig portásként dolgozott. (Ötvenszázalékos rokkant­­nyugdíjas.) Próbaidőre vették föl, s amikor &z letelt, nem tar­tottak rá igényt, bár a munkája ellen ezt indokló kifogás nem merült föl. Talált magának má­sik helyet, de a Bácsépszertől. csak nem tudott elszakadni. Ennek oka egy különmunka volt, amelyre Kovács István ne­vű kollégájával, vállalkoztak. Hajduné Csóka Éva, a főnökük képviselte a vállalatot az alku­ban: nettó tíz-tíz ezer forintért kifestik a cég szállójának két szintjét, az ottani, egyenként mintegy tizenhét négyzetméter alapterületű, összesen negyven szobát, két soron. A megálla­podást nem foglalták írásba, külön kikötések nem történtek. A festéssel augusztus közepén készültek el; e hó elején Simon János, mivel családjának szük­sége volt erre, pénzt kért főnök­nőjétől, a majdani járandósága terhére. Bruttó nyolcezer forin­tot utaltak ki neki, tisztán hatez­ret vehetett föl. Ezek után arra számított, hogy még nettó négy­ezerjár neki. Ezért nem is rekla­mált ez alkalomal, csupán a nagymértékű levonást kifogá­solta. Mivel a kiegészítést hiába várta — már a vállalattól való távozása után —, panasszal élt a Bácsépszermunkaügyi döntőbi­zottságánál, amely január ne­gyedikén tárgyalta ügyét. Költői a kérdés: vajon mit gondol a Tisztelt Olvasó, kinek adtak igazat e fórumon? Igen, Simon János kérését a hátra­maradt nettó négyezer forint kifizetésére elutasították, mondván — Kovács István és Hajduné tanúvallomására tá­maszkodva —: a kifizetés a két férfi által végzett munka meny­­nyisége és minősége szerint tör­tént, s Kovács azt,,állította, ő többet dolgozott. (Ő egyébként jelenleg is a vállalat alkalma­zottja.) Simon János ezt tagad­ja. Ez minden igazságtevő fóru­mon, bíróságon így szokott len­ni: ha ketten állítják annak az ellenkezőjét, amit egy harma­dik, a másik fél, akkor a kettő vallomását fogadják el igaznak. Matematikai elv alapján, ez nyilvánvaló. Bár azt is tudjuk, hogy az igazságot nem mindig azok képviselik, akik többen vannak. Hogy ebben az ügyben kinek van igaza? Én mindenképpen Simon Já­nos oldalán állok. Ugyanis nem tartom erkölcsös dolognak, ha egy vállalat ajándékot fogad el a dolgozójától. Érdeklődtem: egy kisiparos mennyiért festette volna ki a negyven szobát. Kö­rülbelül százharminc-százötven ezerért. . . Ehhez képest a cég csak borravalót ígért a két ajánlkozó alkalmazottjának, akik — bár ők úgy érezték, jól járnak — tisztes ajándékot kí­náltak föl munkaadójuknak. Tehát ha még Kovács többet dolgozott volna is, mint Simon, azt valahogy úgy kellett volna elismerni, hogy neki többet fi­zetnek a tízezernél, de ezt az ígért összeget — mert ennyit ígért a főnökasszony — illett volna megadni Simonnak is, egész biztosan rádolgozott. Há­rom kiskorú gyerek apja. A vállalat tiszta haszna a kü­lönmunkára szoruló két dolgo­zóján még így is legalább annyi maradt volna, mint amennyit kifizettek volna nekik... Meg kell mondanom: a Bácsépszertől a jó gazdálkodás eme módját én nem vártam vol­na. „Az Alkotmánybírósághoz fordulok K. I. — a félinkognitót ő kéri — szintén kecskeméti lakos, a Tövis utca 5. alatt lakik. Ő már megette a kenyere javát, hatvanegy éves nyugdíjas. Egy másik. életkorszámítással évei­nek száma ennél sokkal többre jönne ki. Valaha elvették a megélhetését, a becsületét —­­végül ugyan igazságot szolgál­tattak neki, de mit ér az már . .. Panaszának hallgatása köz­ben arra gondolok: micsoda os­tobaságok hangzanak el néha a parlamentben; egyszer valaki azt javasolta: a kisebb nyugdí­jak javára szüntessék meg a ti­zenhárom ezer forintnál maga­sabb nyugdíjakat. Miféle igaz­ságosztás lenne az, amikor so­kakkal szemben éppen hogy jó­vátehetetlen jogsértést követné­nek el?! K. I.-nek például 13 ezer 474 forint a nyugdíja, ez vi­­szonylagjó. Igen ám, de a felesé­ge, aki rokkant, csak 4800-at kap — és ami a fő: több millió más állampolgárhoz hasonló­an, ők is el vannak adósodva az OTP-nél. Az előző kormányzat arra ösztönözte az embereket, hogy építkezzenek a lakásprob­lémák megoldására. Most ott tart K. I., hogy az utóbbi évek­ben, már az idén is rákénysze­rült, az uzsorakamat ellenére, a jelentősebb, elodázhatatlan kia-i dásaira kénytelen személyi köl­csönt felvenni. Az építési köl­csön kamatának idei emelése után kettőjüknek hatezer fo­rintjuk marad a törlesztések, a lakásrezsi kifizetése után a meg­élhetésre. De mi lesz az áremelé­sek után?! Példájuk jól mutatja — bár az övékénél még bizonyá­ra sokkal elkeserítőbbeket is le­het találni —, hogy az a bizo­nyos „magas” nyugdíj olykor mennyire alacsony ... Becsületes, negyvenévi mun­ka után oda jutott — mondja K. I. —, hogy arra biztatja a törvény, 'a parlament, hogy menjen segélyt kérni az önkor­mányzathoz ... A kamateme­lést törvénysértőnek, alkot­mányellenesnek tartja. Azzal búcsúzik: „Az Alkotmánybíró­sághoz fordulok”. A. Tóth Sándor Öngyilkosság a kívülről zárt ajtó mögött Az asztalos végzett, a kilincset nyomta, de a tömör lemezajtó mégsem engedett. Megpiszkálta a cilinderzárat is, próbált egy kulcsot belenyomni, de a túloldalon szin­tén bent lehetett a zárban a kulcs, így nem sikerült a manőver. Ezen kicsit meglepődtek, hiszen ha kívül lakat­tal zárták a trafikot, akkor belülről elképzelhetetlennek tűnt, hogy a másik zárat is elfordítötták. de az asztalos nem adta fel. Addig ügyeskedett, amíg sikerült belöknie valahogy, s az ajtót szélesre tárta. A trafikosnő és a férje szinte egyszerre léptek be. A pult mögül kilógó, vértől csöpögő kezet az ember vette első­ként észre, alatta a vörös tócsát, benne a zsilettet, arrébb egy kést, a polcon a felnyitott, félig üres, tiszta szeszt tartalmazó palackot, mellette a gyógyszeres fiolákat. A falat, a fiókokat, a pultot szintén vér fröcskölte alapo­san össze,. „Öngyilkosság” — mondták néhány perc múlva a helyszínre érkező rendőrök azonnal, méghozzá kombi­nált módon, valószínűleg egészen biztosra akart menni a mindössze 36 esztendős asszony. Bevehette a gyógy­szert, tiszta szeszt ivott, a zsilettel előbb a bal, majd a jobb csuklóján vágta fel az ereket. Csak egy valami sántí­tott a dologban. Ki zárta be az ajtót kívülről? Elképzelhe­tő. hogy valaki közreműködött? Vagy mégsem önszántá­ból választotta a halált R. élettársa? A kérdésekre a választ néhány napon belül kapták meg a nyomozók. A megoldás egészen egyszerű, és bizonyítja azt is: D.-né készült tettére. A végzetes délutánon előbb a szomszédasszonyához csöngetett be. Zaklatott volt, de összefüggően mondta el: szakított R.-rel, csúnyán össze­vesztek, többé nem is akarja látni. Most azonnal Buda­pestre utazik autóbusszal, már annyi ideje sincs, hogy a trafikra a lakatot rányomja. Erre a szívességre kérte meg a nőt, meg néhány levelet is átadott neki. Ha megtenné még azt is fűzte tovább , hogy valamelyik nap a postaládába bedobja. D.-né elbúcsúzott, kisvártatva a szomszédasszony is lement a trafikhoz. Vitte a lakatot és bekattintotta. Most már tudjuk: a szerencsétlen nö odabent erre várt. Jó óra múlva ért a helyszínre a tulajdonos, felfeszítette az ajtót de már nem lehetett segíteni a fiatal nőn ... Noszlopy

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents