Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-11 / 9. szám
1991. január II. • PETŐFI NÉPE 0 3 közelítő vélemények? Kárpótlási törvénytervezet: folyt. köv. Nyugodt lélekkel írhatom, immár megszokott módon találkoztak a minap a Kiskunsági Mezőgazdasági Szövetkezetek székházában a — ma a mezőgazdaságban leginkább — hangadók és érintettek, a kisgazdapárt megyei képviselői, illetve a kiskunsági és a bácskai—dunamelléki szövetkezetek szakemberei. E találkozót azonban — és ez a tény vélhetően csak azért érdekes, mert először történt így — a kisgazdapárt képviselői kezdeményezték. * A beszélgetés megjelölt témája az „1020”-as, vagyis a kárpótlási törvény tervezete, amellyel a megnyilvánulások szerint a vitázó felek egyike sem elégedett. Ugyanakkor e találkozó — hasonlóan az eddigiekhez — alkalmat adott arra is, hogy a hazai agrárgazdaság „milliomegy” problémája közül több is felvetődjék. Dr. Bernát Balázs, az FKgP megyei elnöke, mindjárt bevezetőként egy — meg nem nevezett — egyetem szakgárdája által készített szakvéleményt adott tovább a jelenlévőknek, mondván: pártja véleménye és a törvénytervezet szövege között nagy a különbség. E szakvéleményben foglaltakkal már inkább egyet tudnak érteni. Például azzal, hogy a kárpótlási törvényt terjesszék ki jogi személyekre, illetve hogy a kárpótlási jegyen legyen feltüntetve az alapul szolgáló föld aranykorona-értéke, az legyen forgatható, állami garanciával bíró értékpapír. A vitapartnerek — lévén alkalmuk éppen csak belepillantani e szakvéleménybe — inkább a már „kézben lévő”, december 19-ei datálású törvénytervezetről mondhattak véleményt, imigyen: végrehajthatatlan, átgondolatlan, lehetetlen. Súlyos érvként hangzott el, hogy a kárpótlás feltételezett 20-120 milliárd forintos (?!) terhét hogyan vállalhatná fel az a mezőgazdaság, amelynek 7, azaz hét jó évi nyereségét jelenti, kamatok nélkül, ez az összeg! Többször állt fel Faddi József kisgazdapárti országgyűlési képviselő is, elmondván: a tulajdonosi érdekeltség megteremtése az, ami az egyetlen kivezető út lehet a mezőgazdaság csődjéből. A jelenlévők leszögezték: ez az az álláspont, amivel az asztal körül ülők közül senki nem vitázik. A vita a leendő tulajdonosok kiléte, illetve a kárpótlás megoldhatósága körül forog. Csakhogy óriási a különbség a kisgazdapárti felmérések és a gyakorlati tapasztalatok között például abban, hányán is akarnak ma földet magángazdaként megművelni. És ennek okában ismételten egyetértettek a vitázók. Mára „sikerült” olyan közgazdasági feltételrendszert létrehozni, amelyben a nagyüzemi gazdálkodás feltételei megszűntek, az egyéni gazdálkodáséi pedig nem teremtődtek meg. Ugyanakkor az érzelmi húrok túlzott pengetése amúgy tisztességgel megosztotta a vidéket, az agrárgazdaságban munkálkodókat. Abban is nagy az egyetértés, hogy a mezőgazdaság ügyeiről, sarkalatos kérdéseiről olyanok döntenek az Országgyűlésben, akiknek jószerével semmi „megfogható elképzelésük” nincs ennek az ágazatnak a törvényszerűségeiről. Ez pont olyan — fakadt ki az egyik gyakorlati szakember —, mint ha én vállalkoznék egy operációra, hisz’ én is doktor vagyok. Igaz, hogy jogász, nem pedig orvos. A többórás vitának nem lezárásaként, csak zárszavaként elmondottakból következtethető, hogy hasonló találkozások a közeli jövőben is várhatók. Annál is inkább, mert a törvénytervezet egy újabb, finomított változata bizonnyal okot ad erre. És erről — remélhetően —1 mihamarabb egyezség születhetik, hiszen az abban foglaltak már olyan értékpapírról beszélnek, amely a kárvallottakat földhasználatra jogosítja, a szövetkezeteket pedig az állami vállalatok privatizációjában való részvételre. Gál Eszter Csodálkozások Négyszázablakos rendőrség Soha nem tapasztalt mértékben nő a bűnözés, ennek okozataként növekszik a rendőrség tehetetlensége, miközben Kecskeméten elkészült a rend őreinek hatalmas új épülete. Szemlélgetem a tekintélyt parancsoló sarokpalotát a Dobó körút és a Batthyány utca sarkánál. Fehér homlokzatfalainak négyszáz ablaka néz a két utcára, sűrű sorokban, katonásan. Semmi körítés hozzájuk. A Dutép Vállalatnak, mely egyébként az egész Árpád várost építette, jól jött ez a munka ebben az ínséges időben. Meg is csinálta becsülettel, jó minőségben. Már megtörtént a műszaki átadása, s mint hírlik, rövidesen megkezdi átköltözését ide a Rákóczi utcáról a megyei rendőr-főkapitányság, s a Kossuth térről a városi kapitányság. Sokan szidják azt is, aki kitalálta, hogy épp most kellett drága pénzen ez az új épület. Nem a város kasszáját terhelte a költség. Fontosabb az, hogy kiköltözik a rendőrség a régi belvárosból, így a városi rendőrség a Barátok temploma—Kodály intézet-színház-városháza négyszög közepéből. Miközben szemlélgetem a nekem egyébként tetszetős, az új városrészbe illő új rendőrségi palotát, mely valóban tekintélyes külsejű, az is eszembe jut, hogy magának a rendőrségnek is vissza kellene már szereznie az igazi tekintélyét. Ennek érdekében mindenképpen növelni kell létszámát, s még korszerűbb technikát kell adni nekik azért, hogy sokkal nagyobb eséllyel és eredménnyel vegyék fel a harcot a burjánzó bűnözéssel szemben, mi több, a bűnmegelőzésben. Ha ez így lesz — s mielőbb így legyen —, bizonyára kevés ember akad majd e városban, aki sajnálja a sokmilliót, amit a négyszázablakos épületre költöttek. — rapi — Kiterjed a nyugtaadási kötelezettség Január l-jétől a nyugtaadási kötelezettség kiterjed a kultúrcikkkereskedelemre, az egyéb kiskereskedelmi értékesítésre és a vendéglátásra is. Ezentúl az üzletben vagy az azzal azonos elbírálás alá eső elárusítóhelyen dolgozó bolti kiskereskedők közül a bútor, papír-írószer, könyv, zenemű, tapéta, térkép, nyomdaipari, valamint használt termékek, továbbá régiségek árusításával foglalkozóknak nyugtát kell adniuk. A nyugtaadási kötelezettség vonatkozik a dohány-, bazáráru-, ajándék- és virágboltokra, mezőgazdasági szaküzletekre, takarmányboltokra, hulladék- és mellékterméküzletekre, kegytárgykereskedésekre, mutatványos kellékek boltjaira, erotikus áruk és szexuális eszközök elárusítóhelyeire. Az utcán át történő értékesítés kivételével január l-jétől valamenynyi felszolgálást biztosító vendéglátó-ipari egységnek, önkiszolgáló étteremnek is nyugtát kell adnia a vendégeknek. Az APEH tájékoztatása szerint ez a kötelezettseg egyaránt teljesíthető szabvány kézinyugtával, de alkalma^ a Pénztárgéptechnikai Bizottság által elfogadott pénztárgép Csodálkozik az új pénzügyminiszter, hogy azoknál a termékeknél, cikkféleségeknél is árakat emelnek, amikből pedig túltermelés van az országban. Örülök ennek a megnyilvánulásnak, melyet a televízióban és a rádióban is hallhattunk, tehát biztosan nem értettem félre. Örvendetes dolog, mert a tájékozatlanság beismerésére, tehát őszinteségre vall, s ez nagy érték manapság. Azért is megelégedéssel tölt el ez a kijelentés, mert bizonyítja, hogy rengeteg okos ember él ebben az országban, sőt, itt a szomszédságomban is csupa jófejű emberrel vagyok körülvéve. Ezek az egyszerű polgárok ugyanis már régtől fogva mondogatják: tűrhetetlen állapot, hogy miközben vaj- és húshegyek — csirke-, liba-, sertés-, marhakészletek — tornyosulnak jégbe fagyasztva a raktárakban, s a bortárolók is csordultig teltek, a bőséges kínálat mellett is egyre felfelé kúsznak az árak. Pedig régi piaci törvény — valamikor az iskolában is tanultuk —, hogy a kereslet és a kínálat szabja meg az árakat. Vagyis, ha valamiből sok van, akkor a termelő, a kereskedő kénytelen olcsóbban adni a portékát, ha pedig kevés termett, akkor felfelé srófolja az árakat. Még emlékszem, hogy a régi polgári iskolában Varga tanár úr a brazilokat hozta fel példának. Ott ugyanis a bő termés időszakában a tengerbe öntik a felesleget, nehogy túlkínálat alakuljon ki a piacon. Amerikában gyakran azért kap támogatást a farmer, hogy parlagon hagyja a föld egy darabját, vagyis arra ösztönzik, ne termeljen olyan sokat. Nálunk ezt a problémát sokkal egyszerűbben oldották meg a monopol — tehát uralkodó helyzetű — vállalatok (trösztök, egyesülések stb.) és megbízott felvásárlóik. Különböző ürügyekkel egyszerűen nem vették át a termelőtől az árut. Kifogás akadt bőven: méreten aluli és felüli, súlyhiánya vagy súlyfeleslege van és így tovább. Annak nyakába varrva a meghizlalt szarvasmarha, sertés eladásának a gondját. Ettől a módszertől napjainkban is szenvednek a termelők és tenyésztők. Értékesítési nehézségekre hivatkozva — a piac persze nem jön a helyükbe! — az átvevők feléjük se néznek, s hiába kilincselnek, zörgetnek, a cégek lehúzzák a redőnyt. De mossák kezüket a hivatalok is, mondván: „szabadpiac” van, ez most már nem az ő asztaluk. A jószág meg csak hízik, hízik ... Az sem megoldás, hogy néhány darabot eladnak a városi embereknek. Nekünk is üzent nemrég egyik ismerősünk a tanyáról, hogy 65 forintért adna levágott sertést vagy félsertést, tegyük be a hűtőszekrénybe, jól jön majd a 300- 400 forintos baharangozott húsárak mellett. A kétségbeesés szüli ezeket az akciókat, hiszen — mint egyikük mondta — a dögkútba mégsem vetheti a gazda a leölt jószágot. Hajdanában egy olyan városban, mint Baja vagy Félegyháza tíz-tizenöt hentes, piaci húsmérő is volt, akik maguk dolgozták fel az állatokat. A közös vágóhíd tette ezt lehetővé, amivel minden nagyobb helység rendelkezett. Ezek a hentesüzletek, mészárszékek azután „szabályozták” a piacot. Vagyis vágtak, ha kellett, s megvették közvetlenül a gazdáktól, amire szükség volt. Ehhez igazodtak a tenyésztők is, akik nem voltak kiszolgáltatva egy-egy nagy húsipari kombinát kényének-kedvének. Túltermelés, persze, akkor is előfordult, de az rögtön meg is látszott a — vásári — bolti árakon. Csodálkozik a miniszter azon, hogy ott is emelik az árakat, ahol túltermelés van. Én pedig a miniszter úron csodálkozom, vagyis azon, hogy ő csodálkozik. Mert onnan, fentről jobban át lehet tekinteni a dolgokat. S talán segíteni is lehetne azon, hogy ne a végnapjaikat élő trösztök, s nehezen szétverhető „lobbik” — érdekszövetségek — mozgassák a „piacot”. Hogy találjon gazdára a magyar élelmiszer, s ne legyen magára hagyva a mezőgazdaság. No, igen, értem én, a költségvetés! Még az infláció is jól jön ilyenkor, az adó révén az is az államkasszába folyik, ideig-óráig eltartja még a hivatalt is. Csakhogy mi lesz azután? Egyszóval a miniszter úr — bármilyen új ember is a kormányban — ne tegyen úgy, mintha mindezt nem tudná. Mert a szomszédaim, ismerőseim már régen mondogatják: — Rossz vége lesz ennek! — Pedig nem is közgazdászok vagy pénzügyi szakemberek. Csak van egy kis földjük Ballószögön vagy Hetényben, s akad néhány „felesleges” sertésük is az ólban... F. Tóth Pál Ki akar kétszer fizetni? NYÍLT LEVÉL HELTAI NÁNDOR ÚRNAK TISZTELT HELTAI NÁNDOR ÚR! Olvastam A legyőzött kétszer fizet című cikkét. (Petőfi Népe, 1990. december 20.) Őszintén szólva kiábrándított. Maga, tisztelt szerző, mindent a visszájára fordított. Meglepett, milyen könnyelműséggel kezdett írni arról a problémáról, amit országaink kormányai sem tudnak megoldani, nem rendelkezve azokkal a tényekkel, amelyek dilettáns felvetéseit megerősíthették volna. Persze, könnyebb kérdéseket feltenni, mint válaszokat keresni azokra. Nem foglalkozom politikával, s a második világháború utáni fegyverszünet és békeszerződés értékelésével, csak egy dologra térek ki. Tudakozódtam arról, hogy ki, honnét és mennyit fizetett az új homokbányái létesítmények építéséért. A szovjet Honvédelmi Minisztérium fizetett a saját zsebéből. Megfizette a szovjet építőanyag házhoz szállítását, a magyar építőanyagot és a magyar munkások munkáját. Abban az időben országunkban még nem kellett fogunkhoz verni minden kopejkát, különösen ha külföldre ment a pénz. Mi, katonák, nem akartunk itt senkinek parancsolni, s nem készültünk évtizedekig idegen területen tartózkodni. De ahhoz, hogy lakni, szolgálni s gyermekeket nevelni tudjunk, házakat kellett építeni. S építettünk is, arra számítva, hogy a kivonulás során eladjuk ezeket a létesítményeket a magyar félnek önköltségi áron. A homokbányái laktanyában 13 lakóépület, egy iskola, két bolt, két kantin, két kazánház és néhány más épület készült el, összesen 15 millió 334 ezer rubel értékben. Ezeken kívül még kis építmények, tárolóhelyek és raktárak is vannak, 2 millió 50 ezer rubel értékben. Azaz 17 millió 384 ezer rubelt adtunk ki, magyar pénzre átszámítva: 330 millió 306 ezer forintot. Ugyanakkor a magyar féltől kisebb összeget kérünk, mint a fent nevezett összeg, számításba vesszük az ingatlanok elhasználódását és nem a mai árakat számoljuk. Egy hasonló építkezés ma majdnem négyszer ennyi lenne. Megvannak a megkötött szerződések, és a számlák is, amelyeket a szovjet fél egyenlített ki, csak éppen magyar pénz nincs, egy fillér sem. Nem zárom ki annak a lehetőségét, hogy valahol vannak dokumentumok arról, hogy a magyarok milyen segítséget nyújtottak nekünk a létesítmények építésében, de mi nem rendelkezünk ilyen dokumentumokkal. Megbízhatatlan partnereknek bizonyultak az itt állomásozó hadosztály parancsnokai a tárgyalások során? Mennyire kompetens a szerző ezt hangoztatni? Nem találkoztam a nevével a kereskedelmi ügyletek megállapodásaiban, bár igyekszik különösen tájékozottnak lenni. A tények a legjobb bizonyítékok. A szétszedett vas tárolóhelyek és az építőanyagok nem fekszenek a földön. Azonnal gazdára találtak. Mindig jó, baráti viszonyban voltunk a város vezetőségével. Sajnálom, hogy ők nincsenek a mai vásárlók között, és nem is lesznek, ha az ilyen cikkeket igaznak fogadják el. Nehéz azt a sarat lemosni, amit maga öntött a szovjet katonákra. Elfelejtett a saját szemével legalább arról megbizonyosodni, hogy a katonák emberi körülmények közt laknak, és utánuk tisztaság és rend marad, nemcsak a laktanyában, hanem az elszámolásokban is. Még egyetlen újságírót sem tartottam vissza a szovjet helyőrség kapuja előtt. A kaput igyekszem nyitva tartani előttük. Magát pedig nem láttuk itt. Kérdéseit nekem kellett volna feltennie, s nem az olvasókat fárasztani szenzációs kétségeivel. Ismerem kritikai cikkeit a színházról és az irodalomról, s ezek nem rosszul sikerülnek Magának. Úgy hiszem, nem kell ilyen élesen témát változtatnia. Valóban kétszer fizet a legyőzött, ha a Déli Hadseregcsoport kivonulása után annak ingatlanait magáncégektől fogja megvásárolni. Ez a piac törvénye. Zsuravljov V. vezérőrnagy hadosztályparancsnok Mennyit adtunk mi, mennyit a szovjetek? Legyen jó példa a kecskeméti egyezség TISZTELT TÁBORNOK ÚR! Bár a tábornok úr levelének stílusa — megítélését olvasóinkra bízom —, csökkenti reményeimet, továbbra is bízom abban, hogy sok-sok polgártársunk aggályait kifejező cikkem hozzájárul a kecskeméti szovjet alakulatok által használt épületek viszszaadásáról kialakult nézeteltérések tisztázásához. Nehéz az igazság kiderítése, mert éberség ürügyén megfosztották a lakosságot a vendégalakulatokkal kapcsolatos információktól. Még a tanácsi vezetők is alig-alig tudtak valamit a különböző pénzügyi ügyletekről. Parazsat gyűjtött a fejére, aki megpróbálta ezeket nyilvánosságra hozni. Ma sem tudjuk, hogy milyen megállapodás alapján vettek igénybe köz- és magánépületeket Kecskeméten, Baján, Kiskunhalason és szerte az országban szovjet alakulatok. Miért nem hozzák nyilvánosságra a glasznoszty szellemében az ideiglenes használat feltételeit? Vezérőrnagy úr sem utalt arra, hogy a laktanyákon kívül igénybe vett, évtizedekig birtokolt, csupán a megyeszékhelyen több ezer négyzetméternyi lakásért, raktárért, hivatalért kinek fizettek bérleti díjat. Mennyit? Jobban elviselte volna az iparosotthont részben saját pénzéből építtető mester fia, lánya, unokája, hogy be sem teheti lábát a sok áldozattal emelt épületbe. A váltakozó rendszerű oktatás hátrányait elszenvedő gyermekek szülei is jobban megértették volna, hogy miért mondott le a város a magyar tanítóság pénzéből létesített Szent Imre (volt Zója) utcai iskoláról a körülmények ismeretében. Miért volt kénytelen elhallgatni a sajtó, hogy például 1972 májusában csak akkor adott vissza 108 — a város különböző részein található — lakást az illetékes szovjet parancsnokság, amikor a városi tanács sok-sok milliós közvetett-közvetlen hozzájárulást vállalt a szovjet családok elhelyezéséhez? Megtekinthettem azt a helyi és országos, magyar és szovjet hatóságok egyeztető tárgyalásáról készült jegyzőkönyv kivonatát, amely intézkedik — egyebek között — az új parancsnoksági épület felépítéséhez kért városi hozzájárulásról. Illetékes volt és jelenlegi városi vezetők megerősítették ama információimat, amely szerint — ismét csak például több tízmillió forintjába került Kecskemétnek a fentebb említett iskola és iparosotthon megüríttetése. Tudom, tisztelt vezérőrnagy úr, nemcsak parancsot teljesít napi érdekeik feltétlen érvényesítésének megkísérlésére. Ismeri katonái áldozatvállalását, az idegenben mindig nehezebb szolgálat terheit. Úgy gondolom azonban, hogy akkor védi igazán és a két nép tartós barátságát szolgáiban — nálunk így mondják — a mundér böcsületét, ha elismeri az igazolt magyar követeléseket, ha tanúsítja, hogy gondosabb állagmegóvással, jobb állapotban adhatták volna vissza az egykori Rudolf, a Ferencz József laktanyát. Soha senki nem vonta kétségbe én sem , hogy szovjet pénz, munka is van a homokbányái laktanyavárosban. Cikkemmel csupán azt szorgalmaztam, hogy a kölcsönös jóakarat jegyében, valamennyi tételt számba véve, alakítsák ki a hamarosan megürülő épületek, s ezek továbbra is hasznosítható berendezéseinek értékét. Időközben értesültem arról, hogy az itt található objektumokra vigyáztak használóik. Szívesen Írnék néhány hónap múlva egy riportot arról, hogy milyen rendben, kitakarítva hagyták el ideiglenes kecskeméti körleteiket a távozó szovjet alakulatok, miért emlegetik jó példaként országszerte a kecskeméti önkormányzat és az itt állomásott hadosztály végül is eredményes tárgyalásait. Heltai Nándor
