Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-09 / 7. szám
1991. január 9. • PETŐFI NÉPE • 5 Történelmi ügyünk, a privatizáció — és három szereplője Ezzel akarjuk magunkat megváltani a gazdasági nyomorból. Ezzel kívánunk belépőt szerezni az Európa Házba. Privatizálunk. De hogyan?! Tizennégy Konzum-boltot bocsátottak áruba december elején (az eladó nem a vállalat volt, hanem az állam). Aki végignézett néhány ilyen árverést, joggal tűnődhetett el azon: mit látott? Komédiát? Tragédiát? Bohózatot? Akármihez hasonlítsuk is a látottakat, szereplőit nehéz elfelejteni. A győztes Bállá Géza az egyik áfész presszóját vezeti olyan településen, ahol anyagilag tehetős emberek élnek. Mégis, csak idő kérdése, hogy megéri-e üzemeltetni az egységet? Nem mintha csökkenne a forgalom, de nem is növekszik. Annál inkább növekednek a költségek. S az idei áremelésekkel ez a lefelé tartó tendencia a tűréshatáron folytatódhat. Nem Bállá Géza az egyetlen, aki a vendéglátás (no persze, nem a kocsma) helyett a kereskedelemben látja biztosítottnak egzisztenciáját. Ezért pályázott a kecskeméti Fantázia kisáruházra. Megnyerte a versenyt, most tehát ő lenne a győztes, s az üzlet boldog, új tulajdonosa. De győzelme nem is olyan biztos, igazából már nem is boldog és még nem is tulajdonos. Lesz-e az egyáltalán? Ez a kérdés is fölmerül ebben a szituációban, amibe másokkal együtt belesodródott. — A jelenlegi vállalkozásom helyett előbb-utóbb úgyis keresnem kellett volna valami mást — mondja. —-A Konzum-boltok privatizálása olyan lehetőség volt számomra, amiért érdemes áldozatot hozni. Eladtam a lakásomat, annak az árából fizettem be a bánatpénzt. A saját pénzem mellett természetesen szükségem van az egzisztenciaalapból igényelhető hitelre, anélkül nem tudom kifizetni a több mint hatmillió forintot, amennyibe az áruház az átíratással együtt kerül. Joggal számítottam a segítségre, hiszen az alapról rendelkező jogszabály már életbe lépett. S akkor kiderül, hogy a hitelrendszer még nem működik. Kérésemre a vagyonügynökségtől ígéretet kaptunk — a többi leendő tulajdonos is —, hogy tekintettel a körülményekre, megvárják a harminc napos határidőt a szerződéskötéssel. Az én esetemben ez január közepén jár le. — S ha akkor sem lesz hozzáférhető az E-alap ? — Az nem lehet! Az egyik bank vezetője is megígérte . . . — Nem csak a bankokon múlik! —- Ela vissza kellene lépnem, elveszíteném a bánatpénzt! S nein csak én járnék így! Talán újra árvereznék a boltokat?! Ez akkora közfelháborodást váltana ki, amit az állam nem vállalhat! — S ha mégsem lesz addig E-alap, véleménye szerint hogyan kell a problémát megoldani? . . —: A szerződéskötés határidejének meghosszabbításával, vagy szerződésmódosítással. Bállá Géza ezzel biztatja önmagát. A vesztes Csizmadia Lászlóné miatt is késett egy órát a kecskeméti, Dobó körúti Omnia édességbolt és presszó árverése. Ugyanis, mint az egység szerződéses üzemeltetője, olyan bejelentésekkel élt, amelyek tisztázása nélkül nem kezdődhetett el az értékesítés. Az egyik felvetése az volt, hogy az üzlet eladása kimeríti a vele kötött szerződés egyoldalú megszegésének fogalmát. Mivelhogy tőle senki meg nem kérdezte, beleegyezik-e az értékesítésbe? A válasz az volt, hogy a privatizációs törvény, ami erre az egységre is vonatkozik, erősebb hatályú a szerződést védő jogszabályoknál. Ez tény, amit jogilag nem lehet megtámadni, de azért a történtek azzal a tanulsággal szolgálnak: így nem lenne szabad csinálni. — Egyszerű jövedelemérdekeltségben üzemeltetem a boltot—mondja Csizmadiáné —, erről 1987- ben kötöttünk szerződést az egység, kezelőjével, a Konzum Kereskedelmi Vállalattal. Ót évre, tehát a megállapodásunk jelenleg is érvényben van. Arról, hogy el kell adni, úgy szereztem tudomást, hogy a Konzumtól megkért az egyik kolléganő, nézzem már meg a működési engedélyem számát. Jól van, mondom, de minek az neked? Hát te nem tudod? — kérdezte vissza, a holnapi lapban benne lesz a pályázati felhívás. De sem akkor, sem később nem jött ide senki, hogy megbeszélje velem a dolgokat. Azoknak sem láttam a színét sem, akik az üzletet felértékelték. Papír alapján állapították meg a kikiáltási árat. Csizmadiáné felülemelkedve az apróbb sérelmeken, jelentkezett a pályázatra. De hogy egyáltalán meg tudja-e venni a boltot, azon múlott, kap;e hitelt az egzisztenciaalapból, s ha igen, mennyit? Ám erre senki nem tudott válaszolni. — A vagyonügynökség képviselője kijelentette, hogy nincs az országban, aki ezt megmondhatná, s figyelmeztetett, hogy ennek tudatában üljek le tárgyalni. Négyszázezer forint bánatpénzt veszítettem volna el, ha nem tudom azt a nyolc-kilenc milliót előteremteni, amennyibe az „ Omnia” kerül mindennel együtt. Nem beszélve a többi következményről. Ezért lépitem vissza, s most azt hallom, a vagyonügynökség hajlandó figyelembe venni a fizetés meghatározásánál azt, hogy mikor lesz hozzáférhető az Egzisztencia-alap! — De csak a szerződéskötés 30 napos határidején belül. —Egyelőre! S ha a határidő meghosszabbításába, vagy a szerződésmódosításba is belemennek, nem fogom szó nélkül hagyni! Hiszen én sem léptem volna vissza, ha nekem ezt megmondják! írásban is kértem a vagyonügynökségtől, de elutasítottak. Tény, hogy a kialakult helyzetben Csizmadianénak és Bállá Gézának is igaza van. A nyertes . Magyarországon az elmúlt negyvenvalahány évben csak nagyon kevesen tudtak tőkét gyűjteni. Ahhoz, hogy az egyik legfontosabb politikai és gazdasági célkitűzésünket, a privatizációt megvalósíthassuk, vállalkozóinkat pénzhez kell juttatni. Erre „találták ki” az egzisztenciaalapot. Ebből lehet hitelt adni azoknak, akik állami tulajdont vásárolnak. Az alap létrehozásáról, működtetéséről rendelkező jogszabály él, a törvény alapján a privatizáció is elkezdődött. Csak éppen a hitelrendszer nem működik. Az egyik Konzum-bolt árverésén az államot képviselő vagyonügynökség munkatársa úgy nyilatkozott: egy dolog a politika, más a gazdasag. Értsd: az előbbinek fontos volt, hogy a privatizálás elinduljon, az utóbbiban azóta sem voltak képesek az ehhez szükséges lépéseket megtenni. (Pedig azok is az állam szervei, szervezetei, intézményei, amelyeknek ezt a feladatot meg kellett volna oldani.) Az emiatt kialakult ellentmondásos helyzetben az állam bárhogyan is döntsön: a következmények az állampolgárokat sújtják. Vagy azt, aki a bizonytalanság miatt visszalépett, vagy azt, aki ennek ellenére belevágott. De akár így lesz, akár úgy: az állam csak nyer az ügyön. Almási Márta * A TÁRGYALÓTEREMBŐL POP-PER A MARKÓ UTCÁBAN • A két milliomosnő ... Mibe kerül egy gyerek? Egy énekesnő libbent be a fővárosi, Markó utcai bíróság forgóajtaján. Zalatnay Sarolta, ismert könyvíró — akinek már egyáltalán nincs titka előttünk — és az orra alá sok borsot törő Reform Kiadó lépett porondra. A tét pedig: tízmillió forint! Történt ugyanis, hogy Cini könyvet készített (?) Cicciolináról, alias Staller Ilonáról, akit nevezhetnénk pornósztárnak vagy szexciklonnak is. A vékonyka kötetecske megjelent, a Reform gondozásában. Azután kipattant a balhé. Kiderült ugyanis, hogy az Ilonka által elmondottak ismerősén csengenek. Persze, mert a szőke szexsztár Franciaországban már bekerült egy könyv lapjaira. Ki a ludas? — kérdezték a Reformnál és a bulvárlapokban. Zalatnayt plagizálással vádolták. Az énekesnő nyilvánvalóan arra gondolt, „nem vár holnapig” és hirtelenjében Párizsba utazott, ahol az ottani könyvkiadónál 2 és fél millió forintnyi értékben megvásárolta a fordítói és szerzői jogokat. Ettől kezdve a feje tetejére is állhatott a Reform, Zalatnay Sarolta megtámadhatatlannak tűnt. Tárgyaltak vagy negyvenszer, ám megállapodni nem tudtak. Előbb négymillióval akarták kiszúrni a szemét, azután ez az összeg tovább csökkent. Az énekes el is fogadta volna a sokak által örök életükben elérhetetlen pénzecskét, ám kiderült, hogy a Cicciolina-könyv legalább 36 milliót hozott a Reform konyhájára. Ennek bizonyos százaléka pedig a szerzőt és interjúalanyát illeti meg. Zalatnay most már „bekeményített”, beperelte hát a Reformot, illetve viszontkeresettél élt. A tárgyalások szépen elhúzódtak, a pénz értéke közben csak romlott, romlott:'A"37'Százalékos infláció nem.vette el „írónő” kedvét, kitartóan járt a bíróságra, mígnem december közepe táján felcsillant a győzelem reménye. Magam is tanúja voltam Cini fölényes győzelmének. A bíró a következőket ítélte meg: Zalatnaynak jár a tízmillió forint és a tavaly március óta „ketyegő” kamat. Ez utóbbi „csak” 2 és fél millió. (Mit mondjak én még ezzel is megelégednék!) A 800 ezer forintnyi perköltséget a Reformnak kell leperkálnia. Zalatnay győzött első fokon. Nyilván a Reform nem kíván élni a fellebbezési jogával. „Hol jár az eszem?” — ezt nem is énekli már Cini, merthogy boldog új esztendő köszönt rá, ha felvette a tizenkét millióját. Most már milliomos lett ő is. Vágya teljesült. Évekkel ezelőtt még azt üvöltötte a mikrofonba: „Ó, ha milliomos lennék!.. .” Most az lett. Egyébként egy feketekávé közben megkérdeztem a nyilatkozni szerető énekesnőt, mit kezd ennyi pénzzel. Egy: bizonyos része nem is őt, hanem Cicciolinát — pontosabban itthoni családtagjait — illeti meg, kettő: a hazai lombikbébiprogram sikeréért felajánl egy bizonyos összeget a gyermekre is áhítozó Cini. így azért más. A jótékonykodás, mások segítése szép dolog. A poént el ne feledjem! Zalatnaynak meggyűlt a baja a Reformmal. (Vagy -fordítya?) Azt terypzi ugyanis, hogy még egy pert akaszt „reformék” nyakába, miután úgy érzi, a sok hercehurcának, pereskedésnek, idegeskedésnek „köszönheti” Zalatnay és családja, hogy ismét elmaradt a gyermekáldás. Három és fél hónapos áldott állapot után köszöntött be a tragédia. Gyermek sehol, per viszont a láthatáron. Magyarországon ilyen ügy még nem került bíróságra. Borzák Tibor fiam .. . Tudod, hogy nagyon nem is ihatok . . . — Máskor, de nem ma... Elvégre a születésnapja van, azt nem köszönthetjük szárazon ... — Ismét az étlapot nézi. — No, állítsuk össze az ebédet. Előételnek mondjuk hortobágyi húsos palacsinta ... Vagy van itt olyan, hogy töltött gomba egri mártással. .. Aztán libamájrizottó . . . Esetleg makaróni csőben sütve . . . Melyiket enné, apám? — Válasszatok ti, nekem egyik se tetszik ösmerősnek ... — Csak az elnevezésük ilyen kacifántos — mondja Irén —, ízre már nem lesz olyan idegen apukának. Azt mondom, Imre, hogy hortobágyi húsos palacsintát rendelj mindhármunknak . . . — Jól van, akkor ebben megállapodtunk. Nézzük most a leveseket. Sorolom . . . Orjaleyes ... Szárnyas raguleves .. . Újházi tyúkhúsleves ... ' — Nekem ez jó lesz — szól közbe az öregember —, tudod, hogy a húslevest mindig is szerettem ... — Rendben van, apám. Neked, Irén? — Mi van még? — Olasz gombócos húsleves... Savanyú malacaprólék-leves .. . Tejszínes rákleves . . . — Ne mondd tovább, ezt kóstolom meg. — Helyes. Nekem meg ez a malacaprólékos. Utána halas ételt enne inkább, apám, vagy valami mást? — Valami mást, fiam. Nem bíbelődöm itt a szálkával. .. — Ezek nem olyanok, ki vannak filézve. De ahogy gondolja ... Enne egy ropogós kacsasültet fordított burgonyával? Vagy libapecsenyét boros szilvával? — Inkább az előbbit, fiam. llfS81l#l(8Í „ — Jó is az, én is annál maradok. Es te, Irén? — Valami vadast. Van? — Nem is egy, csak győzzem olvasni. Vadnyúl pácolva ... Tűzdelt nyúlgerinc sütve .. . Fácánsült fehér borban .. . Pácolt szarvascomb . . . Tűzdelt őzfiié frissen sütve ... — Állj! Nekem ezt. A pincér érkezik vissza és az asztalra helyezi az italokat. — Felve hetem a rendelést, uram? — Azonnal — mondja Imre —, csak még kiválasztjuk az édességet. — Minek az már,fiam — mondja az öregember —, ezt is elég lesz végigenni. — Nem úgy van az, apám. Legyen komplett az ebéd. Javaslom, hogy együnk egy jó Gundel-palacsintát. — Ha bírom még — mondja az öregember. — Már hogyne bírná. Irén, te valami pudingosat ennél inkább? — Nem, nekem is jó lesz az. — Akkor hát meg is volnánk, főúr. Mondom a menüt. Három hortobágyi húsos palacsinta ... Újházi tyúkhúsleves . .. Savanyú malacfiprólék-leves ... Tejszínes rákleves . . . Két ropogós kacsasült fordított burgonyával és egy tűzdelt özfilé frissen sütve ... Es megintcsak három a Gundel-palacsintából. — Igenis, uram. És italban? — Az nem kérdés. Természetesen bort! — Fehéret? Vöröset? — Apám, mit inna szívesebben? — Egy kis vöröset, ha lehet... — Jó, akkor hozzon egy üveg soproni kékfrankost és az édesség után meg pezsgőt.. Francia van? — Hogyne, uram. — Azt kérek, és végül három kávét. :— Minden meglesz, uram — hajol meg a pincér, és elsiet az asztaltól. Imre utána néz, elneveti magát. — Láttátok ezt a fickót, eddig olyan volt, mint akit kifeszítettek, de hogy kértem egy üveg francia pezsgőt, hát meghajolt! Na, édesapám — emeli fel a poharát —, azt szeretném, ha erre az ebédre sokáig emlékezne. Mert nagy szám ez a nyolcvan egy ember életében, így hát nagy ebédet is kíván. Isten éltesse még legalább ennyi esztendőkig! — Úgy legyen! — Irén átöleli, megcsókolja az öregembert. — Még nagyon sokáig ne hagyjon itt bennünket, apuka! — Köszönöm, gyerekeim — mondja az öregember, és hogy meghatottságát leplezze, gyorsan kortyol a whiskyből. — Na, milyen ? Iható ? — Ihatónak iható fiam, csak kicsit szokatlan az íze. De jó azért, no.. . Az ebéd olyannak tetszik az öregnek, mintha csak végigálmodná az egészet. Két pincér szorgoskodik körülöttük, Imre kívánságára meggyújtják még az asztalon lévő díszgyertyát is. „Akárha karácsony lenne . .." —gondolja az öregember, és olyan jó áhítat is tölti el, mintha a szeretet kalácsillatú kemencemelege fogná körbe, mint hajdanán. Nem is a finom ételektől meg a jó italoktól — mert nagyon ízlik ám az a pezsgő is —, hanem ahogy a fia és a menye tekint rá, örömös, a szivét is simogató pillantásokkal. A Mercédeszben elszunyókál a fia mellett. Almában a felesége arca jelenik meg előtte, mintha ő is részt kérne most ebből az elringató autózásból, ebből a tökéletes harmóniából, ami körülveszi. — Ébredjen, apám — riad fel Imre hangjára —, megérkeztünk. — Nocsak ... — mozdul előbbre az öregember —, már itthon is vagyunk? Elszunnyadtam kicsit, de magatokat okoljátok ezért. Ennyit enni meg inni már nem való az én koromban . .. A levegőben jó őszi illatokat érez, amikor Imre segítségével kikászálódik az autóból. Körülnéz. Nem az ismerős pesti környék ez, mely ilyenkor délután a legzsúfoltabb emberekkel. Itt a csöndfeszül rá az erdős tájra, és ott, a kerítésen túl, az a nagy épület is, mintha a gesztenyefák, tölgyek suhogását hallgatná. — Te, Imre! Csak nem vendégségbe Visztek még valahová? — Nem, apám, nem vendégségbe visszük . . . — Akkor hát hová hoztatok? — Apuka — szólal meg Irén —, beszéltünk ugye arról, hogy amióta Imre kisvállalkozó lett, nagyon felgyűltek a feladataink ... Az sem lenne elég, ha egy nap negyvennyolc órából állna. Aztán maga meg csak egyedül van otthon. Nem vennénk a lelkünkre, ha valami baja történne. Ezért gondoltuk úgy, hogy jobb olyan helyen tudni, ahol törődnek magával... Ez az otthon nagyon jó hírű, azonkívül közel van Pesthez, gyakran meg tudjuk látogatni... — Értem már — bólogat az öregember —, értem már. — Mit mond? Mit értett meg maga? — Az ebédet. Hát ezért volt? — Az ebéd... hogy jön ide az ebéd... — nevet fel idegesen Irén —, mi köze ennek ahhoz? Szólj már te is valamit, Imre! Imre nem szól. Hátramegy, felnyitja a csomagtartót, kiveszi onnan az apja megkopott, barna bőröndjét. — A legszükségesebb benne van — mutat rá Irén —, a pizsamája, a papucsa, a borotvája ... Raktam be tiszta fehérneműt is. Ami kell még, majd elhozzuk. Imre felmarkolja a bőröndöt, másik kezével az apja karját fogja meg, és irányítja a kapu felé. — Na, jöjjön, az igazgatónő már vár minket! A régi kastélyból kialakított szociális otthont nagy park öleli körbe. Imre egy pádhoz vezeti az öreget, leülteti, mellé teszi a bőröndjét. — Itt várjon, apám. Előbb mi megyünk be, utána kijövünk magáért. — Jól van — mondja az öregember, és amikor egyedül marad, úgy tekint körbe, mint az étteremben. Csak itt annál sokkal több a vendég, majdnem minden pad foglalt. Mint fáradt madarak a faágakon, úgy gubbasztanak rajtuk az öregek, kifakult szemmel a múltat vigyázzák, és talán már csak egy hangra várnak, mely végleg elmozdítja onnan őket. — Maga is lakónak jött? Az öregember felfigyel a szóra. Fejkendős kicsi öregasszony áll előtte, botjára támaszkodva. — Lakónak ... — mondja. Az öregasszony bólint, aztán leül mellé a padra. Hallgatnak. Gesztenye koppon mögöttük a fáról, az töri szét a csöndet. — Ma jó ebéd volt — szólalt meg ismét az öregasszony. — Gulyásleves és lekváros bukta . .. Menjen be, hátha adnak még magának. — Már én megebédeltem — mondja az öregember, és egyszerre olyan nehéznek érzi a testét, mintha nyolcvan esztendejének minden terhe nyomná. ÚJ KÖNYVEK Általános könvvjegyzek 1989. (MKKE, 100 Ft) — Mórái Sándor: Egy polgár vallomásai. I—II. (Akadémia- Helikon, 290 Ft) — T. G. Masaryk: A világforradalom, 19J4 —1918., Emlékezések. (Európa, 195 Ft) — Dale Canieg c: A hatásos beszéd módszerei. (HVG Rt.. 185 Ft)— Csontos János: Együtt és külön. (Széphalom, 67 Ft) — Ez az Ön horoszkópja az 1991. esztendő 365 napjára. Bika. (Láng, 69 Ft) — Hegyi Béla: Különböznünk szabad? (Széphalom. 98 Ft) — A hit asztala. Szerk. Maros Donka, Gáspár Zsuzsa. (Officina Nova. 285 Ft) — H. G. Konstalik: Meghalni a pal mák alatt. (Kelenföld, 200 Ft) — Papp Mária: Halálosan ébren. (Széphalom, 67 Ft) — Jan Sedlár: Sporthorgászábécé. (Téka, 156 Ft)— Peck M. Scott: Úttalan utakon. (Láng, 148 Ft). Ignacio de Loyola Brandao: Zero. Történelem előtti regény (Európa, 50 Ft) — Gereben Ágnes: Bábel világa. (írók világa) (Európa. 44 Ft) Szabó Lőrinc: Vers és valóság. 1—It. (Magvető, 380 Ft) Signorét Simone: Már a nosztalgia sem a régi (ÁKV—Budapest, 248 Ft)— Baranyi Éva: Cukorbetegség cs terhesség. (Medicina, 85 Ft) — Fúrás-faragás. (Pannónia barkácskönyv) (Pannónia, 320 Ft) — Lexáné Regéc/i Márta: Gyümölcsételek. (Mezőgazdasági K., 98 Ft) — Radies László: Ételek erdő, mező növényeiből.
