Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-08 / 6. szám

1991. január 8. • PETŐFI NÉPE • 3

Februártól drágább lesz a liszt, a takarmány

Kevesebb búzát vásárolnak fel, s az ár nem változik

Napokkal ezelőtt még arról tájékozódhattak lapunkból egy hirdetés kapcsán olvasóink, hogy a megyei gabonaforgalmi és malomipari vállalat nem emeli a tápok árát, most pedig éppen az ellenkezőjét állítjuk. Nem ok nélkül! Az árváltozások, amelyek bekövetkeztek, arra késztetnek minden gazdálkodó szervezetet, hogy a talpon maradás érdekében emeljék a termelvények, raktározott, forgalmazott árucikkek árát. Dr. Molnár István, a vállalat igazgatója a következőkkel kezdte a beszélgetést:

— Az árak tekintetében rendkívül kedvezőtlen helyzetben vagyunk. A tápok árát januárban nem emeljük, de ha bekövetkezik az energia — köztük az üzemanyag — árnövekedése, kénytelenek leszünk. Ez azért szükséges, mert óhatatlanul növekednek a mi költségeink is. A benzináremelés éves viszonylatban több tízmilliós többletkiadást jelent, és növekszik az importáru-fuvarozás költsége is. Aligha kell ecsetelnem a bankköltségek kedvezőtlen hatásait, amelyek a múlt évben meghaladták a százmillió forintot, s az idén tovább szorítanak bennünket.

— Kétségtelen, hogy a gabonakereskedelemhez mindig is pénz kellett. Normális gazdasági körülmények között a termelők inkább visszatartották készleteiket — a nagyobb ár reményében —, de manapság mindenki csak eladni akar, ugyanis egyre növekszik az adóssága, s képtelen a várakozásra.

— így igaz. Eddig minden kalászos és takarmánygabonát meg kellett vásárolni, betárolni, sőt ezekből különböző típusú tápokat

készíteni. A pénz kevés — a vállalat alapításakor kevés forgótőkét állapítottak meg —, kölcsönöket kell felvenni, ami óriási teherként ül a cég nyakán. A múlt évben kétszázezer tonna kalászos gabonát vettünk meg, tároltunk be, sőt ezt ki is fizettük. Adtunk váltót is, de azokat már leszámítolták. Takarmányból, tekintettel az aszályra, gyenge volt a termés, ezért százötvenezer tonna kukoricát importáltunk, tonnánként száznegyven dollárért. Emellett 30 ezer tonna fehérje-alapanyagot szereztünk be bel- és külföldről. Véleményünk szerint ez a mennyiség kiegyensúlyozott ellátást biztosít, igaz, ebben a csökkenő állatállomány is „segít”. Van olyan sajnálatos tapasztalatunk, hogy jelentősen csökken a baromfi- és a sertéstáp értékesítése, s a prognózis szerint ebben az évben további 20 százalékkal kevesebb baromfitápra lesz szükség. Érthető, hiszen sok közös gazdaságban felszámolták a baromfiágazatot, mert a kormány megvonta a szubvenciót.

— A felsoroltak — az energiaár, az importból beszerzett takarmánygabona, a forintleértékelés, a szállítási költségek növekedése — természetszerűen a liszt, a takarmányárak emelkedéséhez vezetnek.

— A liszt árát most nem emeltük, de február 1-jétől valószínűleg 20, a takarmányt és a tápokat mintegy 8-10 százalékkal magasabb áron hozzuk forgalomba. Hangsúlyozom: ez az áremelkedés csupán a mi költségeinket kompenzálja. A búza felvásárlási árát nem emeljük, ugyanis az étkezési búzának és a kukoricának meghatározott, hatósági ára lesz, attól csak felfelé lehet eltérni. Jelenleg az étkezési búza felvásárlási ára hétszáz—hétszázötven forint, a kukorica — csakis az importár számolható el — ezer forint mázsánként.

— Teljesen természetellenes, hogy nálunk Magyarországon a takarmány drágább, mint az étkezési búza. Nyilvánvaló, hogy minden termelő — még ha a búzája kiváló minőségű is — takarmánynak akarja eladni a búzáját. Sok gazdaságban, bár a bevetett terület kisebb az elmúlt évinél, elvetették a kenyérgabonát, s abban reménykednek, hogy ez biztos jövedelmet hoz aratás után.

— Megváltozott a kereskedelmi helyzet. Eddig is mentünk a termelőkhöz, a téeszekbe, igyekeztünk lekötni a szükséges mennyiséget. Most a termelők próbálják eladni, szerződéssel biztosítani az elvetett gabonát. Előszerződést kötünk ugyan, de ez nem konkrét ígéret. Súlyos gondok lesznek a gabona felvásárlásával, ugyanis ha nem tudunk a Szovjetunióba exportálni, nem kell a megtermelt gabona teljes mennyisége. A múlt évben csupán harmincezer tonna búzaexportunk volt — akadt olyan év is, amikor ez százezer tonna fölé emelkedett —, erre a félévre nincs exportkilátásunk. Miután évente százezer tonna búzából készül liszt, feltehetően ebben az évben ennél több étkezési búzát nem vásárolunk fel.

Ennél nagyobb búzatermésre lehet számítani a megyében. Mi lesz, ha a különböző gazdasági intézkedésekkel a mezőgazdasági termelőt arra kényszerítik, hogy még kenyérgabonát se termeljen?

Gémes Gábor

OLVASÓINKHOZ FORDULTUNK ÉS SEGÍTETTEK

Solti lovaglóöltözetek

• Szalagon a zakók.

• A Budapesten kiszabott mintás belföldi zakók összetevőit Fürj Józsefnc és Koós Mihályné csoportvezető állítja

össze.

Solton a budapesti Új Egység Ruhaipari Szövetkezet részlege 1989-ben kisszövetkezet lett.

Varrónőjük több van harmincnál, de a létszámot meg kellene duplázni, ugyanis a két szalag közül még az első is csak csökkentett létszámmal dolgozik. Munkájuk van bőven, sőt időnként egy-egy jó megrendelést is vissza is kell utasítani. A termelés 85—90 százaléka nyugati export. Itt, Solton konfekcionálnak, a szabást Budapesten végzik. Szoknyát, nadrágot, hosszú kabátot, blézert, zakót varrnak. Az utóbbi két évben lovaglóblézereket és -zakókat is gyártanak, piros, kék és fekete színekben. Német megrendelőjük tavaly 15 ezer darabot szállított el tőlük.

Ráthonyi Sándor üzemvezető elmondta, hogy a tanulóképzést — bár ez segíthetne a létszámgondon — megszüntetik, ugyanis a tanulóidő eltelte után a legtöbb fiatal más községekbe, főleg termelőszövetkezeti melléküzemágakba (háztáji miatt) megy dolgozni, sokan pedig maszekoknak varriiak inkább.

• Szép gombok kerülnek a zakókra; a felvarrásnál ügyelni kell arra, hogy a gomb figurája függőlegesen álljon — a patkó úgy, hogy a szerencse beleessen.

Egy fiatal szeme világáért

Talán még emlékeznek olvasóink arra a segélykérő cikkre, amelyben egy kiskunhalasi fiatalember szeme világának megmentésére kértünk Önöktől támogatást. Az a sok-sok áldozatkész olvasónk pedig bizonyára nem felejtette el Jurcsák Zsolt nevét, akinek adományából mintegy négyszázezer forint gyűlt össze, hogy a cukorbeteg fiatalemberen — akit teljes vakság fenyegetett húszéves korára — elvégezhesse a bonyolult szemműtétet egy kölni professzor.

A napokban értesítést kaptam Jurcsák Zsolt édesanyjától, hogy látogassam meg őket, fia túlesett az operáción.

— Szerettük volna megköszönni a sok jó embernek, akik ismeretlenül is tenni akartak a fiamért — mondja, amikor a délelőtti órákban bekopogtatok hozzájuk.

— Hogyhogy így napközben itthon találom? —

kérdezem, mert éppen a frissen mosott ruhák teregetéséhez készülődik.

— Sajnos nem dolgozom, fizetés nélküli szabadságot vettem ki — mondja. — Naponta többször kell gyógyszerezni a fiamat, az inzulint cseppnyi pontossággal kell kimérni, és ő még nincs olyan állapotban, hogy el tudja látni magát. Meg aztán több mint egy hónapig tartott a kinti gyógykezelés, s nekem végig ott kellett lennem mellette. Üzletvezető voltam, át kellett adnom a munkámat olyannak, aki el tudja látni a feladatot.

Közben tessékel befelé és kiált a fiának, hogy vendég érkezett.

— Nem hittem volna, most már elismerem — mondja a fiatalember —, hogy ebben a szűkös, gondokkal teli világban ennyien odafigyelnek rám és segíteni akarnak.

Ülünk egymással szemben, s bár most sem lát többet belőlem, mint az első látogatásomkor, mégis tele bizakodással, hisz a gyógyulásában.

— Legalább fél évnek el kell telnie, hogy kitisztuljon a látásom. A professzor szerint nagyszerűen sikerült a műtét. Jobban, mint azt az előzetes vizsgálatkor remélte.

— Tulajdonképpen miből állt az operáció?

— Eltávolították a szemlencsét, majd az összegyűrődött retinát kisimították. A szemüregem feltöltötték szilikonnal, ez akadályozza meg, hogy az ideghártya újra leszakadjon és felgyürődjön. Persze kell fél év, mint mondtam, hogy regenerálódjon. A műtét előtt és után is mindenről pontos tájékoztatást kaptam az orvosoktól. Egyáltalán olyan emberséget, törődést tapasztaltunk,

amellyel én — pedig bőven volt alkalmam a tapasztalatgyűjtésre — még nem találkoztam.

Meghatottan meséli, hogy a nemzetközi hírű specialista maga vezette át a kórteremből a vizsgálóba. Számára ez a gesztus szokatlanabb volt, mint az itthoni tapasztalatok, hogy magára hagyatva botorkáljon egy idegen kórházban falaknak, lépcsőknek kiszolgáltatva.

— Az emberségre példa az is, amikor egy héttel a műtét után kiderült, hogy egy probléma miatt előfordulhat, hogy megismétlik a műtétet — veszi át a szót Zsolt édesanyja. — Megrémültem, mert akkor már alig volt pénzünk. Mondtam a profeszszornak, hogy nem tudnám az újabb műtétet kifizetni, előbb itthonról kell pénzt szereznem. Azt felelte, emiatt ne izgassam magam, ő ingyen is elvégzi majd, ha szükséges lesz, mert számára fontos, hogy ezt a munkát sikeresen befejezze.

— Szerencsére azonban — mondja Zsolt — nem volt szükség rá, mert azt a filmszerű anyagot, ami képződött a szememen, lézerrel is szét tudták zúzni.

■ — Rengeteg költségünk volt — mondja Jurcsákné, ölében a hatalmas dosszié számlával —, még nincs minden kiegyenlítve. Pedig a szállást például nagyon olcsón tudtuk megoldani. Egy személyes ismeretség révén kaptam meg annak a kint élő magyar származású asszonynak a címét, aki egy katolikus cserkészházban elhelyezett bennünket.

— Úgy tudom, a Máltai Szeretetszolgálathoz is fordultak.

— Igen — mondja a fia —, de két hónapig nem is válaszoltak. Indulás előtt kaptunk egy levelet, hogy nem tudnak segíteni. Mint ahogy a pénz is addigra jött össze, mert másfél héttel a kitűzött időpont előtt dőlt el, hogy a társadalombiztosítás mennyivel tud hozzájárulni a költségeinkhez.

— Minden átélt izgalom ellenére az a fontos, hogy legalább az egyik szemét megmentették. Kell még kontrollra kiutazni?

— Igen, és én titkon abban reménykedem, hogy rá tudom venni a professzort, próbálkozzon meg a másik, élettelen szememmel is, hátha csodát tud tenni.

Azt hiszem, olvasóink nevében sem kívánhatunk többet, mint hogy ez a csoda valóra válhasson, s mielőbbi gyógyulást Zsoltnak, hogy az életével kapcsolatos tervei ne csak ábrándok maradjanak.

Hajós Terézia

• Molnár Sándorné cs Sóskúti Mihályné a kész zakókat • Huber Istvánná az ujjavasaló gépnél dolgozik. (Kép és gőzölve vasalja. szöveg: Méhesi Éva.)

EGYSZER MEGÁLLTAK EGY TANYÁNÁL — JÖVŐRE FOLYTATJUK

Ha január: japánok

Fujita Keiichi professzort törzsvendégnek tekintik az Aranyhomokban.

Hozzávetőlegesen kétszázszor ebédelt már a főtérre néző étteremben. 1977-től évente elhozza növendékeinek egy csoportját a Kodály Intézetbe. Tudják a szállóban: ha január, akkor japán vendégek. Már most beírhatnák a hotel szobafoglalási könyvébe: 1992 január: mintegy 25 japán vendég 2 hétre.

Vagyis a távol-keleti zeneoktatók, óvónők, énektanárok elégedettek az intézetben számukra szervezett továbbképzés színvonalával, elhelyezési körülményeikkel.

— Ittzés Mihály, Nemes Klára, az Erdei házaspár elég hamar ráérzett arra, hogy mire van szükségünk. Kiválóan hasznosítható mindaz, amit itt tanulunk.

A zenei nevelés módszertanát diplomásoknak oktató tokiói intézet alapítója és vezetője, Fujita Keiici úr sokfelé járt a világban, alaposan meggondolta, hogy hová viszi évről évre tanítványait. Nagy bánata, hogy személyesen nem ismerhette Kodály Zoltánt, talán ezért is kötődik a zeneszerző, zenepedagógus örökségét hivatásszerűen gondozókhoz. Persze a tisztelet aligha indokolná az évenként ismétlődő látogatást.

— Többen másodszor-harmadszor jelentkeznek az útra, év eleji feltöltődésnek érzik az itt töltött napokat.

Véleményével egyetért munkatársa, Ueda Kazukó tanárnő is. Szavaikból kiérezni: hatással vap rájuk a Kodály Intézet különleges hangulata. Arra a kérdésemre, hogy mit láttak Kecskemétből, kicsit sajnálkozva válaszolják:

— Kevesebbet, mint szeretnénk. A Naiv Múzeumot meg a játékházat természetesen, a városházát, megnéztük Kodály emléktábláját a vasútállomáson, sétálgattunk a vá rosközpontban.

— És a környékből mit ismernek?

— Minden alkalommal kirándulunk Kalocsára. Egyszer visszafelé megálltunk egy tanyánál. Nem „hivatalos” vendégfogadó volt, kedvesen köszöntöttek minket, nagyon jól éreztük magunkat.

A tanárnőt kérdem:

— Hogy töltik estéiket növendékeik?

Csodálkozik.

— Gyakorolnak, készülnek a másnapi órákra.

Megtudom, Fujita úr el is várja

a lehető legalaposabb felkészülést. Nagy becse van az intézetben szerzett oklevélnek, vigyáz a „márkanévre”.

A professzort a magyarországi változásokról faggatom.

— Örülünk az átalakulásnak. Megfigyeltem: Ferihegyen kevesebb a katona, mint régebben. Változik persze az utcakép is. Itt is feltűnnek azok a — Gőz Zoltán, a kitűnő tolmács is nehezen érti először, hogy kikre gondol Fujit^ úr — kakasfrizurások. Meg a fővárosi Ismeretlen Katona sírjánál görkorcsolyázó fiatalok. De Magyarország még mindig csendes, nyugodt ország.

Elégedettek szálláshelyükkel is.

— Néha-néha ugyan lassan jön a meleg víz, egyszer-kétszer fáztunk is, de csak jót mondhatok a szállodai és éttermi dolgozók figyelmességéről.

Ezek szerint egy év múltán újra röpülőre száll Tokióban egy kis autóbusznyi japán pedagógus, zenész. Irány Magyarország.

H. N.