Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)
1991-01-05 / 4. szám
1991. január 5. • PETŐFI NÉPE • 9 FEKETE DOBOZ, a független video-folyóira t 1987 tavaszán öt fiatal lelkes filmes szakember összefogott, hogy az akkor még tabu témáknak számító kérdésekről, eseményekről a video segítségével tájékoztassanak. A felgyorsuló politikai és társadalmi folyamatok egyre több munkát adtak a csoportnak, így ma mintegy 750 óra eredeti dokumentumot tartalmaz a Fekete doboz archívuma. Az összegyűjtött anyagból mind gyakrabban láthatunk részleteket a televízióban és egyéb vetítéseken. • Budapesten, a Batthyánv-örökmécscsnél a rendőrök gumibottal verik Kiss János ellenzéki tüntetőt, 1988. június 16-án. (MTI—Fekete doboz-fotó) • Munkában a Fekete doboz ministábja. Elbert Márta és Jávor István alapító tagok az SZDSZ központjában, 1990. március 25-én, ahol a sajtótájékoztatón Pető Iván, Tamás Gáspár Miklós és Demszky Gábor nyilatkozik a megjelenteknek. TH*---' w • l’csty l.ás/ló munkatárs és Kibírt Márta alapító tag 1990 januárjában, a vágószobában. • Kibírt Márta és Jávor István alapító tagok munkában Műszaki fejlesztés — pályázati rendszerben Felzárkózni Európához! — ez a magyar gazdaság elé támasztott, talán már túl sokat is hangoztatott, ám mégiscsak alapvető követelmény, amelynek teljesítése ugrásszerű műszaki fejlődés nélkül elképzelhetetlen. Bizonyára így vélekednek gazdaságpolitikánk első számú irányítói is, hiszen dr. Pungor Ernőt, az Országos Műszaki Fejlesztési Bizottság (OMFB) elnökét nemrég tárca nélküli miniszterré nevezték ki. így még nagyobb rangot kapott az a munka, amely a kormány technológiapolitikai és döntés-előkészítő szervezetében, az OMFB-ben folyik, s egyben pont került annak a vitának a végére is, amely az OMFB önállósága vagy az ipari tárcához csatolása körül folyt szakmai berkekben. Hogy milyen alapvető feladatokat kell ellátniuk a műszaki fejlesztést kormányszinten irányítóknak, milyen eszközökkel, s milyen kiemelt területek élveznek elsőbbséget az általános finanszírozási gondok közepette, erre dr. Pungor Ernő válaszolt az MTI-Press munkatársának. — Mi indokolta az OMFB önállóságát? — A műszaki fejlődés nemcsak az iparhoz kötődik, hanem a gazdaság valamennyi ágazatához. Csak buktatókkal járna, ha szervezetileg egyetlen minisztériumhoz tartozna. Nem olyan fejlesztéseket kell támogatnunk, amelyek egyegy termelőegység konkrét problémáihoz kapcsolódnak, hiszen erre ott a helyi műszaki gárda. Mi a kiemelt fejlesztési célokat tartjuk elsődlegesnek, például a magyar energiaproblémák megoldásához vezetőket, az egészségügy, a közlekedés, a mezőgazdasági ipar és háttéripar gondjait, s még ezek között is sok esetben az első helyen a környezetvédelemmel összefüggőket. — Ez volt — legalábbis szóban — a korábbi gyakorlat is. Mi jelenti a változást? — Régebben a kormány osztotta szét a fejlesztésre szánt pénz nagyobb részét a minisztériumok között. Az OMFB-n«k ezzel kapcsolatban csak a felhasználásról szóló beszámolás maradt a feladata, a pénzt nem kezelte. Most e téren is be kell lépnie a piacnak, mégpedig oly módon, hogy a műszaki fejlesztésben is szabad versenynek kell kialakulnia. Ennek az útja, hogy a minisztériumokkal közösen úgynevezett fejlesztési tömböket, ha jobban tetszik: irányokat határozunk meg, s ezekre pályázatot hirdetünk. A tízmilliárdos összegű központi műszaki fejlesztési alapból (KMÜFA) hétmilliárd forint jut tényleges műszaki fejlesztésre. A tömbökön kívüli témákkal is lehet pályázni, de meg kell mondanom: a megfogalmazott irányokon belüli pályázatokat előnyben részesítjük az elbírálás során. — Kik pályázhatnak? — A főhatóságok, hivatalok kivételével bárki. A megmérettetés alapja: van-e garancia arra, hogy meg is valósítják azt, ami a pályázatban szerepel. Ezért a beküldött pályázatok összeállítóitól elvárjuk elképzeléseik pontos műszaki leírását és azoknak a gazdaságossági számításoknak az elvégzését, amelyek a majdani termék, technológia jövőjére kiterjedő piaci prognózist is tartalmazzák. Közben nem árt, ha figyelmeztetünk egy mindmáig gyakori veszélyre: a nagyot alkotás vágyára. Túl sok elgondolás maradt megvalósítatlan azért, mert kiagyalói eltévesztették a mértéket, ezért nekünk alapelvünk: inkább sok kis apró eredményt rakjunk egymás mellé, s ebből építsünk nagyobbakat. Egyszóval: ne vágyálmokat kergessünk — maradjunk a realitásoknál. — Hogyan hozzák nyilvánosságra a pályázati témaköröket és a feltételeket? — Várhatóan már februárban közzétesszük a központi lapokban és a műszaki, szakmai folyóiratokban a fő tudnivalókat. — Mi a pályázó dolga? — Az elkészült anyagot küldje be az OMFB-hez elbírálásra. Ha megadjuk a támogatást, az még nem jelenti, hogy a továbbiakban minden „sínen van”, ugyanis az első év után eredményességi vizsgálatot kell végezni és ennek két következménye lehet. Vagy megszüntetjük a támogatást (ha bebizonyosodik, hogy a remélt eredményre nem lehet számítani), vagy pedig a megvalósító szervvel közösen tovább támogatjuk a fejlesztést, a munka befejeztéig. S. J. NÓGRÁDI GÁBOR: r A mandarin Újpalotán Viseltes kék öltönyben alacsony férfi állt az ajtó előtt. — Tessék — nézett rá az asszony a keskenyre nyitott résből, és vékony, lányos testén összehúzta a köntöst. — Kit keres? — Én vagyok az — bólintott .a férfi, és látszott az ádámcsutkáján, hogy nehezen nyel. A nyakkendője keskeny volt, virágos mintázatú, amilyeneket hoszszú évekkel ezelőtt kötöttek azok az alacsonyabb beosztású vezetők, akik divatosan próbáltak öltözködni. Kezében újságpapírba burkolt virágot tartott, és egy barna svájcisapkát. Oszes szökés haja alig fedte a terjengő kopaszságot. Az efféle hajhullás gyakran utoléri a folyton sapkában dolgozó mesterembereket. — A férjem keresi? Elutazott — mondta a nő, és végigpillantott a félhomályos folyosón sorakozó ajtómélyedéseken. Az egyik ajtó előtt műanyag játékautó árválkodott. Hiányzott két kereke. Bónáék talán otthon vannak. —• Tudom, tetszett mondani — suttogta az ember, és ö is az ajtókra nézett. — Azért jöttem most. Ahogy megbeszéltük. — Ahogy megbeszéltük? A nő a férfi arcába bámult, az ajka lefittyedt, és elengedte az ajtót. Két melle között apró, sötétbarna anyajegy bukkant ki a köntös alól. A férfi, kicserepesedett száját alig mozgatva, közelebb hajolt. — Mikor a zárat... — Maga ? — hőkölt hátra a nő. — Jaj, maga az? Ne haragudjon! Olyan félhomály van itt a folyosón. Mindig a leggyöngébb körtéket teszik fel. Ez a takarékoskodás! Mért áll itt ? Jöjjön beljebb! — És kinyitotta az ajtót. A lakatos! Nem ismerte meg. Ez az öltöny! Abban a koszos, kék munkaruhában, ahogy néhány napja guggolt az ajtó előtt. Mikor is? Az olajos kezeivel. Meg a kihasadozott cipő. Most mintha fiatalabb lenne. Igaz, akkor meg sem nézte az arcát rendesen. — Rendben van a zár. Már nem esik ki a kilincs — nevetett a nő, és az erkélyajtóhoz ment. Tessék! Nézze meg! — És visszafordult. — Mit beszéltünk meg? — Hát, hogy ma ... Ma idejövök. — A férfi megállt a szobaajtóban. — Mert a férje elutazik vidékre. Szegedre.-— Ne haragudjon, nem értem — mondta a nő tétován, és a székről a vetetlen ágyra dobta a hálóinget. A férfi nézte. Halványkék hálóing volt, keskeny csipkével a vállaknál és a mellrész körül. — Mit beszéltünk meg? Foglaljon már helyet! — Mondani tetszett, hogy ilyen ügyes ember . . . Hogy én ... Biztos mindent jól csinál. — A férfi leült, és a virágot a kisasztalra helyezte. — Meg hogy hálás tenne, ha én ezt a munkát gyorsan és jól megcsinálnám. Aztán tetszett mondani, hogy ma úgysem lesz itthon a férje. Mert Szegedre utazik. A nő a fotelba csúszott, lábait összezárta, köntösét a combjaira hajtotta, és lesimította a térdén. — Azt tetszett kérdezni, hogy én mindent ilyen módszeresen csinálok ? Biztos az asszonyokkal is. Nevetni tetszett. Es hogy ... Szóval, hogy szívesen megpróbálná. A férfi komoly arccal, lassan beszélt. Körbepislantott a szobában, a mennyezetig érő könyvespolcra nézett, meg a vetetlen ágyra, aztán csak az asszonyra meredt, szinte szomorúan. A sapkát a combjai közé szorította. Kissé előredőlt. — En, kérem, elvált ember vagyok — suttogta. Aztán az egyik kezét az újságpapírra helyezte. — Hoztam virágot. — Köszönöm — mondta a nő. — Nagyon kedves. De bocsásson meg, nem értem. Elhallgatott. Hát persze, hogy mondta. Az ember mindenfélét mond egy lakatosnak. Különben nem végzi el a munkáját tisztességesen. Mondta máskor is, másnak is. De hát ez csak évődés, játék. Hogy lehet így félreérteni? — Félreértette ... — Nem, kérem. Ma péntek van. Azt tetszett mondani, ha pénteken eljönnék, nem bánnám meg. így jöttem a ... virággal. A nő elnevette magát. Sápadt volt. — De kedves mester! Azt nem úgy gondoltam! — Nem ? — Az ember viccelődik ... — Ez nem volt vicc, kérem. Meg tetszett mondani, hogy pénteken nem lesz itt a férje. Mert Szegedre megy. Te jó ég! Tényleg mondta volna? Csak a hallgatag emberre emlékezett. Egyetlen szót sem szólt, míg dolgozott. Most mit lehet csinálni? Csak nem fog nekem jönni?! Fene ezt a kölyköt! Most bezzeg nem tud bőgni, hogy átmehessen a másik szobába. Látta, hogy a férfi csontos arcában szinte lüktetnek a szemei. Mit néz ez? Megfogta a hasán a köntöst, rajta volt. — Es, hogy jöhetek nyugodtan —folytatta a férfi. — Nem bánom meg. — Ne haragodjun, de hát ez lehetetlen — mondta a nő. — De igen. Tetszett mondani. A nő felállt, a könyvespolchoz lépett, és leemelt egy csomag cigarettát. — Rágyújt? — Nem dohányzom. — A férfi letette a sapkát az asztalra. Nézte a félig háttal álló nőt, ahogy meggyújtja a cigarettáját, nézte a köntösét, ahol a far két félgömbje kidudorodott, nézte a combok vonalát, az alsó lábszár szőke pihéit, nézte a papucsba bújtatott sápadtfehér lábfejet, a sarkak szarurétegét, a diónyi bokán átfutó vékony ereket, és érezte az illatot. Azt az illatot, amit akkor, zárjavítás közben. Most hogy ?. . . Hogy kezdje? Mit kell csinálni az ilyenekkel? A kezeit öszszekulcsolta az ölében, ne látsszon, mennyire kiszolgáltatott. A nő végigcsúszott a fotelben. Hátrasimitotta a haját. Nem dobhatja ki csak úgy. Ezek kiszámíthatatlanok. Meg végül is: a zárat rendesen megcsinálta. — Van családja ? — Két lányom. — Magával élnek, ugye? — Nem, kérem, a feleségemnél maradtak. En egyedül vagyok. — De barátnője ... Barátnője biztosan van. — Nincs. Én nem szoktam így. Most is csak azért, mert mondani tetszett. A nő leverte a hamut a cigarettájáról egy kistányérba. — Jaj, ne beszéljen már! A férfi a kezeire nézett. Alaposan megmosta. A körmét is levágta, a körme sarkából a bicskával kiszedte a feketeséget. Persze, a redökbe már régen beleivódott valami, fémpor és olaj keveréke, amit nem lehetett letisztítani. De hát az már nem kosz, az már maga a bőr. Az ujjhegyei érdesek, a felesége is mondta annak idején. Mit csiháljon? O nem pék vagy fodrász, hogy a bőre bársonyos maradjon. Nem azt kell nézni. Régen volt asszonnyal. Öt vagy hat hónapja is van már. így, munkát vállalt, mint itt. De az kövér volt, meg idősebb is. A férfi felnézett, az arca elvörösödött. A vér meleg hullámokban rohant szét a testében. Kamaszkorában volt így. De akkor verekedhetett vagy könnyített magán. Hirtelen felállt. — Hát akkor ... ? Tessék mondani, levetkőzzek? — Nem! Ne! — emelkedett fel a nő is, és a cigarettát maga elé tartotta. — Higgye el, félreértett! A férfi lépett egyet. A nő hadart. — En azt nem gondoltam komolyan. Hogy képzeli? Én magával? — És nevetni próbált. Úristen! Ez most nekem jön. Még kiabálni se .. . Felijed a gyerek. — Nem ? — A férfi bambán bámult a nő szemébe. — Hát nem ? De hát hogy ? En kivettem egy nap szabadságot. Hát ez... — Sziszegett. — Maga azt hiszi... ? Maguk azt hiszik? Beszélhetnek akármit? En bejöttem Dunakesziről. Virágot vettem! Nekem költségeim voltak! A nő a polchoz húzódott, és az ablakra pillantott: nyolcadik emelet. A cigarettáról a szőnyegre esett a hamu. — Ne haragudjon — dadogta az asszony. — Tényleg... Maga komolyan ? — Szabadságot vettem ki.. . — En azt... En csak . .. — Akkor most?— A férfi toporgott. — Most mi lesz? Elmenjek? — Bocsásson meg! — De miért? Miért játszanak? A férfi felkapta a sapkáját, gyűrögette, aztán elindult a kijárat felé. — Tudja kivel!? A jó édesanyjával ... Azzal játsszon! Az ajtó előtt hirtelen megtorpant és visszasietett. A nő a könyvespolcba kapaszkodott. Ujjai elfehéredtek a körömágy alatt. — A virág ... — lihegett az ember. — Nem fogom itthagyni. — Igen — dadogott a nő. — Persze. A férfi a nőre meredt, aztán a fejére telte a sapkáját, megigazította, felemelte az újságpapírba burkolt csokrot, és szitkozódva kisietett. Csattant a bejárati ajtó. A gyerek felsírt. Tisztába kell tenni — gondolta a nő. Itt az ideje. És remegő lábakkal a fotelbe ereszkedett.
