Petőfi Népe, 1991. január (46. évfolyam, 1-26. szám)

1991-01-26 / 22. szám

1991. január 26. • PETŐFI NÉPE • 5 Olvasmányos grafikák, grafikai olvasatok Beszélgetés Bardócz Lajos grafikusművésszel Bardócz Lajos grafikusművész munkáival kollektív és egyéni kiál­lításokon 1988 óta találkozhatnak rendszeresen az érdeklődők. A megyei és az országos sereg­szemléken, a műfaj nyilvános meg­mérettetésein minden alkalommal a legkiemelkedőbbek között tar­totta számon alkotásait a zsűri. (Metszetei a Kecskeméti Képtár­ban február 4-éig látható Téli tár­laton is a díjazottak között van­nak.) Bardócz 1936-ban született Szászsebesen. Diplomáját á Buka­resti Képzőművészeti Főiskola grafika szakán szerezte. 1969-ig Bukarestben, majd Kolozsváron él, ahol 1988-ig, Tiszakécskére va­ló áttelepüléséig, a képzőművészeti gimnázium grafika szakán tanít. Ez idő alatt jelen van munkáival a legjelentősebb hazai kiállításokon s több rangos külföldi seregszem­lén, a többi között a 80-as évek elején Bredfordban és Helsinkiben. 1989-ben Pittsburgh ben. Philadel­phiában és Washingtonban talál­kozhatott a közönség rajzaival. Fi­gurális, lírai expressziv lapjai nem­csak a szakmai zsűriktől nyerik el rendszerint könnyen és gyorsan a legkitűnőbb minősítéseket, hanem a nagyközönségnek is kedvencei közé tartoznak. A grafikusmű­vésszel inspirációiról, legkedve­sebb tematikáiról, műfajairól, egy­szóval; munkájáról beszélgettünk. — Románia magyar lakta terü­letein (de úgy gondolom, ugyan­úgy például Kárpátalján vagy Ju­goszláviában, az elmúlt évtizedek­ben a lét alapproblémája volt a magyarság megtartása. Ez az erő­feszítés minden alkotó (és szakem­ber) munkájában kifejeződik. Dol­gozni, létrehozni ezeket a produk­tumokat már önmagában is a passzív ellenállás egy formájá volt. Nem véletlen, hogy közlendőjük, kifejezésmódjuk, jelképrendszere­ik viszonylag könnyen „olvasha­tók”. A grafikára mindez, ha lehet, még fokozottabban érvényes. A művészettörténetben mindig is a legelkötelezettebbnek számított, konkrétabban követte a társadal­mi mozgásokat. A legérzékenyeb­ben és a leggyorsabban mutatta föl a problémákat. A szimbólumok, jelképek és allegóriák segítségével egy kicsit könnyebben beszélhet­tünk a Romániában, illetve Er­délyben dúlt diktatórikus rendszer nyomorúságairól, szörnyűségeiről. Az alkotók közül sokan megtalál­ták ezen belül a maguk jellegzetes, virtuózzá fejlesztett kifejezési for­máit, amellyel a cenzúrát olykor ki tudták játszani. Persze mindenki­nek megvoltak ezzel kapcsolatban a-saját történetei. Gyakran jelen­tettek az éh rajzaim is problémát a különféle (szakmai zsűrik mellé osztott) ideológiai zsűriknek. Nem nyerte el különösképpen tetszésü,­• A csalatkozott (fametszet). Fotó: Walter Péter két a 80-as évek elején készült, leg­első nagyméretű fametszetsoroza­tom sem. Ilyen esetekben sohasem részletezték a kifogásokat, mert ehhez azt kellett volna, mondaniuk például; Hohó! Ez a trapézról zu­hanó bohóc Ceausescu! — Bár az ebben az időszakban készült képek — közöttük az Ady­­sorozat — szépen, tisztán „olvasha­tók”, ez mégsem jelenti azt, hogy nem foglalkoztak volna a forma, pontosabban a technika újításaival. A „levegős”, fekete felülettel alig rendelkező lapok inkább rajz, mint fametszet benyomását keltik. — Kifejezetten törekedtem is erre. Úgy gondoltam, így talán veszíthet a kép drámaiságából, viszont sokkal kevésbé statikus, vagyis myugtalanabb, expresszí­­vebb. — Képzőművészeti alkotások ürügyén rendszerint sértésnek szá­mít irodalmat emlegetni. Rajzai, nyomatai jó része esetében ez vi­szont megkerülhetetlen. ■— Ez tény, de képzőművész ba­rátaim és kritikusaim is megerősí­tettek abban, hogy az úgynevezett irodalmi hatásnak nem kell feltét­lenül rossz mellékízt tartalmaznia. Számomra teljesen természetes, hogy az pNasás, csakúgy, mint a zenehallgatás és más kulturális impressziók, valamiképp átszü­­rődhetnek a rajzba. Ha ez az iro­dalom például a Biblia, könnyen átvezethet a történelem, a politika világába is. Ez a kötődés a Téli tárlaton szereplő munkák esetében is jól látszik. (Káin és Abel, A meg­­csalatkozott.) Persze sokszoros át­tétellel, korántsem egyszerű illusztrációként. Nem azért estek le a betűk Mózes számára a kőtáblá­ról, mert a zsidóságban, hanem mert az emberiségben csalatko­zott. Káin és Ábel konfliktusa ugyancsak könnyen „átírható” az erdélyi szituációra. Ugyanazt a so­rozatot folytatni fogom a Bukott angyallal, amely nem egy Drakula vagy az ördög, hanem egy bizal­mát vesztett gondolkodó lesz. A legújabb rajzok, kőnyomatok, fametszetek alapján az erdélyi problémakör, mint inspiráció, vál­tozatlanul meghatározó. — Mostanáig nem következett be „gyökereim” elvesztése. Számos rajzom mellett ezt erősíti meg az Erdélyi Műhely budapesti (és ten­gerentúli) kiállításának egyik nép­szerű darabja: a kicsit nosztalgikus Csomag Szárhegyről. A lapon kon­­ceptes feldolgozásban egy becso­magolt táj látható, rányomva a pe­csét: Fragile! (Törékeny!) Károlyi Júlia A színész saját arcát át- meg átrajzolják eljátszott szereparcai. A színész tulajdon sor­sát befonják szerepsorsai. Mensáros László mindezért az emberségével felel. Aki foglalko­zásánál fogva a színészek teljesítményeire jel­zőket találni hivatott, most nem keresgél, Mensáros László művészetét méltatván meg­elégszik egy szóval: emberi. De ebben az egy szóban tág egyetemesség van, és szüntelenül törekvés a földi teljességre. Valahogy azonban bele ne tévedjünk a nagy szavakba. Mensáros a költők megkü­lönböztetett értelmét és nyelvét használja a maga benső igényei és igéi kifejezésére. Men­sáros nem robusztus alkat, de emberi igényes­sége hatalmas terhek hordozására alkalmas, erős szuggesztió sugárzik belőle. Kitörölhetet­len emlékű előadóestjeivel, aminek a Husza­dik század címet adta, a zúgó történelmet és a lélek legrejtettebb, halk rezdüléseit együtt szólaltatta meg. Jó színésznél többnek nem kellett lennie, erre a tehetségéből bőven futot­ta. Ám az ő alázatos szolgálattevő készségé­ből és eget ostromló küldetéstudatából hason­­líthatatlan egyéni alkotóerő támadt. Mensá­ros, az előadóművész, a nagy írókkal és köl­tőkkel és az egyszerű hallgatósággal lélekben társalogva, költővé lett. Mezítlábas, fáradha­tatlan, szigorú mércéjű, a közvetlen megértést áhító országjáró prófétává. Volt lehetősége az ország színházba járó . közönségének, hogy a színpadokról is megis­merkedjen vele. Pályája első öt évében a deb­receni Csokonai Színház lúgja volt. Akkori igazgatójának, Téri Árpádnak figyelmet és támogatást köszönhetett, s ezt idős korára sem felejtette el: kezdeményezője volt, hogy Térinek szobrot emeljenek. Már szerelmesszi­­nészi szépfiú korában is megmutatta jellemáb­rázoló tehetségének kiapadhatatlan tartaléka­it. Hamlet szerepe korán osztályrészéül jutott, s alakításának országos híre kelt. Olyan széri­át ért meg, ami vidéken egészen szokatlan. Pestről is sokan odautaztak, hogy lássák. Az­tán csaknem harminc év múltán Mensáros visszatért hírneve bölcsőjéhez, a debreceni színház színpadára, hogy eljátssza Az ügynök halálában Willy Lomanl. Karrierjét méltatla­nul elszenvedett börtönbüntetések szakítot-SÁRÁNDl JÓZSEF: A hóhérok segédeinek Ami az életben fontos, nem jár győzelemmel. Milyen „szerencse” hogy nemcsak a dac éltet (a mártírok erénye) A Bizonyosság az írástudók bosszúálló csalfa angyala azt sugallja: holtunkkal éljük túl kegyes pribékjeinket (Leányvár, 1983) ták meg. Utána három évadra a szolnoki Szigligeti Színházban talált otthonra, ahol mind a saját, mind közönsége emlékei szerint gyönyörű szerepekben vonultatta fel kivételes képességeit. Ezek közt volt Tuzenhach a Há­rom nővérben, Gloster a Lear királyban, Hig­gins a Pygmalionban. Mensáros László sohasem tett különbséget fővátpsi és vidéki színészet között. Legutóbbi szezonjaiban is vidéki társulatok bemutatói­nak .értékét növelte, utoljára nyíregyházi kol­légái közt, a Móricz Zsigmond Színházban. Film- és televíziós alakításai révén természete­sen az ország minden zúgába „eljutott”. Me­lyiket emeljem ki széles skálájú filmszereplései sorából? Talán a szép Kosztolányi-regény, az , PÁKOL1TZ ISTVÁN: Egérszürke Tekintetében búvá félelem, mintha elnézést kérne, félszegen szorong, hogy élni mer — föl-fölriad kisgyerekként, ki újólag kikap, holott nincs semmi csíny a lajstromán s akármit mondhat Biblia, Korán, zsebünkben ki- s kinyílik d bicsak: nem lázad egérszürke, monoton sorsa ellen, és mindent úgy Jógád, ahogy van; nem él a fogért fogat - szokással; el-elkönyvel pár pofont előlegként — nyugtathatná a hit, de pír ősbe tus ünnepnapjai jöttén is hétköznapjain borong. (1985) Aranysárkány mozi változatának tragikus No ■ vük tanár m át? Vagy puritán egyszerűségében is megrázó játékát a Halálnak halála 'című tévéfilmben? Netán finom mosolyú, háttérbe h'úzódott, s így is jelentőségteljes írófiguráját a Butaságom története című vígjátékban? Pályafutása legfőbb időszakát a Madách Színházban szolgálta; ide kötődnek legsikere­sebb munkái. Micsoda ívet futott be itt a gyönyörű Anna Frank naplója-előadás Pété rétől mindmáig, amikor — ki tudja hányad­szor, ismét ideális partnere, Tplnay Klári ol­dalán egy önmagánál tizchnégy évvel idő­sebb öregurat játszik az Arany tó című színda­rabban. Közben néhány évre „kiiratkozott” a Madáchból. Okait.mivégből kellene firtatni, most, hogy visszatért? Mensáros barátsága kincs, haragja megszívlelendő. Erre tapasz­­taltsága, bölcsessége, embersége a fedezet. Mélységes szeretetével és szertelen indulatai­val az, aki: a mi Mensárósunk. Munkássága különböző szakaszában sok boldogság adatott meg neki. De sok szenve­dést is el kellett viselnie. Hat és fél évvel ez­előtt, amikor életrajzát írtam, erről ezt vallot­ta nekem: — Azért tudtam a kórházi ágyakat, a mű­tőasztalokat aránylag jól elviselni, s azért a börtöncellákat is. mert ezek alkalmat terem­tettek számomra, hogy mint egy nyomozó, kutassam sorsom miértjeit. Sohasem a köz­vetlen okot, hanem a mélyebb összefüggések­ben rejtezőket. Nem tartottam véletlennek, hogy ilyen vagy olyan szenvedés vagy meg­próbáltatás sújt. Próbáltam magamban visz­­szavezetni, hol tévedtem. Mit nem lett volna szabad tennem? Mit kellett volna más’képp csinálnom? Az önvizsgálat kibékített magam­mal. És kibékített a fájdalmaimmal. .. Mensáros László hatvanöt éves. Kívánjuk, őrizze békéjét önmagává), és soha többé ne érje fájdalom. És művészetével legyen még nagyon soká a miénk. Sas György BÁRDOS PÁL: B. Ú. É. K. Mennyi ideig tarthatott az a csönd? Nem tudom. Szándékosan fogalmazok így, ahelyett, hogy meddig, tartott az a csönd? Mert minden csönd addig tart, amíg valaki meg nem szólal. Közben eltelhet a múló pillanat, egy perc, egy óra, vagy egy egész örökkévalóság. A csönd beszédünk íésze. Jelentése van. Néha súlyosabb, mint a szavaknak. A színdarabokban a szerzők gyakran használnak ilyen instrukciót: „(szünet)”, „(csönd)”, „(mély csend)", „(hosszú csend)”. Van olyan dráma is, amelynek csönd a vége (Puskin: Borisz Godunov). A végső, a kijejezhetetlen gondolat jeléül Shakes­­peare-t szoktuk idézni: „A többi néma csend. . A színházi gyakorlat többjeié csöndet különböztet meg, mint az írói előírás, kis csöndtől a „kétkoro­­nás" csöndig (azt hiszem, ez a Fedáksári). A leghosszabb és egyszersmind legtartalmasabb csöndeket Székely Gábor rendezésében hallottam Füst Milán Calullusában. A legkínosabbal a Shakespeare Dürrenmatt- Jéle János királyban Szegeden, mikor a főszereplő hölgy haja beleakadt a díszletet borító hálóba, és közben oda kellett volna mennie a lakomázóasztal­­hoz, hogy a szövegét folytathassa. Az ügyelő ollója benyúlt a díszletek között és nyissz . . . Stefanek Irénből pedig, mint a fúriából sisteregve törtek ki a visszatartott szavak. De az a csönd, az meddig tarthatott? Az év utolsó délutánja volt. Ebéd után vastag dossziéval hónom alatt mentem kifelé.a rádióból. Az irattartóban tömérdek levél és levelezőlap, gyönge lélek vagyok, megszámoltam, kétszáznál is több volt. Az a sok levélíró mind azt a monodrámát di­csérte és köszönte, amelynek véletlenül a drama­turgja voltam. , A Pagoda és a porta között szembejött velept Bozó László, aki a darabot rendezte. — Na, mi van a hónom alatt? kérdeztem. — Hallgatói levelek mondta flegmán. — De mennyi? - ■ — Hát... nálam van vagy kétszáz. A műsor­szerkesztőségben valamivel több. Neked is címez­hettek néhányat. — Néhányat — mondtam —, úgy kétszázötve­net. — Akkor az hatszáz fölött van — vélte Bozó László. — Vagy hétszáz — mondtam én ugyancsak fleg­máin, hogy adósa ne maradjak. — Elég szép termés néhány nap alatt. Aztán boldog új évet kívántunk egymásnak, és hazamentem. Egész délután összevissza telefonáltam. Ismerő­söknek, barátoknak, rokonoknak kívántam minden jót, hisz éjfél után a szüléimét szoktam felhívni vidé­ken, engem meg a fiaim keresnek, így aztán foglalt lesz a telefon. Közben a dagadozó dosszié ott hevert a szemem előtt az asztalon, tele a sok levéllel. Hirte­len elhatározással fölhívtam a szíitészegyez tetői, vé­letlenül még ott találtam valakit, és a kapott szám­mal föltárcsáztam Kálmán Györgyöt, aki a monoló­got előadta.-— Gyuri, ne haragudj a zavarásért. Előttem fek­szik több mint kétszáz levét. Az mind téged dicsér. Ezenfelül Bozó Lacinál van még ugyanennyi, és még a műsorszerkesztőségben is vagy kétszáz. Hat­­hétszáz levél néhány nappal a bemutató után. Mind azt írják neked, hogy köszönik. Gondoltam, .ezzel kívánok boldog új évet. Csönd. Kálmán György hallgatott. Oly gyorsan cselekedtem, meg se gondoltaim, mit teszek. Hisz jó barátságban voltunk, beszélgettünk alkalmanként, de azért olyan viszonyban nem vol­tunk, hogy a lakásában zavarjuk a másikat. Szil­veszter előtt . . . Lehet, álmából költöttem föl. lehet, vendégek vannak nála. Olvasott, tanult, zenét hall­gatott. Tapintatlanság... Csönd. Kálmán György hallgatott. Lehet, utálja a szilvesztert. Egész nap elfelej­teni kívánta. Gyermekded dolog az év bizonyos napjához várakozásokat fűzni. .. Mulatni, ünne­pelni olyan változást, amely föltehetően sose kö­vetkezik be, de ha mégis, hát nem a naptár rend­je szerint. Csönd. Fülemben a telefon távoli bugása, mint a tengeri kagyló üregének a hangja. Idétlen dolog szakmabeliek kötött a gratuláció Jobb azt a civilekre hagyni. Vannak, akik inaidnak dicsérni. Őket hívják smúzolóknak. Külön kaszt. De mi komoly férfiak vagyunk, mi csak kezet szorítunk néha. Csönd. Olyan hosszú, hogy ilyet még író nem vetett papírra. Táléin annál is hosszabb, mint amikor a rendező ezt kéri: „itt kétkoronás csönd, gyere­kek". Kálmán furcsa ember. Legvidámabb szerepeiben is körülveszi az alaktalan fájdalom. Civilben is mél­tósága mögött kimondatlan bánat. Ha nem röstell­­ném a romantikus frázist, azt mondanám, mini aki örökösen gyászol. Csönd. Vége-hossza nincs. Időtlen időkig tart. Beteg ember. Rossz a szíve. Azonfelül neuraszté­­niás. Tíz szerepből kilencet visszaad. Amit elvállal, négyszer-ötször ha eljátssza. Aztán kibetegszik be­lőle. Ingerlékeny. Érzékeny. Szomorú, hát minek kellett zavarni? Jó akartam lenni vele? Nem könnyű. Lám .. . Csak háborgatom. — Halló Gyuri, ott vagy? Még mindig csönd. Aztán mikor már u kétségbe­esés határán hallgatóztam, megkönyörült rajtam. ■— Köszönöm — mondta. — Ma éjjel már nem kötöm föl magam. A Ady (fametszet). • Munka közben. Káin és Ábel. Mensáros László köszöntése

Next

/
Thumbnails
Contents