Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)

1990-12-23 / 301. szám

14 # PETŐFÍ NÉPE • 1990. december 23. SPORT « SPORT • SPORT • SPORT • SPORT • SPORT • SPORT • SPORT • SPORT Kovácsék karácsonya JÓZSI A PÉLDAKÉP, LACI AZ ÍGÉRETES TEHETSÉG, ANDI A FENEGYEREK ÉS EGY ANYA, AKI KÉT PALÁNK KÖZÖTT EGYENGETTE A CSALÁD ÉLETÉT A postás csenget a családi ház ka­puján. Mire kikászálódom az autó­ból, lebonyolódik az átadás-átvétel. A háziasszony már éppen befelé in­dul, de amint megpillant, jelzem, hogy hozzá indultam. Látom: nincs nyilatkozó kedvében, de bizonyára udvariatlanságnak tartaná, ha ezt fo- gadjistenként mindjárt a kapuban közölné. Betessékel. Még egy pillantást vetek a ház előt­ti kosárlabdapalánkra, amely, ma­gam sem tudom miért, fogja a sze­met. Talán mert nem szokványos lát­vány családi házak előtt. Aztán, a lakásba lépve, újabb sportágra jel­lemző eszközök vonják el a figyel­mem; minipalánk gyűrűvel, kosár­labda, zászlók, emléktárgyak és a vi­lágjáró Jelky András bronzszobra. Mindez kétségtelenné teszi, hogy szű- kebb hazáját és a kosárlabdát szerető bajai házba tettem a lábam. Kövácsék házába, akik valószínű­leg kuriózumként kerülnek be Bács- Kiskun sporttörténetébe. Kezdő sportújságíróként Józsit a kecskeméti lovardában — szovjet teremben — ismertem meg, aki a Petőfi-—Bácska rangadón, egyenlő mérkőzésállásnál, az utolsó másodpercekig tartotta a labdát, s amikor elengedte, már csak a háló fogságában szelídült meg. Az­tán halálos nyugalommal odaszólt a legvérmesebb kecskeméti szurkoló­nak: „Megmondtam, papa, hogy ne izguljon, jobbak vagyunk!” ... Egy másik képet is őrzök róla. Ak­kor a bajai „pokolban” búcsúzott az aktív játéktól. Negyvenévesen, fiata­los tartással, kifinomult vagányság- gal. Merő véletlen, hogy éppen akkor húzta magára a magyar válogatott címeres mezét, éppen hetvened­szer ... (Azóta sem hagy nyugodni a gondolat: hányszor kapott volna bi­zalmat, ha budapesti?...) De hát a választ erre már sosem kapjuk meg. Az viszont egy pillanatig sem volt kérdéses, hogy olyan kiváló szakem­berek után, mint Tax Imre, Mihályfy János ..., ki foglalja el az edző he­lyét a Bácska kispadján. Kovács Józsi, aki nem csak játé­kosként volt élő valóság és legenda, edzőként sem hazudtolta meg sajátos természetét. Mígnem, egy napon be­következett a tragédia. Józsit felállí­tották a kispadról, Laci fiát, aki ak­kor már többszörös magyar váloga­tott volt, kikezdték a szurkolók... Csak Andréa szórta továbbra is a kosarakat a Tanítóképző NB Il-es csapatában. Volt kitől örökölnie a sportág anyáról lányára szálló tudo­mányát, hiszen Kovácsné egykor Tax Imre NB I-es műhelyében bűvölte a labdát, amikor a Józsi szeme meg­akadt rajta. De erről nem szívesen beszél, hiszen korán abbahagyta a játékot, mert Józsi volt a példakép, aztán meg jöttek a gyerekek. A sok szép emléket azonban elhomályosítja egy nap, 1988. november 21., amikor Józsit felállították a kispadról. Ott­hon csak annyit mondott:- „Hát ak­kor mától nem vagyok edző”. Ezt eleinte Kovácsné sem vette ko­molyan, mert számára is hihetetlen • Kovács József, a BSK mestere és Laci fia, aki fehérvári színekben bűvöli a labdát. (Várkonyi László és Farkas Tibor felvételei) # Kosarasok egymás között: Ko­vácsné meg Andrea, a lánya. volt, hogy egy embert, aki egész életét a kosárlabdának szentelte, csak úgy, egyik napról a másikra, partvonalon kívülre lehet tenni. Aztán, amikor megjelentek a szenzációt tálaló újság­cikkek, hetekre, hónapokra csend költözött Kovácsék házába. Kovács- nénak még ma is könny szökik a sze­mébe, ha a Józsi meghurcoltatására gondol. De ő a férjéhez méltó, ke­mény asszony, s mielőtt bármit is el­árulna érzelmeiből, azt mondja: „Odateszem a kávét” és kisiet a szo­bából. Amikor visszajön, már látom: döntött, beszélni fog.- Én akkor megfogadtam - mondja —, hogy soha többé nem me­gyek kosárlabdameccsre. Ezt a foga­dalmam csak egyszer szegtem meg, amikor Laci fiam Baján játszott a Videotonnal. Józsi nem volt olyan kemény, mint én. 0 túlságosan is sze­rette a fiúkat ahhoz, hogy ne ment volna ki a meccseikre. Nagyon sokáig nem találta a helyét, amikor eljött az edzésidő, csak téblábolt a lakásban. De nem beszéltünk róla, mert felesle­ges lett volna felszakítani a sebeket. A gyógymódot végül is a város ta­lálta meg, mert egy éve Kovács Józsit ismét visszahívták az NB I-es csapat kispadjára. Kovácsné másik sebe Laci fiának a távozása, az ország másik szegletébe, Székesfehérvárra. De ez sem volt a családban vitatéma. Ková- cséknál mindig tiszteletben tartották egymás szándékát. A gyerekek is ko­rán megtanulták; tanácsot kaphattak, ha kértek, de a sorsukat érintő kérdé­sekben maguknak kellett dönteni. Laci után Andrea is úgy határo­zott: másutt folytatja pályafutását. Ennek azonban semmi köze nem volt a családot ért sérelmekhez. Andreát akkor hívták Sopronba, amikor a csapat felkerült az NB I-be, s talán az sem véletlen, hogy férje, Mészáros László is ott élvonalbeli kosaras. Az anyja joggal lehet büszke a lá­nyára. Andi — így nevezi — a közel­múltban tagja lett a válogatott keret­nek. Az apja nyomdokain indult, pe­dig — Kovácsné nem is állhatja meg szó nélkül — a Józsi sosem foglalko­zott veié annyit, mint Lacival. A ter­mészet azonban nagy úr. Andi egyé­niség a pályán, csapatkapitány, aki maximalista. Magával ragadja a csa­patot, 20 pontos teljesítmény alatt ritkán adja. Nem szégyenlős akkor sem, ha a játékvezetőket minősiti, szemükbe mondja a véleményét. Apja lánya ... Valószínűleg Laci a tehetséget, An­di a céltudatosságot, a kitartást, a határtalan küzdőképességet örököl­te. Kovácsné még ma is nosztalgiával emlegeti: Laci első szava nem az volt, hogy apa vagy anya, hanem: labda! A család élete összefonódott a ko­sárlabdázással. Jellemző, hogy Józsi viselte először a 6-os számú mezt, aztán meg a család minden tagja csak hatosban játszott. Csupán Laci fa­kadt ki egyszer: „Apu, többet nem veszem fel a hatost, mert úgy visel­kednek velem a játékvezetők, mint veled!” Ezt azonban senki sem vette komolyan. A karácsonyról, a családról kérde­zem Kovácsnét, aki mosolyogva mondja, már mindhárom csapat sor­solását egymás mellé rakta, s éppen azt tervezi, hogy mikorra várhatja a gyerekeket haza. Mert a családban első a játék, a csapat iránti kötelezett­ség, ahogyan a szív diktálja. Ilyen lesz hát Kovácsék kosaras karácsonya. Banczik István KARÁCSONYI „BUNDA” A PALÁNK ALATT Mókásan ünnepelnek a bajai kosarasok és szurkolók Baján hagyomány már, hogy a két ünnep között meg­mérkőzik egymással az NB I-es férfikosárlabda-csapat és a szurkolói „B-közép”, összekapcsolva ezzel a karácsony meghitt ünnepét a szilveszter vidám jellegével. így lesz ez december 2?-én, csütörtökön is, amikor a bajai Türr L csarnokban délután 16 órakor útjára indul a labda a topisan öltözött „zoknisok” (BSK), valamint a csapat kék-sárga színeiben pompázó B-közép közt. A mérkő­zésnek, természetesen, külön szabályai vannak. A nagy­csapat játékosainak minden előírást kötelező betartani, a. megkötés csupán annyi, hogy ők csak zokniban játsz­hatnak, és csak tripladobással érhetnek el kosarat. A kö­zönségből verbuvált együttes kosarasainak nem fújnak lépéshibát, akár átölelve is akadályozhatják az ellenfelet, egymást vállra véve zsákolhatnak, sőt, amelyik gyűrűre a nagycsapat dobál, azt kezdés előtt be is lehet fonni. Egy biztos: a végeredmény döntetlen lesz, a hosszabbítás pe­dig fehér asztalnál folytatódik. Este 19 óra után, a bajai Főnix klubban, diszkóval zárul a kosárünnep, ahol a zene mellett videón peregnek az eddigi győztes mérkőzé­sek filmjei a kupafinálétól a bajnoki döntő első zala­egerszegi találkozójáig. A mérkőzés minden bizonnyal testi-lelki felüdülést jelent a bajnokság kellős közepén fizikailag és idegileg fáradt NB I-es gárda játékosainak, akik ezután újult erővel készülhetnek a folytatásra. A kosárlabda-csemegére és az esti zenés összejövetelre minden sportbarátot és érdeklődőt szeretettel vár a bará­ti kör. Gyuricza József A kunbajai „csoda” nyomában Ha valaki Kunbaja nevét hallja, önkéntelenül is a szőlő és a bor jut az eszébe. Pedig ez a kis település manapság már a cselgáncsozói ré­vén is egyre nagyobb hirnevet sze­rez magának. A hét végén megren­dezett gyermekversenyen kértem Kocsi Istvánt, a Kunbajai Medosz SE cselgáncsszakosztályának elnö­két, hogy lebbentse. fel a fátylat a „csodáról”. „Ha jobban belegondolok: a csoda mögött kizárólag sok mun­ka és áldozatvállalás van. Az egész úgy kezdődött, hogy a községben kevés a sportolási lehetőség, a gyermekek mozgásigénye viszont annál nagyobb. így 1988-bán mi, szülők összedugtuk a fejünket, és elhatároztuk, hogy cselgáncsszak­osztályt alakítunk a Medosz SE keretein belül. Az elhatározást tett követte, és tavaly óta gőzerővel dolgozunk. „Munkatermünk” a helyi általános iskola 11x7 méte­res tornaszobája, ahová heti öt al­kalommal rendszeresen 30-40 fia­tal jár edzésre. Kapóra jött, hogy Óbéri János, egykori serdülőválo­gatott cselgáncsozó Kunbajára nősült, ezért felkértük vezetőedző­nek, segítője pedig Kovács Mihály lett. A két fiatalember lelkesen fogott munkához, és rövidesen javulni kezdtek a kis tanítványok eredmé­nyei. így például a novemberi gyermekbajnokságon öt ezüst- és három bronzérmet nyertek, míg a napokban zajló diákolimpia orszá­gos döntőjébe négyen is bekerül­tek. Közülük Cziczinger Szilvia hatodik osztályos tanuló, a kunba­jai cselgáncssport eddigi legna­gyobb sikerét aratva, a 30 kilós súlycsoportban aranyérmes lett, a fiúknál pedig Óbéri Attila az ötö­dik helyen végzett. A szakosztály anyagi alapja tel­jesen a szülők ,ivállán nyugszik”, akik készek továbbra is minden áldozatra, mert látják, hogy gyer­mekeik jó helyen, jó közösségben vannak. Természetesen tudják, hogy nem lesz mindegyikből élver­senyző, de ha a rendszeres sporto­lást megszeretik, egészséges felnőt­tekké válnak, akik továbbadhat­ják majd fiaiknak, lányaiknak a beléjük oltott sportszereidet. A sikerek szinte vonzzák a gye­rekeket, így hamarosan indítunk egy kihelyezett csoportot Bácsal­máson. Jó a kapcsolatunk a kör­nyékbeli szakosztályokkal, külö­nösen a paksiaktól kapunk sok szakmai segítséget. Igyekszünk a fiataloknak minél több versenyzési lehetőséget biztosítani. Az idén már rendeztünk egy rangsorver­senyt, amelyet megtekintett a pol­gármester is. Tetszett neki a gyere­kek vetélkedése és elmondta: ha az önkormányzat költségvetése meg­engedi, segítik a szakosztályunkat. Úgy hiszem: két évvel ezelőtt Kunbaján senki sem gondolta vol­na, hogy a község kis szakosztálya ilyen viharos gyorsasággal iratko­zik fel az ország cselgáncstérképé­re. A gyerekek egyre fogadkoznak, hogy jövőre még jobb eredménye­ket érnek el. Tudom, ehhez az el­lenfeleknek is lesz néhány szava, de állunk elébe.” Farkas Tibor A család(i) neve: kézilabda Soltvadkert nem tartozik a gi­gantikus települések közé, de a sportpályákon aratott sikerei esztendők óta fölözik a sokkal kedvezőbb lehetőségekkel ren­delkező városokét is. Mostanság a kézilabda a sláger, a férficsapat a nemzeti bajnokság második vo­nalában pattogtatja a bőrt, leg­utóbb a honi kupafordulók so­rán mérföldes lépést tett a leg­jobb nyolc közé kerülés felé. Ba­jusz Péter edzővel két nappal a „nagy” győzelem után beszélget­tünk, miközben a videón a talál­kozó izgalmasabb pillanatai pe­regtek. A kamera elidőzött egy meglehetősen ideges férfi arcán, látszott: minden idegszálával a meccsre koncentrál, lélekben a pályán van ő is, együtt a kézilab­dázókkal. „Weinhardt Laci, a szakosztályvezetőnk, igazi mene­dzser, a semmiből is előteremti a pénzt a csapatnak. Nélküle ma nem lenne kézilabda Soltvadker- ten” — jegyezte meg vendéglá­tóm. Azt már később az agyondi­csért sportvezetőtől tudtam meg, hogy igazi sportcsalád az övé. Az egyik bátyja az élvonalban ko­sárlabdázott, a másik hosszú időn át kapusként keserítette a csatárok életét. Az aktív játék be­fejezése után pedig mind a ketten sokat segítették a kecskeméti szakosztályok tevékenységét. Weinhardt László szegedi gimna­zista korában aktívan kézilabdá­zóit, majd érettségi után a solt- vadkerti csapatban húzott le tizenegy hosszú évet. A megyei első osztály és az NB II. között ingáztak, de az együttes most, szakosztályvezető korában jutott a legmagasabbra. Megemlítettem azt, amit Ba­jusz Péter mondott: a semmiből is pénzt „csinál”. Egy ilyen ember jól jönne a gazdasági életben, je­gyeztem meg. Túloz a Peti, kap­tam a választ. Egyszerűen arról van szó: mindig arra törekszik, hogy valóban mindkét fél számá­ra előnyös szerződéseket kössön a szponzorokkal. Példaként a kiskőrösi MÉH-vel kialakult kapcsolatukat említette. A kézi­labdázók hulladékgyűjtési akciót szerveztek Vadkerten és környé­kén. Az iskolák legügyesebbjeit meghívták egy közös sportnapra, voltak vagy hatszázan. Az ese­ményre eljöttek az írott és az elektronikus sajtó tudósítói, a MÉH nevét harsogta mindenki. A csapat pénzt kapott, a gyere­kek remekül érezték magukat és a szponzor is megfelelő reklám­hoz jutott. Valahogy így képzeli el kapcsolatukat a támogatókkal — mondta a szakosztályvezető. Gondolom, ezt a menedzsertí­pusú sportmunkát csakis főállás­ban lehet hibátlanul elvégezni. Mosolyt kaptam válaszként. We­inhardt László ledolgozza a nyolc óráját munkahelyén, s utá­najöhet a kézilabda. És a család? A felesége, Edit megértő asszony, mindenben segíti férjét. A mér­kőzéseken is ott van, pedig soha életében nem sportolt aktívan. Ám a gyerekek, belőlük még le­het valaki a kézipályán! A tizen­két esztendős Edit már szorgal­masan látogatja Forgó Erzsi edzéseit, de a mindössze hétéves Juditot sem igen lehet otthon „fe­lejteni” a tréningek idején. „Pe­dig becs’ szóra nem erőltettem őket!” —jelentette ki beszélgető- partnerem. Látták, hallották, hogy szüleik közt fő téma a kézi­labda, s természetesen kialakult bennük a sportág szeretete. Nem akartam elhalványítani a Weinhardt László által rózsa­színre festett életkép fénylő tónu­sait, de azért csöndesen megje­gyeztem: tapasztalataim szerint, légyen igaz, vagy sem, az embe­rek többsége úgy gondolja, aki bármilyen formában is intézi egy-egy csapat pénzügyeit, az maga is jól jár ... Harsány neve­tés fogadta megállapításomat. Mint később megtudtam, a vad­kerti csapat éves költségvetése hat-hétszázezer forint, míg az ugyanebben az osztályban sze­replő Nagykanizsa hétmilliót emészt meg könnyedén. Megle­pődtem, hiszen tudom jól, ezen a szinten már erősíteni kell. Vad­kerten is szerepel várpalotai és szegedi kézilabdázó. Ha hiszem, ha nem, ezek a kézilabdázók is teljesen amatőrök. Sőt! A szegedi Grandjean hetente kétszer ellen­szolgáltatás nélkül jár le a megyei első osztályban szereplő fiatalok edzéseit megtartani. Ä várpalotai is csak a kilométer-térítést kapja, de már jobban ismerik a települé­sen, mint az edzőt, vagy a szak­osztályvezetőt. A játékosok kive­szik részüket a Csapat körüli munkából. így aztán az is termé­szetes, hogy a magánéletben sem kerülik egymást, közösen szüre­telnek, közösek a disznóvágások, kirándulások is. S miként fogadják, véleménye­zik a helyiek Weinhardték tevé­kenységét, lelkesedését? A szur­kolók mindenben segítik őket, például csak így kerülhetett két kupameccs erejéig Vadkertre 'a sokszoros válogatott Szabó „Sonka”. Hogy róla, Weinhardt Lászlóról mit mondanak? Tudja jól, száz emberből tízen megértik, kilencvenen kinevetik azért, amit csinál. Ám ő így, itt érzi jól ma­gát. Igazi család az övéké. S a család neve: kézilabda. Rajtmár István

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents