Petőfi Népe, 1990. december (45. évfolyam, 282-305. szám)
1990-12-23 / 301. szám
1990. december 23. • PETŐFI NÉPE • 9 BANDIRA, NÓRIKA, ZOLIKA, IMIKE, KISPOPÓ — ÉS MARIKA MAMA _________________ T estvérek első közös karácsonya • Bandika, Nórika, Zolika, Imike és Marika mama. • Nórika és Marcsika augusztus óta együtt vannak. A testvérek korábban sosem látták egymást. A csengetésre Marika mama nyit ajtót. Aztán előkerülnek a gyerekek. A hétesztendős Bandika, aki tulajdonképpen a Madarász család „korelnöke”. Mellette a kisebbek: a hatéves Nórika, az öt nyarat megért Zolika, a hároméves Imike és a mindössze két és fél esztendős Kispopó, alias Marcsika. Testvérek. Mégis ez lesz az első közös karácsonyuk. Mert a Madarász testvéreket évek óta az állam neveli. Eddig különböző helyeken, most együtt, a kecskeméti SOS-faluban. Gondozójuk — ahogy a picik mondják: anyukájuk — Bodor Mária. Augusztus óta él velük. — Ez a kép Szolnokon készült — mutatja a vitrinből előkerült emlékeket —, amikor először találkoztam a három nagyobbal a gyermekvárosban. Itt még Imike Marcsikéval. Marcsika és Imike előtte sosem látta még egymást. Egyikük a csecsemőotthonban, a másikuk pedig nevelőszülőknél élt. Szerencsére, sikerült az SOS-falúBa hbzűi őket. A családot. Amelyből csak ketten hiányoznak: a Madarász gyerekek apja és édesanyja. Akiknek nincs szükségük az apróságokra. Viszont itt van Marika mama, anyuka, mama — meg ki tudja még, hányféleképpen szólítva, a fiatal nevelőanyuka ■-—, akihez olyan jó érzés odabújni már kora reggel az'ágyában. A legfürgébb hat óra felé érkezik, de a leglustább is megjelenik háromnegyed hétre. A huncutkodás nem tarthat soká, mert az első osztályos Bandi- kát várj a, az iskola. Kispopó kivételével maguk mosdanak, majd reggeli, azután indulás a közeli Vásárhelyibe. Az óvodásokat elkíséri Marika, nem a nagy távolság, hanem Zolika határozott kívánsága miatt. • Zolika birodalma. O A család „korclnöke”: Bandika. (Walter Péter felvételei)' • Imre bátyó — mutatja be testvérét Nórika. — Délelőtt csak Marcsika van itthon, ilyenkor rendbe teszem a lakást, bevásárolok, az ebédet készítem — folytatja az anyuka. — Fél egy felé kerül elő végre mindenki, együtt ebédelünk, utána indulás az ágyba. Ami ellen egyáltalán nem hadakoznak az apróságok. Ebben nincs vita, Marika az első perctől kezdve így szoktatta őket. Könnyű volt elérnie, az azonban időbe telt, mire a vadócokat egyáltalán magukra hagyhatta. Az első időben mindennaposak voltak a csetepaték, ütötték a kisebbeket, s nehéz volt megszokniuk a fogalmat is: „Ő a testvérem!" A délutáni program meglehetősen sűrű. A nagyobbakat várja a logopédus, Nórika sportgimnasztikára, rajz- vagy bábszakkörre "megy, de a tartásjavító tornán az egész család együtt vesz részt az SOS-faluban. A-Ciróka együttes is izgalmas bábelőadásokra hív, tegnap a karácsonyfadíszeket készítették el a közösségi házban, majd a betlehemesekkel járták a házakat. Nórika mutatja meg birodalmukat. Elsőként az ő szobájába megyünk, a lányszobába, ahol Marcsikéval ketten vannak. — Itt alszik Kispopó — mutat Marcsika ágyára. — Marcsika — javítja ki Marika mama. — Nem! Kispopó — makacsolja meg magát nevetve a kislány és a szekrénye felé kalauzol. Nem véletlenül. O az egyetlen a családban, aki reggelenként mindig maga választja ki a holmiját. A kis hölgy szereti, ha csinosan öltözhet... Egy másik szobában az iskolás „nagyfiú” lakik egyedül, míg a legnagyobb helyiségre így mutat Nórika: — Ez itt a Zolié és az Imre bátyáé! Visszamegyünk a nappaliba, ahol holnap délután közösen díszítik fel majd a karácsonyfát. Azt, persze, most még nem tudni pontosan, hogy az ajándékok miként kerülnek alá, de meglepetés mindenkinek jut. Mert szenteste családi ünnepet ülnek majd az SOS-falu házaiban. A nyáron — milyen furcsán illik ide ez a kifejezés — megalakult családok ülik meg az első közös karácsonyukat. Az egyik házban Bandika, Nórika, Zolika, Imre bátyó, Kispopó — és anyukájuk: Marika mama. A sarokban pedig ott lesz egy fénykép: dr. Hermann Gmeiner, az SOS-falu-mozgalom megalapítójának portréja. Noszlopy Nagy Miklós A mesék földre szállnak Igyekszik mindent úgy tenni, mint azelőtt. Magában néha el is mosolyodik: rigolyás öregember ... Akár a vak otthona tárgyai között, úgy mozog az évek-évtizedek formálta megszokások birodalmában. Csak ne boruljon föl semmi, hagyjanak mindent érintetlenül, ismétlődjenek egyformán a reggelek, esték. Óvja-vigyázza, ne történhessen olyan, ami zavart okozhatna ebben a mikrovilágban. A fenyőfáról megfeledkezett. Pedig készült, tudta: ez az ünnep más lesz, mint az eddigiek. Félt tőle. Félt magától, és megfeledkezett arról, hogy a nagy köveket könnyű kikerülni, az igazi veszély a kavicsok között lapül.. Úgy éri a fenyőfák látványa, mint gondolataiba merült embert a kerítés mögül rázúduló kutyaugatás ... 1949. A füstszürke égből, valószinűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Négyéves. Nővérével — aki már menyasszony — róják a telepi utcákat. Arca lángol a várakozástól. A mesékföldreszállásának ideje van. Szenteste. Hallja a szárnyak suhogását. Ócska, bádogtányéros utcalámpák varázsköröket szikráz tatnak. Szakad a hó. Feje kitisztul. Körülötte komor arcok sokasága. Néz, értetlenül. Hol a szeretet ragyogása? Hol a gyönyörű várakozás ? Mert ő.... de a többiek mind? Kiáltana: Emberek!... Itt a karácsony!... A füstszürke égből, valószinűtlenül nagy pelyhekben hull a hó. Negyvenhat éves. Egyedül van. Nézi a fáradt-meggyötört arcú embereket... Hát hogy várjuk itt a Messiást? Hol nyílnak ajtók a szeretetnek? Választ egy kis fenyőt. Viszi. Átforrósodik az arca. Hallja a szárnyak suhogását ... Birtalan Ferenc TÍZ CSILLOGÓ SZEMPÁR A ház, ahol mindent apu csinált Disznóöléskor Soóséknál, Halason # Feríncz János felvételei Máté, Anna, Erzsébet, József, Ibolya, Noé, Dávid, Csillag, Lukács, Illés — a tíz keresztnév tíz ragyogó szempárt idéz. A Soós házaspár tíz gyermekét egy halasi tanyáról. Takaros kert, aszfaltozott út, kétszintes családi ház, amely befejezés előtt áll. Ez Soósék birodalma. — Kilencedik éve épül — legyint a családfő, Soós Benő. — Ideje lenne már elkészülnie, de hát nem tudok százfelé szakadni. — Ennek a háznak az a különlegessége, hogy itt mindent apu csinált — büszkélkedik Anna, a nagylány. Disznóöléskor érkezünk, van munka a háznál. Mentegetőzünk az alkalmatlan időpont miatt, de harsány Vigasztalásban részesülünk, mondván, a legjobbkor jöttünk, most legalább min- denkit itthon találunk. Tisztaság, rend mindenütt, nem is értem, hogyan lehet így disznót vágni. —A, azt a műhelyben csináljuk — mutat hátra az asszonyka. Az épület végében dolgoznak a férfiak, keverik a kolbászt, a tűzhelyen Totyog az abálnivaló. A kedvünkért felfüggesztik a munka nagyját, előrejőnnek egy családi fotóra, körülülik az ebédlőasztalt. Egyik gyerek szebb, mint a másik, vidáman ugratják egymást, csak a legkisebbik komoly. ’ — Hiába, a kor kötelez — mondja a nagymama, s ez újabb ok a kibuggyanó nevetésre. A szülők sem húzzák ki magukat a kamaszok viháncolásából, egy-egy* félmondattal', szemhunyorítással újabb lendületet adnak a hangulatnak; Gyönyörködve a népes-család-; ban, elkerülhetetlen a statisztika. A tíz gyerekből négy leány, öten még általános iskolások, a két legnagyobb már kereső, illetve Máté jelenleg katonáskodik. — Mekkora fát állítanak majd karácsonyra?— kérdezem Erzsébet asszonyt, az édesanyát. — Nem szoktunk karácsonyfát állítani, ajándékul is csak a legszükségesebbre futja. Máté fiam nagyon rendes, ő, mióta keres, a fizetéséből nem egy testvérének vett már ezt- azt. Anna csak most kezdett el dolgozni, áruforgalmi szakon végzett a középiskolában, s most üzletvezető-helyettes egy boltban. — Van is tehetsége hozzá — mondja az apa, látva arcomon az elismerést. — Abból az üzletből ki nem jön úgy senki, hogy ne vásároljon valamit! Idővel azért a gondok is csak szóba jönnek. Jövőre várható, hogy megvonják a családtól a tanácstól kapott tízezer forintos kölcsönt. — Volt itt égy hölgy a gyámügytől — mondja az édesanya —, és azt mondta, a körülményeink nem indokolják, hogy to- ■ vábbra is kapjuk. Bejött és körülnézett, aztán döntött. Nem az egy főre eső kereset számít, hanem a látszat. Hát én nem fogom a gyerekeimet koszosán, rongyosan járatni. — De ha festene egy monoklit a szeme alá —veti közbe a sógorasszony, — és ott siránkozna a városházán, hogy üti-veri a részeges félje, akkor kapnának segélyt továbbra is! Hát micsoda gondolkodás ez!? — A sógornőm is sokat segít abban, hogy rendesen járathatom a gyerekeket — mondja Erzsiké. — 0 szokott nekünk varrni — zúgják kórusban a lányok. — Mindent meg tud csinálni. — Mennyiből él a család? — kérdezem. — A segéllyel, családi pótlékkal együtt 40 ezer jön össze — mondja a háziasszony —, de én csak egy reggelire 200 forintot költők. Azért vágtuk ezt a malacot is — kettőt már vágtunk előtte —, mert olcsón jutottunk hozzá, s így lesz vacsorára, tízóraira való. A boltból úgysem tudnánk megvenni a felvágottat. A két másik malac bent van a hűtőben, amit a fiamtól kaptunk. — Bizony, a hűtőt is Máté vette a kereseté-^ bői — toldja hozzá az apa, nem kis büszkeséggel. — Nem kellene inkább félretenni? — fordulok a nagyfiúhoz. — Majd arra is sor kerül — mondja —, de hát anyuéknak is segíteni kell, nem bírnak mindent egyedül. — Kinek lesz majd ekkora családja? — kérdezem a gyereksereget. Pillanatnyi zavart csend után egymástól veszik át a szót, úgy fűzik a gondolatot. . — Mi már nem fogjuk ezt vállalni —- mondják. — A körülmények is romlanak, meg aztán nem. akárki meri felvállalni a,fele-r lősséget, hogy fel is neveljen ennyi gyereket. Anyuéknak nem sok szórakozásuk maradt; mélléTfutífc' “’*'’r’' * — Voltak már együtt üdülni a családdal? — kérdezem a családfőt. — Mindnyájan nem tudtunk elmenni, de egyszer kaptunk egy ötszemélyes üdülőjegyet két hétre, a Balatonra. Akkor elvittünk három gyereket magunkkal, aztán egy hét után kicseréltük másik háromra. Az édesanya természetesen nem dolgozik, hogyan is tudna, reggelente nyolc gyermeket indít iskolába. — Ebéddel várom őket, főznöm kell, hiszen a napközit nem bírnánk fizetni. Éppen ezért lesz nagy érvágás rajtunk, ha megvonják azt a 10 ezer forintos segélyt. — Én a Strabagnál dolgozom — mondja az édesapa. — Próbálkozom mással is, mert manapság bizonytalan az ember jövője. Kiváltottam — félállásúban — gépjavításra az ipart. Felhúztam ezt a műhelyt itt hátul, de azt is csak kölcsönből, így most a törlesztésre keresek, mert csak az havonta ötezer. — Meg anyagra is kell pénzt befektetni — egészíti ki Anna lánya —, így apu csak nullán van, ha hatezret megkeres havonta. Mindezt a ledolgozott munkanap után végzi. — Azért azt is meg kellene mondani — tér vissza Erzsébet asszony, kis kerülővel, a tanácsi segélyhez —, hogy nagyon rendesek voltak velünk, amikor adtak 250 ezer forintot a ház befejezésére. — Nem hagyta nyugodni a lelkiismeret, úgy érezte ezt is le kell a panaszuk mellé írni., — Szoktak-e kívánkozni, vágyni valamire a gyerekek ? — Persze, hisz azért gyerekek — mosolyognak a szülők. — Anyuék meg elő is teremtik, ha csak tudják — bizonygatják a gyerekek. — Például az állatainkat. Sorolják a kedvenceket: hörcsög, díszhal, kutya, macska, díszkacsák. Amikor aztán arról esik szó: ki mit vállal az otthoni munkából, akkor a szülők sorolják név szerint a csemetéket: Aki a palacsintát süti, az Dávid, aki szépen takarít, az Ibolya, aki a legjobban főz, az Anna, és így tovább. Jó köztük lenni, jó érezni a büszkeségüket. Pedig a szégyen arculcsapását is megkapták már mindahányan a külvilágtól, mégsem roppantak össze. Hatalmas erőt sugároznak egymásnak. Hajós Terézia Kispopó — alias Madarász Marcsika.
