Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-06 / 260. szám

1990. november 6. • PETŐFI NÉPE • 5 FILMJEGYZET Magyar rekviem megaláztatásban részesül, mint társai. Van közöttük egy olyan tizenéves fiú, akire férfihalál vár, társa egy szabadságharcos osztag parancsnoka, s egy aktív katonatiszt, őrnagy. Fogláraik, gyilkosaik jellegzetes figurák, már-már típusok. Otthonosan mozognak az olajozottan mű­ködő fogaskerekek között. Szép számmal akadnak közöt­tük olyanok is, akik kifejezett élvezetüket lelik a megbecstele- nítésben és a megalázásban. A filmes rekviem börtöncel­láiban azonban a gonoszság, erkölcsi szenny nem ér fel a las­san fogyatkozó hősökhöz, akik olyan megszépítő' félálomban emlékeznek életükre, ahogyan emlékezni fognak hozzátarto­zóik (s majd az utókor) is rájuk. Makk tehetsége erejével villant­ja fel a „múlt” részleteit; egy- egy élet történeteit, amelyekben furcsa módon még a szerelmek is helyet kérnek. Eszközeiben nem válogatós, ízléssel, mérték- , kel, a hatásosság minden ismert trükkjét felhasználja. Mint korábbi produkcióiban mindig, most is lenyűgöző csa­patmunkában hozzák tehetsé­gük legjavát színészei. (Makk mindig is azok közé tartozott, akik kitűnően tudták inspirálni munkatársaikat.) Bíró Miklós operatőr kamerája előtt Cser­halmi György, Eperjes Károly, Andorai Péter, Bezerédi Zoltán, Újlaki Dénes (és mások) hiteles, meggyőző alakításokban állít­ják elénk ezeket a figurákat. Károlyi Júlia Makk Károly legújabb, ma­gyar—NSZK koprodukcióban készült filmje 1956 kivégzettjei­nek állít emléket. Mégpedig — a filmezésben legalábbis — egy szokatlan műfajban: „requi- em”-ben búcsúzik a halottak­tól. Vagyis — a zenei formá­nak, műnemnek megfelelően -^megnyugvást, pihenést, örök nyugalmat teremt (természete­sen csak a film végére) azoknak a kiválasztottaknak, akik an­nak idején minden bizonnyal választhatták volna az életet is a halál helyett. S hogy mégsem tették, annak nem az volt az oka, hogy nem szerettek eléggé, élni. Talán sejtették, hogy éle­tük valószínűleg „csúnyább”-, boldogtalanabb lett volna, mint szabadon választott * utolsó napjaik, óráik. Makk Károly Komis Mihály forgatókönyvéből készített ün­neplő emlékező látomásainak legalább annyi közük van az élethez, mint a halálhoz. A ki­választottak boldog feltámadá­sában részesített kicsiny csapa­ta a halál döbbenetével, logiká­jával az életről, az élethez be­szél. Ezeknek a hősöknek nem­csak az adatott meg, hogy sod­ródjanak az események sodrá­ban, hanem az is, hogy — leg­alább egy választásuk lévén — saját haláluk minőségét megvá­laszthassák. Ezt a sorsot szab­ták rájuk, de legalább annyira ők is, saját magukra. A Magyar rekviem főszerep­lői heten vannak, mint a nép­mesék kiválasztottjai. Sokfelől érkeztek, sokfélét csináltak. Akad közöttük egy tanárem­ber, aki tagja volt a kormány­nak, egy tengerész, aki egészen más mentalitású, egy volt rend­őr, aki lelkiismereti okokból átállt a felkelők oldalára. A társaságban jelen van egy megrettent cigány is, aki még a vallatószobában is nagyobb Hány faj él a Földön? A természet világa iránt nem túl sok érdeklődést mutatók bizonyára elcsodálkoznak, ha megtudják a címben feltett kérdésre adható választ, vagyis hogy nem tudjuk. Lám, még ezt sem tudjuk, miközben tőlünk sok fényévnyi távolságban lévő bolygórendszereket keresgélünk milliárdokért, s rajta az élet valamiféle jelét. Talán ez is serkenti a rendszertan szak­embereit, hogy részletesebben is megismerjük a bennünket közvetlenül körülvevő élővilágot. Kutatók nemzedékei már régóta, évről évre újabb és újabb állat- és növényfajok ezreit fedezik fel és írják le, de több jel is arra mutat, hogy jó darabig nem érnek a végére. Becslések, persze, szép számmal születtek, ám — mint látni fogjuk — ezek számtalan okból esetlegesek, pontatlanok. A trópusok vesztesége De miért van egyáltalán szükségünk a fajok számának ismeretére? Például azért, mert az emberiség közismerten káros tevékenységei révén fajok sokaságát sodorja nap mint nap a pusztulás szélére, vagy irt ki szinte nyomtalanul. Egy amerikai biológus számításai szerint évente a Föld erdőállo­mányának 0,2-0,3 százaléka tűnik el. Ha feltételezzük, hogy a fajokban nyilvánvalóan leggazdagabb trópusi őserdő szen­vedi el a legnagyobb veszteségeket, 2000-3000-re tehető az évente kipusztuló fajok száma. Márpedig megvédeni csak azt lehet, amit ismerünk. A másik ok, amiért jó volna többet tudni a fajok számáról az, hogy a kutatóknak jobban sikerüljön megismerni a földi élet sokféleségét. Szakemberek megállapítása szerint a földi életről alkotott ismereteinket meglepően, sőt siralmasan ke­vés faj vizsgálata alapján alkották meg. Valószínűleg nem lennénk ilyen magabiztosak tudományunkat illetően, ha va­lóban tisztában lennénk az élet elképzelhetetlen változatos­ságával. A természettudóspk a 17. századtól egyre sürgetőbben érezték a fajok rendszerezésének, leírásának szükségességét. A rendszerezés elve és a ma is használatos kettős latin nyelvű elnevezés a svéd Linnétől ered. Munkájának kezdete óta az utóbbi 230 évben eddig mintegy másfél millió magasabbren- dű fajt írtak le és neveztek el. (Nem tartoznak ide a baktériu­mok és a vírusok, amelyeknek más a besorolása, és a róluk szerzett ismeretek is elég szűkösek.) E fajoknak mintegy 80 százaléka szárazföldi. Ugyanazok — más néven Tehát nemcsak azt nem tudjuk, mennyi az összes faj szá­ma, de azt sem, pontosan mennyit írtak le eddig: 1, esetleg 1,8 milliót? E tudományhoz méltatlan nagyságrendű eltérés­nek több oka is van. Némely fajnak ugyanis több neve is van. Előfordul, hogy több kutató is leírja ugyanazt a fajt, s egy­más munkájáról nem tudván, különféleképpen nevezik el őket. Az sem ritka eset, hogy ugyanazon fajhoz tartozó, de nagyon eltérő megjelenésű egyedeket rosszul rendszereznek. Mindezek legfőképpen a hihetetlenül gazdag rovarvüágban jelentenek gondot. Közülük is a legváltozatosabb a bogarak rendje. Körülbelül minden negyedik földi faj valamilyen bogár. A gerincesek viszont csupán 2 százalékát képviselik az ismert fajoknak. Az újonnan felfedezett fajok listáját általában 3 madár- és 15 emlősfaj gyarapítja evente, ami annak ellenére, hogy leginkább ezek után folyik a kutatás, csekély mennyiség. Az igazi újdonságok és meglepetések valószínűleg a trópu­si őserdők lombkoronái közt és a tengerek mélyén várják a kutatókat. Mindkét közegről igen keveset tudunk, minthogy megközelítésük és az ottani munkavégzés szinte lehetetlen. Az őserdőkben még napjainkban is évente több ezer új ro­varfajt fedeznek fel, de a tengerbiológusok szerint is ezernyi, . eddig ismeretlen faj megjelenése várható a mélytengeri üledé­kek élővilágának behatóbb vizsgálata nyomán. A ma ismert növény- és állatfajok rendszerezésének egyik legnagyobb baja az, hogy jórészt morfológiájuk, azaz egy­szerűen fogalmazva: külső megjelenésük alapján írták le őket. .E leírások is gyakran csak néhány egyed alapján ké­szültek, amelyek esetleg nem is képviselik az illető faj legjel­legzetesebb vonásait. Ilyen morfológiai különbségekre ala­pozva jócskán el is túlozhatjuk a fajok becsült szamát. A rendszerezés vége még messzi A legbátrabb becslők szerint körülbelül 3-5 millió faj élhet ■a Földön, beleértve növényt, állatot, embert. Egy londoni múzeumban gyerekeket kérdeztek meg, hogy szerintük hány rovarfaj él a Földön. Szinte kivétel nélkül tíz alatti számot jelöltek meg. Egy másik végletet képvisel egy amerikai bioló­gus, aki a panamai őserdőkben végzett kutatásai nyomán csupán a meleg égöv ízeltlábú állatfajainak számát 30 millió­ra tette. Ha ennek csak a tizedrészét fogadjuk el, s figyelembe vesszük, hogy a Linné óta eltelt 230 év alatt csak másfél milliót sikerült rendszerbe foglalni, úgy tűnik, jó darabig lesz még elfoglaltságuk a kutatóknak. Németh Géza VÉLEMÉNYÜNK SZERINT Miért türelmetlenek a vállalkozók? A magyar gazdaság teljesítménye immár harmadik éve egyre gyorsuló ütemben csökken. Jövőre a vissza­esés elérheti a nemzeti jövedelem 4-5 százalékát. Ke­véssé közismert, hogy ez a súlyos recesszió nagy kü­lönbségekkel érvényesül az egyes gazdasági szektorok­ban. Az állami vállalatok hanyatlása az átlagnál sok­kal súlyosabb, közelíti a tízszázalékos termeléscsökke­nést Ugyanakkor a magánvállalkozások, valamint a nem, vágy csak részben legalizált második és harmadik gazdaság teljesítménye folyamatosan emelkedik. Olyannyira1, hogy az elmúlt három évben ez a létszá­mát és eszközeit tekintve még igencsak szerény „ága­zat” ma a magyar gazdaság egyetlen igazi húzóereje. Mindennek a jelentőségét bizonyítja, hogy országos . átlagban már csak a hatvan százalékot teszi kia lakos­ság teljes jövedelmében a főmunkahelyről származó jövedelem. Ezek a jelentős arányváltozások a mai sta­tisztikai eszközökkel, sajnos, alig követhetők nyomon, ,s talán ennek is betudható, hogy sem a közvélemény, sem a gazdasági kormányzat nincs igazán tisztában a magánszféra mára elért valódi súlyával. Persze, a la­kosság és a kormány „tájékozatlansága” nem egyfor­mán esik latba, és főleg nem egyforma következmé­nyekkel jár. A kormánynak a vállalkozásokat érintő döntéseit mindenekelőtt azért éri bírálat az érintettek részéről, mert szerintük figyelmen kívül hagyják mindazt, ami 1968 óta a magyar gazdaságban történt. Konkrétan arról van szó, hogy nem az első szabad választásokkal ért véget a tervutasításos rendszer, ha­nem azt több-kevesebb sikerrel a gazdaságban immár két évtizede bontogatják. Eközben az árnyékgazdaság, a később engedélyezett kisvállalkozások, a. háztáji ke­retében a lakosság többsége használható tapasztalato­kat szerzett az állami gazdaságpolitika és -szabályozás kiskapuinak felkutatásában. De ami ennél fontosabb: a valódi piac működését is megismerte. A kormánynak a tágan értelmezett „vállalkozók” már milliós táborát most nem abban kell „segítenie”, hogy mivel foglalkozzon, hogyan szervezze meg a munkáját. Valószínűleg nem is az államilag irányított menedzserképzés a legsürgetőbb feladat. A vállalko­zók működési terepet, kiszámitható feltételeket, okos támogatási és hitelezési rendszert, a jövőre orientáló adórendszert várnák. Az összes többit valószínűleg rájuk lehet bízni. A valóságban mégis azt látni, hogy egyre újabb és újabb állami hivatalok jönnek létre, megyei tanácsadó hálózatokkal akarja a kormány „segítem” a kisvállal­kozásokat. A vállalatok privatizációját lebonyolító Vagyonügynökség, ha meg akar felelni a kormány által vele szemben támasztott követelményeknek, egy hatalmas, az egész országot behálózó bürokratikus apparátus lesz. Pedig létezik ezzel ellentétes elképzelés, amely a Vagyonügynökség mai feladatát is piaci ala­pokra, vállalkozó szervezetekre bízná. Ez nem lenne „testidegen” a jövő elképzelt magyar gazdaság struktú­rájában. A boltok és vendéglátóhelyek privatizációjá­nak kezdetét a kormány az első száznapra ígérte. Ezzel szemben most ott tartunk, hogy az adatgyűjtés is még legalább két-három hónapot vesz igénybe, és máris . legalább két évig tartó folyamatról szolnak a hivatalos nyilatkozatok. Az újrakezdési kölcsönt felváltó Egzisztencia Alap sem azt ígéri, amire a magánvállalkozóknak szüksége lenne, azaz vállalkozásaikhoz szabadon felhasználható hitelt, hanem a többnyire az épületekre csupaszított ál­lami vállalatok megvásárlásának lehetőségét. Ráadásul ezazE-alap mindeddig csak a nyilatkozatokban létezik. A kormánynak a vállalkozásokkal kapcsolatos szándékai lehetnek bármilyen dicséretesek, a kivitele­zés egyre több türelmetlenséget vált. ki. A jelek szerint túl sok dolgot akar befolyásolni, szabályozni, serkente­ni vagy éppen korlátozni a gazdasági kormányzat, s ehhez nincsenek meg az eszközei. Ahogyan nem voltak meg az előző kormányoknak sem. Éppen azért, mert a magyar gazdaság életképes vállalkozói szektora egy­re inkább a maga útját járta. Ezt a természetes folya­matot kell felgyorsítani, és minden eszközzel támogat­ni. Ez lehetne a tervutasításos rendszer következetes elutasítása. A piacgazdaság ugyanis nem abban külön­bözik a csődöt mondott szocialista gazdaságtól, hogy ugyanazt megpróbálja jobban csinálni. P. É. SVANTEK JÁNOS: A látogatás teles képet egy épület valódi architektú­rájáról az, akit mindig csak a hátsó ajtón engednek be. Amikór megpillantotta a folyosón An­nát, még besütött a délutáni nap az abla­kokon, és hátulról világította meg az asz- szony alakját, amely, tudja jól, most is olyan, mint amikor megszerette, egysze­rűen nem fogtak rajta az évek. Sosem hitte volna, hogy egy asszonyi test ennyi­re időtálló. Volt azonban a szép nőkben valami nyugtalanító vonás, és ezt érezte most is, amikor Anna karcsú, sötét sziluettje kö­zeledett felé, hogy mintegy varázsütésre, királylányokból csúf varangyokká vál­tozhatnak. — How do you do? — kérdezte az asszonyt, mikor az ódáért. — Ne bohóckodj most. Nagyon kér­lek. i~ Miért ? Mert elbőgöd magad? Olyan borzalmasan nézek ki?—pojácáskodott dallamosan köszörülve a torkát. Az asszony egy darabig szótlanul fi­gyelte, aztán megkérdezte: — A leleteid megjöttek már? . — Nem tudom. Nekem nem monda­nák semmit — nevetett fel, és fújtatott aztán aprókat az orrán keresztül. — De nem is érdekelnek—tette hozzá elsötétü­lő arccal. — Végül is a szenvedés teljesít- ményjellegü, ezen a területen meg otthon vagyok. Ez különben is férfimunka. — Összehúzta szemöldökét, összecsücsörí­tette a száját, és elnézett az asszony válla fölött a zizegve bekapcsoló neoncsövek irányába. — Ti, nők tulajdonképpen hal­hatatlanok vagytok a mi számunkra, minthogy áltálában ti lehettek jelen a mi pusztulásunknál. Es ezt persze nem is szívesen mulasztanátok el. ■ finna hallgatott. Ekkor hirtelen megragadta az asszony kezét: — Nem, ne haragudj, nem szabad most haragudnod rám... mostanában egy kicsit..., defie tudod, hogy csak te vagy nekem... Úgy örülök, hogy eljöttél — tört ki végül, mint aki már képtelen arra, hogy felbuggyanó meleg érzéseinek továbbra is gátat szabjon. — Gyere, gye­re most velem — húzta magával az asz- szonyt. Amikor bezárta a csupa csempe keze- löhelyiség ajtaját, elengedte az asszony kezét, és le-föl kezdett sétálni a szobá­ban. Tulajdonképpen nem sok kedve volt az egészhez, és még az. is eszébe jutott, hogy talán nem is a saját jelenetében mászkál itt, hanem valamiképp Anna rendezte így a dolgot. <— Hoztam egy kis meleg ételt — mondta az asszony. — Meg kellene en­ned, mielőtt kihűlne... — Később, később — legyintett, és megállt a műanyag lepedővel borított ágy mellett. Lekapta magáról a köpenyt, és széles, hanyag mozdulattal az ágyra terí­tette. — Vakon bízom a felépülésemben — mondta, és kioldotta derekán az övét. A bő kórházi pizsamanadrág nyomban lecsúszott róla, és ö úgy állt benne, mint egy kék pocsolyában. Lehúzta a felső­részt is, és előrelépett: — Ecce homo — mondta, és széttárta a karjait. — Ezt most nem lenne szabad — mondta Anna csendesen, de aztán lassú mozdulatokkal vetkőzni kezdett.—Lgáz, te sosem törődtél az ilyesmivel. Hangjának nyugodtsága meglepte. Nyoma sem volt szavaiban a könnyed feddésnek, a kamaszos felelőtlenségért cirógatva megrovó asszonyi-anyai zöngé- nek. Úgy hangzott, mint egy végleg lezárt ügyről alkotott semleges vélemény. Az asszony nem vetkőzött le teljesen, inkább csak hozzáférhetővé tette magát, és komoly természetességgel szeretke­zett, ahogyan a nők azzal a férfival fek­szenek le, akibe már nem szerelmesek. A hiábavalóságoknak milyen sorát kell még megcselekednünk, hogy tökéletesen elfeledtethessük magunkat — tűnődött később, a húslevest kanalazva, miközben szemével a kézmosó fölé hajoló asszonyt figyelte. \ — A férjed tudja, hogy bejársz hoz­zám ? kérdezte. Az asszony kiegyenesedett. — Igen —felelte először saját arcának a tükör­ben, és csak aztán fordult a férfi felé: — Tudja. .Helyetäs&amondta és félretette a lábast. Mondd meg neki, hogy a kór nem hatolt bennem még olyan mélyre... szó­val legnemesebb szerveim még nincsenek veszélyben. De ha ö akarna megölni, ak­kor sietnie kell. Felállt az ágyról, és az asszony háta mögé lépett, átkarolta, és csontos, sárga arcát a vállára helyezte. Most mindket­ten a tükröt nézték. Bemennél az orvoshoz? — szólalt meg kis idő múlva. Anna oldalt lépett, és szembefordult veleÉs mit mondjak neki?—kérdez­te. — Hogy a szeretőd vagyok, és érdek­lődni szeretnék.. .Jó—mondta aztán, és lehajtotta a fejét —, majd kitalálok vala­mit. Míg várt az asszonyra, már újból kint a folyosón, érezte, hogy megszédül, le kellett ülnie. Örült, hogy Anna most nem látja, csak az öreg csoszogott le-föl előtte nagy, csónakforma papucsaiban. Tíz fo­lyosóhosszat tett meg ilyenkor délután. Korábban Vele tartott ő is, valami védett-, séget vagy előnyt érzett mellette, mint a szép lány, akinek csúnya barátnője van. Tegnap éjjel az öreg felült az ágyban, és fuldokolva köhögött. — Istenem, hát en­nek soha nem lesz vége?— kérdezte két roham között a sötétben. De aztán mé­regbe jött. — Ha annyira húzod, hát vidd csak, uram. Mindig is a tied volt, én már elengedem. — Most megint olyan arccal mászkált, mint aki-nem adja könnyen. Volt valami méltatlan és közönséges eb­ben a hosszú vonakodásban, melynek al­ján, bárhogy takargatta is, érthetetlen és sértő ellenszegülés lappangott. — Te egy mázlista vagy -Rálépett oda hozzá Anna, és kicsit beletúrt a hajába. Most látta ma először mosolyogni. Felemelkedett a pádról. — Azt mond­ták, hogy...? Tényleg? — Két kezébe fogta az asszony arcát, és hosszan meg­csókolta. Na^r mondta aztán nevetve, de emlékezetesnek szánt, átható tekintettel — hát akkor jól nézz meg. — Valóban szerette volna, ha az asszonyban megma­rad ez a kép. — így néz ki egy mázlista. De ez akkor is túl fog élni — bökött fejével a közeledő öreg felé. — Pedig orvostanhallgatók egész csoportjait vi­szik az ágyához, mert tudják, hogy nála mindent megtalálnak egy helyen. Nem, nem hallja. Töksüket — tette hozzá Anna ijedt mozdulatára, és még mindig neve­tett. Belekarolt az asszonyba. Te, ha látnád, ahogy ott fekszik, és szinte révü­letbe viszi az igyekezet, hogy minél enge­delmesebb és tanulságosabb eszköze le­gyen a diagnosztikai bemutatónák... Ja, és képzeld, a múltkor meg fölajánlotta a csontvázát a kórháznak —folytatta ha­darva, nehogy az asszony időnek előtte gyanút fogjon. De Anna már nem figyelt rá, az arcán végigfutott egy könnycsepp. Ekkor értek egy vonalba az öreggel, aki a gyengék előzékenységével megállt, hogy elhaladhassanak mellette, miköz­ben vizenyős szemeit Annára függesztet­te. — Magát emlegette az utolsó pillana­tokban — mondta néhány nappal később az asszonynak, amikor újból találkoztak, és feléje nyújtotta bütykös vén kezét. SZAGLIK A JÖVŐ A történészek Julius Cae­sar óta hajtogatják, hogy a pénznek nincs szaga. Idő kérdése, hogy a technika, művi beavatkozással, ezen is változtasson. A kísérletek több mint biztatóak; az illat­kutatás szakemberei — mint az Evenement du Jeudi című francia magazin megírta - a. feladat megoldása előtt állnak. Az amerikai IFF-cég „kívánságra szállítja a fris­sen nyírt pázsit, a főtt para­dicsom, vagy éppen a szan­tálfa aerosolos illatát”. A friss bőr szagát már piac­ra is dobták, és sikerrel al­kalmazzák, akik az autó el­adásánál palástolni kíván­ják a kocsi avitt voltát, A felhasználás lehetősége szinte korlátlan. Ezt Gianni Vianello belsőépítész, a ku­tatás egyik úttörője ki is fe­jezte: „Amikor komfortról beszéltem, ez eddig a fény, a tér, az anyag és a színek összhatását jelentette. Az il­latok parlagon maradtak. Miért ne számolnánk ve­lük?!” És számolnak. A francia vasút a kényelem (és a jegy ára) fokozataként írisz, jázmin, szántál és más egzotikus illatú kocsikat közlekedtet. Az igazi ha­szon azonban az illat és az emberi teljesítmény kapcso­latából várható. És ezen a téren japán cégek —- ki más? — járnak az élen. A Kanebo és a Shiseido versenyéből az utóbbi már teszteli azt az illatot, amely a hivatal légterébe perme­tezve nyugtatja az idegeket és serkenti a munkakedvet. Egy számítógép-kezelő (egyelőre titokként kezelt virág illatában) egy óra alatt 16122 alkalommal ütötte le a gép megfelelő billentyűjét, a korábbi 14 142-vel szemben. Nincs hírünk arról, hogy mit kez­denek a szabadban tevé­kenykedők (kubikosok, szántóvetők, netán kato­nák) esetében. De ez is csak idő kérdése, hiszen mint az említett IFF gyártásfiiozófi- ájából kiderül; „A 80-as évekre már teüdődött illat­tal a nők minden szabad bőrfelülete. A piac tovább nem bővíthető, lépni kell.” Várható, hogy a . jövő nemcsak rózsaszínű, hanem szagos is lesz.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents