Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-29 / 280. szám
4 • PETŐFI NÉPE 9 1990. november 29. HÉ.. MEGTANULUNK KOPOLTYÚVAL LÉLEGEZNI” A Hajdu-cég nem adja fföl! • A „Hajdu-cég” blokküzemének termékeit már az egész ország területén jól ismerik. 9 Új áfész-élelmiszerbolt Szalkszentmártonban. Olyat is elvállalnak, ami másnak már nem üzlet. 9 Vendéglátó-komplexum épül az 51-es főút mentén Dunaújváros magasságában. A tulajdonos, Mizsei János bízik az egykori „szakadárok” munkájában. (Walter Péter felvételei) Kelet-Európábán most kezdődik az olajválság Impozáns irodaépületet és egy alapanyagokat gyártó üzemet emelt nemrég megyénk északnyugati határpontján — az 51-es főút mellett a Délalföldi Álláttenyésztő Állami Gazdaság Önelszámoló építőipari üzeme. A környéken nemes egyszerűséggel csak „Hajdúcégként” emlegetett népszerű vállalkozás vezetői — élükön az alapító-menedzser Hajdú Sándor — és a munkatársak az alapítás éve (1984) óta tudják: az építőiparban pia már nincs „védőháló”. Ha valamelyik vállalkozó nem teljesíti minden időben, amit a szerződés- kötéskor vállalt: kiszorul a piacról, csődbe jut. Erős túlkínálat van; sorra számolják föl a nagymúltú cégeket... — Amikor mi megálmodtuk ezt az önálló vállalkozást — mondja Hajdú Sándor üzemigazgató —, jól tudtuk: kéményen meg kell küzde- nünk a talponmaradásért. Hat éve, nagy szívfájdalommal hagytam ott régi munkahelyemet, a Bácsép- szert. Azt tudtam: mindenképpen velem tart majd egy kis kollektíva és hogy a kezdésnél lesz munkánk. Mert Kunszentmiklóson, a Tema- forgnál, a mások által kialkudott 50 millió helyett 28 millióért vállaltunk el egy nagyobb munkát. Akkoriban még bizony újdonságnak számitott, ha valaki a szabadverse- nyes kapitalizmusból jól ismert üzleti elveket következetesen alkalmazta. Nálunk, szakadároknál élet-halál kérdése volt a színvonalas, pontos teljesítés. Mivel nagyon akartunk bizonyítani, sikerült is minden a tervek szerint... — Hogy kerültek a Délalföldi Állattenyésztő Állami Gazdasághoz? —Véletlenül találkoztam két kiváló menedzserrel, a DÁÁG vezetőivel, dr. Molnár Mihállyal és dr. Vidmann Mihállyal. Akkoriban javában kutatták a „több lábon állás” lehetőségeit. Ma is tisztelem a bátorságukat, hogy fölvállalták kollektívánkat. Az építőipari vállalkozások akkoriban már sorra adták a vészjelzéseket; 1986 a magyar építőipar gyászéve volt... — De biztosan nem bánta meg a vállalat, hogy szövetséget kötöttek? — Ezt a DÁAG vezetőitől kellene megkérdeznie... — Ezt abból gondolom, hogy bármerre járok a Duna-melléken, (de másfelé is), önök ott vannak. A tanácsok versenykiírásait például sorra megnyerik. — A mai gazdasági helyzetben nagyon vigyázni kell, nehogy elki- abáljuk Fortunát a közelünkből. Ennek ellenére: tény, hogy 1986- ban — júliustól decemberig — az első félévünkben nyolcszázhatvan- ezer forintot fizettünk be a DÁÁG számlájára, nyereségként. És azóta is gazdagodik az eredménylistánké Alapelvünk: minden munka fontos lehet a számunkra. Meg kell találnunk a titkát, hogy a versenyeztetett beruházást — a minőségi kritériumoknak eleget téve, — hogy lehet a legolcsóbban megvalósítani. Vagyis cégünknél a legfontosabb termelési tényező: a korszerű szervezés. Hogy mindent a legcélszerűbben, racionált költségszámítással intézzünk. A Tema- forg-üzemnél alkalmazott 'taktikánk tehát bevált másutt is. Mi újíthattuk föl Solton a Vécsey- kúriát, gyógyszertárak, falusi posták sorát építettük föl. Kecskeméten számos lakást, valamint a Dé- mász erőmű-rekonstrukcióját vállaltuk. Dunavecsén a Gép- és Felvonószerelő Vállalat telepét hoztuk rendbe. Kaskantyún — a megyei tanács beruházásában — het- venszemélyes szociális foglalkoztatót emeltünk. És hosszasan sorolhatnám a sikerrel befejezett létesítményeket. Mivel volt munkánk, jutott pénz a fejlesztésre is. Termel a betonelemüzemünk. Az általunk kikísérletezétt és szabadalmaztatott kohósalak-gázbeton födémelemek ma már az egész ország te, rületén kaphatók. — Vagyis: végre egy építőipari üzem, ahol nem panaszkodnak... tf-' Mi is ott élünk, dolgozunk és futkosunk a megrendelők után, ahol mindenki. Ugyanúgy érezzük a gazdasági recesszió terhét, az infláció kínzó szorítását. Hogy mégsem panaszkodunk? Talán azért látjuk minden baj ellenére optimistábban a jövőt, mert az önállósodásunk jó időben történt. A piaci alkalmazkodás iskolájának alaposztályait az elmúlt hat esztendőben kijártuk. Bízok az összeszokott kollektívában. Kollégáim, miután megváltak a Bácsépszertől, jól tudták: ha nem dolgozunk keményen és tisztességgel, ha levitézlünk—az utcára kerülünk. Olcsón kínálni minőséget! Ez a cégünk jelmondata! Nem is csalódtunk az elvben.' Különösen persze akkor állhatjuk a versenyt, ha az építőipar mellett sok más dologgal is foglalkozni tudunk. Fenyőfűrészárut és építőanyagot árusítunk, épülettervezést és szervezést is vállalunk. Biztos vagyok' abban, ha továbbra is csökken az építési kedv, ha szűkül a pálya, ha fogy az oxigén: meg fogunk tanulni kopoltyúval lélegezni ... Minden elképzelhető, csak az nem, hogy föladjuk! Farkas P. József A benzinblokád kétségkívül választóvonal volt a magyar belpolitikában. Azóta^a legilletékesebb, a miniszterelnök úgy nyilatkozott, hogy hamarosan személyi változások lesznek a kabinetben. Ez közvetve annak is a beismerése, hogy a benzin- ügy kormányzati kezelése valóban jogosan keltett országos vihart. Ám a belpolitikai csatározások mintha elterelnék a figyelmet magáról az energiakrízisről. S most nem is elsősorban a benzin éppen aktuális fogyasztói áráról, sőt még csak nem is, a kuvaiti válság okozta árrobbanásról van szó. Sokkal inkább arról, hogy a külső tényezők — beleértve ebbe a szovjet gazdaság összeroppanása miatti olajszűkét is — csak felgyorsították a szakértők által már egy éve beharangozott keleteurópai energiaválságot. Ha Lisszabonban 1,2 dollár a benzin . 1. Tanulságos végignézni azt az adatsort, amelyet a Reuter jelentése alapján a napokban közölt a Világgazdaság. Eszerint november 4-én a nyugat-európai szuperbenzinárak 0,92— 1,36 dollár között mozogtak. A listán egyaránt ott vannak a leggazdagabb és a legszegényebb európai országok, kivéve a volt szocialista országokat. A számok azt mutatják, hogy az egy főre jutó nemzeti jövedelem nagyságától lényegében függetlenek, és igen közeliek az árak a már említett mintegy 35 százalékos eltéréssel. Például a viszonylag szegény Portugáliában és a nagyon gazdag Norvégiában lényegében ugyanany- nyit, 1,2 dollárt kell egy liter ..benzinért .fizetpü.-,. Ébbol számunkra az a kesé- : 1 íű, dé elkferülhetetlen felismerés következik, hogy az Európa- házban nem csak a jogrendszerek, hanem a benzinárak is hasonlóak, azaz nemigen tudjuk sorsunkat mi sem elkerülni. Ilyenkor mindenki gyorsan számol, és már hallatszik is a felháborodott (hangú végeredmény: ezek szerint készüljünk a 80— 90 forintos benzinre? A kormány sokféleképpen dönthet az energiahordozók áráról. Valószínű, hogy a világpiaci árszint — és most már nem csak a benzinről, hanem a többi energiahordozóról is szó van értelemszerűen — már csak inflációs hatása miatt sem szabadítható rá azonnal vagy pár hónap alatt az országra. De éveket már nem várhatunk, azaz a 80—90 forintos benzin egyáltalán nem is olyan távoli veszély, mint amilyennek a blokád utáni diadalmas órákban tűnt. Miért alacsonyak a magyar bérek? A magyar fogyasztó a nyugati árakat hallva azonnal az ottani béreket kéri számon, s ez a párhuzam nem is alaptalan. Kétségtelen, hogy egészen másként fest a dolog, ha a 10 schillinges benzint a 14 ezer schillinges osztrák átlagos nettó havi bérből fizeti az ember, vagy 50, esetleg 80 forintot kell adni egy liter benzinért a havi tíz-tizen- kétezer forintból. A magyar bérek kétségkívül igen alacsonyak. Ám valamiféle központi és általános fizetés- emelésről kár lenne ábrándoznunk. Ennek egyrészt már a gyakorlati feltételei sincsenek meg, hiszen a kormány legfeljebb a minimális béreket határozhatja meg, de azt is csak a munkáltatókkal történt megegyezés után. Hiszen a piacgazdaság lényege, hogy ott, ahol az értéket előállítják, ott kell dönteni a bérek/ nagyságáról is. Márpedig a jelenlegi magyar átlagteljesítményt a világpiac sem értékeli többre, mint amennyi az átlagdolgozó átlagbérében megtestesül. Azaz nem arról van szó, hogy a gazdaságban megtermelt valódi érték valamiféle rossz elosztási rendszer következtében nem jut el a dolgozókhoz, hanem elsősorban arról, hogy ez az érték sokkal alacsonyabb, mint a többi — akár a szegényebbek, közé számító |— európai piacgazdaságban. Elvesztettünk két évtizedet A hazai energiafelhasználás mértéke sajnos nagyon jól példázza ezt a valóságos lemaradásunkat. Az elmúlt húsz évben Magyarországon az egy főre jutó energiafelhasználás több mint harminc százalékkal nőtt, miközben a fejlett országokban ez az érték stagnál, illetve , az Egyesült Államokban már csökken. Az egységnyi nemzeti jövedelemre jutó energiafelhasználás nálunk az elmúlt húsz évben mindössze 15 százalékkal csökkent, ugyanez az érték a legfejlettebb országokban közelíti a száz százalékot. Ám még a hozzánk leginkább hasonlító színvonalú dél-európai piacgazdaságok is most feleannyi energiát fordítanak egy egységnyi nemzeti jövedelem előállítására, mint a hetvenes évek elején. Ez iá nagy szerepet játszik abban, hogy a Tények könyvének adatai szerint Ausztria egy főre jutó nemzeti jövedelme a nyolcvanas évtized végén dollárban számítva ötszöröse a mienknek. 1 9' A csőd magától nem tűnik el Végeredményben, a korszerűtlen, energiápazarló, túlsúlyos termékek, a túl drágán előállított élelmiszerek, a katasztrofális állapotú, nagy veszteséggel működő hazai infrastruktúra; a rossz munkaszervezés számlájára írható a magyar gazdaság egyre nagyobb leszakadása a fejlettek élmezőnyétől. Márpedig ezt a hátrányt senki sem fogja nekünk megfinanszírozni, ennek ledolgozása kizárólag az általunk előállított termékek versenyképességének javításával képzelhető el. Akinek pedig illúziói lettek volna azzal kapcsolatban, hogy a kuvaiti konfliktus kapcsán bajba jutott országok között talán mi is némi segélyt kapunk, azt épp a napokban oszlatták el a leggazdagabb országok, amelyek kizárólag a konfliktus közvetlen kárvallottjait hajlandók támogatni. Vagyis a mi energiaszámlánk nem elsősorban a kuvaiti konfliktus, és még csak nem is a szovjet gazdasági csőd miatt dagad. Annak a lassan húszéves halogatásnak isszuk a levét, amely az első olajválság óta jellemezte a magyar gazdaságot. Miközben a világpiaci . konkurenseink teljesen átalakították iparukat, száműzték az energiafaló technológiákat, új szabványokat vezettek be, veszteséges gyárak ezreit csukták be, addig mi bíztunk vezetőink ígéretében, hogy úgymond a válságot megállítják a határoknál. Nagy hiba lenne, ha most abban az illúzióban ringatnánk magunkat, hogy elég - volt ezeket a politikai vezetőket eltávolítani, a csődbe jutott gazdaság ezután magatói rendbe jön. A veszteséges gyárakat bizony itt is be kell csukni. Amíg ez nem történik meg, addig csak az a biztos, hogy a benzin drágább lesz, de a fizetésünk ettől még egy forinttal sem közeledik az áhított nyugat-európai bér- színvonalhoz. P. É. A látogatás Az anyjának természetesen kezet csókolt. Szerétéiből, tiszteletből, de azért is, mert a kilenc- venharmadik évében járó öreg hölgynek egyszerűen lehetetlenség volt nem kezet csókolni. Aztán odahajtotta fejét az arcához, és homlokán érezni vélte a viszonzást, leheletszerűen, talán nem is valóságosan. Az anyja tele volt érzelmekkel, melyeket sejteni lehetett ugyan, de amelyeket nagy- ritkánké árult el. r — Nem vagy fáradt? — kérdezte a fiát. I — Cseppet sem — válaszolta. — A Swissair- gép percre pontosan érkezett. — Megbántad, hogy elutaztál? — Nem! ,— 4 údz? 'i— Épségben van. Csak a gyümölcsös helyén húztak fel egy új épületet. Az ízléstelen. Az öreg hölgy magától értetődően bólintott. Mi más lehetne, mint ízléstelen ?- Megismertek? Felfigyeltek rád? — Alig! — Mesélj! Mesélni kezdett. * Az, hogy nem keltett volna feltűnést, nem volt egészen igaz. Bár a faluba már aszfaltozott út vezetett, nem jártak arra olyan sűrűn XX-es rendszámú Mercedesek, hogy az övét meg ne bárriulták r volna. A volt nagyvendéglőn most „BÉKE ÉTTEREM” feliratú tábla díszlett, és az egyik végén az, hogy' „CUKRÁSZDAESZPRESSZÓ" . Itt elég tűrhető kávét ivott és elégedetten nyugtázta, hogy a konyakot nem vastag falú, recés oldalú pohárban teszik eléje, hanem kehely formájú talpasban. Talán az XX- es gépkocsi hatására ..: A „BÉKE ÉTTEREM” néven egyébként mosolyogni kellett. VA- lamikor minden szombaton és vasárnap megfordult itt Kondor szakasz vezető és egy próbacsendőr. Messze vidéken itt estek a legszebb bicskázások. A kastély, amit az anyja „ház”-nak nevezett, valóban épségben állt, de a park talán felét kiirtották. A régi, mértéktartó fehér színt kaszárnya-sárgára változtatták, és a kocsifelhajtó fölölt, a homlokzati címert vagy leverték, vagy csak eltakarták egy nagy, ötágú vörös csillaggal. Remélhetőleg csak eltakarták. A kovácsoltvas kapu is változatlan volt. Rajta tábla hirdette, miszerint a bárói család régi fészke most „EGÉSZSÉGÜGYI SZOCIÁLIS OTTHON”. Illendően köszönt egy arra ballagó, kalapos, idős magyarnak, és megkérdezte: — Megmondaná, hogy mit jelent itt az „EGÉSZSÉGÜGYI” felírás? Amaz készségesen válaszolt: Hogyne, kérem! Bolondokat, öreg ütődöt- teket! Keresni tetszik valakit? Nem keresett senkit, legfeljebb a saját fiatalságát. A felvilágosítástól megkeseredett a szája íze. Gyalogszerrel járta végig a kevés utcát. A falu tagadhatatlanul szebb 'lett. Vagy ha nem, úgy legalább modernebb. Olyan, amilyennek a modernséget errefelé elképzelik. Sok új ház, és egész sereg udvaron autó. A régi községházára emeletet raktak, a templom frissen meszelve. Oldalán ott ■a márványtábla, rajta az ükapja neve, akinek kegyurasága idején és adományából ezt az egyházat emelték. A hősi emlékművön pedig a nagyapja nevét is megtalálta, aki főhadnagyként Gorlicénél esett el. Egyetlen furcsa volt csak. Az, hogy az arányok megváltoztak. A falu kisebb lett, mintha a több ház ellenére is összement volna. Kamaszkorában kerékpárral tette meg azt a távolságot, amihez most, megöregedve is elég volt gyalog pár perc. Nem messze a szemlátomást új bolttól', amit ABC-áruháznak neveztek, leült egy. vadra, és sokáig figyelte a jövő-menőket. Elsősorban a maga korabelieket, a 60-70 közöttieket. Féltucatnyi ismerősnek tűnő arc tulajdonosa ment el mellette egy negyedóra alatt. Köszöntek, amiként az faluhelyen mindenkinek kijár, de nem ismerősként, hanem idegenül. Aztán egy öregember, aki szemlátomást az unokájával lehetett, megtorpant előtte: : Jó napot!— köszönt döbbenten. Csak nem a Frédi úr? Mosolyogva és kissé megkönnyebbülten nyújtott kezet. — Csakis! mondta, mint régen az iskolában, ahol osztálytársak voltak. — Maga meg Siba Dezső! Mihelyt a fiatalúrból báró úrrá érett, régen is magázni kezdte egykori játszó- és iskolatársait. — Csakis! — örvendezett a régi diákszóval amaz. — Haza tetszett látogatni? — Haza! — hagyta rá, és úgy is érezte. — Aztán honnan, ha szabad kérdezném ? — Svájcból, Luzernból! — Ott is birtokuk volt a méltóságos báró úréknak ? Jól mulatott azon, hogy ezek mennyire távol éltek tőlük, és mekkorának vélték a bárói gazdagságot: — Nem! Ott szállodánk van. En szereztem, de a fiam vezeti. Siba meghökkent egy kissé: — Vendéglős lett, Frédi úr? ||Íp| Mondom, hogy nem. En maradtam az, ami szerencsére már itthon is voltam. Csak a hadmérnök tisztből gépészmérnök lettem. De a fiam ott végezte a vendéglátóipari főiskolát... Az általamindig csodált paraszti illem érezhetően nem etigedte a toyábbi kíváncsiskodást. Siba Dezső észbe kapott, és előre tolta a fagylalt tölcsére felett mellette bámészkodó gyereket: — Ez a legkisebb unokám! Mondjad a nevedet! A gyerek ehelyett gyanakodva hátralépett és megkérdezte: — Maga csakugyan igazi báró? Nevetett:- A lehető legigazibb! Már az üköregapám is az volt... — És a fia? Az is báró? Célzás nélkül telibe találó kérdés volt. Az igazat felelte: — Nem! A fiam odakinn született, svájci állampolgár. Svájc szövetségi köztársaság, ahol elfelejtettek bárókat csinálni.., A 'kis Siba megértőén bólintott: — Azt elhiszem! Hiszen ilyesfélék már csak a mesékben vannak ... Ordas Iván
