Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)

1990-11-27 / 278. szám

1990. november 27. • PETŐFI NÉPE • 5

KULTUSZ ÉS KULTÚRA

Játszottak-e Kelemenek 1796-ban Kecskeméten? Rosszul emlékezett Horváth Döme?

Nincs szerencséje Kecskemétnek nagyjaival. 1792-t tartották nyilván Katona József születési éveként, mígnem egy fiatal káplán meg nem nézte az anyakönyvet. Hívathatták a vésnököt: csináljon a kettesből egyest a márványtáblákon. Kodályról is csak azt tudjuk, hogy a vasútállomáson született, de szülei lakásának pontos helyét csak találgatjuk. Régebbi lexikonok, szakkönyvek pestinek vélték Kelemen Lászlót, az első magyar játékszíni társaság kormányzóját. Joós Ferenc derítette ki néhány évtizede, hogy a kecskeméti ferencestemplom kántorának családjában itt látta meg a napvilágot.

A színidirektorral kapcsolatos az újabb vita is. A honi színjátszás kétszázadik évfordulóján megjelent tudományos színháztörténet egy tőmondatos indokolással legendának minősíti Kelemenék első, szakkiadványokban is emlegetett vendégjátékát. Eszerint az ármánykodás és szűkkeblűség miatt a Duna-parti városból távozásra késztetett Kelemen László és néhány társa szíves fogadtatásra talált a hírős városban. Társulatának volt tagjai közül már tekintélyes polgár volt Kecskeméten Szomor Máté és Nemes András, kik szerzőként, fordítóként is jeleskedtek. Emléktábla is jelzi az első teátris- ták első vidéki szereplését. Több könyv szerzője még a régi vendég- szereplés műsorát is taglalta.

Igaza volna a mindezt a képzelet birodalmába utaló monográfia szerzőjének?

Lehetséges!

Tévedett Horváth Döme, amikor a múlt század végén Shakespeare Magyarországon című, később a Kecskeméti Lapokban és külön kiadványként is publikált előadásában tényként tudatta: a kecskeméti színészet születési éve 1796, mert a Martinovicsék kivégzését követő tavaszon felbomlott Pesti Magyar Jádzó Társaság 4 férfi és 3 nő tagja 1796 nyarán több előadást tartott? Bizonyításként Kelemen László egykori pályatársának, Nemes Andrásnak szóbeli visszaemlékezéseire hivatkozott. Vele csaknem fél évszázada beszélhetett Kelemenék első vidéki fellépéséről, mert a színpadon és az életben egyaránt kedvelt volt teat- rista, ügyvéd 1844-ben elhunyt.

Ennyi idő alatt könnyen kibicsak- lik az emlékezet.

Jellemző Horváth Döme tekintélyére, hogy eddig mindegyik kecskeméti színháztörténeti mű szerzője forráskritika nélkül átvette a Katona-kultusz alapítójának közlését.

Egyik-másik helytörténész azt is tudni véli, hogy az iskolai színjátszást az embememesítés egyik fő eszközének tekintő piaristák kecskeméti diákjai nagy számban látogatták az iskola szomszédságában, a Cserepes vendégfogadó udvarán rendezett előadásokat. Logikusnak látszik ez a megállapítás is, hiszen piarista diák volt a játékszíni társaság kormányzója, személyesen ismerhetett több tanárt.

Legalább ennyire logikus az a következtetés is, amely szerint a tanító rend a számukra is fontos városi eseményeket rögzítő háztörténetében megörökítették a több hetes vendégjátékot. Sajnos — mint erről kérésemre Holczer József tanár úr tájékoztatott — Kelemenék állítólagos első (?) kecskeméti időzéséről egy szót sem találtak. A ferencesek História domusa sem említi a teatristák megjelenését. Eddig nem került elő Horváth Döme Kelemenék úgynevezett első vidéki állomásozására vonatkozó bizonyítéka. Mivel Kelemen László sem említi naplójában, e sorok írója erősen kételkedik állítólag 1796. július 4-én kezdődő vendégjátékukban.

Óvakodik azonban a Magyar Színháztörténetben található feltétlen elutasítástól. Több okból is. Kecskemét földrajzi közelsége, többük személyes kapcsolata indokolhatta, hogy itt próbálják rendezni soraikat. A megélhetés kényszere, a mindnyájukra jellemző játékszenvedély, az imalom egyaránt színpadra szólíthatta a kis társulatot. Elképzelhető: a nagy tűzvészt követő esztendőben nem találták 'meg számításaikat, ezért széledt szét átmenetileg a maroknyi társulat.

1800. június 4-én azonban (újra?) jelentkezett Kelemen László és ingyen átadott épületben kezdhették meg sikeresnek mondott vendégjátékukat az emléktáblával megjelölt egészségügyi épület helyén állt vendégfogadóban.

Heltai Nándor

át

Moszkva fél a téltől és az éhezéstől

Lehet még újat mondani a Szovjetunió gazdasági hanyatlásáról, a rohamosan széthulló birodalom mind általánosabb bénulásáról? Sajnos igen. A német Die Zeit című újság döbbenetes körképet rajzol a tél küszöbén az éhezés, az energiahiány rémétől fenyegetett országról.

A napokban jelentették be, hogy Moszkvában is általános jegyrendszer lép életbe. A polgárok és az üzemek is mindinkább atállnak a hadigazdálkodásra: a bpltok üresek, s van, ahol már a polcokat is leszerelték. A fővárosban aki csak tehette, raktárt csinált a lakásából: sokan egyhavi élelmiszert és egyéb fogyasztási cikket halmoznak fel. A feketepiac virágzik, pontosabban: szinte már csak az működik. Ráadásul a feketézés elleni „harc” — amely egyébként teljesen eredménytelen — gyakran a lakosságot felháborító esetekhez vezet: a szabályok szerint ugyanis meg kell semmisíteni az elkobzott árut. Általános a dohányhiány, a rigai kolhozpiacon egy befőttesüvegnyi csikk 3 rubelbe kerül, eközben az elkobzott feketepiaci cigarettarakományt elégetik.

Az elkerülhetetlen katasztrófára figyelmeztető hangok egyre élesebbek. Az egészségügyi miniszter az egészség- ügyi ellátás teljes összeomlását jósolja, mert jövőre nem tudják kifizetni a külföldi szállítókat, akiktől a 4500 alapvető gyógyszerből 1200-at vásárolnak. Az olaj- és a szénkitermelés döbbenetes iramban csökken, az idén valószínűleg 35 százalékkal kevesebb olajat tudnak exportálni Nyugatra, mint tavaly.

A Die Zeit idézi a központi bizottság egyik gazdasági szakértőjét: „Már olyan veszedelmesen lógunk a szakadék felett, hogy minden mentő megoldást meg kell ragadnunk, amit a Nyugat nyújt. Harminc évre bérbe kell adni a nagy olajmezőinket a Shellnek, az Essónak, vagy bárkinek. Ha nem doHit, művészet, kreativitás a nevelésben

A Jungiánus Életfa Egyesület fenti címmel tartott négynapos konferenciát a Budavári Történeti Múzeumban. A konferenciával egyidőben kiállítás is nyílt ugyanott, fhintegy a témát illusztrálandó, művészek és gyermekek alkotásaiból.

A négy nap két hétvégét jelentett, hogy az időszerű és izgalmas előadásokat minél több pedagógus és pszichológus hallgathassa; a fiatalokkal zsúfolt terem valóban okot adott a reményre: a nevelés kétféle szakemberei — több évtizedes elszakítottság és mesterséges szembeállítás után — végre utat találnak egymáshoz.

Mielőtt megkísérelném a csaknem húsz előadás tematikájának rövid összefoglalását, előbb a nagy svájci pszichológusról, Carl Gustav Jungról kell pár szót mondanom, hogy világossá váljék, kik azok a „jun- giánusok”, és mit képvisel az Életfa Egyesület.

„A világ fele a belső világ” — ezt az emberben, és az emberi közösségekben lakozó ősvilágot fedezte fel a kezdetben Freud- tanítvány Jung, aki később elszakadt mesterétől, és vele ellentétes álláspontra jutott. Freud ugyanis úgy vélte, hogy a tudattalan (ezalatt csak a személyes tudattalant értette) a tudatból kifelé induló elfojtás szemétládája, ahová a kellemetlen emlékeket söpörjük, azok azonban könnyen „tüzet” okozhatnak, lévén köztük a sok eleven parázs. Jung ezzel szemben azt állítja, hogy a tudat a személyes és a kollektív tudatalatti humuszában gyökerezik, onnan szívja éltető (vagy pusztító) nedveit, ezért nem elég e mélyvilág tartalmait felszínre hozni, hanem eleven, gyümölcsöző kapcsolatot kell kialakítani tudat és tudattalan között.

Júng nevéhez fűződik az „archetípus” (emberi érzések és magatartások ősképe) fogalmának megalkotása is: vallások, mítoszok, művészi alkotások őrzik az arche-típu- sokat, ezáltal hírt adva a legrégibb, emlékek mögötti emlékekről, az „örök emberiről”.

Jungnál és követőinél tehát összetartozik kultusz és kultúra. Ezt az összetartozást a kiváló német író, Thomas Mann fejezte ki találó és elgondolkoztató módon: „ha kultusz és kultúra elszakadnak egymástól, rögtön elkezdődik a kultúra lassú haldoklása” (Doktor Faustus). A megállapítás igaz voltát nap mint nap látjuk a fiatalság tekintélyes részének kulturálisv és viselkedésbeli igénytelenségében; az emberi érintkezés eldurvulásában és formátlan megnyilvánulásaiban; az egész társadalmat átitató és gyötrő neveletlenségben (az erkölcsi érzék hiányáról, a „hétköznapi” tisztességtelenségről, no meg a bűnözésről nem is szólva).

A budavári tanácskozás előadásain tehát vezető gondolatként húzódott a vallásos nevelés témája. Többen képviselték, többféle szempontból.

A gazdag tematikából nehéz néhány gondolatot — akárcsak ízelítőképpen is — kiragadni. Utalásszerűén mégis megemlítem, hogy az újjászülető egyházi iskolák tanárai a nyitottságot hangsúlyozták, azt az annyiszor áhított toleranciát, amelynek szellemében diákjaikat a más meggyőződésűek tiszteletére nevelik. Minden előadó egyetértett abban, hogy a személyes hit kegyelem, de a felnőttek példaadása és szeretete egyengeti a

kegyelem útját, annál is inkább, mert a gyermek ösztönösen vágyódik Isten után, éppúgy — ahogy Jung szerint is — minden nép hitt élete hajnalától fogva amaz „végső ok”- ban, az életet, energiát adó örök erőben. Sokan kifejtették, hogy etika és esztétika összetartozik a nevelésben is; hogy a nevelés — mint Kodály hirdette volt — kilenc hónappal a születés előtt kezdődik, és ennek már a Bibliában is nyoma van (pl. Ézsau és Jákob története, Mária látogatása Erzsébetnél). Meditációra, belső csöndre, figyelmes i várakozásra is tanítani kell a növekvő embert. Ma a tesztek korában is az ismeretszerzés és az önkifejezés legfontosabb eszköze a szó, a beszélj nyelv („kezdetben vala az ige”), de sajnos, mint Sütő András írta: „szavaink hét szűk esztendejét éljük”. A mai gyermeknek gyenge a fogalomalkotó és kifejezőképessége, illogikus a gondolkodása, tje a korán ráerőltetett dialektika sem érintette meg. Marad a fejében a zűrzavar, amellyel szemben egyetlen védekezés a sürgős felejtés.

A nevelésnek úgyszólván minden időszerű gondja szóba került, de mindez kultusz és kultúra összefüggéseiben, azzal a határozott és vitathatatlan nevelői céllal, amely a humanitás, az emberi összetartozás vállalására készíti elő a felnövekvő nemzedéket. Ezt az eszmekört nevezhetjük felebaráti szeretetnek vagy akár csak emberségnek, mindenhogyan szebb kort ígér, egészséges testűlelkű, alkotóerővel megáldott fiatalokat, akik a szókratészi ideálért fáradoznak majd: a szép, a jó és az igaz diadaláért.

Bozóky Éva

FI LM JEGYZET

Bagdad kávéház

A tiroli kalapra, hatalmas, guruló bőröndre és sivatagi homokra komponált, mebunk azonnal fogyasztási cikkeket a piacra, minden megtörténhet.”

De mi is valójában az a „minden”, ami megtörténhet? A politikusok és a szovjet birodalmat ismerő külföldiek ma már komolyan mérlegelik, hogy a katonai puccsnak vagy a polgárháborúnak van-e nagyobb esélye. Am a Szovjetunió hét évtizede fennálló irányítási apparátusának mai, félhalott állapotát ismerve, mások úgy vélik, hogy a puccshoz már nincs erő. A hadseregben ugyanis szintén léteznek a nemzetiségi és az egyéb ellentétek. A nyílt polgárháborúhoz is ugyancsak egység és legfőképpen ellenségkép kellene. Ám ma a Szovjetunióban a kialakult válságért sokan sokfelé keresik a felelősöket. A pártapparátus elítélése sem egységes, hiszen az emberek jól emlékeznek például a hetvenes évek elejére, amikor a maihoz képest „fejedelmi” volt az ellátás. Ez sokakban az erős kéz iránti nosztalgiát ébresztgeti.

Szétzilálta az amúgy is szervezetlen közvéleményt, hogy a piacgazdaság irányába tett első lépések óriási korrupcióval, ügyeskedéssel, egy szűk réteg látványos meggazdagodásával járnak. Ezért ma például a szovjet szövetkezeti boltok tulajdonosait — ahol azért még most is lényegesen több áru kapható, mint az államiban — sokan a leginkább „üldözendő bűnösök” közé sorolják.

A messzebbre tekintő elemzők egyetlen dologban reménykednek: a Nyugat segítségével talán sikerül annyira lelassítani a birodalom széthullását, hogy az elviselhetőség határain belül maradjanak a feszültségek. Ennek esélyét az utóbbi hetek mind súlyosbodó ellátási bajai csökkentik, ám épp a Gorbacsov és Kohl által a napokban aláírt német —szovjet szerződés jelzi, hogy a Szovjetunió békés felbomlása áta már elsőrendű európai érdek.

V.

Egy magára valamit is adó hős a mozivásznon sem teheti azt, amihez kedve támad. Például pontosan kidolgozott, klasszikus koreográfia szerint — végletes, végzetes történések kezdetén, izgatóan lakályos vagy vészjóslóan lakatlan, lakhatatlan terepen —- illik felbukkannia.

Percy Adlon 1987-ben forgatott mozijának helyszíne: a perzselő kaliforniai sivatag és az elénk lépő főszereplő a kívánatos mértékben elhagyatott. Néhány cseppet sem elhanyagolható részlet azonban zavarba ejtő: a hős ugyanis egy hölgy, zárt, sötét kosztümben, zer- getollas kalapban és legalább 30 kilogramm súlyfelesleggel.

légtől örvénylő látomás a látszat ellenére csak egy hajszállal szürreálisabb, mint a legmindennapibb valóság. A sztori szerint könnyen ellenőrizhető, hogy minden és mindenki a helyén van. Az amerikai turistaút, a turista és élete nagy kalandja. A nagydarab bajor háziasszony, akit a „kerek” avantgárd művésznő, Marianna Sagebrect alakít — megelégelve a főijével való zsörtölő- dést —, valahol a texasi sivatagban kiszáll a kocsiból és kiveszi a csomagtartóból hatalmas bőröndjét. (Később derül ki, hogy tévedésből féijéét választja.) Gyalogosan folytatja az utat, egy országút melletti motel-kávézóhoz érkezik, és bizonytalan időre kivesz egy

szobát. A feketebőrű tulajdonosnő Brenda (akit a CCN Ponder kelt életre), nem titkolt ellenségességgel fogadja.

Jasmin meglehetősen rosszkor: egy családi háború közepébe érkezett. A tét a család együtt tartása, s a benzinkúttal kiegészített motel üzemeltetése. A szellőző férfiruhákkal még nagyobb ellenérzéseket kiváltó hölgy azonban menthetetlenül diszkrét, segítőkész, megértő és természetes: Nem telik el sok idő, és belép a lepusztult fogadó minden lakójának életébe. Türelmével, sebezhetet- len optimizmusával a főnökasszony maradék gyanakvását is leszereli, s kapcsolatukat barátsággá változtatja. Gyorsan meghódítják egymást az örökre ottragadt átutazóval: a volt hollywoodi díszletfestővel (Jack Palan- ce) is és lassan átszerveződik a fogadóban az élet. Az egyre többen betérő vendégek a korábban slampos Brendát mosolygós mesterszakácsnöként, Jas- mint pedig tehetséges bűvészként csodálhatják. A vidám hangulatot a seriff töri meg, aki bejelenti, számon tartja, hogy a gyanús külsejű európainak melyik napon jár le a vízuma. Adlon azonban nem hagyja ilyen otrombán kizökkenteni szerettei sorsát...

A magány, á barátság, és az otthonkeresés meséjéből a rendező száműzött minden felesleget. Szigorúan „csak” az érzelmek természetrajzára koncentrál. A mindössze néhány szereplőre írt kamaradráma középpontjában a két nő barátságának története áll. A világvégi lepusztultság, a hulladékokból takolt környezet kitűnő, bravúrosan stilizálható nyersanyaga lesz a káprázatosán gazdag, olykor gátlástalanul teátrális képi világnak. (Felerősítéseként a gesztusoknak, s ellensúlyozásaként a verbális szegénységnek; a vendég ugyanis alig-alig beszéli az angolt.)

Bár a rendező szokatlan dimenzióban; egy konyhában adott találkozót a két (sőt több) kultúrának, így is feltűnő, hogy Jasmin milyen közeli rokona az európaiságból heroikusábban vizsgázó Herzog- figuráknak. Adlon impozáns eklektikájába szórakoztató leleményességgel építi be a tradíciók elemeit. Kiszámíthatatlan kimenetelű kísérletként lépnek egymással kölcsönhatásba e játékban a többi között olyan részletek, mint például a tiroli .jelmez”, Back etűdje, a borzongató blues-dallamok, a rosenheimi sárga termosz, a hollywoodi díszletek és Rosseau disznainak szellemisége.

Bár a fesztiváldíjak nem jelentenek minden esetben minőségi garanciát, a - Café Bagdad esetében érdemes hinni az előzeteseknek. A produkció 1988-ban, megjelenése esztendejében egyáltalán nem véletlenül nyerte el a legjelentősebb nemzetközi fesztiváldíjakat, s lett a nyugat-európai és az amerikai közönség kedvence. A megrendítő „sivatagi-komédia” nemcsak másfél óra „kulturált” eltöltésére alkalmas, hanem úgy is használható, mint élvezetes érzékenységfejlesztő gyakorlat. Speciális terápia] amelynek meghatározó eleme az egeszen különleges minőségű és gazdagságú—nagyon halk— humor. Míg a fekete vonulat specialistáinak számító kollégái — többek között Gilliams (brazil) és Kubrick (Mechanikus narancs)—negatív utópiákban szabadítják el, uszítják ránk egyébként ártalmatlan, hétköznapi kis abszurdjain- kat, addig Adlon elemi erejüket befogja, s valami definiálhatatlan varázslattá, sugárzó derűvé oldja. Annyi bizonyos, hogy Adlon ezzel a munkájával belépett a „tündén realizmus” klasszikus művelőinek (nem túl hosszú) sorába. Azok közé, akik azt igyekeznek felderíteni, niostaná- ra milyen tartalékaink maradtak az emberi élet esélyéhez. Károlyi Júlia

A következő állomás München, ahol laboratóriumi asszisztensnek tanult. Tizennyolc évesen egy autószerelőhöz ment féijhez, akitől lánya született. Harmincévesen fölöslegesnek érzi magát, az öngyilkosság gondolatával játszik. Életkedve csak akkor tért vissza, amikor megnyithatta saját (müncheni) művészklúbját, ahol költők, színészek, zenészek adtak egymásnak találkozót nap mint nap. 1977-ben alapította meg igen gyorsan közismertté vált extravagáns, bohókás revüszinházát;

Gömbölyű csillag

Mit tud a filmcsillaggá váláshoz mindenképpen szabálytalan korú (45 éves), szabálytalan testalkatú (87 kilót nyomó) világhírű német színésznő, amit lenyűgözően szabályos pályatársai közül is csak igen kevesen? Legalább egy dolgot mindenki másnál jobban; izgalmasan új szemszögből láttatni a mindennapit.

Marianne Segebrecht, napjaink egyik legeredetibb, heppeningeken „felnőtt” színésznője pályáját sem kezdhette olyan simán, mint sztárkolléganői, például Nastas- sia Kinski vagy Hanna Schigulla. 1945-ben született a bajorországi Stamheimben. Félárvaként, mert apja elesett a háború utolsó hónapjaiban. Gyérekkorát a háború utáni szegénységben töltötte. Tizejjhat éves korában a falu szeméttelepén talált „kincsekből” építette élete első színpadát, ahol a környék gyerekéinek mulatságára saját történeteit vitte szinre.

;.

az Opera Curiosát, amelyben a legszélsőségesebb, legmostohább műfajok (olykor közös produkciókban) is otthonra találtak. Estéről estére hivatásos és amatőr balett-táncosok, artisták, hátsóudvarok énekesei, sztrip- tízgörlök, bohócok, tubákoló világbajnokok, body bil- derek, operaénekesek és más egzotikus figurák adták át egymásnak a porondot. (Olyan nagyszabású produkciókat is színre vittek, amelyekben több mint száznyolcvan közreműködő lépett fel.) Olyan sikerrel, hogy a televízió is műsorra tűzött programjaikból.'

A hetvenes évek végén a „kerek” művésznő már nemcsak saját színpadán mozgott otthonosan, hanem a többi között a Stúdió Theater deszkáin is. Itt látta meg 1979- ben egy operaénekesnőt mímelő prostituált szerepében a bajor filmrendező; Percy Adlon. Mint tudjuk, e találkozásnak nemcsak a színésznő, hanem a rendező is sokat köszönhet. A Fassbinder és Herzog műhelyeiben is megfordult (35 éves koráig kizárólag színészkedő) Adlon végül is a Marianne személyiségére komponált, három filmből álló trilógiájával lett igazán híres. Az első, az 1984-ben forgatott Cukorbébi, bár kitűnő mozi, csak kisebb körben siker. A következő; a Café Bagdad a főszereplőik) és a rendező számára egyaránt hatalmas nemzetközi elismerést szerzett. A tavaly elkészült Rosalie bevásárol című munka, a trilógia harmadik darabjának értékeiről 1991 -ben a magyar nézők is meggyőződhetnek.

Marianne Sagebrecht ma már szabadon megválaszthatja, melyik világsztárral hajlandó kamerák elé állni. (Michael Douglast és Kathleen Tűmért szerencsére elfogadta a Rózsák háborújában partnereiként.) Ennek ellenére -t; mint állítja — esze ágában sincs Hollywoodba költözni. A hókuszpókuszt és a csinnadrattát csak saját kabarészinpadán szereti. ^