Petőfi Népe, 1990. november (45. évfolyam, 256-281. szám)
1990-11-20 / 272. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. november 20. Fehér áruk — fekete felhők Bácsbokodi vélemény a tejpiaci gondokról Nehéz okosnak lenni! — Ez a megállapítás általában is igaz Magyarországon, és konkrétan is érvényes a tejtermelésre, -feldolgozásra, -értékesítésre. Forr a tej(piac) címmel országos helyzetképet adtunk nemrég lapunkban, most pedig sajátos gondjaikról Karchesz Mátyást, a bácsbokodi tejüzem igazgatóját kérdeztük. Az üzem éves termelési értéke 600 millió forint, várható nyeresége 20 millió. Bokodról 500 vevőpontra szállítanak árut. Az ágazatot jól ismerő üzemigazgatótól származik a már idézett, cseppet sem derűlátó, sajnos, azonban igaz kijelentés: Nehéz okosnak lenni! A legsötétebb jóslat: egy újabb áremelést már nem bír el a vásárló, így tovább csökken a tejfogyasztás, ami idén már 20 százalékkal amúgy is visszaesett. Dániában 380 liter az egy főre számított évi tejfogyasztás. Nálunk ez 1987-ben 196 liter volt, idén 160 liter körül várható. A 20 százalékos csökkenés napi másfél millió liter felesleges tejet jelent. S éppen a megtermelt tej elhelyezése okozza a legtöbb gondot. Ráadásul a tejipar, így a bokodi tejüzem is, ötéves szerződéseket kötött a mező- gazdasági üzemekkel, magángazdákkal, amelyekben garantálja, hogy a megtermelt tejet átveszi. Ez a megállapodás 1994-ig érvényes. Az üzem — a lefolytatott tárgyalások eredményeként — egyezségre jutott a gazdaságokkal és az állattartókkal: ne növeljék a termelési, etetéshez is használjanak tejet. De ha tovább csökken a fogyasztás, akkor kénytelenek lesznek évente kontingenseket megállapítani. Addig azonban a régi partnerektől átveszik a tejet, újakkal viszont nem kötnek szerződést. — A bácsbokodi tejfeldolgozó még viszonylag szerencsés helyzetben van — mondja az igazgató —, mert az 1987-ben beindított sajtgyártás jóvoltából a körzetben felvásárolt ösz- szes tejet feldolgozzák, sőt még Csongrád megyéből is hoznak naponta 10-20 ezer litert. A fekete felhők azonban egyre gyülekeznek a fehér üzemek fölött. A tejen, vajon, túrón van már csak állami támogatás a belföldi forgalmazásban, ám a kormány azt is meg akarja szüntetni. (Ezzel — Karchesz Mátyás ismeretei szerint — Magyarország lenne az első, ahol nem járna támogatás a tejre!) Ráadásul az állandósuló infláció is fogyasztáscsökkenést okoz. Idén augusztusig még 50 százalékos támogatást tartalmazott a tejtermékexport. Ez azóta lecsökkent 30 százalékra. Támogatás nélkül viszont nem szabad exportálni, hiszen a sajton tonnánként 26 600 forint, a tejporon 60 ezer forint, a vajon 130 ezer forint a ráfizetés. Márpedig ha a belföldi fogyasztás és a kivitel is gazdaságtalan, akkor nem marad más hátra: visz- sza kell fogni a termelést. És ez az, ami igazán aggasztó. Mert most van tej, nincs vevő. Négyöt év múlva talán lenne vásárló, de ha levágják az állatokat, nem lesz tej. Ugyanis 5-6 esztendő kell ahhoz, hogy az állomány újra felfejlődjék. Bácsbokodon is arra törekszenek, hogy se a tejtermelésben, se a -feldolgozásban ne kelljen további csökkentéseket bevezetni. Hiszen ez a szélesebb fogyasztói rétegek mellett hátrányos mindazoknak, akiknek a térségében a szarvasmarhatartás, illetőleg a tejüzem biztosítja a megélhetését. A megoldás kulcsa azonban nem az élelmiszer-gazdaság kezében van. Váczi Tamás „A politikai ködösítések korát éljük99 Beszélgetés Varga Árpáddal, az Országos Gazdaszövetség titkárával Nem tartják szerencsétlen számnak a tizenhármat az Országos Gazdaszövetség tagjai, jóllehet, ennyien bontottak zászlót Szilasligeten, alig több mint egy esztendeje. Akkor úgy döntöttek, hogy pártpolitikától mentes, érdekvédelmi szervezetként működnek^ Több kisebb közösség határozott így akkoriban, mindannyian a magyar parasztság felkent védőinek tartot- ták magukat. Azóta ezen szervezetek közül több elvérzett a politikai csatározások mezején, de a Gazdaszövetség kitartott — csendben, a gazdák megelégedésére dolgozik. A privatizáció előtt álló mezőgazdaság és a magángazdák esélyeiről dr. Varga Árpáddal, az Országos Gazdaszövetség intézőbizottságának titkárával beszélgettünk. — A paraszti érdekvédelem is versenyszféra lett, egyre több szereplővel. A nagy múltú és hírű társak mellett hogyan tudtak megkapaszkodni? — Mi nem a versengéssel foglalkozunk, hanem a parasztemberekkel. Mindazokkal együttműködünk, akik a magángazdákat képviselik. Kialakítottuk országos hálózatunkat, s a helyi szervezeteket valóban azpk vezetik, akik értenek hozzá, akik tekintélynek örvendenek, akik — divatos fogalommal élve — hiteles emberek. Mi nem politizálgatunk, a szervezet nem akar meggazdagodni, nem is gazdálkodik; azokkal foglalkozunk, akik megbíztak bennünket. Azt reméljük, hogy higgadt elkötelezettségünket a magángazdák és a társadalom irányítói egyaránt méltányolják. — Ez jámbor óhajnak tűnhet, hiszen manapság nem a csendesség méltányolásának idejét éljük. Ez látszik is a Gazdaszövetség szervezettségén: a statisztikák szerint megközelítően harmincezer magántermelő dolgozik, de a taglétszám ^sak a tizedükre terjed.- Igaz, lassan terjeszkedünk, de mindent önerőből csinálunk. Még a nem politikai jellegű szervezetek állami támogatásából sem kaptunk pénzt, ellentétben a Parasztszövetséggel, amely milliós nagyságrendű támogatást vett fel. — Ez nem a Gazdaszövetség gyengeségének jele? — Nem gyengeségnek, inkább az alakuláskor elhatározott elvek következetes betartásának nevezném. A Parasztszövetség a kisgazda- párt szervezete, úgymond, a nagyobb testvér árnyékában politizál. Tavasszal a Magyar Demokrata Fórum nekünk is felajánlott két képvi- selő-jelölti helyet. Feltétele az volt, hogy közös programot kövessünk. Mi ezt elutasítottuk, mert egyetlen pártnak sem akartunk — és nem is akarunk — a „fiókszervezete” lenni. Elképzelésünk lényege az átmeneti időben, hogy a magánszféra esélyegyenlőségét megteremtsük. — Ez kísértetiesen hasonlít más pártok, szervezetek meghirdetett elveihez. — A célokat illetően valóban érezhető a hasonlóság, a megvalósítás módszerei azonban jelentősen különböznek. A liberálisok a privatizációt akarják, mi viszont hiszünk a reprivatizációban. A Magyar Demokrata Fórum programja nem eléggé markáns, ők mindenkinek jót akarnak tenni; ilyen gazdaságpolitika pedig nem létezik. A kisgazdák megvalósíthatatlan ígéreteket tettek, túlságosan merevek, kompromisszumokra képtelenek. — Az imént említette, hogy a magángazdaságok esélyegyenlőségéért küzdenek. Létezik ez ma már? Esetenként úgy látszik: a magángazdaságok nagyon kiszolgáltatottak. — Esélyegyenlőségről még valóban nem beszélhetünk. Ennek kéi fő oka van. Az egyik, hogy a magángazdaságok termelési háttere ■!§& gép, vetőmag, forgóeszközök — elmaradott, piaci kapcsolataik gyengék. A másik, hogy az évtizedes reflexek és az apparátus csendes ellenállása miatt az agrárkormányzat sem az esély- egyenlőség szabályai szerint dönt. Például az aszálykárt rendező szabályozás első tervezetében szóba sem került a magánszféra. Az agrárkamara észrevételei és javaslatai alapján már foglalkozik velünk a végleges változat; de még így sem az azonos esélyek követelményei szerint. Sok magángazda a saját környezetében kiszolgáltatottnak érzi magát, hiszen monopolhelyzetben lévő gazdasági egységek veszik körül. — Ön szerint mi kell a sikeres magángazdálkodáshoz? — Több évre szóló, garantált szabályozás, önállóságot nyújtó jogrendszer, a mainál sokkal kedvezőbb infrastruktúra, piachoz jutási lehetőség. — És a föld? If- Nem felejtettem el, azt természetesnek tekintem, s ahogy a mostani politikai cirkuszokkal járó, céltalan zajongás csillapszik, a földhöz hozzájuthat a gazdálkodni szándékozó ember. Ma persze még valóban bizalmatlanság és bizonytalanság van. Értetlenül állunk olyan tények előtt, hogy a kisgazda képviselők, négy kivétellel, megszavazták az előprivatizációs törvényt, majd néhány nap múlva újra harsányan követelték a reprivatizációt. Ez nyilvánvalóan logikai ellentmondás. Nagy baj, hogy csak beszélünk a földigénylésekről, de ma sem tudjuk, hogy a földtulajdonosoknak mekkora hányada akarja a birtokát. Egy éve kezdeményeztük a földhasznosítási bizottságok létrehozását a falvakban, amelyek tisztük szerint a valós igények felmérését végezték volna. A pártok közül csatlakozott hozzánk a demokrata fórum, a kisgazdapárt, a néppárt; de nekik a választás fontosabb volt. Magunkra marádtunk, s a felmérés csak mintegy száz településen készült el. Még ma sem lenne késői az újrakezdés, hiszen a helyi önkormányzatok támogatásával néhány hónap alatt befejeződhetne. Ezután végre nem kellene találgatni: ki akarja a földjét, és ki nem. — Mi lehet az akadálya a felmérésnek? — A politikai ködösítések idejét éljük, nem a gazdálkodás a legfontosabb. Sokaknak nem érdeke, hogy a mezőgazdaságról jól áttekinthető, értékelhető kép alakuljon ki. V. Farkas József „AZT HALLHATTUK: VIVA, HUNGÁRIA!” Athéni sikerek Két kecskeméti kórus is kiemelkedő sikerrel szerepelt a november elején megrendezett athéni nemzetközi kórusnapokon. A közelmúltban megalakult kamarakórus: az Ars Nova a kategóriáján belüli legelőkelőbb minősítést: az aranyérmet nyerte el. Az értékelések szerint egyesítették az ideális hangzást, a kiérlelt zeneiséget. A zenei megoldások sokszínűsége és az árnyalatok iránti rendkívüli érzékenység emelte ki a legjobbak közül is előadásukat. A kórus vezetőjét a szakértők a műveket alázattal megközelítő, technikailag virtuóz művészként jellemezték. Ugyanezen a rendezvényen a kecskeméti Kodály-iskola vegyes kara is komoly elismerést szerzett: elnyerte a kategória megosztott második díját, azaz az ezüstérmet. Az angol japán, spanyol, észt, bolgár kórusnagyokból álló zsűri kihangsúlyozta, hogy a darabokat rendkívüli gondossággal dolgozták ki, megszólaltatásukban érzékelhető volt a kifinomult stílusismeret és a mély zeneiség. Az énekegyüttesek vezetőjével (és az Ars Nova alapítójával): Kiss Katalinnal az athéni élményekről beszélgettünk. A többi között arról kérdeztem: hogyan sikerült a hazai pódiumon alig egy hónapja bemutatkozott kórust ilyen eredményesen felkészítenie a nemzetközi versenyre? — A felkészülés azért ennél az egy hónapnál jóval hosszabb volt, mindenképpen kemény munka eredménye a mostani siker. A hivatásos muzsikusokból álló, immár baráti közösséggé érett együttes már a próbák legelején észrevé- tette potenciális lehetőségeit. Mint a végeredmény is bizonyítja: a kis csapat minden tagja nagy elhivatottsággal állt helyt. — Milyen összetételű volt a mezőny? — A benevezések után 46 kórus hangszalagját fogadták el. Ebből 20-an külföldiek, 26-an pedig görögök voltak. Magyarország és Finnország 4-4 kórussal képviseltette magát. Igen magas színvonalú kóruskultúrával mutatkoztak be a svéd és az olasz együttesek. Különleges színfoltot képviselt Szingapúr vegyes kara. A görög együttesek nagy létszáma arról tanúskodott, hogy élő kóruskultúra virágzik náluk. Bár előadásaik színvonala nem érte el a kontinensről érkezettekét, zeneszeretetük mindenképpen irigylésre méltó. — Milyen kategóriákban indultak az együttesek? — Hét kategóriában folyt a versengés. A legnépesebb a vegyes kari volt, ebbe összesen 29-en neveztek. Ezek mindegyike felnőttegyüttes volt, kivéve a Kodály-iskola vegyes karát. Szinte minden kórus- verseny minőségi csúcsteljesítménye a kisebb létszámú kamarakórusok teljesítményében születik meg. Athénben is igen szigorú feltételeket írtak elő ebben a kategóriában. Minimum 4, maximum 16 fős lehetett egy énekegyüttes. Ami természetesen feltételezi a képzett szólisztikus hangok jelenlétét. A kötelező darabként kijelölt Ge- sualdó: Dolcisima mia vita és Verdi: A ve Maria című művek — technikailag és zeneileg — a kórusirodalom igen nehéz darabjai közé tartoznak. Ez be is bizonyosodott: az előadásokban igen nagy erőpróbát jelentettek a legjobbaknak is. Akadt komoly vetélytársa az Ars Novának? — Turku Radio Studio kórusa a mezőnyben páratlanul szép hangszínével, tökéletes intonációjával és technikájával hívta fel magára a figyelmet. Az olasz Coro Labarato- rio — szólisták csoportjaként — kivételes hangzásokat produkált átszellemült, izzó muzikalitással. Az athéni napok egyik legemlékezetesebb élménye is a pódiumhoz kötődik. Az Ars Nova a zsűrire várva — enyhítendő a közönség türelmetlenségét — énekelni kezdett. A tömeg elcsendesedett és némán hallgatta. Aztán a taps mellett azt hallhattuk: Viva, Hungária! K. J. Lámaista szobrászat Kiállítás a kelet-ázsiai múzeumban Tárgykörében minden eddiginél teljesebb kiállítással várja egy esztendőn keresztül az érdeklődőket a Hopp Ferenc Kelet-ázsiai Művészeti Múzeum (Andrássy út 103.). Egy ízben (1984-ben) Körösi Csorna Sándor születésének kétszázadik évfordulóján már volt hasonló témájú tárlat. De a buddhizmus m(ívészetét bemutató, most induló sorozat első része, a Lámaista szobrászat a múzeum szinte valamennyi lámaista plasztikáját felvonultatja. És ez a gyűjtemény felettébb gazdag. Időben négy évszázadot ölel át (a 16.-tól a 18. századig). Térben Nepál, Kína, Tibet és Mongólia művészetét prezentálja. A másfél száz műtárgy különböző korok és stílusok jellegzetességeit mutatja be. Buddhák, istenek, démonok — aranyból, bronzból, fából, vörös- és sárgarézből, drágakő díszítéssel. Kevés európai múzeumnak van olyan rangos kelet-ázsiai gyűjteménye képző- és iparművészeti tárgyakból, mint a magyarországinak. Szerencsés adottságok révén műgyűjtők, adakozó kereskedők, mecénások, lelkes múzeumigazgatók közreműködésével — alakult ki a mi különlegesen gazdag és színvonalas kelet-ázsiai műgyűjteményünk. A lámaista kisplasztikái anyagot a század 30-as éveiben kapta meg a múzeum, mégpedig a Delhiben élő kereskedő és műgyűjtő Schwaiger Imre ajándékaként. És alig két évvel ezélőtt is jelentős hagyatékkal gyarapodott a buddhista kisplasztikái gyűjtemény. Ekkor került a múzeumba Csa- pek Károlynak, a Herendi Porcelángyár egykori tervezőjének a hagyatéka. Csapek gyűjteményében felbecsülhetetlen értékű, 18—19. századi munkák vannak. Jelentős mongol anyagot szerzett a múzeumnak Ferenczy László művészettörténész is. Mindezekkel most ismerkedhet a nagyközönség. És fontos, 19. századi külső-mongóliai lámaista műveket kölcsönzött a kiállításra a Néprajzi Múzeum is, amelyeket Hans Leder gyűjtött a századfordulón. K. M. 7íiűsíís. 'ipjbnud i • A „Nagy Fekete” tan- védő isten. (Mongólia; 19. század) I Gautama Sakjamuni ember-budd- ha. (Tibet; 16. század) f-í • Az aranyérmes kecskeméti kamarakórus serlege. (Fotó: Walter Péter)
