Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)

1990-10-24 / 249. szám

JSSO CKÍ 2 4 BÁCS-KISKUN MEGYEI NAPILAP XLV. éif., 249. szám Ára: 4,30 Ft 199». október 24., szerda MA: Folytatjuk a Bács-Kiskun megyei községek képviseló-testületei részletes névsorának közlését Apostag, Bácsbokod, Bátmonostor, Dávod, Drágszél, Dunaegyháza, Dunatetétlen, Fülöpháza, Hajós, Harta, Lakitelek, Solt, Siikösd, Szalkszent- I márton, Tass. HOLNAP: Akasztó, Bátya, Borota, Csátalja, Dunapataj, Du-_ naszentbenedek, Kaskantyú, Kelebia, Ladánybe- ne. Mélykút, Miske, Nemesnádudvar, Rém, Sza­badszállás, Szentkirály, Úszód. az 56-os forradalom és a köztársaság kikiáltásának évfordulóján 1956 hősei, a forradalom és szabadságharc emléke előtt, s a köztársaság kikiáltásának első évforduló­ján iínnepi üléssel tisztelgett kedden a magyar or­szággyűlés. A képviselők mellett, az ülésterem páho­lyaiban hejyet foglaltak 1956 mártírjainak hozzátar­tozói, a forradalom hősei, akik fegyverrel, szóval vagy tollal harcoltak. Ott voltak a diplomáciai testü­let tagjai, s megtisztelte részvételével az ünnepi ren­dezvényt Peter Sager, az Európa Tanács parlamenti közgyűlésének alelnöke és Vytautas Landsbergis, a litván legfelsőbb tanács elnöke is. Szabad György, az Országgyűlés elnöke köszön- tötte az 1956. október 23-án kitört forradalomra H és szabadságharcra emlékezőket — akiknek öltözé- kén ott díszelegtek a lyukas piros-fehér-zöld lobo­gót jelképező, 56 szimbólumává emelkedett jelvé­nyek, s a jelen lévők felállva együtt énekelték el Ha Himnuszt. Ezt követően a köztársaság elnöke lépett a szóno­ki emelvényre. SflÍP?| <-Vv;' piff .... !< ■ *✓♦*.*> i • • Ötvenhat — mindenkié I Göncz Árpád beszéde — Ma, forradalmunk kitörésének 34., köztársa- (j ságunk kikiáltásának első évfordulóját ünnepeljük. |Az előző évforduló épp nemzedéknyi: mind kove- [|sebben élnek közülünk, akik a történteket felnőtt Ifejjel élték volna át. A forradalom pátosza ott él ■mindannyiunkban —- emlékét fölidézniük könnyű, ^megfogalmazniuk, újraélniük nehéz. Már 56-ban is ■csak az eltaposott első polgári forradalom és sza- Ibadságharc, 1848 eleven emléke és szavai voltak (alkalmasak rá: Petőfit, Kossuthot és Vörösmartyt ■kellett segítségül hívnunk, az ő szavaikat kellett ■kölcsönkérnünk, hogy a színevesztett kor hátterén ■oly lángoló indulatainkat kifejezzük. Egy nemze- ■déknyi idő elég ahhqz, hogy a legizzóbb pátosz is ■hevét veszítse, és a szemérmes — vagy épp hivalko- ■dó — emlékezet tétován keresi a pillanatnyilag épp ■érthetőnek ítélt szavakat, amivel a kor — a forra­dalom -révéit valóságát híven idézheti fel. Remény­telen igyekezet. Ötvenhat annyiféle volt, ahányan átéltük. Akkor, azt fiittük, s mert ezen a címen ítéltek halálra, szabadságvesztésre, száműzetésre bennünket, még jó darabig őriztük magunkban a hitet, hogy a for­radalmat mi csináltuk. Sokáig tartott, s nehezünk­re esett, hogy elfogadjuk a valóságot: nem mi csi­náltuk, hanem a forradalom csinált bennünket. Ahányan részesei voltunk — s a részesei számát csak milliókban lehet mérni —r, mind máshonnan jöttünk, más emlékeket hordoztunk magunkban, más család, más környezet, más élményvilág alakí­tott azzá, ami akkor voltunk, amikor a forradalom áradata magával sodort. A közös, elviselhetetlen- ség elleni tiltakozás — ötvenhat — erősebb volt mint mi, erősebb, mint a résztvevői — a maga képére formált, s azt hittük -r elhittük, hogy egy­szer s mindenkorra meghatározza az énünket is. Évtizedbe telt, amíg először fedeztük fel, amíg mi a forradalom legyőzött győztesei, legyőzőink hadi­foglyai rádöbbentünk, hogy már csíkosban sem voltunk egyformák, hogy bár a forradalom sodra egyirányú volt, a máshonnan jöttékét mind egyfelé sodorta, megmaradtunk önmagunknak, ifa&oíjuL nemcsak a forradalom utáni, hanem előtti önma­gunk maradványait is. S még azután is kétségbe­esetten védelmeztük az egység emlékét^ az „egyek vagyunk” közös indulatát —, ami több volt, mint a forradalom idején együtt vallott és vitathatatlan egy cél, a nemzet függetlensége, a semlegesség, az igazságos, minden szennyétől megtisztított, kizsák­mányolást nem tűrő, szocialistának vélt közösségi társadalom megteremtése. Ahogyan azt, a forra­dalmat vállaló újjáéledt pártokkal és a forradalmi szervekkel teljes egyetértésben, Bibó István megfo­galmazta. Védelmeztük, mert attól a kikerülhetetlen való­ságtól, hogy ötvenhat annyiféle volt, ahány résztve­vője, sőt, ahány ellenfele, mire a hazugságáradat­ban fuldokló tényeit legalább rögzíteni tudtuk vol­na, lassan, de biztosan elmosódtak a körvonalai: a forradalom emlékét is kikezdte minden múlt átka, hogy az utódok tudatának változásával maga is megváltozik. {Folytatás a 3. oldalon) Most. van a sárfehérszüret igazi szezonja. Mégsem vádolható vak­merőséggel a Magyar Parasztszö­vetség Bács-Kiskun megyei szerve­zete, hogy éppen e későn érő szőlő­fajta hazájában, Izsákon rendezte meg a megyei szervezőgyűlését. A vasárnap megrendezett ülésen ugyanis bebizonyosodott: a gaz­dák az alaposan előkészített, gaz­dag szüretnél is fontosabbnak tart­ják, hogy végre valóban fajsúlyos, érdekeikért eredményesen harcoló szervezetük legyen. Éneikül ugyanis hiába a fáradozás, és az égi áldás; nem azok aratnak, akik vetettek. A zsúfolásig megtelt művelődési házban jeles vendégekkel találkoz­hattak az érdeklődők. Nem túlzás: szinte mindenki ott volt, aki ma a paraszti jövő ügyében tenni tud, és tenni akar. Nagy Balázs, izsáki gazda, a Magyar Parasztszövetség megyei szervezetének titkára hosz- szú percekig üdvözölte az elnökség tagjait. A szép őszi napon eljött Izsákra Vörös Vince, a parasztszö­vetség elnöke, az Országgyűlés alelnöke, Nagy Ferenc József föld­művelésügyi miniszter, Gerbovics Jenő tárca nélküli miniszter, a Ma­gyar Parasztszövetség főtitkára, Győriványi Sándor munkaügyi mi­niszter, Faddi József, a szervezet megyei elnöke, országgyűlési kép­viselő, Otto Wrockhal, az Osztrák Parasztszövetség főtitkára és — a többi között — Rácz Sándor, az 1956-os Nagybudapesti Központi Munkástanács elnöke. A nagy­gyűlés díszvendége dr. Habsburg Ottó, a Páneurópai Unió elnöke volt. Vörös Vince bevezetőjében a (Folytatás a 2. oldalon) PÉNTEKEN MÁSODIK NEKIFUTÁS Még nincs polgármestere Bajának Ünnepi ülésen emlékezett meg a városi képviselő-testület az 56-os forradalom 34. évfordulójáról. A Himnusz elhangzása után a Ma­gyar Politikai Foglyok Szövetsége bajai szervezete nevében dr. Vág- völgyi Ferenc mondott beszédet. Részletesen szólt a bajai esemé­nyekről, melyeknek — mint a vá­ros akkori polgármestere— cse­lekvő részese volt. Megrendítően szép műsorral köszöntötte az ün­nepet az ifjúsági ház irodalmi szín­pada, egyebek között Illyés Gyula és Buda Ferenc verseivel. Ezt követően a testület alakuló ülést tartott, melyen a legidősebb képviselő, Dancsa Bálint elnökölt. Megválasztották az ügyrendi és jogi bizottságot, majd dr. Kemény Attila személyében a bizottság elnökét is. I ... , Dr, Koch György a választási bizottság nevében beszámolt arról, hogy a 14 választókörzetben a sza­vazás rendben megtörtént, kifogás sehol sem merült fel. Technikai ne­hézségként említette, hogy az 50 listás szavazólapot újra kellett nyomtatni, mivel a központilag készítettek hibásnak bizonyultak. A legnagyobb várakozás a ne­gyedik napirendi pontot, a polgár­mester-választást előzte meg. Elő­ször arról született döntés, hogy alpolgármesterre is szükség van. Dr. Péterfi Tamás az MDF, Cser­háti János az SZDSZ, dr. Puncz- mann Tamás az FKgP nevében tartott ajánlást egy-egy polgármes- teijelölt szavazólistára vételére. (Folytatás a 2. oldalon) „ Október 23-a számunkra mindenkor feketével Október 23-án, az 1956-os forradalom és szabadság- harc 34. évfordulóján, s egyben a Magyar Köztársaság kikiáltásának ünnepén közös megemlékezést tartott Kecskeméten az önkormányzatba bejutott hat demok­ratikus párt a Kossuth-szobornál. A Himnuszt követő­en két, 1956-ból származó kecskeméti felhívás hangzott el, majd Buda Ferenc költő, az ünnepi megemlékezés szónoka egy „fiatal ember” költeményét olvasta fel, amely a forradalmi események hatására 1956-ban szü­letett. — Mit tagadjam, hisz akkor sem tagadtam a nyomozóható­ság, majd később „az igazságosztó szervek" színe előtt: e fiatal émber azon a hajnali csillaghullásos őszön én magam voltam — kezdte ünnepi beszédét Buda Ferenc, majd így folytatta. —'• Bizonyos vagyok benne, hogy bár gyérülő, megritkított sorokban, de még mindig szép számmal élünk ország-világ szerte, akik akkoriban értünk föl életünk vízválasztójára. Ki­vételesen ritka pillanat, tudatosan együttműködni az eleven történelemmel. Azokban a lőporfüstös, lánctalpcsikorgásos októberi, novemberi napokban nekünk ez megadatott. Ezért vált bennünk harminc év hazug rágalmaival is dacolva, mégha- misíthatatlanná, s maradt meg oly kioldhatatlanul emléke, akár ha tegnap történt volna. Bizony, voltaképp tegnap is történt. Csak közben egyetlen hosszú éjszaka során odajett az ifjúságunk, sőt lassacskán tulajdon gyermekeink fiatalsága is fogyatkozóban. Történelmi, világtörténelmi tényező lett akkor e kis haza is — folytatta a szonok. — Persze, nem azért, mert a világ szájára a hír szárnyára, az ENSZ-ülésszakok napirendjére kerültünk. Mégcsak nem is azért, mert szabadságharcunkat — akárcsak százhét esztendővel korábban — egy szuperhata­lom hadra kelt katonai gépezete bírta csak széttaposni. Ha­nem azért, mert a „Birodalom" acélpikkelyes testén az első komoly repedést a magyar ’56 ütötte. Szájába vett; fogsorai közt forgatott a sárkány, húsunkba falt, csontunkat ropogtat­ta, ám lenyelni bennünket már nem tudott. Mindezért drágán megfizettünk. Vér, erő, anyagi, szellemi és erkölcsi javak tekintetében elszenvedett veszteségeink szinte felsorolhatatlanok. S bizony baj van az élni akarással is. Pedig a Szózattal szólva: „Az nem lehet, hogy annyi szív hiába onto vért...” Barátaim, kortársaim, ’56 túlélői és azóta született honfitár­saim. Azokban a napokban a mi háromszínű kokárdáinkat a gyász színe keretezte. Ez a mai nap is, október 23-a számunkra mindenkor feketével szedett. Emlékezzünk hát halottainkra. Emlékezzünk a pesti utcák,, értünk és helyettünk is elesett névtelen hőseire, a munkás és diák nemzetőrökre, a felkelők ellen kivezényelt, ám fegyvereiket a valódi ellenség ellen fordí­tó tiszti iskolásokra és sorkatonákra, emlékezzünk a páncélo­sokat —fegyver híján benzinpalackokkal — felgyújtó 15-16 éves gyerkőcökre. Emlékezzünk az ártatlanul és embertelenül lemészároltakra, a Kossuth téri a mosonmagyaróvári, a salgó­tarjáni, a tiszakécskei és a többi sortüzek áldozataira. Emlé­kezzünk a Haynaut is méltán szégyenbe hozó, brutális megtor­lások, a hamis perek nyomán kivégzettekre, szabadságunk vér­tanúira. S végezetül, de nem utolsósorban: emlékezzünk az ellenük vonult idegen hadsereg, nem is kevésszámú, katonájá­ra, lett légyen az ukrán, orosz, grúz, baskír vagy tatár, akit szabadságharcunk igaz volta láttán lelkiismerete a mi ügyünk mellé állított. Szovjet, vagy magyar ávós fegyvere Végzett e velük, mindegy. Immár ők is örökre a mi halottaink. Őrizzük meg tisztelettel, s kegyelettel mindnyájuk emlékét. A férgek, a dúvadak nevét pedig felejtsük el. Bosszút ne álljunk. Végezetül Buda Ferenc arra intette a pártvillongások, áskálodások, kicsinyes kakaskodások mai közéleti szereplő­it: ’56 egyik nagy tanulsága éppen az, hogy csak egymást segítve, egymásnak vetett háttal tudunk úrrá lenni bajain­kon. Mint elhangzott: „Szívleljük meg ezt, amíg nem késő." A kecskeméti ünnepség záróakkordjaként a Fidesz, az FKgP, a KDNP, az MDF, az MSZP, az SZDSZ városi, illetve megyei szervezetei és Kecskemét város, majd az üze­mek, intézmények képviselői, valamint a lakosság helyezte el a tisztelgő koszorúit, virágait a Kossuth-szobornál. (Fotók: Straszer András) NEM ENGEDNEK A 47-BŐL! Parasztünnep Izsákon Végre valóban „fajsúlyos” érdekvédelmet akarnak

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents