Petőfi Népe, 1990. október (45. évfolyam, 230-255. szám)
1990-10-17 / 244. szám
\ 1990. október 17. • PETŐFI NEPE • 5 Magyar iskola Bukarestben Néhány hónappal ezelőtt még attól tartottunk, robbanásig feszül a helyzet a romániai magyar oktatás ügyében a kolozsvári Bolyai egyetem kapcsán, hiszen úgy véltük, kétmilliós magyarságunk nem mondhat le az erdélyi magyar tudományegyetem visszaállításának követelésétől — az ügy azonban kézen-közön elsikkadt, lett ugyan néhány fakultáson magyar csoport, és nemcsak Kolozsváron, hanem Marosvásárhelyen és Temesváron is, de a Bolyai nincs, s a jelek szerint önálló magyar egyetemként egyelőre nem is lesz. Kisebbfajta robbanást viszont egy veszélytelennek tűnő iskola, a bukaresti Ady Endre Líceum visszaállítása okozott: a szélsőséges román nacionalista erők nem nézhették el, hogy az ország szívében újrainduljon a magyar iskola. Vaslogikájuk szerint ma csak egy iskolát követelünk, holnap már egyetemet, holnapután egész Bukarestet ... A szóban forgó líceum az 1985/ 86-os tanévig önálló magyar tannyelvű egységként működött, óvodát, általános iskolai, valamint középiskolai osztályokat foglalva magában. Ebben az esztendőben — mármint 1985-ben —■ aztán a beiskolázási terv előírt egy szál román tannyelvű osztályt. Egy évre rá már két román osztály indult — magyar viszont egy sem. De maradtak azok az osztályok, amelyekben korábban magyar nyelven folyt a tanítás. Aztán egyre terebélyesebbé vált a román tagozat, fogyott, egyre fogyott a magyar. A decemberi események reményt adtak a szülőknek, kérték tehát a magyar oktatás visszaállítását. A 33-as számú ipari líceum helyében megalakult tehát az Ady Endre nevét viselő magyar tannyelvű iskola, szerény körülmények között, egyetlen induló magyar középiskolai osztállyal. Szeptember 10-én az Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium átiratban közli az iskolával, hogy a korábban itt helyet kapott román osztályokat áthelyezték a szomszédos Mihail Sadpveanu Líceumba. A minisztérium ugyanakkor gondoskodott a magyar anyanyelvű tanárok kinevezéséről is. Közben szeptember 17-én megkezdődött a tanév. Ünnepély helyett ostrom. Az áthelyezett tanulók egy csoportja ugyanis némi fel- bújtásra úgy döntött, hogy nem hagyja el szeretett iskoláját, hanem kiverekszi magának az ottmaradás jogát. Volt ott egy kis csetepaté, törés-zúzás, helyszíni tévériport és ellenriport, a nacionalista román sajtó vészharangot kongatott, hogy így túrják ki a magyarok a románokat, ilyen szemtelenül — a vége az lett a dolognak, hogy a fővárosi tanfelügyelőség szeptember 24-én részben hatálytalanítja az előző döntéseket,' és két volt itteni román tannyelvű osztályt visszahelyezett a Sadoveanu líceumból. Most meg a bukaresti magyar szülők —( s velük együtt a romániai magyar közvélemény — háborodtak fel, s kértek magyarázatot magától a minisztertől. A miniszter úr a tévé magyar adásának is nyilatkozott az ügyről, hebegett-habo- gott, elismerve, hogy iskolán kívüli nyomás hatására cselekedett, s nem feltétlen saját meggyőződése szerint. A miniszter úr tehát nem gazda a saját portáján. Ő ugyan nem mondta, de világos volt, hogy ismét az a bizonyos „kulturális szervezet” van a nyomás mögött, amelynek a képviselői órákon át tartották jóformán megszállva a minisztériumot, s akik tették már tiszteletüket nála korábban is, aminek az lett akkor a következménye, hogy Marosvásárhelyen az egészségügyi technikumban nem vehették figyelembe a felvételizők magyar nyelven írott dolgozatait, s ilyenformán jó néhány magyar anyanyelvű diák eleve kiesett a versenyből. Fair play, nemde? Szóval határozatlan, következetlen volt ezúttal is az Oktatás- és Tudományügyi Minisztérium. Semmibe vette saját korábbi intézkedését, felborította a 175 esztendővel ezelőtt létesített bukaresti magyar nyelvű oktatás alig vissza^ állított rendjét. (Annak idején magánlakásban működött, majd tíz év múltán, 1825-ben iskola is épült fából, 1949-ben középiskola rangjára emelkedik a század elejétől két épületben működő fiú- és leányiskola, mai helyére aztán 1959-ben költözött.) Nyolc tanterem, három váltás, nem éppen ideális körülmények, ezt siratta tehát az a néhány tucatnyi fiú és leány, aki az istennek sem akar a sokkal jobb feltételek közt dolgozó Sadoveanu líceumba menni. És befejezésül említsünk meg egy másik érdekes apróságot: Bukarestben ettől az évtől a már meglévő idegen nyelvű iskolák mellett beindult a spanyol nyelven oktató líceum. Hétszáz tanulót kellett megbolygatni, átirányítani más, közelebbi-távolabbi iskolaegységekbe. Érdekes módon semmi tiltakozás sem szülők, sem nagyszülők, sem tanítványok részéről. Vívmányriport a tévéhíradóban, a kormánysajtóban: ez igen, így válunk igazi európaivá. A másik líceumról, arról a magyar nevűről pedig jobb többet nem is beszélni. Demeter Zoltán Csíkszereda Munka nélküliek és munkanélküliek AZ EMBERISÉG történelmét szinte folyamatosan jellemezte az az állapot, hogy több volt a munkaerő,7mint a munkaalkalom. Ezért aztán érthető, hogy a társadalmi, sőt a gazdaságpolitikai tudat ma is a foglalkoztatás gondjaitól retteg. A jelen század második fele azonban éppen az ellenkezőjétől tanúskodik, azaz az egészséges társadalmakat a munkaerőhiány jellemzi. Érdemes a tényeket sorra venni: A háború utáni két legjelentősebb gazdasági csoda ott és akkor valósult meg, amikor a múlt századi logika alapján a leginkább fenyegetett a munkanélküliség. A Német Szövetségi Köztársaságnak akkor kellett tízmilliót meghaladó kitelepítetett, menekültet befogadnia, amikor romokban hevert az ország. Lényegében hasonló volt a helyzet Japánban is, ahol a meghódított területekre telepített japánokat kellett visszafogadni. Ennek ellenére mindkét országra az volt a jellemző, hogy a munkanélküliség szintje alacsonyabb volt, mint a győztes országokban. Japánnak a művelésre és a telepítésre alkalmas területre vetített népsűrűsége a miénknek tízszerese, az NSZK-é pedig közel négyszerese. Tehát szó sincs arról, hogy az üres élettér vonzotta a betelepülőket. A VOLT GYARMATTARTÓ országok mindegyike jelentős arányban fogadott be a felszabadult gyarmatokról nemcsak hazatelepülőket, hanem gazdasági menekülteket is. Ebben a tekintetben is milliókról kell beszélnünk. Többről, mint amekkora a hivatalos munkanélküliek száma. Külön megemlítendő, hogy a lakosság tíz százalékát kitevő betelepülés volt Európa legsűrűbben lakott országában, Hollandiában is. A háború utáni sikeres újjáépítés lendületét csak úgy sikerült megtartani Nyugat-Európában, hogy több millió vendégmunkást fogadtak be a Földközi-tenger országaiból. Az derült ki ugyanis, hogy a nyugat-európai lakosság egy sor munkát nem hajlandó elvállalni. A történelem során először az a különös jelenség vált jellemzővé, hogy nincs olyan munkanélküli, akinek ne volna lehetősége az elhelyezkedésre. Azért van munkanélküliség, mert a lakosság egy része nem hajlandó az igényeit meg nem ütő munka vállalására. Az Egyesült Államok, Kanada és Ausztrália is sok millió bevándorlóval gyarapodott. Az ÚSA nagyobbrészt illegális bevándorlókkal, akiket fokozatosan kénytelen legalizálni. AZ A TAPASZTALAT, hogy a bevándorlók körében sokkal kisebb a munkanélküliség, mert ők sokkal kevésbé válogatósak a munkavállalásban. A német, a japán hazatelepítettek még a honiaknál is törekvőbbeknek bizonyultak, a gazdasági csodákhoz tehát az átlagosnál is jobban hozzájárultak. Az Egyesült Államokban a bevándorló zsidóság és a távol-keletiek kiugró eredményeket értek el a hazai angolszász lakossághoz viszonyítva is. Ide sorolható a népesség szamához viszonyítva kisszámú 1956-os magyarság is. Nem találunk példát arra, hogy a népesség befogadása negatív gazdasági következményekkel járt volna. Csak egyszer fordult elő, hogy a közvélemény és a politikusok kimondottan gazdasági előnyt vártak volna a betelepítésektől. Ez a mediterrán országok vendégmunkásainak az esete, érdekes módon ez a betelepülés járt a legkevesebb gazdasági haszonnal és a legtöbb társadalmi feszültséggel. Mindezt két okból mondottam el: Véleményem szerint a hazatelepülök száma nálunk is jelentősen növekedni fog. Ugyanakkor ma nagy az ettől való politikai és gazdasági félelem. Egyrészt olyan területek magyarságának az'elvesz- tésétől félünk, amelyek akkor is elvesznek, ha nem engedjük ide őket; másrészt félünk, hogy ezzel csak fokozódik a munkanélküliség fenyegető veszélye. A tőkéjükkel hazatelepülőket még szívesen fogadjuk, az elszakítottságukban szegényen maradókat azonban nem, mert ők „csak” a munkaerejüket, szorgalmukat, törekvésüket hozzák. Csakhogy ennél nincs nagyobb hazahozható kincs. FÉLŐ, hogy egy sor gazdasági reformunk, mindenekelőtt az agrárreformunk azért lesz tele később sokba kerülő kompromisszummal, mert mindenáron munkaalkalmat akarunk biztosítani. Márpedig a jelenkorban ott magasabb a munkanélküliség, ahol azt megtűrik a vállalatokon, az intézményeken belül, illetve a gazdaságtalan foglalkoztatást közpénzekből finanszírozzák. Korunkban a világgazdaság csak ott biztosít sok munkaalkalmat, ahol hatékony a termelés. Ez azonban csak ott lehetséges, ahol minden nélkülözhető munkaerőt leépítenek. Ha például olyan földreformot hajtunk végre, amelyik az indokoltnál több munkaerőt köt le a mező- gazdaságban, akkor drága lesz a termelés, lehetetlen az export, kielégíthetetlen a támogatási igény. Csak az a (mező)gazdaság lehet hatékony, ahol nincsenek többen a kívánatosnál. Kopátsy Sándor A zebu, más néven púpos tulok (Bős /I indictus) a páros ujjú patások al- } y y J. rendjének szarvasmarhafélék családjába tartozó kérődző, a szarvasmarhához hasonló külsejű és nagyságú állat...” Edefiníciót, jóllehet nem volt benne a biológia-tankönyvben, s tanítását az Oktatási Minisztérium I Tanrend és utasítása” sem írta elő, az internacionalizmus jegyében Julius Fucikról elnevezett (azelőtt Pázmány Péter) gimnázium minden diákja fújta az I. osztálytól a IV. D-ig. Ennek az érdekes oktatástörténeti jelenségnek pedig az oka, hogy Kovács tanár urat (kit ez idő tájt tanár elvtársnak kellett az iskolában szólítani), hajdan a keresztségben, talán e családnév mindenriapi- ságát ellensúlyozandó, Zebulonnak nevezték el bohókás szülei. A tanári pálya kezdetén Kovács Zebulonnak elég volt bemutatkoznia ahhoz, hogy a diákemlékezetben Zebu legyen, s elég volt valamelyik tanulónak a lexikont ry- véletlenül — a zebunál kinyitnia, hogy az egymást követő diáknemzedékek szájhagyomány útján egymásnak adják az egész meghatározást: „ .... színe vörös vagy sárgásbarna, szarvai rövidek, fülei hosszúak és lógók. Háta elején púp alakú zsírcsomója van.” A púp ... az nem stimmelt, Zebunak nem volt púpja, csak rossz, beesett tartása, mint a hosszúra nőtt, ám a sporttól tartózkodó embereknek általában. Egy nyirkos, ködös őszi reggelen Zebu majd kétméteres alakja, kisfiúsán félrefésült vöröses hajával, mindig komor vagy inkább savanyú, egy-két szeplőt is felmutató ábrázatával rnegje- lent a IV. B kinyílt ajtajában. Ott állt az egy dobbanással felálló fiúk előtt, immár kitisztított viharkabátjában. Az új viharkabát zsebét — óra alatt — vagy két hete tömték tele a III. A-ban krétacsonkkal, összegyűrt papirgalacsinokkal, almacsutkával, zsíros kenyér végével, ép más, az olajozott padlótól feketévé vált szeméttel. Zebu állítólag már-már sírt, amikor meglátta össze- maszatolt, meggyalázott új viharkabátját. „Mit fog szólni a feleségem?!" — morogta, mert a feleségétől — mondják — reszketett. Most lm, a viharkabát ismét kitisztítva, üde zöld, Zebu tüntető akkurátussággal helyezi el az osztály előtti fogason. A szeme nyilván rajta lesz, isten kegyelmezzen annak, aki majd a kabát felé közeledni mer. Az efölötti röhögés ingerét azonban mindenkivel lenyeleti a várható felelés. A hetes közben jelent: „Osztálylétszám negyvenkettő, hiányzik Barabás.” — Hm ...? Tán csak nem érezte meg, hogy felelés lesz? — Azt beszélik, a bátyja után szökött Budapestre. — Különös... — nézett maga elé Zebu. — Ott tán nem kell tudni a gyökvonást?... Az osztály azonnal megérezte a lehetőséget, és megpróbálta elmismásolni a felelést. „Talán nem is kellene órát tartani..." „Inkább beszéljük meg a fejleményeket!" — kezdték mondogatni HORNYÁK ANDRÁS: Zebu innen is, onnan is. , — Az kérem lehetetlen. — válaszolta rá, ugyanis a három leggyakrabban használt szava a lehetséges, a lehetetlen és a különös volt. — Pesten forradalom van ... !— Lehetséges... — motyogta Zebu, immár az osztálykönyvet lapozva, majd hozzátette: — Itt viszont matematikaóra ... Zebu nem volt jó tanár. Nem hagyta gondolkodni a tanulókat. „Tudja, nem tudja? Elégtelen!" A gimnáziumban ő volt „a matek”, s kíméletlenül buktatott. Egyszer az iskola legjobbját, a Rákosi Mátyás matematikai verseny győztesét is bezúgatta, mert annak más eredmény jött ki a füzetében, mint neki a táblán. Az eminens tiltakozott, hogy Zebu hozzáadta a hetes által fölírt dátumot is az oszlophoz. „Lehetséges" —- mondta ő és kitörölte. Mármint a dátumot. 'A végeredmény és az elégtelen maradt. Nem, Zebu nem volt jó tanár, ő diáknak lehetett jó. Mondják, hogy németül és franciául is tudott, s egyszer kiszaladt a száján, hogy az utóbbi időben keveset foglalkozott a kínai irodalommal. De nem volt közlékeny, és könrtyen zavarba is lehetett hozni. A negyedikesek egyszer egy meztelen nő képét mutatták neki a szünetben, mire elvörösödött, és azt dadogta: „Na de kérem... én nős ember vagyok!" A tantestületben sem szólt. Míg a tanárok a pesti eseményeket vitatták, ö homlokát az ablak hűs üvegének nyomva a park fáit nézte. Hanem ha felelés volt, mint most, akkor mindenki reszketett. Am ekkor az óra nem várt fordulatot hozott. Az ajtó kinyílt, és a Zebuéhoz hasonló, ám kopott viharkabátban, karján nemzetiszín karszalaggal megjelent Barabás. 1 — Lám csak! Barabás is megtisztelt bennünket! Foglaljon helyet! Es ha levetkőzött, akár ki is fáradhat a táblához. Ha nincs ellene kifogása... ; — De van — így Barabás, és'a kigombolt viharkabát alól egy súlyos, dobtáras géppisztolyt húzott elő. Zebu fölényes, tanáros szellemeskedése rémült dadogásba ment át: — Kérem, ez ... Ez miféle.,.? —r Ez, tanár úr, valódi. — Es Zebura fogva a fegyvert, fémes csattanással felhúzta a veszedelmes szerszám závárzatát. — Hetvenkét lőszer van a tárban. Biztos több, mint ahány karó be van írva e nyájas gyülekezetnek. Nekem magamnak van vagy kilenc... — Barabás fiam ... ez nem játék ... ez... ■ — Nem bizony, „tanár elvtárs". Az a világ már elmúlt. Ez halálosan komoly. így hát tessék csak •szépenkiradírozni mind.-Ádjatok gumit neki! Az első pádból Csécsei készségesen kivitte radírját, és egy fejbiccentéssel átadta. Amikor Zebu a névsor végén lévő Zengő öt egyesét is kitakarította a naplóból, Barabás bólintott, és vállára vetve a fegyvert, távozott. Hogy miként folyt volna tovább az óra, nem tudni, mert a felcsapó morajt a csengő vágta szét. Zebu felállt, s hóna alatt az osztálykönyvvel távozott. Az esetnek persze még a szünetben híre ment. Másnap vasárnap volt, hétfőn pedig az események elérték a Julius Fucik (azelőtt Pázmány Péter) Gimnáziumot. Az órák egyre langyosabbak lettek. A testnevelő bordásfal helyett a Kos- suth-nótát énekeltette, a magyar irodalom tanára — nem tudni miért — őrséget szervezett a kapu elé, maga karszalaggal járt-kelt, és egy 48 mintájú kispuskát hurcolt mindenhova. Egyszer- kétszer haza is küldték a népet. November közepe táján lett ismét sűrűbb a tanítás. Lyukas órákról már szó sem lehetett. A testnevelő tanárt áthelyezték a közgazdasági technikumba, a magyartanár helyett is másvalaki jött, s lassan megteltek elégtelennel a matematika-dolgozatfüze- tek. Egyik nap iskolába jött Barabás is. A tanári asztal szélére tette orvosi igazolását, miszerint tüszős mandulagyulladása volt, és beült a helyére. Csak annyit kérdezett: „Mi az ábra?” Mit lehetett erre válaszolni? „Semmi...” Amikor a harmadik órára Zebu mégérkezett, és a hetes jelentette, senki nem hiányzik, döbbent lett a csend. Zebu nem nézett Barabás padja felé. Simán ment az óra, ahogy szokott, hárman bezúgtak, de a levegőben ezen túl is volt valami furcsa. Az óra közepén aztán kivágódott az ajtó, és az igazgató lépett be egy idegennel. Zebu „Föl! Vigyázz !"-t vezényelt. Az ’igazgató és' az idegen hosszan fürkészte a mozdulatlanul álló fiúk tekintetét. Végül Zebu törte meg a csendet: „Igazgató kartárs, történt valami?” — Lépjen ki az illető! — szólt az idegen. Az igazgató pedig Zebuhoz intézte szavait: — Gépfegyvert fogtak rád. Mindent tudunk ... — Énrám? — így Zebu. — De hisz ez képtelenség. Panaszt tettem volna ilyesmiért? Fegyvert?! Nevetséges! Hiszen ezek gyerekek ... Az egész iskola beszéli. Nos, ki volt az illető?! Ugyan már, nevetséges pletykálkodás. Ti hallottatok ilyenről, fiúk ? — Na, majd tisztázzuk — fürkészte az idegen a tekinteteket. — Nincs mit tisztázni, kérem. De ha bármi ilyesmi történne, jelentenifogom. Ezt megígérhetem. Az igazgató és az idegen komoran távoztak. Zebu orrára csúszott szemüvege fölött hosszan nézett utánuk, majd az ugyanolyan döbbenten leült osztályra: — Még ilyent! Ez a világ teljesen megbolondult. Na de végre folytatjuk az órát. Felkérem , Barabás professzort, hogy a szinusztétellel kapcsolatos nézeteit ossza meg velünk ... KÉPERNYŐ Tévé éjjel-nappal Hétfő, kora reggel. Kezdenem kellene heti televíziós jegyzetem gépelését. Szerettem volna az elmúlt hét végén papírra vetni észrevételeimet, megjegyzéseimet. Befűztem gépembe a papírt pénteken délután. Alig pötyögtem néhány mondatot, amikor eszembe jutott, hogy saját jól felfogott érdekemben meg kell néznem a Magas vérnyomás — népbetegség című műsort. Bárcsak ne tettem volna! Okos szavakkal sorolták vérnyomást rontó szokásainkat, vétkeinket. Többen élhetnének még, többen dolgozhatnának, ha kevesebb sót fogyasztanánk. Mondhatja a világ egyik legfelelőtlenebb országában... A megszokás, a kényelmesség, az önrontó életmód leperget minden jó tanácsot. Az üzemi étkezdék, a falusi vendéglők zömében úszik a zsírban a pörkölt, olykor ehetetle- nül sós étel mérgezi büntetlenül drága pénzért a kiszolgáltatott fogyasztót. Mit tehetnénk, mit tehetne a tévé valódi változtatásokért? Mit? Vallja be tehetetlenségét? Ez a tehetetlenség bosszantott a pénteki műsort hallgatva, amikor egy 12-13 éves legényke dicsérte a rábízott műszert, mivel az „pontosan mutassa” a vérnyomást. Pironkodott-e tanítója? Magyartanára? Miért nem ismételtette meg a fölvételt a műsor szerkesztője? Még jó célból sem teijeszthet rosszat közintézmény. Hiú ábrándnak bizonyult a cikk- irás szombatra halasztása. A Falutévé, a Napraforgó, a Virradóra“ között kellett válogatnom a nem is olyan régen még tévétlen szombat reggelen, kora délelőítön. A kapcsolgatás miatt maradtam le kollégám Czinkóczi-interjújának első képsorairól, mondatairól, de ezek aligha befolyásolnák véleményemet: újra és újra és igy kell szólni erről a sajnálatosan tipikus magyar sorsról. Itt az új hét, közeleg a kézirat leadásának legeslegutolsó időpontja és az automatikusan folkattintott képernyőn Baló György faggatja Demszky Gábort, a budapesti főpolgármesterségre esélyes, népszerű politikust. Okosan kérdez, rokonszenvesen mértéktartók a válaszok. Profi műsort hozott össze a televízió választási stábja. Jó elgondolásnak érzem külföldi polgármesterek meghívását, a hogyan tovább firtatását. A megyeszékhelyen és környékén a nézőknek nemcsak a jelöltek és a pártok között kellett választani, hanem két választási műsor között is. A városi televízió természetesen összehasonlíthatatlanul szerényebb technikával, kisebb csapattal próbálta tudatni és elemezni a szavazás eredményeit. Részben fürgeségüknek, részben a helyi kötődéseknek köszönhetően feltételezhetően elég sok embert vonzottak műsorukhoz. Mivel nagy örömünkre ez az intézmény túljutott a puszta létével rá- csodálkozást, kritikátlan örömet kiváltó korszakán, meg kell jegyeznünk, hogy határozottabb rendezői irányítással elkerülhettek volna ismétlődő hibákat. Csak dicsérhető az ötlet: mondják el a megválasztásuk utáni percekben, órákban az önkormányzati testület új tagjai elképzeléseiket. Örvendetes, majd mindegyik új helyi képviselő vállalta a nyilvánosságot. (Sajnos a természeteset még elismerés illeti...) Még a városi televízió elhelyezési gondjainak ismeretében sem érthető azonban, hogy miért kapott a meghívott, a mégiscsak fontos, fontosabb vendég a szó szoros értelmében kevesebb fényt a házigazda kérdezőnél, a kamera miért mutatta gyakran akkor is a tévés kollégánkat, amikor már vagy még a vendég beszélt. Örülök, hogy leírhattam hüm- mögéseimet is, mert egy-két éve lyukas húszasban sem mertem volna fogadni arról; „órára készen” lakásomban figyelhetem a demokratikus helyi választás alakulását, hallhatom az első visszajelzéseket. Jól tette tehát a Luther-udvari stúdió, hogy vállalta a technikai lehetőségeit majd-majd meghaladó fel-' adatot. Közben tizenkét órás helytállás után elköszöntek Balóék is, pontot tehetek írásom végére. Meggyőződésem: az ilyen közvetítéseknek, a helyi és az országos tömegkommunikáció nyilvánosságának a következő, évek múltán esedékes választásokon érezzük jótékony hatását. Segít a tévé érdekeink fölismerésében, a közös felelősségvállalás örp- mének-kinjának elfogadtatásában. Heltai Nándor
