Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-05 / 208. szám
1990. szeptember 5. • PETŐFI NÉPE • 5 Éva lányai a történelemben KÉPERNYŐ A színház az igazi szerelem Interjú Kaari Utrio finn írónővel —s Magyarországon mindenki azt kérdezte, vajon feminista vagyok-e — mondja Kaari Utrio', a legnépszerűbb finn írók egyike, akinek most jelent meg magyarul, a Corvina Kiadónál egy történelmi-szociológiai igényű, ám felettébb szórakoztató könyve az európai nő történetéről. Hogy ő a legnépszerűbb szerző ma hazájában, azt egy finn rádiós vetélkedőből tudom, ahol kiderült, hogy könyvei több mint félmillió példányban keltek el. Kaari Utfio néhány napra, az Éva lányai című könyvének premierjére Magyarországra látogatott. Találkozásunkkor en is megkérdeztem tőle, valóban feminista-é. ♦ ' — Igen, feminista vagyok. De Skandináviában a {feminizmus nem harcias jellegű. Nem jelent többet, mint humánus gondolkodást arról, hogy mindenki — férfi, nő, gyerek — egyenjogú. Az Éva lányai sikerkönyv. Az ötmillió lakosú Finnországban százhúszezer példányban adták ki. Megjelentették rövidített változatban, /középiskolai tankönyvként. Lefordították svédre és németre, s rövidesen elkészül az angol fordítása- is. Az olvasók egyértelműen Kaari Utrio mellett voksoltak, hiszen ahol megjelent a könyve, mind egy szálig megvásárolták. — Mégis, két oldalról is támadták. Miért? Két szélsőséges oldalról. A szélsőséges marxisták azért, mert nem marxista szemléletű a könyv, a szélsőséges hívők pedig a Bibliával való szembenállása miatt. (Meglehetősen furcsa módon a magyar kiadásban is elmarasztalja a kiadói előszó, vitatva a mű történelemfilozófiai és kultúraelméleti alaposságát.) Pedig Kaari Utrio mindent tud, ami az elmúlt kétezer év alatt a nőkkel történt. A szakmája szerint is történész. Mint író, középkori történelemmel és történetfilozófiával foglalkozik. Nagy hatású művét, az Éva lányait tízéves kutatás és anyaggyűjtés után írta: S az ezt megelőző történelmi regényei is mind előtanulmányul szolgáltak. 1968 óta szinte minden évben írt egy középkorban játszódó történelmi regényt. Regényeinek hősei erős akaratú nők, akiknek fiktív személyét- ^ a történelmi regény szabályai szerint — valós történelmi figurák veszik körül.- Ilyen előzmények után két évig tartott az Éva lányai megírása, és három évig az illusztrációk összegyűjtése. Mert lehetőleg olyan rajzokat, képeket akartam összeszedni, amelyek még publikálatlanok, vagy ha ismertek, akkor új ikonográfiái összefüggésben kerüljenek a könyvbe. A szerkesztésben, képszerkesztésben nagy segítségemre volt a férjem, aki egy fia- dó, s egyúttal egy, a világon egyedülálló számítógépes képarchívum vezetője. És nagyon jó szakács. __j ■ Nálunk ő készíti el az ebédet, vacsorát. — Miközben ön... — Reggel elindítom a gyereket, a 13 éves Lassíe-t aziskolába. Utána tornázom és futok. Egy-kétórai olvasás, anyaggyűjtés után leüíök írni. A munkát csak a féljem által feltálalt ebéd szakítja meg. Délután újból dolgozom egészen este hatig. Ekkor együtt vacsorázik a család, s az estét együtt töltjük. Lassie-t kikérdezem a leckéiből. Hetente egy-két alkalommal Helsinkibe szólít a kötelesség, az író- szövetség vezetőségi tagja vagyok. (Mi nem a fővárosban, hanem onnan 90 kilométerre lakunk.), Miközben az Éva lányait a rendező is főművének tartja* újabb történelmi regényeket is papírra vetett. Megírta a női szépség történetét, s külön kötetet szentelt a finn nők és a finn gyerekek történetének. Antológiát állitott össze Európa legszebb szerelmes verseiből, írt tévéjátékot, s egy fiataloknak szánt sorozatot. — És most? — Újra a finn középkorral foglalkozom. — A magyar történelemmel nem került kapcsolatba? — Korábban nem, de most, hogy a 11. századi Európában '„járok”, éppen rátaláltam egy magyar hercegnőre, aki Szent Olaf svéd királynak volt az unokája, és testvére a francia, illetve a norvég királynéknak. írok a magyar nevel- tetésű skóciai Szent Margitról is. — Mostam, magyarországi tartózkodása adott valami új élményt? — Rengeteget. Buda, Esztergom, Székesfehérvár középkorát látni véltem megelevenedve.- Tizenhét eve élek Kaarival — szól közbe á férj —, és már a mozdulataiból, a járásából látom, hogy valami nagyon megragadta őt itt, Magyarországon ... Kádár Márta Döntés vagy diktátum? Tetszik, nem tetszik: a televízió, különösen Európa keleti felében politikai intézmény. Okkal, oktalanul műsorait közvetett állami állásfoglalásnak tekintik külföldön. "Fajankók volnánk, ha megfeled- keznők külpolitikai érdekeinkről. A világért se szeretném az úgynevezett baráti államokról jót vagy semmit szánalmas korszakot visz- szasími. (Még a saját magukat elmarasztaló, kritizáló cikkekét, rádió- és tévéműsorokat is csak óvatoskodva vehettük át.) Fölöslegesen azonban ne kockáztassuk holnapunkat. Ne rontsuk különben is romló esélyeinket. Jól tette a televízió új elnöke, hogy a második bécsi döntés ötvenedik évfordulóján letiltotta a Mesél a filmhíradó sorozat folytatását. Még akkor is, ha az új határok a korábbiaknál igazságosabbak voltak, pontosabban tükrözték a lakosság nemzetiségi összetételét a trianoni határoknál. Érthető, hogy az akkori magyar filmhíradók lelkesen tudósítottak az elszakított földek visszavételéről, a magyarok öröméről. Az erdélyi bevonulásra mozgósított apámtól hallottam először, hogy nem mindenki örvendezett azonban a volt osztrák fővárosban aláírt szerződésnek., Később tudtam meg: Bánfihunyadon (vagy környékén) például meggyilkoltak egy román papot, mert a magyarok ellen prédikált. (Igaz, 1944 őszén bosszúból több ártatlan magyart fejeztek le.) A románok mostanában a valóságostól messze elrugaszkodva emlegetik a „Horthy-fasizmus” romániai áldozatainak, mártírjainak számát, csakúgy, mint mi a hazaiakat, de szélsőségeseik gátlástalan vádaskodásait csak higgadt érveléssel cáfolhatjuk. Olyan felkészült emberek távolíthatják el a két nép’ közeledését gátló tudati akadályokat, mint például Bodor Pál. Ezúttal is rokonszenves mértéktartással, alapos tárgyismerettel, tényszerűen szólt A Hét-ben. Ellenpéldaként említhetem a Panoráma Bukarestbe kiküldött munkatársnőjét, aki túlzott ráme- nősséggel próbálta pótolni ismeretei hiányát. Csak egy példa: a magyar történészek is megállapították, hogy az 1940-es bécsi döntést < a románok ^ a maguk szempontjából — joggal minősítik ‘diktátumnak. Miért kezd erről vitatkozni 1990-ben egy magyar újságíró a román miniszterelnökkel? Sjí Az Ez + az-tól elsősorban jókedvteremtést várnak a szerkesztők, a nézők. Könnyű, derűs ki- kapcsolódást. Örömteremtést, derűs hangulatkeltést. A túlságosan sokat vállaló Déry János műsora ezúttal inkább elkedvetlenített. Erőltetettnek, keresettnek tűnt. Pedig fogékonyabb lelkülettel szemléltem a felvontatott jeleneteket, szösszeneteket, mint például a műsor gazdája a foci-világbajnokságot. Többször is bizonygatta; három perc nézni való is alig akadt a nagy vetélkedős sorozatokon. Komolyan gondolja? Magam is tudom: sokan látványosabb küzdelmeket vártak. De: három perc. Ugyan? Miért veszi el azt az örömöt, amit sokaknak a foci jelent. De nemcsak a foci, hanem a játékban kifejeződő emberi tartalom. Elfelejtette az öreg harcost, Miiiát? Meg a kameruniak csodáját? Meg jónéhány mérkőzés az elsőtől az utolsó percig tartó szédületes iramát? Déry János mércéjével az Ez + az legfeljebb másodpercekre kötötte le a képernyő előtt ülőket. Én tárgyilagosabb leszek. Azt mondom: kedves kolléga, volt jobb. Mondjuk, érdemes lett volna az összeállítás felét-harmadát tovább érlelni, csiszolni. így ez az Ez + az nem az igazi Ez + az volt. Heitai Nándor Nem Vas-Zoltán Iván az egyetlen rendező, aki színészként kezdte, s tanulóéveknek számított az a főiskola utáni öt év is, amit a győri színháznál töltött. A rendezői szak elvégzése után Pécsre került. Az eddigi — mintegy ötven — rendezése a gazdag kínálatból gazdagon is markolt: volt közötte Kálmán Imre, Bertold Brecht, Moliére és Sarkadi —, hogy csak az emlékezetesebbekre utaljunk. Nem akart sohasem bevett, már másutt sikeres modelleket alkalmazni. Mindig vállalta, ami a'nehezebb. így lehetett egyik, tizenöt év után is felejthetetlen rendezése Smegiijov: Szülj nekem három fiút című darabja, melyben a győri színházban Spányik Éva játszott nagyszerűen. Nemcsak Minarik Edének, a rendezőnek is kell egy csapat. A munkából részt kérhet világositó, jelmez- és díszlettervező, színész és műszaki. Közös munka, melyben félszavakból is érthetik egymást, mert valami eddig még nem voltat, újat, igazat együtt, közös akarattal létrehozni a cél. O nem a staggione (alkalmanként, alkalmakra szerveződő csapat hive), hanem az összeszokott társulaté. Tudja, hogy izgalmas, érdekes feladatra mindenki mozgósítható. Szívesen választ ezért könyvélményeiből olyat, melyet színpadra vihet. A nevéhez fűződik Eric Segal világhírű regényének a Love Story-nak adaptációja és rendezése, melyből az előadásszám már hetven felé közelít. Sokat dolgozik. Egy Eisemann- operettet állít színpadra Nyíregyházán, Debrecenben a Tar- tuffe után új darab rendezését vállalta el, de Szegedre is hívják, s feladatok várják az Arany János Színházban is. Nem riad meg az élet kihívásaitól. Újabban á Rádió 68-18 műsorvezetőjeként is hallhatjuk. Mint mondja, nem színház helyett, mellett. A színház az örök, a’nagy szerelem. J. Á. F. TÓTH PÁL: Mujkó Mari díszsírhelye Sógorom szőlejéből az új köztemetőre látni. Az új temetőben szépen sorakoznak egymás mellett a sírok, lassan elfoglalva a simára gyalult, körben még most is dombokkal övezett homokos terület első harmadát. A még gazdátlan nagy puszta térségben pedig, amerre majd a temető terjeszkedik, teljesen magányosan, szinte elkülönítve a többitől, egyedül árválkodik egy sírhalom. Rajta egyszerű fatábla és néhány papírkoszorú, zöldszínű, zörgő babérlevél-utánzatokkal. Olyan, mint a többi is ebben az egyformaságra ítélt szabolcsi temetőben, ahol élénken virítanak a fantá* ziátlan, takarékosságra valló, viszont időtálló művirágokkal ékes koszorúk. — Kié az a magányos sírhant ott a többitől távol? — kérdem László sógort, amikor a gyenge szőlőtermés utolját böngészgetjük a magas domboldalon. — Hát nem másé, mint a cigány, Marié!— hangzik a válasz. Aztán még csak annyit vesztegetnek erre a témára a körülöttem görnyedő családtagok, hogy elmesélik, nem volt senki, aki megváltsa Mari sírhelyét, vagyis olyan, aki kifizette volna a holtaknak helyet adó temetkezési"' vállalatnak az előírt összeget. így került, valamiféle kényszerintézkedés folytán a szerencsétlen abba a többiektől távoli, teljesen különálló parcellába. Jel képezve, hogy bizony sem a születéskor, sem a földi létből való távozás idején nincsen még egyenlőség az emberi lények között. Mert lám az egyik jómódú, tehetős családba születik ma is, a másik pedig a „Csukásokban" — finoman így neve-' zik a csökkent értékű, tehát komfort nélküli szükséglakásokat — meghúzódó hátrányos helyzetűek közé. Az egyiknek, amikor meghal, nagy ceremóniát, díszes temetést rendeznek, mintha az adna majd neki rangot a túlvilágon, a másikat pedig éppen csak elkaparják. S akad lám olyan is, akit a többi sorstársához még a haló poraiban sem engednek közel. Ezen az igazságtalanságon azután el is meditál- gattam egész nap, mert azért a szüret — legyen akármilyen is a termés — igencsak eltartott napnyugtáig, ahogyan az már szokás minden rendes helyen errefelé. Önkéntes robotolásunknak délben a gyári dudaszó idáig elhallatszó hangja vetett véget. Hangos hahózással hívtak engem is a dombtetőn épült kis ház takaros, fafaragással ékes — ez is a sógor keze- munkája, ha nem vettem volna még észre -—, verandájára, ahol a terített asztal mellett már javában folyt a diskurzus egy távollevő rokonlány rosszul sikerült jegyességéről és a vőlegény szerencséjéről, aki idejében megugrott — \iagy neki adták ki az útját — a gúzsbakötés elől. Mit mondjak, az ebéd— a mosogatással, kávézással, cigarettázqs- sal, asszonytársaink szerint: bagózással és a dohányzás ártalmairól kerekedett vitával együtt — eltartott az uzsonnáig. Közben azért még azt a maradék két sor szőlőt lekapkodták az asszonyok. A férfiak már csak a várható bor minőségéről, a borjavítás tiltott és megengedett módozatairól és titkairól tárgyaltak. Miközben az igencsak li- kőrszeszfokú meggybor és a tavalyi szilvapálinka okozta hangulattól, emelkedő vérnyomástól gerjesztve egyre hangosabban tudatták a szőlőhegyek hasonlóan vidámodó seregével, hogy szüretelnek a népek az új köztemetővel átellenben. Aztán, a temető! Ha már ide ke-, rült, ki tudja miféle, szerencsétlen határozat folytán a szölösdombok aljába, ahonnét, mint valami lelátóról kénytelen nézni az ember a sír- parcellák katonásan sorakozó rendjét, ezen már nem érdemes túlságosan sokat töprengeni. Hanem a Mujkó Mari sorsa azért mégis csak belénk ivódott. Nem emlékszem már, hogy kinek a javaslata volt, de úgy határoztunk, hogy változtatunk ezen a méltatlan helyzeten. Árpi sógor, aki a nyugdíjas kora előtt maga is tanácsi vezető volt, tudni vélte, hogy a társadalom elismeréseként díszsírhely jár az arra érdemes polgároknak. Mujkó Mari pedig rászolgált erre, hiszen becsülettel küzdött a megmaradásért egész életében. Mosni járt az úri házakhoz, amíg voltak urak a környéken, s ő is bírta a munkát erővel. Amióta pedig megszűnt ez a világ, s a mosógépek vették át a bejáró asszonyok dolgát, no meg ő maga is elgyengült, elárvult, áttért egy csöndes, de ugyancsak tisztes foglalkozásra. Virágot árult a temető bejáratánál, jó Szolgálatot téve ezzel minden látogatónak és a sírban nyugovók emlékének. Minden híreszteléssel szemben nem ő volt az, aki egyszer meglopta valamelyik uraságot. Arra sem vetemedett soha, hogy a virágot elemelje a sírokról, pedig ez az,elvetemült módszer igencsak elterjedt errefelé. Ott mindjárt, nagy szótöbbséggel, meg is ígértük, ítéltük neki a díszsírhelyets elhatároztuk, hogy még napnyugta előtt ezt ünnepélyesen ki is nyilvánítjuk. Az asszonyok ugyan kijelentették, hogy nem tartanak velünk, sőt mindenféle részeg disznó népségnek kiáltottak ki bennünket, de az elhatározásunkat már semmi sem tudta volna megváltoztatni. — Zoli fiam — adta ki László sógor az utasítást a fővárosból ha- zarándult, festőművészhajlamokkal megáldott fiának —j szedd össze a tudásodat és fessél egy gyönyörű táblaképet erre a célra. Legyen rajta a felirat is: DÍSZSÍRHELY. Csak oltott mész, egy kis sárga meg kék festék állt a művész rendelkezésére, mégis olyan szép tábla készült alig félóra alatt, hogy szinte meghatódtunk tőle. Angyalkák csapata vette körül a fehér-sárga arcú Mujkó Marit, aki egy kékszínű trónuson ülve fogadta áldást osztó karokkal a hódolatot. — Talán túlzás egy kicsit lejegyezte meg Bandi sógorunk, aki okos kereskedőlélekkel mindig is hajlamos volt a józan ítéletekre. Most azonban hamarosan leintettük, hogy ez igazi művészet, ami nem azonos a földhözragadt realizmussal. Késő este volt, amikor lobogó gyertyák és villogó zseblámpák fényénél levonultunk a magányosan sötétlő sirhanthoz. Megilletődötten körbefogtuk és elénekeltünk, dú- dolgattunk egy odaillő dallamot: Megfogott mán engem a nap, Enrajtam mán senki se kap, Hogy is kapna ilyen lyányon, Ilyen fekete cigányon. László sógor cigányul is tudott egyet. Szomorú jajongással énekelte, nem érhettük, de odaillőnek találtuk: A haj Devla sote keras Mura séro kaj te suvas De suvas tejle la phUvake Káver pato naj man mange Magyarul is tudta, folytatta hát a kedvünkért: 'En Istenem, jaj mit tegyek, Hova hajthatom a fejem, Föld porába és sarába Pihenek, mert nincsen ágyam. A gépgyári műszakból éppen jöttek kifelé a munkások, néhányon közülük megálltak és hallgatták, hogy miféle temetési szertartás ez. Nézték, olvasták a táblát, amit leszúrtunk Mujkó Mari sírja tövébe. Egypáran még azt is velünk düny- nyögték, hogy: Látod édesanyám, látod édesanyám, mért szültél a világra. Inkább dobtál vóna, inkább dobtál vóna a zavargás Tiszába ... Aztán felballagtunk a szőlősdombra és folytattuk az éneklést, danolászást éjfélig. Nem fogytunk ki a nótákból. A szabolcsihk büszkék voltak rá, hogy lefőzték az alföldieket. Hiába no, jobban bírják a szilvapálinkát ahogy itt mondják: pályinkát —, pedig én már a veranda növényzetét is ezzel öntöz- gettem suttyomban. Szegény Mujkó Mariról teljesen megfeledkeztünk. Csak másnap, hazaindulásunk előtt hozta~a hírt Árpi sógorom, hogy nem volt semmi botrány, de azért füstje szállt a dolognak. A díszes tábla feltűnést keltett, sokan vették szemügyre az ar- rajárók, szőlőbe igyekvők közül, s olyan ember is akadt, aki ennek a kedvéért karikázott ki biciklivel a városból a temetőbe. Ismeretlen kezek azonban rövidesen eltüntették a különös, ámde nehezen félreérthető, szimbólumként is nagyon egy irányba mutató feliratot. Mindenesetre ez a tény is — ugyan kinek lehetett útjában ? — amolyan csípős élcelődésre adott alkalmat a kisváros értelmiségi és munkás köreiben. Abban teljes volt az egyetértés: temessék el majd egykoron éppen így azt is, aki elrendelte, hogy a cigány Mari sírja ne vegyüljön a többiekkel. Cigány fohásszal is erősítve ezt az óhajt: a Devla adjon neki is ugyanilyen díszsírhelyet! No, persze, minden ünnepi ceremónia nélkül. Mert olyan csak egyszer volt abban a szabolcsi temetőben. • Kaari Utrio könyvével. (Balra a könyv fordítója, Papp Éva.) • Vas-Zoltán Iván Debrecenben rendez. A Tartuffe egyik jelenetét játssza elő Kocsmáros Jenő színésznek. (Fotó: MTI Press, Máthé András felvétele)
