Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)
1990-09-29 / 229. szám
1990. szeptember 29. • PETŐFI NEPE • 5 SZEPTEMBER VÉGI LÁTOGATÁS A KISKŐRÖSI PETŐFI KÉPTÁRBAN TLJát igen. Petőfi Sándort nem is- merjük eléggé. Pedig az utóbbi időben gyakran szóba került egyik legnagyobb költőnk. Hogyan is nézett ki? Mit Írtak róla a kortársai? Hiteles-e az egyetlen róla készült fénykép, a dagerrotípia? Milyen volt a haja színe? Fogazata? Balkezes volt? Nehezen másziott fel a Hegyre? Vajon ő hordta-e a pesti irodalmi múzeumban kiállított atillát? Sorolhatnám még tovább. Megannyi kérdés merült fel, merthogy perdöntő lehet egy olyan vitábaú, amit némelyek már eldöntötték. És valljuk be, Petőfit nem ismerjük. Nem ismerhetik azok az alkotók, művészek, akik hosszú-hosszú évtizedek óta ábrázolják a költőt. Barabás Miklós, Orlai Petrich Soma és a többiek. Azután a maiak. Az arcvonások, a megjelenítés mindenképpen idealizáltak. Legtöbbször a jól ismert dagerrotípia alapján készülnek a portrék festményeken, grafikákon. A korabeli fényképet tartják alapnak az alkotók. * * * Az imént említettek nyomon követhetők a mostanság készült alkotásokon is. Egészen pontosan Kiskőrösön, a július végén megnyílt Petőfi Képtár kiállítótermeiben. A gyönyörűen felújított evangélikus parókiában adtak helyet azoknak a művészeti produktumoknak, melyeket az elmúlt években küldtek el a pályázatokra alkotóik. Nevezetesen a kiskőrösi tanács és az Országos Petőfi Társaság pályázataira, először 1983-ban (Petőfi a képzőművészetben), majd 1986-ban (Az Alföld) és 1988-ban (Petőfi-grafikák). A képtár anyaga tehát e három pályázatra beérkezett munkákból került kiA nagy kérdés az, mit fogalmaznak meg a művészek. Tudnak-e emléket állítani a szabadságharc költőjének? Értik-e azr üzenetet, a máig aktuális verseket? És persze: ismerik-e Petőfit? Sok olyan kérdés, amire nekünk is nehéz válaszolni. Főképpen úgy, hogy a látottak, a közszemlére tárt műveken át teszünk erre kísérletet. Mégis, próbáljuk meg. Tudnak-e még újat adni a művészek? Petőfi egykori képmásaihoz, költészetéhez, életútjához kapcsolódó jelenetekhez tehetnek-e még valamit hozzá a jelenkor festői, grafikusai, szobrászai? Szeretnénk azt mondani, hogy igen, Petőfi örök téma. Ám a kiskőrösi műveket szemlélve először inkább az állapítható meg, hogy az alkotások karakteresek ugyan, de ezt a művészeknek köszönhetik, merthogy a sajátosságok, az egyéni stílusjegyek teszik izgalmassá, átütővé a műveket. Vonatkozik ez a festményekre és a grafikákra. Messziről felismerhetők például Bodor Miklós, Weinträger Adolf, Kalmárné Ho- róczi Margit lapjai, leheletfinom vonalai, apró motívumai. Előbb tegyünk említést a grafikákról. Témáikat illetően Petőfi-emlék- helyekhez, a költeményekhez, az alföldi tájhoz és a költő alakjához kapcsolódnak. Bodor, Kalmárné, Weinträger művei mellett föltétien meg kell említeni Engel Tevan István, Várko- nyi János, Bállá Margit, Bráda Tibor nevét. Bujdosó Ernő Petőfiről gondolkodik — mint a kép címe is jelzi — lebegő grafikáján, vagy különösen tetszetős Petőfi-ikonján. Természetesen a műfaj lehetőségei szinte kínálják annak lehetőségét, hogy a költeményekből jól ismert, a Petőfi által A költő emléke Grafikák, festmények, szobrok • Az evangélikus parókia felújított épületében nyílt meg a képtár. (Walter Péter felvételei) • Szabó János: Petőfi emlékére, 1983 (olaj, farost) # A tágas és esztétikus kiállítótermek. • Szűrésik János—Sárkány Anna: Zászlónk, 1983 (gobelin) t Lakatos József: Ünnep, 1983 (vegyes technika) • Sáfár Pál: Petőfi, 1983 (olaj, vászon) megénekelt tájak is megjelenjenek az alkotásokon. König Róbert a pusztát, a délibábot választotta témául, Bukta Imre a Tiszát, Ferdinándi Judit a segesvári csatateret. Többen idézik 1848/49 emlékét is, köztük Balanyi Károly, Püspöki István tűzzománcán, illetve vegyes technikával készült képén. Farsang Sándor színes ceruzával idézi elénk az ál-Petőfiket, amint éppen hazatérnek. A festmények a témát, a technikát illetően is változatosak. Mindjárt a kiállítás elején látható Koszta Rozália olajképe Petőfi kiskőrösi szülőházáról. Ezt követően legtöbbször az alföldi táj és a költő alakja tűnik fél. Szúr esik János, Várkonyi János, Csikós András, Vecsési Sándor, Bányai Gizella képei nem csak Petőfi-pályá- zaton szerepelhettek volna eredménnyel. Móder Dezső absztrakt alkotása vegyes technikával készült, két hatalmas művén állít emléket Petőfi Sándornak. Szabó János, Sáfár Pál olajképein a jól ismert arc néz ránk, úgy, mint Szurcsik János—Sárkány Anna gobelinjéről, vagy Wágner Ar: Izsó Miklós Petőfi-szobra a folyosón. t Farsang Sándor: Az ál-Pető- fik hazatérnek, 1987 (papír, színes ceruza) János vászonjáról. A Barabás Miklós litográfiája, illetve a dagerrotípia által megismert Petöfi-arc egyébként többször visszaköszön. Lám, mégiscsak ennek alapján rekonstruálják a ma művészei is a költő arcát. És mit tudnak hozzátenni? Bizony, nem sokat. Ma tehát nem beszélhetünk Pe- tőfi-ábrázolásról, olyan minőségben, mint mondjuk a múlt század végén. Itt most áttételekről, sajátos érzésekről, látásmódokról lehet szó. Arról: kinek mit jelent Petőfi, ki hogyan értelmezi az üzeneteket, ki milyen módon állít emléket a költőnek. Persze, ez is szép eredmény. És fontos is. Ezért örvendetes, hogy az évek során több pályázatot hirdettek az illetékesek. Remélhetőleg újabb és újabb kiírások követik majd egymást. Essék néhány szó az érmékről, a szobrokról is. Budabelyi Tibor acélból készített sorozatának címe: Petőfi hangja. És valóban megszólaltatható a műalkotás, az egymás mellé illesztett „hangoszlop”. Beck O. Fülöp, Körössényi Tamás, Martsa István érméi is figyelemre méltók. A Petőfi Képtár üvegezett folyosóján sorakoznak a szobrok, köztük Kisfaludy Stróbl Zsigmondi Vigh Tamás, Kaszab Károly Petőfi-portréja. ^ ^ ^ Megint csak kérdezzük: Ismerjük-e eléggé Petőfi Sándort? Nem csak műveiből ... Borzák Tibor FÁBIÁN LÁSZLÓ: NYULÁSZAT — Nna, te kölök, a ménkű dur- rogtasson beléd— dünnyögte öregapám, ahogyan a kútról csoszogott hazafelé, én meg ültem fönn a kapulábon, a szokott helyemen, és éppen igen elfoglalt egyik varasodó sebem a combomon, továbbá — azt hiszem — komoly gondjaim lehettek a világnézetemmel, mert a bűn mibenlétén töprenkedtem, ugyanis délelőtt diktáltam föl CsUcsusnak a vétkeit a vasárnapi gyónáshoz, színezékképpen néhány halálosat is belekevertem, a hangsúly azonban a lopáson, a káromkodáson és a parázna- Ságon volt: győzze csak leimádkozni az isten barma! Persze, azért hálás: egy acskó pipadohányt ígért, amit az öregapámnak szántam, ha nem is az egészet, de ha így beszél velem, ahogyan most kezdi, amikor a vödör vízzel billeg befelé, nemigen lesz kedvem az ajándékozáshoz, anyámtól meg nehezen könyörgi ki a paklira valót, ámbár a ménkűt csak nem gondolhatja komolyan, ev inkább a szájára fut mindunatalan, jobb, ha nem háborgók, hagyom folytatni, közben azonban föltétlenül köpnie kell a csibuk mellé, morogja tovább: — a jegyző úr aszon- ta, hajtás lesz szombaton délután, az meg ma van, de te nem kellesz, meg ne lásson ott, mert te mindig eldugod a nyulat, én kellek neki, ezzel a rossz lábammal, a nyomorúságommal, gyere már le arról a kapulábról, még leesz a rosseb, mert — aszongya — én tudom, hol kell zörgetni, ha maga ott van, bátyám, mindig van nyúl, lennie kell, mert igen kedves vendégei lesznek, lesz dohány, lesz pálinka ... — amiben én is ugyancsak biztos voltam, különben nem eredt volna meg ennyire öregapám nyelve, hiszen máskor napokig kummogat magában, nemhogy egy fölösleges szót kiejtene, még anyámra is rámordul, ha túlságosan hangoskodik, tudom, ilyenkor valami eseményt gyanít, az indítja meg benne a szót, izgalom járja át, ahogyan a szél az őszi gyepűt, tudja az a jegyző is, hogyan lehet megfogni az öreget, tőlem meg joggal tart, egy pár nyúl valóban nem jutott el a konyhájára, de nem is fog, mondta a nagyapám, amikor nyúzta őket : — a csöndérek jönnek érted, te kölök, egyszer —, én meg elfelejtettem meggyónni, majd éppen az öspörös úrnak beszélem ki, hiszen az a jegyző komája, úgy vizslatja a kártyát a ferbliben, mintha a jövőt keresné benne, ezeknek én nem kellek, ezeknek a rokkant vénember jó, az nem ér előbb a zsákmányhoz: öregapám áll előttem, szívja a pipát, meg köp, úgy tesz, mintha azt várríá, hogy leszálljak a magasból, én azonban tudom, ürügy a pihenésre, hát nemigen igyekszem a parancsot végrehajtani, annyi a bajom ezekkel a sérülésekkel, az is eszembe jut, hogy legközelebb Csu- csusnak földiktálom, meglopta a jegyzőt a hajtáskor, meg arra gondolok, hogy a dohány felét kiviszem a cigány Gyurinak a Békás-tóhoz, annak ez ünnep lesz, azt úgyse hívják hajtani, mert még az öregapám- nál'is sántább, és ott ketten szívnak, mert pipál a felesége is, de tovább nem bosszantom az öreget, lekászálódom a kapulábról. Mindenesetre a hátsó kertkaput kitártam, a papföld felöl hajtanak, le egészen a kertek aljáig, a srófos botom meg itt van kéznél, benne állok a bodzabokorban, egészen rendesen eltakar, anyám se láthat meg elölről, még valami dolgot találna ki számomra, egyelőre elég- messziről jön a kutyaugatás, jön, természetesen, még közelebb is, a nyulak pedig előtte, mindenfelől kerítik őket a hajtők, a vadászok, később puskák is durrognak, nem ám mindig a ménkű, ahogyan öreg- apám emlegeti, hát merre szaladhatnánk, hová menekülhetnének azok a szegény állatok, mint amerre egérutat gyanítanak? Akkor jövök én, akkor jön a srófos bot a visszacsukott kapu mögött: a saját udvarában az ember, ugye, azt tesz, amit a kedve enged— az én igazi helyem, ha sürgősebb dolgom nem akad, mégiscsak a kapuláb: innét egyszerre látom, mi történik az udvaron, mi az utcán, kifelé vagy befelé kell-e menekülnöm, vagy akár maradhatok is a helyemen ? Már lassan lefelé indul a nap, nemsokára behajtják a marhákat a legelőről, az utcára vonulnak a lányok, elkezdődik a szombat esti söprés, vörösen kavarog majd a por, én pedig a sűrű por mögött a homályból fölfedezem majd azt a bicegő, horgas alakot, aki — ez messziről látszik, a homályon át — kimerült a hajtásban, csakhogy egy pakli dohányhoz meg egy-két pohár pálinkához hozzájusson, és aki az én öregapám, talán még a pipa is kikerült a szájából, hogy szabadabban lélegezhessen, a söprögető lányok hangosan ráköszönnek, ő csak éppen visszamor- rant egy asztmásat, csörtet tovább, már a haranglábnál, van, rövidesen a harangszó is elhangzik, nézem á fáradtan vonszolódó vénembert, és valami szorítás növekszik föl a mellemben, váratlanul hűvösebbnek találom a készülő estét,'számitgatom, ha ideér, van még időm, lemegyek a tornyomból, megkérdem, eredményes vólt-e a hajtás, az is lehet — tanakodom magamban — abból a dohányból nem jut a cigány Gyurinak, kinyitom öregapám előtt az utcaajtót, *megmondom neki, ne menjen be egyenest a konyhára, előbb jöjjön be velem a kamrába, majd meglepődik, majd gyanakszik, és komisz kőiket emleget, és biztosan — így gondolom, egész biztosan — értetlenkedni fog a bolondériám miatt, de követ ennek ellenére, én meg fölfordítom a búzásládán a nagy vékát, hogy lássa, miről van szó, és büszkélkedve, de azért csöndeskén rendelkezem a két nyúl sorsáról: — nyúzza meg őket, ahhoz maga ért a legjobban a világon! SÁRÁNDI JÓZSEF: Kényszerképzetek í. Zsákutcában Rövidet írj, vagy még azt sem. Magát olvassa mind, aki olvas.- Ö^döggolyp Végzet rejlik a hajszolt kibontakozásban. de a kilábalás-retnénve feledteti a végzetet. ( 3. Hallgatag többség Mondja magáét Belzebub, kontrázza a haragos Isten. Hallgatjuk őket szótlanul, tetőtől talpig Nincsben. Leányvár^ 1989. november 8.
