Petőfi Népe, 1990. szeptember (45. évfolyam, 205-229. szám)

1990-09-27 / 227. szám

1990. szeptember 27. • PETŐFI NÉPE • 3 Elkészült a kormány hároméves programja (Folytatás az 1. oldalról) vetéssel foglalkozó falusi réteget kell földhöz juttatni. A tulajdonok (gyárak, üzemek, boltok, műhelyek) visszaadá­sa helyett értékpapír formában kifeje­zett, részleges kártalanítást ajánl a kor­mány. Ezeket az értékpapírokat új tu­lajdon vásárlására lehetne fordítani. A privatizáció mozgósítja a megtakarí­tásokat, mérsékli a túlkeresletet, így a kormány inflációellenes politikájának is fontos eleme. Támogatja a program a külföldiek magyarországi befektetéseit és részvé­telüket az állami vagyon privatizációjá­ban, hiszen ez segíti a magyar gazdaság megújítását. A kormány a külföldi be­fektetéseket akadályozó adminisztráci­ós, engedélyezési és egyéb gátak gyors felszámolását ígéri. A privatizációból befolyó bevételnek össze kell kapcsolódnia az államadós­ság törlesztésével. Kedvezményes hitelt vezetnek be, pénzügyi alapot hoznak létre, segítendő a privatizáció körébe vont vagyontárgyak megvásárlását, s a kormány új privatizációs kötvényt bo­csát ki. Ez az értékpapír az inflációt érzékelhetően meghaladó reálmegtaka­rításhoz juttatja majd az állampolgárt, úgy, hogy további, különleges előnyö­ket biztosít, ha a kötvénytulajdonos privatizált állami tulajdon megvásárlá­sára fordítja az értékpapírt. A rész­vénytulajdon széles körű elterjedése az infláció leküzdésének és a megtakarítá­sok növelésének egyik fontos eszközé­vé fog válni. Az alkalmazotti részvény- tulajdonosi program beindítása után az állami vállalatok dolgozói is rész­vénytulajdonosokká válhatnak. A kormányprogram fontos célja, hogy a köztulajdon államtalanítása és a privatizáció eredményeképpen a há­roméves program végére a magántulaj­don aránya elérje a vállalkozói vagyon 30-35 százalékát, s az intézményi tulaj­donosokat is figyelembe véve, 50 száza­lék alá csökkenjen az állami tulajdon, így valódi vegyes tulajdonú gazdaság alakul ki. A hároméves program megterehiti a gazdaság gyorsabb ütemű, tartós növe­kedésének feltételeit. Ez időszak alatt azonban a magyar gazdaság várhatóan csak szerény növekedést tud majd fel­mutatni, s azt is csak a harmadik év végén. Az esetenkénti társadalmi fe­szültségekkel, az átmenetileg gazdasági visszaeséssel, illetve megszorításokkal is járó változtatásokat a kormány an­nak tudatában kezdeményezi,, hogy ez- , zel működőképes, modem piacgazda­ság kereteit hívja életre, megalapozva a hosszú távú gazdasági növekedés felté­teleit. A gazdasági szabadság és gazdasági fegyelem összefüggéseit elemezve a program kiemeli, hogy költségvetési fe­gyelem szükséges az infláció lassulásá­hoz, a túlkereslet csökkentéséhez. A széles rétegek nyomorba süllyedését szociális háló alkalmazásával fogják megakadályozni. Kettős feladatot ró a kormányra a belső és külső egyensúly keresése, valamint a gazdasági növeke­dés feltételeinek megteremtése. A pénzpolitika hármas célja ez lesz: a gazdasági átalakulás segítése; a külső fizetőképesség fenntartása; aTorint vá­sárlóértékének védelme. Az infláció el-, len összetett politika alkalmazásával lépnek fel, s a kormánynak meggyőző­dése: a gazdaságban bekövetkező mi­nőségi változások, a vállalkozások/ fel­lendülése és a forint iránti növekvő bi­zalom segítenek majd megtörni az inf­lációs várakozásokat. A kormány kinyilvánítja, hogy Ma­gyarország nem kezdeményezi adóssá­gának átütemezését, az ország fizető­kész és a fizetőképességet biztosító gaz­daságpolitikai intézkedéseket' — mint eddig is — mindenkor megteszi. Az elkövetkező három évben kiépí­tik a forintfolyószámla konvertibilitá­sát. E folyamat már ma is előrehala­dott, hiszen a gazdálkodószervezetek számára a forint gyakorlatilag konver­tibilis, s lehetőség van a külföldi tőke profitjának teljes átváltására is. A vál­lalkozási tevékenység folyamatos bő­vülésével a jövőben szükségszerűen szűnik meg a gazdálkodói, illetve a la­kossági kör éles elkülönültsége. A program megvalósításának idö- i szakában hazánk külgazdasági kapcso­latait elsősorban azokkal a gazdasági térségekkel, országokkal kell szoro­sabbra fűzni, amelyek a fejlett technika megszerzése, a piaci lehetőségek bőví­tése és pénzügyi kötelezettségeink telje­sítése szemszögéből meghatározóak. Mindenekelőtt az Európai Közösség­hez való közeledés lehetőségeit törek­szünk kihasználni: az EK-ba történő integrálódásunk szakaszosan célszerű és lehetséges. A kormány olyan társulási szerződés megkötését tűzi ki célul, amely figye­lembe veszi az együttműködő országok eltérő fejlettségét, bekapcsolja a ma­gyar gazdaságot a regionális progra­mokba, egyúttal fokozatosan megte­remti a teljes jogú csatlakozás lehetősé­gét. Elsőként az úgynevezett aszimmet­rikus szabad kereskedelem, fokozatos — két-három év alatt történő — meg­teremtésére törekszünk. Alapvető érde­künk a kelet-európai és a szovjet piac megtartása, az átmenetileg elkerülhe­tetlen, jelentős forgalmi visszaesés megállítása, majd a forgalom megújítá­sa egy korszerűbb struktúrában, ked­vezőbb kereskedelmi feltételek mellett. A program külön megemlíti, hogy alapvető feladat á japán működő tőke beáramlásának elősegítése, s hogy az USA a jövő egyik fontos exportpiaca, sőt, a COCOM-előírások enyhítése nyomán elhárulnak az akadályok a fej­lett technika és technológia importja elől. A konvertibilis exportot 1993-ra, az ideihez képest, várhatóan, 30 százalék­kal kell növelni, ami feltételezi az ex­port szerkezetének, minőségének, árvi­szonyainak javulását és piacképességé­nek erősödését. Ez a növekedés nélkü­lözhetetlen az ország fizetőképességé­nek fenntartásához, a gazdaság átala­kításához. Ezért a kormány pénzügyi politikája „terelni” fogja a vállalato­kat, vállalkozókat a fizetőképes külföl­di piacok felé. Ezt a célt szolgálja majd az importliberalizáció, az engedélyezési rendszer egyszerűsítése, a vámrendszer módosítása, az árfolyam-politika, az agrárexport támogatása, továbbá — közvetve — a működő tőke beáramlá­sának további ösztönzése. A kormányprogram részletesen ki­fejti az államháztartás reformjának, az adórendszer fejlesztésének követelmé­nyeit, szól az önkormányzatok pénz­ügyi forrásairól, a támogatásleépítés fő területeiről, az ipar-, a versenypolitika elveiről és az alkalmazkodást segítő in­tézkedésekről. Vázolja az energiapoliti­ka, a belkereskedelem, az idegenforga­lom és az agrárpolitika fő céljait, s ki­emelten kezeli az infrastrukturális el­maradottság felszámolásának felada­tait. Az 1993-ig szóló időszak oktatáspo­litikája a tudás stratégiai fontosságán alapul, a nevelést igyekszik a család és az iskola harmonikus együttműködésé­re építeni. Külön fejezetrész foglalko­zik a kormányprogramban a kisebbsé­gek oktatásával. A népjólét területén a kormány első célja, hogy a léthatár alatt tengődök kiemelkedhessenek a szegénységből, a veszélyeztetettek pedig ne süllyedhesse­nek oda. Ennek eszköze a társadalmi támogatás rendszerének megújítása. A minimális, társadalmilag meghatá­rozott létfeltételhez minden állampol­gárnak joga van — ennek érdekében megújítják a segélyező ellátás rendsze­rét. Ugyanakkor a cél az, hogy a csalá­dok többségének szociális biztonságát ne segélyezéssel, hanem munkajövedel­mekkel teremtsék meg. Az átmenet időszakában az állam felelősséget vál­lal a minimumellátásokért. Azok szá­mára, akik nem képesek munkát végez­ni, illetve tartósan munkanélküfiek, szavatolják a létfeltételeket. A kor­mány kimondja: a nyugdíj munkával szerzett jog, és a társadalombiztosítási .rendszer átalakításával arra kell töre­kedni, hogy a nyugdíjak értéke mi­előbb ténylegesen megőrizhető legyen. A szociálpolitika erőforrásait a társa­dalmilag legalább elvárhatónak ítélt el­látási szint elérésére összpontositják. Bővítik a célzott ellátások körét, kidol­gozzák annak módszertanát, hogy mi­ként lehet felmérni a jövedelmet, ugyanis csak így lehet bevezetni a rá­szorultság alapján támogató rendszert. A kormány segíti és ösztönzi a család­szemléletű szociális alap- és háttérléte- sítmények kiépítését, hangsúlyozva, hogy az önkormányzatoknak felelőssé­get kell vállalniuk a társadalom lesza­kadó vagy különleges élethelyzetbe ke­rülő tagjainak ellátásáért. Az egészségügy, a család-, a gyer­mek- és ifjúságpolitika teendőinek fel­sorolása után a dokumentum a lakás- politikával foglalkozik. Kiemeli, hogy a kormány a hosszú távú célt, a „piac- konform” lakáspiac megteremtését fo­kozatosan valósítja meg. A lakbéreket az inflációt meghaladó mértékben, de fokozatosan emelik, figyelembe véve a lakások minőségét és a családok jöve­delmét is. A dokumentum szerint ha­sonló, fokozatos megközelítés szüksé­ges a lakáshitelek kamataival kapcso­latban. Itt ugyanakkor tekintetbe kell venni a lakások értékének emelkedését is. A szociális lakástámogatások leg­alább egy része központi, állami fel­adat marad. Az építőipar és az épület­karbantartás privatizációja fel fog gyorsulni, ami segíti a lakáspiac kiala­kulását. A nem szociális alapon kapott támogatások fokozatosan leépülnek. A bérlakás szektorban kialakul a való­di tulajdonos-bérlő viszony. A költségvetési kiadások növekedé­sének megállítása miatt már 1991 ele­jén át kell alakítani a lakástámogatási és -hitelezési rendszert. A tervezett in­tézkedések szerint a jelenlegi tanácsi kezelésű bérlakások önkormányzati tulajdonba kerülnek, s ez új szabályok kidolgozását igényli a bérlettel és az értékesítéssel kapcsolatban. (A bérleti díjnak fedezni kell a karbantartást.) - Újragondolt rendszerben (eszik lehető­vé a bérlakásban lakóknak, hogy ked­vezményesen megvásárolhassák laká­sukat. A szociálpolitikai támogatás rendszerét átmenetileg változatlan for­mában indokolt fenntartani, ugyanak­kor fiatal házasok első lakáshoz jutásá­nak támogatását önkormányzati ha­táskörbe adják. 1991-ben új hitelezési rendszer bevezetésével helyettesítik a lakásépítési, -vásárlási és egyéb hitelek törlesztési, támogatási rendszerét. Az 1988. december 31. előtt érvényes jog­szabályok alapján felvett, kedvezmé­nyes (1-3,5 százalékos) kamatozású hi­telek költségvetési kamattámogatását 1991-ben elkerülhetetlenül mérsékelni kell. A konkrét megoldásra a kormány javaslatot dolgoz ki. HURROGTAK ÉS BEKIABÁLTAK Szakmáron is gőzölög a politikai boszorkánykonyha nagyobbik fele úgy vélekedett, csakis főállásban képzelhető el a község első emberének munkája, néhányan ezzel nem értettek egyet, mondván, hogy Újtelek lecsatolásával nem lesz annyi munkájuk. Mint faluhelyen általában, a földkérdés, a jól bevált frázispufogtatás, a komcsizás sem maradt el. Itt aztán kölcsönösen ment az adok-kapok, sűrűn kerekedett hangzavar, a gyűlés levezetőinek elég volt elcsitítaní a tömeget. Jellegzetes módon mindenki másban látta a hibát, s ahány vélemény elhangzott, az tulajdonképpen annyiféle volt. Sze­mélyeskedések, néha-néha szítkozódások követték egymást, lehurrogva hol az egyik, hol a másik felet. Szakmáron is felfedezhető volt a politikai vitakul­túra hiánya, nem az érvek, hanem személyek csa­táztak. Az elszabadult hangulatot dr. Andriska Géza próbálta oldani, mikor kifejtette: nem az a lényeg, hogy ki melyik pártot támogatja, hanem az, hogy kik azok a személyek, akik tehetségük, rátermettségük folytán a lakosság érdekeit legin­kább alkalmasak képviselni. Hétfőn este az éjszakába nyúlt a szakmári köz­élet szószólóinak vitája. Többen azt fejtegették, megfogadják az országgyűlési képviselő tanácsát. Masök viszonfúgy véltek: a Torgyánt akár kiegye­nesített kaszákkal is kísérik, mint annak idején Dózsa Györgyöt. Ilyen volt hát a hangulat egy hétköznapi estén, amikor saját jövőjükről, a falu további sorsáról vitatkoztak a szakmának. A krónikás csupán any- nyit jegyez meg: a széthúzás immáron olyan mér­tekben tapasztalható, amit aggasztónak lehet jelle­mezni. Zs. K. 1 CIKKÜNK NYOMÁN Ha nincs beteg — az orvos alhat ügyeletben Falugyűlés vagy nagygyűlesTEzen is folyt a vita a szakmari kultúrházban, mikor hétfőn este körül­belül kétszázan voltak kiváncsiak a polgármester­jelöltek bemutatkozására. Ugyanis, ha a törvényt szorosan vesszük, csak a tanácsnak van joga falu­gyűlést összehívni, a pártok legföljebb nagygyűlést tarthatnak. Evickéltek is a témán egy darabig a közigazgatásban jártasabbak, persze, mindez a hallgatóság többségét nem érdekelte, ők inkább szólni akartak a mindegy hogy minek nevezik gyű­lésen. Elsőként dr. Andriska Géza, a 7. választókörzet országgyűlési képviselője ismertette a kormány el­múlt száz napját—persze ellenzéki szemmel. Meg­állapításaival a hallgatóság nagyobbik része ugyan egyetértett, ám akadtak olyanok is, akik ldfogásol- tak a képviselők munkáját, hogy állandóan mara­kodnak, sokat hiányoznak, s nemigen rugaszkod­tak neki a politikai feladatoknak. Ezt követően három polgármesterjelölt kapott lehetőséget a bemutatkozásra. Bogár István füg­getlen (kisgazdapárti támogatással), Király Lajos független (SZDSZ-támogatással) és Tóth Jenő je­lenlegi .tanácselnök szinten függetlenként, de párt­támogatás nélkül indul a választásokon. Program- beszédeik meglehetősen hasonlítanak egymásra, inkább a feladatokat sorolták föl, a felelőtlen ígé­retek helyett. Az első, zajosabb megnyilvánulások egy kérdés nyomán keletkeztek. A három jelölt közül Bogár István és Tóth Jenő csak akkor hajlandók beleülni a polgármesteri székbe, ha azt főfoglalkozásban tehetik, míg Király Lajos inkább a társadalmi funkció fele hajlana, de ha másként döntene a leendő testület, azt is elfogadná. A hallgatóság A közelmúltban egymás után két bíráló írás'jelent meg lapunkban a körzeti orvosi ügyeletről (aminek az új megyei kórház ad helyet). Olvasói levél volt az egyik, a portás magatar­tását kifogásolta. A másik pedig ma­gát az ellátást, telefonon jelentkező panaszosunk elmondása alapján. Dr. Gubacsi László, az Egészségügyi Alapellátási Intézmények Igazgató­ságának megbízott igazgatója mind­két ügyet kivizsgálta, tapasztalatairól tájékoztatta lapunkat. A portással kapcsolatban azt mondta: ebben a beosztásban dolgo­zóknak az a feladatuk, hogy a beteg- forgalmat szabályozzák, de nincs jo­guk kiabálni, veszekedni a hozzájuk fordulókkal. Egyébként Balogh Ist­ván portás az ügy kapcsán joggal ve­tette fel, hogy az egészségügyi szervek pontatlanul tájékoztatták a Petőfi Népét, s így az olvasókat is a körzeti orvosi ügyeleti rendről. (Azóta a fo­gászati ügyelet helye és ideje is megta­lálható a felsorolásban.) Ebből tá­madt közte és a levélírónk közti né­zeteltérés, amiről Balogh István egye­bek között azt is elmondta: a távolság miatt, illetve azért szólt hangosabban a panaszos után, mert az utcai forga­lom zajához szokott hozzá. Az ellátást kifogásoló telefonálón­kat dr. Gubacsi László — másodma­gával — a lakásán kereste fel. Beszél­getésük során szinte szóról szóra megerősíttetett a lapunkban leírt eset. A főorvosnak és a nővérek veze­tőjének csupán az okozott meglepe­tést ezek után, hogy megtalálták pa­naszosunk nevét az ügyeleti napló­ban. Eszerint azonban nem minden egyezett azzal, amit telefonálónk állí­tott. Ám ez csak bonyolítja a dolgot, aminek kibogozására nem vállalko­zom. Már csak azért sem, mert van olyan személyes tapasztalatom is, ami megegyezik panaszosunkéval. Nevezetesen, hogy az éjszakai ügye­letben bizony előfordul: szobájában alszik az orvos, a rendelő ajtaját pe­dig sokáig nem nyitja ki senki. Az ajtón pedig tábla: ne kopogjunk. Egyáltalán: alhat-e az orvos ügye­letben? Kérdésemre — amit más ol­vasók is feltettek már — dr. Gubacsi László azt válaszolta: ha nincs beteg, alhat. Annál is inkább, mivel az egész napos munkája után folytatja éjjel a betegellátást, amit másnap újaM> nyolc (ha nem több)órás munka kö­vet. Ha tehát ügyeletben egyáltalán nincs alkalma lepihenni, 4&,órát,dol- gozik egyfolytában, ami még egy or­vosnak is megárt(hat). Mádként vir szont nem tudják megoldani az ügye­letet, hiszten senki sem adná át nyu­godt lelkiismerettel a körzetében levő pácienseit másnak. Az egynapos he­lyettesítés is elsősorban a betegeknek lenne hátrányos, hiszen problémáju­kat a saját orvosuk ismeri. Arról nem beszélve, hogy ugyan honnan venné­nek helyettesítő orvost? Egyébként, ügyeletben ketten dol­goznak. Egyikük a hívásoknak tesz eleget (kocsija URH-összeköttetés- ben áll a rendelővel), másikuk pedig bent áll készenlétben. Pontosabban, ha alszik, a nővér köteles őt felébresz­teni, ha beteget kell ellátni. A nővér viszont nem alhat (neki szabadnap jár). A rendelőben köteles tartózkod­ni, s arra figyelni, nem jön-e beteg? A. M. Székek a máglyán? A fantázianeveket aligha­nem azért nevezik fantázia­neveknek, mert a kitalálójá­nak erősén el kell rugaszkod­nia a valóságtól ahhoz, hogy legalább fölfigyeljen rá az amúgy egyre közömbösebb vásárló. Idézhetnék a közel­múltból jó pár, úgynevezett fantázianevet, kezdve a Mé- dea dezodortól egészen a Ro­binson óvszerig, arra példa­ként, hogy névadásban egy kis huncutságért nem kell a szomszédba menni, de a Ha­lasi Fa- és Építőipari Szövet­kezet legutóbbi teljesítménye előtt azért le a kalappal. Egy kerti bútorokból álló, új gyártmányuknak, melyet a BNV-n is láthat a publikum, azt a fantázianevet ötölték ki, hogy: Savonarola. (Teg­napi lapunban képen is meg­jelent.) Savoharoláról tudni kell, hogy a XV. században élt, hitszónok, egyházi. méltóság volt, amikor Firenzében, a Mediciék elüldözése után, visszaállították a köztársa­ságot, a hatalom is az ő kezé­ben összpontosult. Számos rendszabályt hozott, melyek a morális romlást voltak hi­vatva megakadályozni és az egyház befolyását növelni. Na most, lehet, hogy e ren­deleteket székben ülve alkot­ta, így van köze a bútorhoz. Az is igaz ugyanakkor, hogy nem tudott tömegbázist sze­rezni, ezért az ellene fellépő erők — a pápa támogatásá- - val, aki ^egyébként ki is át­kozta — elfogták, s mint ’ eretneket máglyahalálra ítél­ték és kivégezték. Ha a névadó a bútorcsa­lád, Savonarola és az éghető- ség közötti összefüggésre utal a dús fantáziájú névvel, akkor is téved. Savonarolát ugyanis, mielőtt máglyára tették, kegyelemből megfoj­tották. Ily módon már kevés köze volt a tűzhöz. Egyébként kívánom, hogy sok öröme teljék a Savonaro­la székekben istenhívőknek és ateistáknak egyaránt. — hámori — Húszezer! Az elmúlt napokban is­mertette Keleti György ezredes, a Honvédelmi Minisztérium ^^^*^****^**^^^^**^^^^^^^^^* szóvivője — szokásos tévébeli sajtótájékoztatója keretében —, az őszi sorozás adatait. „ ... húszezer fiatalt pedig egyelőre nem tudunk besorozni, mivel nem fejezték be az általános iskolát..., az 1970—71-es évfolyamról van Szó" — mondta. Ezután a sorkötelesek idejének módosításáról és a kiképzés mikéntjéről beszélt. Erre már nem tudtam odafigyelni, az elhangzott szám, a húszezer foglalkoztatott és vártam, hogy a fiatal főtiszt javítsa azt, mondván, tévedett egy nullányit, kétezer fiatalról van szó. A következő napon ugyanezeket a számadatokat közölték a napilapok is. Ezeket, és nem az általam remélt javítottakat. Tehát hazánkban húszezer, az idén 20 éves fiúnak nincs általános iskolai végbizonyítvá­nya, kizárva magát a szakmaszerzés, a továbbtanulás, de még a gépkocsi- vezetés lehetőségéből is. A kerek számot tovább lehet görgetni. . Tizenkilenc megyénk —f-és a főváros — pontosan húsz egységre osztja hazánkat. így a két évfolyam megyénként ezer ilyen fiatalt produkált. (Hozzáteszem: bizonyára van eltérés a megyék között, hiszen Bács- Kiskun a legnagyobb területű, Baranya viszont lényegesen sűrűbben lakott.) Keleti György értelemszerűen csak a fiúkról beszélt. A lányokkal vajon mi a helyzet? Feltehetően nem jobb a fiúkénál. Durván számolva évente és megyénként kétezer fiatal nyugszik bele, hogy felnőttként szakképzetlen, segéd- vagy alkalmi munkás lesz. Mégis, ki tartható felelősnek azért, hogy ennyi fiatal nem kapott alapképzést, közülük nyilván vannak, akik az írással, olvasással is hadi­lábon állnak. Nyilván a család, ahonnan jöttek, az iskola, ahová jártak, a tanács illetékesei, ahol figyelni kellett volna rájuk és nem is utolsóként: saját maguk! ' A család, amiről egyre riasztóbb adatokat közöl a tárgyilagos statiszti­ka. Most éppen azt, hogy a válások száma — három évet vizsgálva —I erősen közelíti az ötven' százalékot. Csak gyanítani lehet, hogy hány gyermeket érintenek a válások. A csonka családot többnyire az anyák igyekeznek összetartani, túlmunkát vállalva, fáradtan, de néha bizony minden kudarcért a gyermeket téve felelőssé. Az iskola az, ahol a pedagógusnak kellene pótolni azt, amit a család nem tudott vagy nem is akart nyújtani. Megesik, hogy gyakran alapvető higiénés ismereteket is oktatni kényszerülnek, tehát a tanításra szánt időt máris megrövidítik. A tanító .és tanár — nem titok ez — béréből éppen hogy élni képes, mellék- és másodállásokkal terheli magát, esetenként ő is egy csonka család élén. Vajon egyértelműen felróható neki, hogy nem képes szünet nélkül a le-lemaradókra, a korgó gyomorral érkezőkre és a mindig álmosokra figyelni? A tanács, illetve annak illetékese. A művelődéssel foglalkozó osztály, vagy ember. Aki pontosan tudja, hogy tankötelezettségi törvényünket több mint 100 évvel ezelőtt hozták. Ebben tizenhat éves koráig tették kötelezővé a gyerekek oktatását. A tizenhat évesek pedig náluk jelentkez­nek a papírért: nem kötelesek iskolába járni! Sőt, aláírják, kiadják az okmányt, és bizonyára tudják: ezzel pecsételik meg egy fiatal sorsát: perifériára sodorják. Vagy bizakodnak? Hogy felnőttként „megjön az esze” ll és majd esti iskolán átvergődik az általánoson, és talán továbblép ... Ez idáig azt remélhették — a fiúk! —, hogy ha majd sorkatonák lesznek, ott tanulhatnak, megszerezhetik az áhított jogosítványt is. És ez gyakran sikerült! A honvédség azt igyekezett pótolni, amit a civil élet elmulasztott! Volt energiájuk, türelmük, pénzük. Rejtély, hogyan csinálták, hiszen a sorka­tonai szolgálatnak ez csupán melléktevékenysége lehetett. Ennek viszont vége szakadt. Elérkezett a feleszmélés ideje. Tanulni „idekinn” kell, mert anyagmozgatókra, szakképzetlen munkavállalóra egyre kisebb lesz az igény. És a közelgő új világ rendjébe egyre kevésbé fémek be az általános iskolát el nem végzett, csellengő fiatalok... Selmeci Katalin i

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents