Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-08 / 185. szám

1990. augusztus 8. • PETŐFI NÉPE • 5 KÖLCSEY FERENC: A szabadsághoz Nyisd fel ó lángzó kebeled dicső Hölgy, Nyisd fel a küzdő szeretőre kebled, Fennröpültedből kegyesen mosolyogván, Égi Szabadság! Nékem is forrtak szemeimben égő Könnyek, éreztem haza szent szerelmét, Ints, zajos habként dagadozva várom Lengeni zászlód. Járom a gyáván! ki remegve futja Fenndicsőséged ragyogó világát, S megszokott rabság' kezein tudatlan Csörgeti láncát. Átok a gyáván! ki nevedre borzad, Mert gyakor szélvész kavarog fölötted, Mert halálhörgés diadalmi pályád Mennyei bére. Szállj ki felhődén, s noha szózatod mint Villogó szélvész dörög is körűlem, S zöld borostyánod noha fürteid közt Vérbe füredi is: Kellemed látom, s dobog érte mellem, Csókodat várom szerelemben égve, Csókodat szomjún epedő ajakkal Jer, ne tagadd meg! Cseke, 1825. dec. A MÚLT SZÁZAD PÉLDAEMBERE Kétszáz éve született Kölcsey Ferenc A legnagyobb magyar nevezetet Széchenyi István kapta meg, de illethetné ugyanez Kölcsey Ferencet is. S folytathatnánk tovább a sort, hiszen a reformkor nemzedékei a magyarság önismeretének és öntudatá­nak máig ható mintái. S mindannyiuk közül a legelső ideál, a múlt század igazi, folttalan példaembere: Kölcsey Ferenc. Ha van két-három magyar költő, akitől mindenki tud idézni legalább néhány strófát, közülük Kölcsey az egyik. Hiszen nemzeti himnuszunkat ő irta. Nem nemzeti himnusznak ugyan, de talán éppen azért oly maradandó: hiszen remekmű. S valamiképpen tükrö­zi azt az eszmeiséget és feladatvállalást is, amelyet szerzője e mű megírása után évekkel a közélet po­rondján vállalt. A kettő szorosan összefügg: Kölcsey nélkül a Himnusz nem lenne az, ami, s a Himnusznak is kisebb volna jelentésköre, ha Kölcseyúek egész életműve nem állna mögötte. Több mint másfélszáz esztendő lepergett a költő halála óta, dé a költő, a gondolkodó, a politikus fénye nem fakult. S ma, a kétszázadik születésnap tájékán legalább annyira időszerű, mint volt alkotó esztendeiben. Időszerű akkor is, ha erről csak kevesen és keveset tudnak, s a többség esetleg úgy véli, hogy inkább csak kegyeleti aktusról van szó, a kötelező emlékezésről. Ha szükséges, legyünk kegyeletsértőek is akár, de soha ne öncélúan. S Kölcsey Ferenc esetében nem őt sértenénk meg, csupáncsak önmagunkról állíthat­nánk ki szegénységi bizonyítványt. Sértésekhez, hán­tásokhoz, értetlenséghez, kirekesztéshez különben is életében annyiszor volt balsors adta szerencséje, hogy az utókor közönye ehhez képest csak szúnyogdöngi- csélés. Dehát miért van akkor,-hogy bár rögzítjük ma­gunkban a nagy magyarok sorában az ő nevét, e névhez alig tapad konkrét ismeret, személyes élmény? Az időbeli távolság tenné? S az, hogy viszonylag korán meghalt, s az ő igazi korszakának, a reform­kornak a leglángolóbb évtizedét, az ezernyolcszáz- negyvenes éveket már nem élhette meg, nem dolgoz­hatta végig? S az újabb legnagyobbak elhomályosí­tották az ő nevét? Valami indokoltsága ezeknek a szempontoknak is lehet, de végül is féligazságok csak. Vagy talán az volna az igazi magyarázat, hogy K ölcsey stílusa, az érett művész kifejlett romantikája eléggé idegen a mai olvasótól, aki se pátoszt, se lángoló érzel­met nem kíván. Valami indokoltsága ennek is lehetne. A legfőbb ok, úgy gondolom én, mégiscsak az, hogy Kölcsey rólunk beszél, magyarokról, hogy hatalmas és bízvást egyetemesnek és korszerűnek nevezhető mű­veltségének birtokában gondolkodik mind a végső, mind a néphez és korhoz kötött igazságokról, s e gon­dolatok bonyolult és mégis áttetsző hálójában látja önmagát és lát bennünket is, egyedekként s a magyar­ság tagjaiként is. Kölcsey műve arra kényszerít ben­nünket, hogy szembesüljünk igazságaival, hogy meg­próbáljuk az ő gondolkodói és erkölcsi szintjére feltor­názni magunkat, s bár e feladatot okkal érezhetjük le­hetetlennek, a megfutamodás, amit rendre választunk, mégiscsak gyávaságból és gyengeségből fakad. S ha valamennyit mégiscsak felérünk és megértünk mindabból, amit ő képviselt, azt kell csüggedően be­látnunk, hogy a magyar világ milyen irgalmatlanul keveset változott az akkori idők óta. Ha Kölcsey később élt volna, ha ma élne, ugyanaz a gyanakvás és gáncsoskodás venné körül — talán még családja körében is, s ha ma kéne egyetlen szemébe néznünk, bizony sütne, égetne az, hogy szégyenkezve fordul­nánk el. S ő ránk szólna, hogy emeljük csak fel a fejünket, nézzünk szembe a tényekkel, nézzünk szem­be az igazsággal, és: cselekedjünk. Nem hebehurgyán, hanem célszerűen, a haza és a haladás szolgálatában. S ez a szolgálat nem egyik vagy másik féligazság hirdetését és követelését jelenti csupán. Kölcsey Ferenc hagyományban és újításban, nem­zetben és Európában, magas kultúrában és népművé­szetben gondolkozott egyszerre, őse volt minden leen­dő népiesnek és minden leendő urbánusnak, de oly módon, hogy tudta és mívelte az egyetlen igazságot, amely nem megoszt, hanem egyetlen ügy érdekében egyesít, s patriótává nemesít minden hasznos érzelmet és gondolatot. Nem szembeállító, hanem egyeztető­kiegyenlítő tehát Kölcsey gondolkodásmódja, s ebből következik alkotásainak és politikai cselekedeteinek minden lényegi ismérve. „Hazát kell nektek is terem­teni!” — irta 1848-ban Petőfi Sándor, de ezt cseleked­te Kölcsey is, s azóta is nemzedékről nemzedékre hagyományozódik a máig elvégezetlen, s így talán már végleg elvégezhetetlennek gondolt feladat. Kölcsey példája s a többi legnagyobb magyar pél­dája azonban azt bizonyítja, hogy nincs elvégezhetet- len feladat, csak szerencsétlen korok és gyenge embe­rek, letorkollt nemzedékek vannak, s egy nemzet he­lyett az egyetlen ember kimondhatja ugyan az igazsá­got, ám uralkodóvá is tenni azt, nem lehet képes. Ahhoz a nemzet egészének tevékeny munkálkodása szükségeltetik. Ennek az országnak tízmillió Kölcsey- tanítvány lehet igazán a segítségére! V. G. KÖLCSEY FERENC Országgyűlési napló (részletek) Pozsony, december 11-én, 1832 Köpcsényben szekerembe fogott a sváb, s nem a legjobb úton döcögtetett Pozsony felé. Sűrű köd borítá a hólepte vidéket, s homályon keresztül búsan emelkedék előttünk a királyi vár puszta falaival; s akaratom ellen tolakodott a kérdés lelkembe: ha mindennek, ami az útcai por felett magasan áll, rommá kell- e válnia? Nekem legalább úgy látszik; épület, ami lenn áll, és ember, aki lenn mász, meglehetősen virágzik; de a fenn- emelkedőt sok minden rongálja, de a fennemelkedőre sok minden görbén néz. És nem méltán-e? Hiszen már csak az, hogy reá alolról felfelé nagymeresztéssel lehet tekinteni, büntetést érdemlő helye­zet. Miért nem vonja magát öszve? Miért csinál a mindennapi termeteknek alkal­matlanságot? Ez idvességes gondolatokkal mulatko- zám, midőn a Dunaparti lombtalan fák mellett szekerem a töltésre felkanyaro- dék. Kocsisom megállóit, s a kárpiton bizonyos szőke fej tolá be magát, s néme­tül kérdé nevemet. Vélitek talán, hogy megütköztem? Nem, édes barátim! Mi­kor életemben először magyar ruhát sza- battam, németül alkudtam a szabóval; mikor először magyar versecskét nyo­mattam, németül írt kötelezést íratott alá nyomtatóm; mikor először magyar le­ányba szerelmes valék, németül kellett hozzá édes szavakat firkálnom: s mind­ezek után mi különös van benne, ha a magyar vármegyei követ, az országgyű­lés küszöbén németül kérdeztetik ki? És hogyan is volna okunk panaszra, hiszen az emberek mindent tesznek, ami váro­sunkat a magyar képviselői testnek ked­vessé tegye. Való, hogy a quarterium dié­táié céduláján minden nyelv van, csak magyar nincs; való, hogy úton-útfélen arc, termet és hang idegen országi; való, hogy magyarságod Törökországból jött tüneménynek nézetik, s több efféle; de mégsem tagadhatod, hogy sváb forspon- tosod kék mentéje egészen magyar, s a pozsonyi útcák nevei magyarúl is írva vannak; s nem elég haladás-e ez egy szá­zadra?' (quarterium diétáié — országgyűlési szállás, forspont |— előfogat) December 13-án, 1832 Még a nádor nincs itt, az egymás után érkező követek téli lakaikat rendelgetik; s én szobámba zárkózva gondolkozom a hazáról, melynek nevében jöttem mun­kálni, és minden bizonnyal — küzdeni. íme, ez a haza, mely gyermekségem álmaiba, mely ifjú és férfi korom érzel­meibe lángvonásokkal szövé szent képét! ez a haza, melynek dicsőségéért meghal­ni oly régi s oly szép gondolata vala lel­kemnek; s melynek háromszáz évű sebeit szívem alatt ezerszer érzém megújulni! Ez a haza, mely Plutarch hőseit olvas- tomban egyetlenegy ideála vala az ifjú­nak; melynek nevével összeolvadt kebe­lemben minden, amit hit és remény, hű­ség és szerelem — minden, amit, az emberiség legforróbb és tisztább érzel­mei nyújthatnak. És e hazáért szenvedett Hunyadi hálátlanságot és üldözést; e ha­záért rohant Szondi a halálba; e hazáért patakzott a Zrínyiek vére, e hazáért vá­lasztott sok nemes önként számkivetést, szerelemből fosztván meg magát attól, amihez élte minden boldogságát kötötte. S te mit fogsz érette tenni? Mit fogsz tenni most, midőn álmok helyett való pálya nyílik előtted? Lesz-e erőd létre­hozni az ideákat, mik húsz év óta boron- ganak kebledben? Lesz-e bátorságod szembeszállni minden akadállyal, mik az új, isméretlen pályázó útát ezerfelől el­zárják? Fogsz-e tűrni rettentést, ki barát­ság és szeretet karjából léptél ki? Fogsz-e tűrni jéghidegséget, kit forró kebel ápolt mindeddig? Fogsz-e tűrni hálátlanságot és félreértést, kiért a szenvedés óráiban meleg könnyek hullottak, s kinek szeszé­lyeit is kedvező pillantások szelíden fo­gadták? De fogsz-e ostromot is állani a kísérté­sek közt? Fogsz-e híven maradni, ha tán- torodásodra bér tétetik? Fogsz-e szél és hab ellen küzdeni, ha minden elhágy; ha bűnnek mondatik, amit angyalod kebled mélyén sugall, ha minden való és jó, min­den szép és nagy legyőzetve sűlyedez? Oh, jól érzem én, mit és mennyit kellene tennem; te pedig ott fenn, vagy itt benn; ki mindeddig tisztán megőrzéd e kebelt, adj segédet mindvégiglen! KÉPERNYŐ A Hét, avagy Antall József eltűnése Már csak ilyen az ember: előbb ész­reveszi, ha lyuk van a festményen, mint egy remekmű szépségét. Mivel A Hét műsorát általában nem háttér-televízi­ósként néztem, azonnal föltűnt Antall József eltűnése. Beszélt, beszélt, egyszer csak se szó, se beszéd, eltűnt, elhallga­tott. Hiába vártam a műszaki hiba felirat­ra, átkapcsoltam készülékemet egy má­sik állomásra, hátha a közvetítőállo­máson vagy az én televíziómban van a hiba. Kiderült: A Hét interjújától elte­kintve minden rendben. Visszakapcsol­tam, vártam. Mindenféle sejtelmek motoszkáltak az agyamban. Mi történ­hetett? A műsorvezető szükségtelennek tartotta a milliós nézőtábor tájékozta­tását. Mindenféle bejelentés, magya­rázkodás nélkül kezdték újra a minisz­terelnökkel rögzített beszélgetést. Gon­doltam, majd A Hét végén kémek elné­zést a tisztelt előfizetőktől. A Hét egyébként vegyes benyomást keltett. Nem a riportok szándékával, irányultságával, a kommentárok mon­dandójával van gondom: a megcsinált- ság kifogásolható időnként. Még nyil­ván élénk visszhangra számító lakóte­lepi riport is csak félig kimondott igaz­ságokkal szolgált. A felháborító tehe­tetlenség, a nemtörődömség klasszikus példája az ebek harmincadjára vetett ház. A könnyebbik utat választotta azon­ban a riporter, amikor a túlzott centra­lizmust tette felelőssé a szomorú elha- gyatottságért. Miért az önkormányzat hiányát okoljuk emberi mulasztáso­kért, nemtörődömségekért?! Ha olyan szellemiségű tisztségviselők dolgoznak majd az újjáválasztott testületekben, mint a képernyőn látott ügyintéző (in­téző?), akkor csöbörből vödörbe ju­tunk. (Jól tudom, hogy valódi önigaz­gatásnál az efféle strigula-tisztviselők száma erősen megcsappan, de ez más kérdés.) A világért se védem a túlhaladott hatósági mechanizmusokat, ha úgy tet­szik, a megbukott, remélhetően megha­ladott rendszert, de ilyen visszásságo­kat a mostani felépítésű szervezetek is megszüntethettek volna. A miértekkel maradt adós a végül is a felszínen raga­dó, ebben a formában inkább a Híra­dóba illő riport. Mélyebb elemzést kívánt volna tap­sikoló lelkendezésnél a tehetségesek is­kolájáról tudósító híradás is. Még azokban is számos kétely borzolódik a látottak-hallottak után, akik féltve fél­tik legnagyobb nemzeti kincsünket, a tehetségeket. Valóban ez a méregdrága megoldás alkalmas a különleges képes­ségűek kiválasztására, képzésére? A helyét kereső heti politikai maga­zinnak azt kívánjuk, hogy mielőbb ta­lálja meg azokat az egyéniségeket, akik személyes hitelükkel, meggyőző képes­ségükkel, ha úgy tetszik, varázsukkal, szakértelmükkel kissé hatékonyabban, hatásosabban képviselik meghirdetett, rokonszenves törekvéseiket. * * * Hirdetések Párizsról? Megtudhattuk kedden este, hogy Richard Clayder- mann zongoraművész melyik cukrász­hoz jár legszívesebben a francia fővá­rosban, melyik divatcég öltözteti, hol vásárol be a legszívesebben. Erős a gyanúm, hogy az Egy sztár, egy város, Párizs filmet a műsorban szerepeltetett cégek pénzelték. Mi tagadás, szívesen nézgelődtünk híres párizsi vendéglátó- helyeken, szalonokban, és Párizsból is kaptunk szép képsorokat. Nálunk is próbálkoztak hasonló „árukapcsolás­sal”, de a direkt reklám általában el­nyomta a szórakoztatás, az ismeretter­jesztés szándékát. Gondolom, leghíre­sebb művészeink sem szívesen vállal­nak a Claydermannéhoz hasonló köz­reműködést. H. N. SZUHUMffiAN MOST LÁTSZÓLAG MINDEN CSENDES — A CENTRUM ÉS A PROVINCIÁK - AZ ÉRZELMEK ÉS AZ ELŐÍTÉLETEK URALKODNAK Szétporlad vagy szétrobban? Ismerőseim hiába vártak tavaly nyá­ron Szuhumiban. A Kaukázus lábainál felparázslottak az abházok és a grúzok régi ellentétei, fegyverek dördültek, le­zárták a légikikötőket. Idén tehettem eleget a meghívásnak. Az üdülőváros felújításra szoruló vagy felújítás alatt álló utcáin most minden csendes. A tengerparti sétá­nyon és a belvárosban 30-40 méteren­ként árusítanak fagylaltot és kávét. Csak az tudja, hogy ez milyen nagy dolog, aki élt mostanában más szovjet városokban, aki kóborolt már szomja­san, éhesen és dühöngve Leningrád vagy Moszkva széles sugárútjain. Szuhumi lakói szívesen cseverésznek török kávét kortyolgatva a nap bármely szakában. A békés családokat nézve, az orosz, az abház, a grúz beszédet hallva nehezen hihető, hogy e rendületlenül kártyázó férfiúk, a termetes asszonyok a múlt nyáron ellenségként néztek szem­be egymással. Persze baráti társaságban azért gyakran felvetődik 1989 nyara. * * * Ma is a nemzetiségi hovatartozás szerint vélekednek a történtekről, az áldozatokat követelő összecsapásokról. Ironikusan kérdi az orosz ifjú a csinos grúz hölgytől, hogy a köztársaság eset­leges függetlenné válása után lesz-e olyan magas az életszínvonal Grúziá­ban, mint Svájcban. A hölgy azon szo- morkodik: a grúzokkal évszázadok óta együtt élő abházok nem látják be, hogy a természeti kincsekben gazdag, fügt getlen Grúziában nagyobb esélyük lenne a szavatolt nemzetiségi önállóságra, mint a Szovjetunió „nagy családjá­ban”, amelyben mindenki csak a jogok hiányában volt egyenlő. Az abházok ugyanis tavaly állítólag éppen azért kezdtek .fegyveres érdekvédelembe", mert vérbeli' kisnép lévén, féltek: a többségi grúzok önállósulva fittyet hánynak nemzetiségi jogaiknak. Az élet teljes, bármilyen furcsán hangzik: tökéletes átideologizáltsága miatt a szakmai, történelmi érvek he­lyett mindenütt az érzelmek és előítéle­tek uralkodnak. A nemzetiségek kinyilvánított egyenjogúságának kellékei itt már nem hatják meg az embereket. Hiába három nyelvűek az utcatáblák, hiába jelenik meg három nyelven a helyi lap, az em­berek már személyre szabottabb garan­ciákat keresnek. Csak olyan lassan ható jelenségektől várható a politikai kultúra kialakulása, mint például az egykori független szu­humi újság, a Szuhuminszkij Vesztnyik újraindítása, a város múltjának újrafel- fedézése a helytörténet és a városvéde­lem segítségével. Az egyedül lehetséges lassú átalaku­lás felé mutat például az a hír is, hogy a Szuhumiban működő abház színház társulata először látogatott el nyelvro­konaik falvaiba, ahol tolmács nélkül játszhattak. Megkezdődött a bevásár­lóturizmus is. Török üzletekben vásá­rolt árukkal egészítik ki a helyi üzletek igen szerénynek mondható kínálatát a tehetősebb grúzok. * * * Itt azonban még a Magyarországinál erősebb a veszély: az egykori káderelit tagjai lesznek a lassú, de elkerülhetetlen átalakulás haszonélvezői. Csak ők isme­rik a Moszkvában már alkalmazott új , rendeleteket, ők tudják például, miként alapítható lap, s főleg csak ők tudják megszerezni a szükséges engedélyeket. Mindenesetre még kiszámíthatatlan „a nép” reakciója. Lehet, hogy megelé­gednek az új magángazdálkodásból származó többletjövedelemmel, de az is előfordulhat, hogy többé nem lesz­nek hajlandók kibékülni a többszörös provinciába szorítottság állapotával. Mi várna itt jövőre, ha netán újra ideutazhatnék? A tenger bizonyára me­leg, kellemes és feltételezhetően to­vábbra is kissé szennyezett lesz, de le­hetséges, hogy már a grúz követséghez kell folyamodnom beutazási engedé­lyért; a harcok kiújulása sem zárha­tó ki. * * * Valamiképpen fizetni kell a centrum és a provinciák közötti, a birodalom mindenekfelettiségének elvén alapuló kapcsolatok erőszakos fenntartásáért. A sztálini kommunizmus egyik legna­gyobb bűne az volt, hogy a cirill írás bevezetésével, a helyi értelmiség kürtá- sával elvágta a Szovjetunió keleti, déli területein élő népeket saját ősi kultúrá­jukhoz kötő gyökereket. Moszkva lett a legfőbb kultúraköz­vetítő. A hagyományokban megőrző­dött népi tudat nem adódhatott át az újabb és újabb nemzedékeknek. Az alárendelt vidékről soha nem indulhat­tak az önnön hatalmi tébolyába belefe­ledkező, s egyre inkább sorvadásnak indult centrumot frissítő irányzatok. A múltjukat neofita hévvel felfedező kisnépek között elemi erővel lángol fel a nemzeti gyűlölködés, mert minden provinciának megvan a maga hatalmi központja. Az autonóm területek is ilyen, visszahúzó hatalmi gócként mű­ködnek. Szétporlad vagy szétrobban a mes­terséges mozdulatlanságban tartott rendszer? Erre is, arra is van példa. Heltai Gyöngyi

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents