Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-08 / 185. szám
1990. augusztus 8. • PETŐFI NÉPE • 3 Az utolsó vacsora Mármint a Tölgyfában. A kiskunhalasi Tölgyfa ven- déglőben. Két héttel ezelőtt feleségemmel — akit nemigen tudok leszoktatni arisztokratikus hajlamairól i— (földbirtokos volt ugyanis az apja, húsz hold szántó, később fogatos a téeszben) vacsorázni mentünk. A Tölgyfát javasoltam, mivel tudom, hogy ott igen jót főznek, s ilyen kis dolgokban még nekem is van szavazatom. Más kérdés, hogy általában a feleségem szerint bebizonyosodik, hogy ez is sok. Sajnos a szóban forgó vacsora is az ő malmára hajtja a vizet. Háromnegyed nyolckor érkeztünk a vendéglőbe, sokan voltak ugyan, de azért találtunk üres asztalt. Negyedóra múlva egy rendkívül udvarias pincér meg is kérdezte, hogy mit akarunk, de sajnos éppen nem volt kéznél szabad étlap, ám újabb negyedóra múltán csak előkerült egy. Arról választottunk magunknak ételt és már csak háromnegyed órát kellett várni arra, hogy meg is kapjuk. Persze, hiába vagyok én régi, jól bedresszírozott kelet-európai, egy idő múltán csak megkérdeztem, hogy mi a franc van? A pincér már-már brit komornyikokat megszégyenítő udvariassággal közölte — monológja során többé-kevésbé háromszor kért bocsánatot —, hogy német csoport érkezett, és azok nagyon sokan vannak, a személyzet meg mindössze három főből áll, így egy kicsit még várni kell. Meg aztán egy szakács van, és éppen elfogyott a krumpli, azt i&jneg kell valakinek pucolni. De, ha gondolom, hoz még egy sört. Gondoltam. Mellettünk egy család, nyugatnémetek lehettek, merthogy nem preferálták a kelet-európai éttermi szokásokat, felálltak és elmentek. (Ezeknek a nyugatiaknak a türelem nem nagy erősségük, mi?) Mit mondjak, egy kicsit már éhesek voltunk, amikor az - érkezésünktől számított egy és negyed óra múltán asztalunkra került az étel. Megettük, nem is volt rossz. Kifizettünk egy nagyobb ösz- szeget, az italt — nyilván az érvényben lévő szabályoknak megfelelően — több mint százszázalékos haszonnal szürcsölhettem. A pincér ismét bocsánatot kért vagy kétszer, aztán elmentünk. Szerintem a Tölgyfában rájöttek már arra, hogy bocsánatot kérni sokkal könnyebb, mint főzni. H. Z. Meglesz-e a mindennapi tejünk? Értékesítési nehézségek itthon és külföldön — Minden szerződésben rögzített tejmennyiséget átveszünk, ami megfelel a Magyar Szabványnak — válaszolta érdeklődésünkre Aradi László, a Kőzépraagyarországi Tejipari Vállalat kecskeméti üzemének vezetője. A kérdés azért aktuális, mert néhány — szerencsére nem Bács-Kiskun megyei — tejfeldolgozó üzem korlátozta a felvásárlást. Miért húzta alá az üzem vezetője a Magyar Szabvány kifejezést? A szabvány pontosan meghatározza a tej útját a fejéstől a feldolgozásig, s természetesen azt is, hogy milyen legyen a béltartalma. ' — Sajnos, az utóbbi időben egyre gyakrabban előfordul, hogy egyéni termelők,, s nagy gazdaságok is, olyan tejet értékesítenek, amelynek szárazanyag-tartalma nem felel meg a szabvány követelményeinek. Védekezni kell ez ellen, mert jelentős összegeket fizetünk ki a tejért. Az első osztályú 13,2, a másodosztályú 12,6 forint, 3,6 százalékos zsírtartalom esetén. Ha ennél magasabb a tej zsírtartalma, akkor a különbözetet kifizetjük, ha kevesebb, levonjuk. A kecskeméti üzemnek az első féléves eredménye 11,9 millió forint volt, de azt már tudják, hogy a gázolaj, a villanyáram és a gáz árának emelése 2-3 millió forinttal több kiadást jelent a második félévben. Sajnos, nemcsak ez rontja eredményes gazdálkodásukat, hanem jó néhány más dolog is. — A hengerszárításos sovány tejpor világpiaci ára tavaly tonnánként 1200 dollár volt. Az idén ez 800-900 dollárra esett vissza. Sajnos, raktárainkban 300 tonna tejpor várja a vásárlókat. A raktározás köztudottan pénzbe kerül, de maga a tejpor termelői ára is magas, 11 ezer forint mázsája. Miután nagyon magasak az eladatlan készletek, az exportár is kedvezőtlen, megpróbáltuk a hazai értékesítést. A különböző gabonaipari vállalatoknak húszvagonnyit sikerült eladni, mázsánként 8 ezer forintért. Ez az egy tétel 6 milliós veszteséget okozott. Kétségtelenül kutyaszorítóban vannak, mert a tejpor csakis annyiért kel el, amennyit kínálnak érte, ám ez nem fedezi az előállítási árat. Az üzemben 11,5 liter tejből készítenek egy kiló tejport, amelynek előállítási ára 110 forint. Ki gondolná, hogy a vaj sem kelendő árucikk, pedig így van. — A vaj — 10 dekás csomagokra számolva — termelői ára 21,42 forint, ebből az állami támogatás 5,70. A fogyasztói ár 18,90 forint. Ha megvonják az árkiegészítést, akkor nyilvánvalóan az állami támogatás összegének megfelelően, emelkedik a vaj ára. A Tejipari Tröszt július 31-éíg a vaj kilóját 180-200 forintért vásárolta meg exportra. Augusztus 1-jétől az exportvajért már csak 140 forintot fizetnek kilónként, mert képtelenek külföldön az eddigi árért eladni. A vásárlók, a fogyasztók ettől függetlenül — amíg a készlet tart — húsz százalékkal olcsóbban vehetik meg a vajat, de érdekes módon az időszakos árcsökkentés ellenére a fogyasztás nem emelkedett, mert nincs fizetőképes kereslet. A tejipar vesztesége egy-egy kiló vajon 37 forint. — Minden tejféleségnél 2,50 forint az állami támogatás, kivéve a tartós és az ízesített termékeket. A túrónál — ami az egyik legolcsóbb fehérének számít — a támogatás összege 18,90 forint kilogrammonként. Miután ma egy kiló túró ára 37,50 — félkilós csomagolásban hozzák forgalomba —, ha az árkiegészítést megvonják, akkor a túrónál ilyen áremelkedésre kell számítani. Aligha lehetne prognosztizálni a Középmagyarországi Tejipari Vállalat kecskeméti üzemének az évi eredményét, erre az üzem vezetői nem is vállalkoznak. Jogosan óvakodnak ettől, hiszen ha az eladatlan készletek raktáron maradnak, s a bankköltség ennyi lesz — mert az első félévben 15 millió forinttal több volt a tervezettnél —, akkor ez tovább gyengíti fizetőképességüket, s újabb bankkölcsönöket kell felvenniük 34—38 százalékos kamatra. Ha tehát nem történik valami gyökeres és jó irányba történő változás, teljesen kilátástalanná válik a tejipar helyzete. • Gémes Gábor PERBEN ÉS HARAGBAN A FÉL FALUVAL Disznósziget Izsákon • Juci, Róbertka és Zsuzsanna szépen növekednek ... Lédeczi Ilona azt csinál, amit akar? — Cigányka, hé, gyere hamar! — Juci, annyira meleged van! Miért vagy butus ... miért nem mész a hűvösre? Majd még kisül a szemed a napon!- Róbert... Róbertkám! Látod, Juci rossz! — Ejnye, Zsuzsanna, gyere ide szépen! Lelövéssel is megfenyegették Nem bohókás gyerekek közé jöttünk, akikkel az óvónő vagy a dajka így évődik. Lédeczi Ilona sertésudvarában vagyunk, az izsáki Béke utca 4. szám alatt. Kérte, hogy szolgáltassunk neki igazságot, védjük meg őt a szomszédok rosszindulatú támadásaitól. Mindjárt nem lesz ennyire derűs a nagyközség központjában az iménti csevegéssel lefestett kép, ha a magányos állattartó egyben elmondhatja riadalmát is: — Az egyik szomszédom le akart lőni! S mutatja a helyet, a kerítésnél, egy szalmakazal mellett, ahol az állítólagos incidens majdnem megtörtént. Ebben a szalmában szokott egyébként Lédeczi Ilona éjszaka meghálni, hogy a más-más ólakba beterelt 46 sertést könnyebben szemmel tarthassa. A rossz szomszédság és az ilyen, szabados, belterületi állattartás — még ha a tanácsi rendelet nem is tiltja - mindenesetre nem török átok: de átkos szokás ez is, mint egyre több helyen az éjjel-nappali csendzavarás. A hét utcára szóló lakodalom is más ma már a nagy teljesítményű erősítőberendezéseknek „köszönhetően”. Csak a péntek, vagy a szombat éjjelt átvészeljék a szomszédok valahogy! Hiányoznak a normális egymás mellett élés egészséges keretei — szűröm le magamban a tanulságot, így van ez az izsáki sertésgondozó esetében is. Külön világ az övé. Körbezárt, elszigetelt, fel-feltáma- dó ellenségeskedéssel. — A fél faluval perben és haragban áll — mondta róla, még mielőtt idejöttünk volna, dr. Hauz- mann János vb-titkár a tanácsházán. — Nincs elég takarmánya, éhezted az állatokat. Szeret velük bánni, az még nem baj A vb-titkár utóbbi megjegyzésével vitába szállók. Lédeczi Ilona sertései így, szemlátomást legalábbis jól néznek ki. A nagy, fekete kan félelmetes a megjelenésével. Ekkora fejet és füleket...! A magányos — rokonaitól is elszigetelten élő — izsáki nő 1946 óta foglalkozik állatok tartásával. Szinte minden idejét, pénzét és munkaerejét ebbe fekteti bele. Otthonos ebben a munkában. — Szeretek velük bánni — nézi elégedetten az étkesen röfögő hízókat. Ellés előtt tojást is adok az • ... de azért nem ártana az udvaron (és a lakásban sem) egy kis rendcsinálás! (Tóth Sándor felvételei) pH jjl anyadisznóknak. Csak természetes eleséget kapnak, tápot nem, így a húsuk jó ízű. Orgoványról is járnak hozzám vásárolni, már nyolc éve. Mégis: a tartási körülmények és az udvar felfordulása — a közelben egy gyermekintézmény napközis konyhája — tarthatatlan. Az ólakban vastagon lerakodott trágya s a mindenhol fellelhető szemét általános elhanyagoltságról árulkodik. Az udvar zsibvásárra emlékeztet. A szertehagyott edények, a törött kocsikerék s az ezerféle limlom láttán kezdem megérteni, hogy minek (!) szólt volna az a bizonyos, el nem hangzott puskalövés. Lédeczi Ilonának nehéz gyermekkora volt. Korán munkára fogták. Házassága hamar tönkrement. Tizennyolc éves korában ment férjhez, de 21 esztendősen már elvált. Otthagyta a férje, mert amint visszaemlékezik a kiváltó okra: — Lisztet hordtam az izsáki malomból. Megszakadtam a cipelés- től. Sérvet kaptam, s így már nem kellettem az uramnak. De ne így...! Az egyéni élet viszontagságai sem szolgálhatnak azonban mentségül arra, amiről a helyi áfész elnöke számol be: — összeférhetetlen, tűrhetetlen magatartású nő. Bár a szövetkezet tulajdonában lévő épületrészt használja a szikvízüzemünk közvetlen szomszédságában, már húsz éve nem fizet lakbért. Am ez még semmi! Időnként feljelent minket, hogy meg akarjuk mérgezni. Annak idején a Kádár-titkárságtól is jöttek hozzánk ez ügyben vizsgálódni, és egyszer felbontották a falat is, de nem találtak mérget. Ő annál inkább veszélyesebb. Az egyik alkalommal B—58-as permetezőszerrel lelocsolta az egyik dolgozónkat. A hígtrágyát kihordja a szikvízüzem elé, hogy ezzel is bosszantson bennünket. Higgyék el, örülök, ha egy hétig nem hallok felőle. A 70 éves Lédeczi Ilona viszont azt állítja, hogy rá a szövetkezetiek, azaz a szikvízüzemi dolgozók án^nykodnak. Éjszakánként macskákat és sündisznókat dobálnak be az udvarába. Ráengedik a WC-ből a piszkot. Kivezet bennünket az épület hátsó falához, s mutatja: — Azt a hosszú repedést ők csinálták. Ott jön be a WC-piszok ... Nézzék csak meg az üvegeiket, amelyekbe a szódavizet töltik! Csupa piszok mind. Megnéztük. Csupa tiszta volt mind. Kozma Péter szikvíztöltő keze munkája nyomán bármikor szívesen innék a szódavizükből. Lédeczi Ilona keményen megtanult dolgozni az életben. Ezt javára írhatjuk. Munkájára ma is nagy szükség van, hiszen sertéseket hizlal, élelmiszert ad a piacnak. De nem így, ilyen áron, a fél faluval haragban, állandó torzsalkodások közepette: a disznószigeten kívül semmi egyebet figyelembe nem véve. Az izsáki sertésudvar és bérlőjének helyzete gyors rendezést kíván. Kohl Antal A rubel már nem dohány Kérem, ne dobja el a csikket, végigszívom ... — a Komszo- molszkaja Pravda munkatársát szólította meg így az utcán egy távolról sem csavargó külsejű, értelmiséginek tűnő egyén. Moszkvában és más szovjet városokban sokan már a földről is felszedegetik a bagómaradványokat, s ezen talán csak a külföldiek csodálkoznak, hiszen a szovjetek tudják: a számtalan hiánycikk hosszú listáját az utóbbi hetekben a füstölnivaló is gyarapította. A szovjet dohányosok 70 milliósra becsült táborát nem az átalakítás politikája sújtja, s arról sincs szó, hogy az egészséges életmód élharcosai valamiféle törvénnyel — akárcsak a „majdnem szesztilalom” néhány évvel ezelőtti bevezetéséhez hasonlóan — hirdettek harcot a nikotinisták ellen. Mindössze arról van szó, hogy a központi tervgazdálkodás s az egyre erősödő valutahiány e téren is megbosszulta magát: egyre kevesebb pénz jut az importra, több gyár csak csökkentett kapacitással működik, alapanyaghiány miatt. Főként filterből nincs elég, hiszen az egyetlen ilyen gyár éppen a sztrájkok sújtotta Karabah- hegyvidéken van. A szenvedélyes és kevésbé szenvedélyes dohányosok már szívnák a filter nélküli, vagy a „koporsószeg” erősségű kubai cigarettákat, de azok is eltűntek a polcokról. A „mezítlábas” cigiket az élelmesebbek már több mint ezer százalékos felárral árusítják a moszkvai piacokon, miközben a dohányárus bódék előtt már hajnalban sorban állnak az emberek, hogy — ha lesz szállítás — hozzájuthassanak a városi tanács által engedélyezett fejadaghoz: öt csomag bármilyen fajtájú cigarettához. A szovjet minisztertanács büféjében sajtójelentések szerint fejenként egy csomag cigarettát lehetett vásárolni, de a készlet állítólag már ott is napokkal ezelőtt kifogyott. Eltűnt a pipadohány és a mahorka is. Perm- ben például a dohányboltokban dohánypórt árultak (a cigarettagyártás eme melléktermékét korábban a kiskertekben használták rovarirtóként.) A permi dohányosoknak ez valószínűleg nem ízlett, mert egyik nap a város főutcáján a villamossínekre feküdve tiltakoztak a dohánymizéria ellen. Más városokban is, voltak megmozdulások, mi több, figyelmeztető sztrájkok, Voronyezsben pedig még ezzel sem elégedtek meg: naponta törnek fel dohányárudákat a kényszer-nikotinelvonó kúrára ítélt dohányosok. Kuj- bisevben a helyi repülőgépgyár dolgozói állandóan „bevetésre készen” tartanak egy repülőgépet, hogy ha a Szovjetunió bármely pontján cigarettát lehet kapni, azonnal felszálljon a gépA Szovjetunióban a második világháborút követően volt már példa hasonló cigarettahiányra: pontosan tíz esztendővel ezelőtt — ’1980-ban — a „virágzó Brezsnyev-korszakban” az olajdollárok halmai lehetővé tették a hatalmas importot a kialakult vészhelyzetben. Márkás nyugati cigarettákat lehetett kapni eleinte egy rubelért (19 forint), majd egyötvenért. Nyugati cigarettát most is árulnak a boltok, az NSZK-ból importált HB doboza potom 15 rubelért szerezhető be (csaknem 300 forint), , így nem véletlen, hogy az átlagkeresetű dohányos keseregve, de egyre inkább felháborodva fordul el az úgynevezett „kereskedelmi árú” dohányárutól, hiszen havi béréből még két kartonra sem futná. A füstölés helyett tehát marad egyelőre a füstölgés, hacsak ettől a hiánytól nem lobban magas lángra az amúgy is mindinkább erőteljesebbé váló társadalmi elégedetlenség a szovjet gazdaság és ellátás áldatlan állapotai miatt. Tamássy Sándor (Moszkva, MTI—Panoráma)
