Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)

1990-08-25 / 199. szám

1990. augusztus 25. t PETŐFI NÉPE • 5 LEHOCZKI KÁROLY: Kitől remélhetsz? EGY KECSKEMÉTI KÖLTŐ KÖTETE Kitől remélhetsz? „Amit ti halálnak neveztek, az már a halál vége, amit születésnek hívtok, az a halál kezdete, amit pedig életnek hívtok, az maga az élő halál” — írja Quevedo. S mit ír Lehoczki Károly? „Aki megjött, az elmegy” / Kitől remél­hetsz kegyelmet? / Felfeslik testednek férce. / Voltál? Pusztulj el érte! A XX. század emberére oly jellemző pesszimizmus nem hiányzik a kecske­méti költőből sem. Mégis mindig talál valamit — célokat, szerelmet, kételyt —, ami ellensúlyozza ezt a borúlátást. Megpróbálja áthidalni a vereségeket; új erőt termel magában, új eredménye­ket követel magától... Egy biztosból nem tud csak menekülni: a ha Iái tudat­ból. Lehoczki Károly második verses­kötetében semmit sem profilból ábrá­zol, hanem szemtől szembe. Verseire az abszolút aszimmetria jellemző, tele bá­tor képzettársításokkal, metaforákkal. „Kinek nyújtsam bélyeges kezem?”. „Nekem is mi bajom itt?” „Kitől remél­hetsz kegyelmet?” Egy-egy költői kér­dés, a lélek megkülönböztetett mélysé­gű kitárulkozása egy másik lélek felé. A költő úgy megy bele a részletekbe, hogy nem vesz el bennük. Számára a lényeg nem az egészben lakozik, hanem továbbmegy ennél: minden apró rész­ben, részletben egészet talál. Költészete a rész lényegének tudatosítása. „Raj­tam a hangya — gúzs, ember — bör­tön, törvény — körpecsét”. Időnként megfigyelhetők a szürrealista vonások: megszünteti a valóság és a képzelet éles határát, csak sejtelmes lebégés ma­rad ... aztán hirtelen felkapcsolja a vil­lanyt, s a dolgoknak ismét szélei lesz­nek. Ezekben a verseiben kerüli az in- terpunkciót, a központozást, ezáltal is felgyorsítva a szavak áramlását. A ver­sekké alvadt gondolatok: a világ keltet­te benyomások. De nem impressziók! Amit Lehoczky Károly tegnap megve­tett, kinevetett vagy megszeretett, azt ma és holnap is meg fogja vetni, ki fogja nevetni, vagy épp szeretni fogja. „Nyár van. / Meddig menetelek még feléd?” — Örökre. Az emberi kapcsola­tokból kifelé és befelé tartva. „Elfogysz belőlem lassan ez a dolgok rendje / s hogy visszatérsz törvény, az vigasztal.” — Törvényszerűségek, szükségszerűsé­gek megfogalmazása a feladata e kötet minden versének. Melyekben gyorsan múlik az idő. Az idő keresztmetszetén, az „élő halál” felé folyik minden. De közben történések vannak. S ezek a történések, cselekvések nem a véletlen művei, hanem előre megfontoltak, rit- mizáltak. „Lettél, mi voltál, semmi. / Próbáld ezt jól számba venni. / Dolgoztál, ettél, szerettél, / követeltél s feleltél.” Maga az idő is folyik. Nemcsak az évszakok változnak. „Ősz van. Tél van.” A percek is hallatszanak, össze­állnak napokká és: „Hétfő van, Sára napja, Holnap Fábián, holnap­után ...” Koczo Ildikó Ütött az égi óra, kiterítenek a hóra, kiterítenek avarra út se erre, se arra. Lettél, mi voltál, semmi. Próbáld ezt jól számba venni Dolgoztál, ettél, szerettél követeltél s feleltél. Mint ki gödröt ás, gyökeret hajugál, kiköp, belefeledkezik a csöndbe mélyítem hétköznapok árkát. Otthonom ez a tévedés, munkámból faragott feszes izmaim köré mélyülő falak. Lapát surrog. Elemek Ősz van. Tél van. Fagy is jár. Ablakod szél csapdossa, száll ajkad bontott pántlikája örök huzatba mártva. Odalenn talán könnyebb, ha csak sár tolul fölötted. Ha egy világ nyomja vállad, újabb bántok se báninak. csikorgó testvérharcában én, aki győzöm vagyok-e győztes? Fáradtság? Csak végignyújtózom olykor a sárban csip-csup csaták sebeit nyalogatva. Felpuhítom a széleket s belefúrom magam, mint az állat rögök közé. Aki megjött, az elmegy. Kitől remélhet kegyelmet ? Felfeslik testednek férce Voltál? Pusztulj el érte! Kubik Bolognai rajzok a Szépművészeti Múzeumban Az olasz rajzművészetben új fejezetet nyitottak a 16. század végén a bolognai művészek — de sajnos a bolognai múzeu­moknak mégsincs rajzgyűjteményük. Van viszont 150 lapja a bolognai iskola művé­szeinek 17—-18. századi rajzaiból a mi Szépművészeti Múzeumunknak. Ezek a rajzok jórészt olyan, ma is meglevő fres­kókhoz, festményekhez kapcsolódnak, amelyek az olasz város gyűjteményeit, templomait, palotáit díszítik, vagy Európa másapn4z,eumain|k kincse.L.ri.„„. .... „ Ezért kísérte kitüntető, figyelem a Szép­művészeti Múzeum kiállítását előbbi,Bo­lognában, majd Stuttgartban. S ezért tá­mogatta a tudományos igényű katalógus kiadását az olasz fél. Érthető, hogy itthon is esemény a Bolognai művészek rajzai cí­mű kiállítás. A szeptember 30-áig látható válogatás 78 művet tartalmaz. Részlettanulmányo­kat, kompozícióvázlatokat, életképeket, bibliai jeleneteket, tájképeket, építészeti, iparművészeti és díszletterveket, amelyek önálló műként is reprezentálják a korszak észak-itáliai művészetét. Számos új meghatározást eredménye­zett a kiállítást megelőző több éves kutató­munka. A híres, régi egyetemi város aló. század folyamán Itália fontos művészeti centruma volt. Míg pz évszázad közepén a bolognai művészek főleg a toszkán és a római mani­erizmushoz igazodtak, ez az arisztokrati­• D. Calvaert: Királyok imádása. kus, intellektuális, stilizált formavilágú művészet a század vége felé kezdte elveszí­teni vonzerejét. Fokozatosan megerősöd­tek azok a tendenciák, amelyek a termé­szetmegfigyelés felhasználásával és a rene­szánsz eszmék felelevenítésével egy új művészi eszménykép kialakítására irá­nyultak, melyben fokozott hangsúlyt ka­pott a műalkotás érthetősége, egyszerű, valószerű, sőt meggyőző, megindító ábrá­zolásmódja— magyarázza Czére Andrea, a kiállítás rendezője. — A bolognai művé­szek Felső- és Közép-Itália különböző he­lyi áramlatainak tanulságait ötvözve és természettanulmányaikkal szembesítve új stílust alakítottak ki, s ennek Rómába plántálásával a 17. századi itáliai művészet fejlődésének egyik fő irányát határozták meg. Annibale, Ludovico és Agostino Car­racci voltak az'új 'STÜifS megteremtői; ők 1582-ben művészeti akadémiát is alapítot­ták, afffof szSmo?*Bó115fH5i festő“—Pietro Faccini, Guido Reni, Domenichino, Alba- ni is tanult. Hogy a 17. század legsokoldalúbb bo­lognai művésze Guercino (Giovanni Fran- ceso Barbieri) volt, azt vallásos, allegori­kus élet- és tájképei, toll- és krétarajzai tanúsítják. Az ő stílusát követték a 18. századi bolognai tájrajzolók, Francesco Bosio, Carlo Gennari. A rajzművészetnek az építészethez kötő­dő ágában a díszletművészetben a bolo­gnai Galli Bibiena család hatása egész Eu­rópára kiteijedt. Őket hívták a fejedelmi udvari színházakba és operákba, hogy díszleteket készítsenek az előadásokhoz. E díszletekhez készült részletgazdag raj­zokból is felvonultat néhányat a kiállítás. (kádár) HÁROMSZÁZ ESZTENDEJE SZÜLETETT Mikes Kelemen Mikes Kelemen valószínűleg azok közé az első magyar írók közé tartozik, akik hazájuktól távol, idegenben alkották a ma­gyar irodalom gyöngyszemei között számon tartott művei­ket. A Mikes család székely ere­detű; 1693-ben bárói, majd há­rom évvel később grófi rangot kapott. Ősi birtokaik Pápol- con, Zágonban és Zabolán fe­küdtek. A család tagjai Erdély­ben fontos szerepet játszottak az évszázadok folyamán, s nem Mikes Kelemen volt a család egyetlen bujdosó tagja. Atyja, Mikes Pál Thököly Imrének volt lelkes párthíve és hadvezé­re, akit a moldvai vajda elfo­gott, majd kiadott a császáriak­nak. A császáriak generálisa, állí­tólag, Veterani tábornok pedig szörnyű kínzások közepette ki­végeztette. Mikes Kelemen kereken há­romszáz esztendővel ezelőtt, 1690 augusztusában született Zágonban, az akkori Három­szék vármegyében. (Születésé­nek napját nem tudjuk ponto­san.) Egészen fiatalon II. Rá­kóczi Ferenc udvarába került apródnak s ettől az időtől soha el nem hagyta rajongva szere­tett fejedelmét. Ő volt Rákóczi leghívebb belső embere, végeze­tül főkamarása. Urát a szatmá­ri békekötés után elkísérte Len­gyelországba, onnan 1713-ban Franciaországba, ahol megis­merkedett a francia irodalom­mal és kultúrával. A „Bujdosó Fejedelem” innen is tovább vándorolt, vele Mikes is. 1717. október 10-étől közel fél évszá­zadot töltött Mikes Kelemen Törökországban. Eleinte a Boszporusz partján laktak, kö­zel Konstantinápolyhoz, majd 1720-tól a Márvány-tenger partján,' Rodostóban. Egyhangúan teltek a napok, hetek, évek ott Rodostóban. S mialatt a fejedelem újabbnál újabb terveket szőtt a visszaté­résre, a józan Mikes lassanként beletörődött a megváltoztatha- tatlanba. Csendes életét csak ritkán kavarta föl nagyobb ese­mény, mint például szerelme Kőszeghy Zsuzsanna iránt, aki azonban a megözvegyült Ber­csényi Miklós grófhoz ment fe­leségül. Még két esemény zaklatta fel igazán. Az egyik II. Rákóczi Ferenc 1735-ben bekövetkezett halála, majd az az expedíció, amikor a török a magyar koló­niát Rákóczi József vezérlete alatt 1738-ban lóra ültette s Er­dély szélére rendelte, hogy ve­lük az uralkodót megfélemlítse., Ekkor írta egyik levelében, hogy „elhiheted néném, micso­da sóhajtásokat bocsátottam, midőn édes hazám havasai mel­lett mentem el, örömest bemen­tem volna Zágonba, de az Ur befedte előttem az oda vivő utat.” Múltak az évek, sorra kidől­tek mellőle bujdosótársai, mindjobban magára maradt. 1758-ban ő lett a kis magyar csoport feje. Hívő lelke a vallás­ban és az írásban keresett vi­gaszt. 1761. október 2-án az­után ő is elment fejedelme után. Bár számtalan vallásos és valláserkölcsi művet fordított franciából, de nevét halhatat­lanná az a 207 darabból álló fiktív levél tette, amelyeket 1717 és 1758 között írt egy állí­tólag Konstantinápolyban élő nénjéhez, P. E. grófnéhoz. Eze­ket a leveleket Mikes sohasem küldte el, a levélalak csak mű­forma, a franciáktól tanult iro­dalmi műfaj, amelyet ő hasz­nált először irodalmunkban. Ezeket a leveleket először Kul- tsár István adta ki 1794-ben. írásaiban a bujdosóélet re­ménytelenségét arany humor­ban oldotta fel. ízlése Francia- országban csiszolódott, látás­módját a bujdosás érlelte. Nyel­ve a székely köznép mindenna­pi beszéde, a zsoltárok, a biblia, a katonaénekek nyelve. Ezek az írások, a kiadásakor adott cím­mel „Törökországi levelek”, a magyar irodalom remekei közé sorolnak. Egyébként az eredeti kéziratokat csak a véletlen mentette meg, illetve Rákóczi­nak egy Horvát nevű szolgája. Tőle kerültek a levelek Bécsbe, a magyar újság szerkesztőihez, azoktól pedig Kultsár István­hoz. Végezetül álljon itt néhány sor a nagy székely, báró Orbán Balázs tollából, aki így méltatta Mikes Kelement: „Es ne lenne- e szent és tisztelt emléke annak, ki 40 évi keserves száműzetés­ben is megőrző mindvégig hon­szerelmét, ki karddal és tollal szolgált hazájának, ki e nagy napok Homerja volt, ki török- országi levelei által nemzeti iro­dalmunknak egy oly ritka gyöngyét adta, mely — miként Toldi mondja — korának csú­csán állott... És ma a haza, melyért annyit szenvedett, melynek oly nagy szolgálatokat tett, még azt sem tudja, hogy hol nyúgosznak e szent vértanú hamvai. De azért neved nincsen elfeledve, az tündöklőén ragyog a történet lapjain s az utókor fia lelkesül neved emlitésénél...” dr. Csonkaréti Károly KENDE SÁNDOR: A pereces néni A sötét szemüveges fiatalember olyan gondterhelten toporog előtte, mintha öt percen belül, de legkésőbb az előadás megkezdéséig föltétlenül el kellene döntenie, hogy gubancos haját lenyíratja-e holnap, avagy célsze­rűbb, ha tovább zsirosodik. Szóval, nem a legderűsebb látvány, de azért megszó­lítja. Mertfinnyáskodnia semmiképp se szabad, a szép- lelkűség nem'kifizetődő, előítéletekből nem lehet megél­ni: neki igenis előzékenynek kell lennie mindenkivel, így kívánja az üzlet. •— Frissek a perecek ... Ez a kivételes teremtmény azonban meg se rebben a szépen kínáló, alázatos szóra. Csak egy hosszú perc múltán fordul sarkon; de akkor már mindkét könyökét használva furakszik ellenkező irányba, a büféhez. Lehajt valamiféle féldécit. S visszafelé már óvatosab­ban billeg. A zsúfolt színházi hallban igazán jóízűen legföljebb álldogálni lehet, s nem érdemes mást nézni, csak a mennyezetet. — Frissek a perecek ... A fiatalember félszegen mozdul, bizonytalanul, hátha nem is neki szóltak. A néni viszont pontosan erre a pillanatra várt, a magasabb és mélyebb lélektani tapasztalatok szerint most kell támadásba lendülnie. — Frissek, kedveském, nézze csak ... Éppen előbb vett belőle a művész úr is... Nyert. A fiú végre közelebb lép, és kér egyet. Szívesen adja. Mosolyog. Amikor mosolyog, nem is annyira öreg, a fogai még épek. Ilyen mosolyogva, rejtelmesen hunyorogva súgja az őszes úrnak is, aki pedig olyan merev vállal lépdel előtte, mintha kitüntetés lógna a nyakában. — Frissek a pereceim ... Egy kis gyanakvás, az udvariasság határain belül: — Biztos? — fésülgeti az úr a körme hegyével a bajszát, töprengve. — Oóóó... Hiszen a művész úr is kért az előbb! Most vittem jól hozzá kettőt az öltözőjébe... Hiába minden, a sokat sejtető, ravaszkás pislogások se segítenek: erősen akadozik az üzlet. Még elsőt se csöngettek.- Frissek a pereceim ... Drága hölgyek! Drága urak! Ni! Ez a hirtelen szőkeség milyen finnyásan nyúlkál itt! Mintha bizony rövidlátó volna. Ejnye. Mire való az efféle fitymálás?! Volt az ő haja is ilyen szőke, és leg­alább ennyire göndör! Es az alakja, no lám, hát igen ... szépen takarja a nyakát a kis bestia, igen, így mintha örökké nyújtózna. Nagy vicc! Könnyű ezt ma ellesni a filmekről... Szép, hiába, el kell ismerni. A válla, a dereka rándulása ... Jaj, csak hát a csípővel, Jézusom, nem így kell ám ilyenkor! Nem, ezt ő nem így próbálta hajdanán, soha nem így; ejnye, ennek a gyönyörűségnek ezt még tanulnia kell!... Hogy összekap a tekintetük! Talán túl sokáig nézte! — Frissek, aranyoskám ... — Melyik a ropogós? Istenem, milyen csacsi kérdés! — A művész úrnak is vittem az előbb — súgja oda a csinoskának bizalmasan, majdnem cinkosan, és biztos a hatásban. — Jé ... Tényleg? ' A néni majdnem megsértődik: — Ha én mondom! —IA néni neki? Haláli! — Miért? Mi abban a— idegenkedve forgatja szájá­ban a szót — haláli? — Izgi lehet; nem? H Izgi\ . — A művész úrnak, perecet?! — kuncog a kis cserfes tündér csiklandóson, szinte hunyorog, mintha tán utá­nozná a nénit. — Ilyen perecet? — Nagyon is szereti! — Éppen a perecet? Jaj nekem! Vitathatatlan, jópofa ez a taknyos! — gondolja 5, dehogyis haragszik. Csak a huzat ne volna ilyen éles itt, a fal mellett. Máshová azonban nem engedik a kis asztalkát, a pere- cekkel. Egyszerre csönd. Szinte varázsütésre. Az egész hall egyszerre fordul arra. Melege van. Majd ismét léghuzat csapja meg hátul­ról. Egyetlen pillanat. Mindenki áll, szendviccsel, feke- téscsészével, pereccel a kezében. Ez a lány is. Mintha valaki itt felejtette volna. — Tériké, adjon nekem kettőt. S a tálcához koppon egy pecsétgyűrű feje. — A művész úr! O, istenem! Még kabátban, fehér selyemsállal. — Frissek, ugye? — Istenem, művész úr... — reszket a hangja, s az arca-egyre fehérebb. — Miért nem tetszett kiküldeni értük valakit? Hiszen bevittem volna én szívesen! — emeli tekintetét a színészre, és lassul, nehezedik a sza­va : —j Hiszen én mindig ... Elharapja a szó végét, pedig a vásárló előtt nem sülhet föl. Ez a szőke démonjelölt se veszi le róla a szemét, azt a hunyorgó, gonoszkodó, szép szemét; el kell hát ismételnie„ szorongva bár, mégis: — Hiszen én mindig ... mindig beviszem, ha ... A művész úrnak mindig ... A barna arcú férfi szórakozottan bontja a sálát, illatos homloka csillog. A szeme bogara, igen az az. amiért még senki se veszi észre a szája körül évek óta lassan egymásra toluló, csöndes gyűrődéseket. — Mindig? — Hiszen ... Lassul, majd megáll a gyűrűs ujj, nem bontja tovább a fehér sálat. — Nem hoz maga már be nekem perecet, Tériké, soha... Jaj! Ezt bár ne mondta volna! Pedig egy kicsit még igazán elnézné itt. A fehér sálat. Azt a gyűrűt. A szőke tini, itt, mellettük jóízűen kuncog magában, hogy íme, milyen könnyű hazugságon kapni valakit; azért adott isten két komplett fület az embernek! Helyes, csak kuncogjon, jól teszi. Néhány évig még szép ... Szerencsére azonban ő is hallgat, tisztességből, cinkosan, s talán szurkol is neki titokban, mint az egész közönség. — Kettőt tetszik? . — Mint mindig, Tériké... — Igen, mint mindig ... Lassú melegség járja át egész testét. Már-már azt hitte, hazugságon kapják; de lám, a művész úr figyel­mes, még mindig a régi gavallér, és gálánsán alájátssza: — Kettőt, persze — ismétli. -— Mint mindig... Most hát győzedelmesen fordulhat már vissza, hogy a gyönyörű szőkeség arcába nézzen, szép és hitetlen szemei közé: — Na? Látod, szivem? Csakhogy, jaj, addigra már sehol! ... Úristen, mikor ment el?! Rémülten nyújtogatja a nyakát, a pereces tálca csak- r\em folbillen. Hát akkor semmit se hallott? Semmit? Az egészből még ennyi se maradt?! Tizenhat évből, milyen gyorsan elröppent tizenhat évbő/, tizenhat év és három hónap­ból, ebből az egész vacak életből, ennyi se?!... Elsőt csöngetnek. Most már sietős lesz mindenkinek ; nem kell többé a perec.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents