Petőfi Népe, 1990. augusztus (45. évfolyam, 179-204. szám)
1990-08-24 / 198. szám
1 6 • PETŐFI NÉPE 0 1990. augusztus 24. EMLÉKEK A MÚLTBÓL Ha valaki felfedezésre szánja el magát, különösen, ha kőzetek után kutat, legjobb, ha mindjárt a feldolgozás, hasznosítás módozataira is részletes útmutatást ad. Különben úgy jár, mint a ba- uxit megtalálói, akik évtizedeken keresztül csak „kerülgették” ezt a vöröses színű anyagot, s hosszas próbálkozások után is csak haszontalan ásványnak tekintették. Legalábbis ez derül ki a bauxitbányászat történetét taglaló feljegyzésekből. Egy angol geológus ugyanis már a múlt század elején megtalálta ezt az ismeretlen kőzetet, de Berthicr francia; vegyész csak 1821-ben mutatta ki benne az alumíniumot. Újabb évekre volt szükség abhoz, hogy a por, majd szemcse formájú alumíniumból az akkori francia trónörökös részére egy csörgőt barkácsoljanak, s III. Napóleon császárt — a támogatás reményében — meghagyják abban a hitében, hogy ebből az anyagból az ezüstöt helyettesítő fémet lebet majd előállítani. A bányászat és az alumínium kinyerése azonban a császári szponzorálás ellenére túl drágának bizonyult, ezért a század utolsó évtizedéig kellett várni a Bayer-féle eljárás megszületésére, majd alkalmazására, hogy az alumínium elindulhasson cikcakkos, mégis világhódító útjára. A vagyon a földben van Sokáig a bauxitbányászatot nem is tekintették « igazán bányászkodásnak, napjainkra viszont* — a környezetet tartósan befolyásoló hatása miatt- támadások kereszttüzébe került. Talán ezért is tanulságos végigsétálni azon a tapolcai gyűjteményen, amelyet 1981-ben nyitottak meg a századelő ótá itt folytatott bányászkodás történetének, tárgyi emlékeinek bemutatására. A Magyar Alumíniumipari Múzeum állandó kiállításaként nyilvántartott gyűjteményen Fazekas Jánosné kalauzol végig, miközben nem győzi hangsúlyozni, hogy a birtokukban levő múzeumi Gyűjtemény a bauxi\ anyagoknak csak egy töredékét képesek a négy teremben bemutatni. Ezért is nem a történetiséget választották rendező elvül, hanem a temati- kusságot. A látogatók számára talán az első terem jelenti az igazi látványosságot, ahol a Föld számtalan országából származó bauxitminták sorakoznak, közöttük a jugoszláviai lelőhelyről idekerült — kisebb ágyúgolyónak is beillő — gömbbauxit. Akár tankönyvet is lehet Írni a több száz darabos kőzettani gyűjteményről, amely egy másik tárlóban látható, pedig mint megtudjuk, az itt bányászott bauxit kísérőkőzete elsősorban a dolomit. Ma már az is ismert az alumíniumról, hogy a földkéregnek mintegy 7,5 százalékát alkotja, s a 250 alumíniumtartalmú ásvány közül Magyarország éppen bauxitban a leggazdagabb. A Bakony-hegy- ség pedig valóságos bau- xitvagyont rejteget. A víz támad, de iható A természet nem adja ingyen kincseit. Tudományt, embert, technikát próbára tevő meglepetésekkel küzd a bányászkodás ellen, s a mélyművelé- ses bauxitbányászatnál egyik leghatásosabb ««fegyverét”,, a vizet veti be. Ezért is szánták a második • termet a - vízvédelemnek. Hatalmas grafikonon követhetjük nyomon a bauxitkitermelés egyre növekvő mennyiségeit együtt a kényszerűségből felszínre hozott víztömeggel. A tudományosnak szánt, többször elmérgesedő vitába való bekapcsolódás nélkül csak a tényeket idézzük: a vízszintsüllyesztés leállítása előtt 250-300 méter mélyre fúrt aknákból 40 szivattyú mintegy 240 köbméter kristálytiszta ivóvizet emelt ki percenként. Ez azt is jelentette, hogy például csak a nyi- rádi ivóvízbázisról évi 25 I millió köbméter ivóvíz került a községeket, városokat összekötő vezeték- rendszerbe. A számítógépes vízemelő rendszer, a nagyteljesítményű búvárszivattyúk bemutatása ptán a harmadik terem az 1938-ban elkezdett „nagyüzemi” bányászkodástól napjainkig tartó műszaki fejlődés szemléletes ismertetésére vállalkozik. A fejtés, a rakodás, a szállítás gépei munka- holy-hü maketteken jelennek meg, így képet kaphatunk a biztosító szerkezetek változásairól, a súlyos acéltámoktól a ma alkalmazott, köny- nyebb alumíniumötvözetből készült egyedi hidraulikus tárnokig. A hagyományok tovább élnek A bauxitbányászat történetének dokumentumait, a bányászéletforma változásait a negyedik szobában tanulmányozhatjuk. Az iratanyagok egy része a Központi Bányászati Múzeumtól, a Bakonyi Bauxitbánya Vállalattól, igen sok magángyűjtőtől származik, de a kéziszerszámokban, világítóeszközökben, díszes bányászegyenruhában több egykori, ma nyugdíjas bauxitbányász ismerheti fel munkaeszközét, személyes holmiját. A gyűjtemény kijárati folyosója a bányászszolidaritást, a bányászhagyományokat eleveníti fel, hiszen végül is a bauxito- sok is elismert tagjaivá váltak az emberi történelem egyik legősibb tevékenységét végzők szakmai közösségének. így joggal tervezik, hogy ők is felelevenítik azokat a bányászhagyományokat, amelyeket elődeik Szent Borbála, a bányászok és a tüzérek védőszentje tiszteletére alakítottak ki. Juhász Ferenc A gazdag kőzetgyűjtemény egy részlete. • Kamra-pillérfejtés, mérethű makettek T oxikománia — Micsoda ricsajt tudnak csapni ezek a taknyos csókák — háborgott a feleségem cseresznyeérés idején, s amikor már végleg türelmét vesztette, nem resteilte sa- játkezűleg megdobálni a csúf hangú madarakat, hogy mielőbb elriassza őket a ház környékéről. Persze a csókákat ez mit sem zavarta. Úgy reagáltak, hogy még nagyqbb lármával csaptak le az egyszál cseresznyefára, ésfolytatták a csemegézést az érett gyümölcsökből. Nem a termést sajnáltuk tőlük, hiszen a ház lakóit majdhogynem hidegen hagyta a cseresznyefa. Legfeljebb a gyerekeknek jelentett szenzációt, amikor az érés felé közeledő piros gyümölcsökbe belekóstolhattak. De mondom, csak addig, mert ebben a városi kőrengetegben — megmagyarázhatatlanul —jóformán senki sem törődött az udvar sarkában árválkodó fácskával. Jobban esett a piacon beszerezni a szükségletet. Lehet, az a néma közmegegyezés is belejátszott a dologba, hogy hagyjuk a fenébe a cseresznyefa-ügyet, hisz' azt se tudjuk ki a tulajdonos — lévén a „birtok" egy társasház, aminek a portájával együtt valamikor „örökség" gyanánt esett a fa... így aztán csupán a csókák ürügyén került az érdeklődés homlokterébe. Legutóbb azonban különös jelenségre figyeltünk fel. Rég elmúlt a cseresznyeszezon, a dinnyének is befellegzett, sőt az őszibaracknak is — azonban a repedt fazék hangon fecsegő csókák ismét csapatostul megjelentek. S mivel a szomszédos evangélikus templom tornyán levő ablaknyílásokat, párkányokat, ki- és beszögelléseket lepték el, arra magyaráztuk, hogy valami, nekünk érthetetlen vonzalom él bennük az efféle „magaslatok" iránt, ezért költöznek ide, télvíz idejére. Emlékeztünk rá, hogy például Gorkij novelláiban is visszatérő motívum a templomtorony — zajos csókacsapatokkal. Aztán beköszöntek az első hideg napok, s velük együtt a csókák elképesztő produkciói. Elmondhatjuk, hogy a jó pap holtig tanul, mert csakugyan a papiak „hívta fel a figyelmünket" afféle „csodálatos” fordulatra. A ház egyik kéményén, pont azon, amelyik annyira füstölt, hogy szinte kojtolt belőle a sűrű, piszkosfekete gomoly- gás, egyszeresük megjelent egy csóka. Majd pár pillanat múlva odaröppent egy másik is. Még egy harmadik, utána a negyedik, ötödik ... Szemmel láthatóan nagy élvezettel elkezdtek tipegni, majdhogynem csárdást járni a nézésre is fojtogató füstcsóvában. Szinte számolta az ember, mikor kapják el úgy a ritmust, hogy pontosan kijöjjön belőle a „kettőt jobbra, kettőt balra”. Megbűvölve bámultuk a csókákat, sőt nemsokára társunk is került az öreg Jékely személyében, aki mint egykor „vizsgázott", de most már nyolcvan közeli .fogász", mindenütt ott terem, ahol nézni való van. Éppen az önkéntelen megjegyzés jött a számra: — Nézzék már, bolondok azok a madarak?! Öngyilkosok akarnak lenni? — amikor nagy lelkesen közbevágott Jékely bácsi. —j No nem. Ha a csóka nem is éppen az intelligens madarak közé tartozik, annyira azért észnél van, hogy ne szippantson olyan sokat a füstből, amennyivel elpusztítaná magát. Egyszerűen arról van szó, hogy élvezi a bódulatot... Ez valójában toxikománia. Mert nemcsak az emberekben, hanem egyes állatokban is él a mérgek, különösen a kábítószerek iránti vágy. Ezt követően valósággal ihletett állapotba esett öreg lakótársunk, és nagy hévvel sorolta a lexikális bizonyítékokat az állatok toxikomániájának igazolására. A madaraknál maradva mindjárt egy Franciaországban termett szólásmondást említett. „Részeg, mint a rigó" —- jellemzik finoman a kapatos embert. Megfigyelték tudniillik, hogy szüretkor a szőlő kisajtolt, erjedt magjaira előszeretettel csapnak le a rigók... Ausztrália egyes tájain jót mulatnak illuminált állapotba esett papagájokon, amelyek úgy beszívnak a hódító nektárból, hogy elalszanak és nemegyszer le is esnek a fáról. Órákba telik, mire magukhoz térnek, és zákányos fővel próbálnak visszaemlékezni, hol is hagyták abba. Ugyancsak ausztrál pintyek szokása, hogy irtóztató mód szeretnek elnyújtózkodni büdös füstfelhőben. Úgyannyira, hogy az élvezetbe beleszédülve komikus taglejtések kíséretében valóságos pantomimjeleneteket játszanak el... Egyébként nemcsak a csókák, hanem a seregélyek is szívesen tottyannak le füstölgő kémények tetejére, kiadós szipuzásra. Ha már ennyire megnyíltak a vén Jékely emlékezet- zsilipei, nem állt meg a szárnyasok toxikológiai szenvedélyénél. Maga hivatkozott a Petőfi Népében is megénekelt dőre vaddisznóra, amely a cefreillat nyomán tévedt a téesz udvarára. Meg sem állt a színig, ahol földre rakott edényekben erjedt a pálinkának való. Elég az hozzá, hogy a mi vadkanunk úgy beszívott a szeszből, hogy már csak imbolygóit, szeme keresztben állt, amikor a vadász rásütötte puskáját. No de legalább boldog állapotban múlt ki a könnyelmű pára. Erről meg egy olasz sajtóbizonyíték jutott tudálékos Jékely szomszédunk eszébe. Emlékeztetett a Castel Ri- gone nevű falucskában megtörtént esetre. Úgy elkapta bősz marhánkat a düh, hogy szétrombolt egy kunyhót. A parasztok hiába próbálták elcsalogatni dühöngése színhelyéről, nem használt a szép szó. Mígnem valaki rálelt a hatásos hadicselre. Pár liter jó bort hordtak össze a megvadult tehénnek, amitől végül is tökéletesen berúgott a jószág. Mit bánta már, hogy a tűzoltók daruval szállították vissza a legelőre. Summa summarum, láthatjuk, hogy az állatok sem angyalok, ha szeszről, kábítószerről, narkotikumról van szó... Sose felejtem el: pár éve láttam a tévében egy őserdei ismeretterjesztő filmet. Abban is ilyesmiről volt szó. Hogy különböző őserdei gyümölcsök érésekor afféle szüreti hangulat lesz úrrá esetlen nagyvadakon éppúgy, mint kényes madarakon. Összegyűlnek a „kábítószeres” füvek és fák környezetében, s nem mozdulnak onnét addig, amíg a sárga földig lé nem dorbézolták magukat. Akkor is csak azért, mert kifogytak a jóból, s mit volt mit tenni: jártányi erőre kapva elindultak „hazafelé". Csuda muris látvány volt, ahogy ormótlan óriásvadak, meg hosszú lábú, vagy döcögő madarak útrakeltek. Dülöngéltek, kóvályogtak, botladoztak, el is estek, keresztbe akadt a lábuk. S cselekedték mindezt olyan „oldoltan, felszabadult- sággal", mint akik minden gondjuktól mentesülték. Orcáik — ha lehet így mondani — levetkőztek magukról minden vadságot, kegyetlen, félelmetes vonást. Merem állítani, még „mosolyogni” is képesek voltak. Olyan, de olyan emberiül viselkedtek! Ezért is számíthatunk rá, hogy hosszú, kíméletlen harcra, háborúra lesz kilátás, amíg az embervilágban valamennyire is lecsillapodik a kábítószeres maffiák elleni küzdelem ... Hja, a szenvedélyek rabságából sokan nem képesek már kitörni. Nem számít, ha életük megy is rá. A PENZvilág keselyűi ezt túlontúl jól tudják ... Tóth István
