Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-12 / 162. szám

1990. július 12. • PETŐFI NÉPE • 5 Barátságról\' szerepekrőlfestészetről Beszélgetés Sass SyÍviával VÉLEMÉNYÜNK SZERINT A szovjet kapcsolat Még tíz perce sem vagyok itt, már másodszor szólal meg a te­lefon ... — Egy kőszegi kislány telefo­nált — tér vissza a másik szobá­ból Sass Sylvia —, egyik kis rajongóm. Rendszeres időkö­zönként felhív, megkérdezi, jól vagyok-e, születésnapon, név­napon, sőt anyák napján felkö­szönt ... Amolyan pótédesany­jának tekint, mióta egy kőszegi szereplésemen odajött hozzám, s összebarátkoztunk. — Sok ilyen rajongója van ? — Akad néhány. Főként gimnazista korú lányok. Egy­szer levelet kaptam egy ismeret­len lánytól, aki megkérdezte, mi kell ahhoz, hogy operaénekes legyen valakiből. Megírtam, amit gondoltam. Aztán addig- addig leveleztünk, míg felvették a Zeneakadémiára, de végül is a zeneszerzés tanszakra. Nem­rég üzenetet kaptam tőle: elvé­gezte a főiskolát, a rádióhoz ke­rült, és most arra kér: a rádió­ban felvételre kerülő első szer­zeményeinek, néhány dalnak vállaljam az eléneklését.. Pócs Katalin a neve. Akadnak fiúra­jongók is, de ők szemérmeseb­bek, bátortalanabbak. — Jövőre lesz húsz esztendeje, hogy elindult az operaénekesi pályán. Ön egyike azoknak, akik kiemelkedő karriert futottak be, sokat énekelt itthon is, külföldön is, számos állami kitüntetést ka­pott. Most mintha mégis eltűnt volna az operaéletből. — Utoljára a Salome címsze­repét énekeltem az Operaház­ban az 1989-es, áprilisi felújítás premierjén, és utána még to­vábbi hat előadáson. Ha a szín­ház olyan szerepet kínál nekem, ami egyezik a vágyaimmal és elképzeléseimmel, természete­sen szívesen vállalom ezután is. Külföldön egyébként mostaná­ban is több-kevesebb rendsze­rességgel fellépek. Nemrég Los Angelesben énekeltem egy nemzetközi jótékonysági gála­esten, amelyet az AIDS elleni kutatás javára rendeztek. De ugyancsak a közelmúltban ven­dégszerepeltem a Monte-Car­lo-i színházban is, ahol egyik legkedvesebb szerepemet, Cilea operájának hősnőjét, Adriana Lecouvreur-t alakítottam. — Úgy sejtem, Ön kissé visz- szahúzódó ember. Vannak sérel­mei?- Nincsenek. Nem tolak­szom szerepekért, s amíg magas színvonalú társulatokban éne­kelhetek, addig többre nem is vágyom. Számomra nagyon fontos, hogy egy-egy szerepre a tökéletes felkészülés lehetősége biztosítva legyen. Például a kel­lő számú zenekari próba. Ezen­kívül jó légkörű, egymást segitő művészi közösségre vágyom a munka során, mert csak ilyen­ben születhet jó produkció. Ezért maradt oly emlékezetes számomra egy kőszegi előadás, amikor ott először volt szabad­téri színház, s ahol először éne­keltem egy estén Santuzzát és Neddát a Parasztbecsületben, illetve a Bajazzókban. Öröm volt együtt dolgozni olyan kol­légákkal, mint Sólyom-Nagy Sándor, B. Nagy János vagy Sándor János karmester. És oly jól esett, hogy akkor, 1988-ban szinte az egész város szeretettel vett körül minket. — Úgy tudom, festményeiből is volt kiállítás Kőszegen.- Igen, és Szombathelyen. De láthatták a képeimet Baján, Szekszárdon s több vidéki vá­rosban. — Milyen szerepet tölt be az életében a festés? —1 Vagy másfél évtizede kezdtem, egy hamburgi vendég- szereplés idején, mikor előadás után nagyon egyedül marad­tam a szállodai szobában. Ak­kor festéket, vásznat, ecseteket vásároltam, s nekiláttam ... Aztán nem tudtam abbahagy­ni. Valójában régóta vágytam festeni, de soha nem volt rá időm. Akkor meg észrevettem, mennyire megnyugtat, sőt ki­egészíti operaénekesi munká­mat. Mert többnyire a szerepe­imhez kötődnek a képeim. Azt próbálom megfesteni, amit az általam formált nőalakok mö­gött érzek, ami nincs benne a zenében, amit színésznőként sem tudok a színpadon kifejez­ni, s ami ezért belémszorul. Tu­dom, hogy nem vagyok festő, s hogy ebben a művészeti ágban is ugyanolyan felkészülésre van szükség, mint az énekművészet­ben. De azt hiszem, több ez szá­momra, mint hobbi. Sajnos, nincs megfelelő helyiségem, műtermem. De mindenképp folytatni akarom, mint ahogy egyébként is többet szeretnék most már törődni magammal. Két évtized ugyan még nem olyan nagy idő az operaénekesi pályán, de a korábbi, nagyon zsúfolt életet, a sok utazást, a gyakori fellépést, ami mellett az embernek szinte semmi magán­élete nincs, már nem szívesen vállalnám. Szomory György Napjainkban divatos figyelmen kí­vül hagyni, vagy legalábbis leértékelni azt a szerepet, amit hazánk a Szovjet­unió felé kiépülő nemzetközi gazdasági kapcsolatokban játszhat. Erre most nem figyel senki, pedig — nem kell hozzá jóstehetség — két év múlva min­denki erről ,fog beszélni. A következő években be fog bizonyosodni, hogy számunkra még hosszú ideig a szovjet energiaimport lesz a leggazdaságosabb forrás. Ez jutott eszembe, amikor egy ame­rikai gazdasági hetilapban láttám a szovjet vegyes vállalatok partnerorszá­gok szerinti megoszlását. Tízmillió la­kosra vetítve magasan a finnek és az osztrákok vezetnek. E két ország tíz­milliónyi lakosságával a vegyes vállala­tok negyedét képviseli, többet, mint az Egyesült Államok, Anglia és Kanada együttvéve, többet, mint az NSZK. Ezek az országok gazdasági erejükhöz képest tízszeresnél nagyobb aranyban vannak képviselve a többi fejlett tőkés ország átlagához viszonyítva. Ha pedig azt nézzük, hogy mely vállalatok mű­ködnek ténylegesen, akkor a finnek ab­szolút értékben is megelőznek minden nagy tőkés országot, az osztrákok pe­dig az NSZK után a harmadikak a sorban. Ezek a számok arra is figyelmeztet­nek, hogy a szovjet piacra leginkább azok az országok tudnak behatolni, amelyek közelebbről ismerhetik az ot­tani viszonyokat. Márpedig nekünk rendelkezésünkre állt negyven eszten­dő, hogy gyűjtsük a tapasztalatokat. Ezeket a tapasztalatainkat kellene ki­használni. Részben úgy, hogy mi szer­vezünk közös vállalatokat, azzal a cél­lal, hogy bevigyük a számunkra már elérhető nyugati technológiákat. A szovjet gazdaság szinte egészében annyira el van maradva a legfejlettebb színvonaltól, hogy annak adaptálása a polgári iparban egyelőre nem is lehet gazdaságos. Azt mi is megtanulhattuk, hogy egy technikailag elavult környe­zetben és főleg elmaradt infrastruktú­rában a legfejlettebb technika vagy egyáltalán nem működik, vagy elvisel­hetetlenül drága és sok gonddal jár. Abból kell tehát kiindulni, hogy egyet­len gazdaságba sem szabad fejlettebb technikát bevezetni, mint aminek a be­fogadására már a körülmények megér­tek. Érvényes lesz ez a már „rendbe- tett” Szovjetunióra is. Azzal is tényként kell számolni, hogy a szovjet félre még sokáig jellemző lesz a fejlett tőkésekkel szembeni bizalmat­lanság. Hasonló feltételek mellett ezért talán sokkal szívesebben fognak üzletet kötni a volt szocialista, mint a régi tő­kés országokkal. Botrányosan kevesen beszélnek nálunk oroszul ahhoz ké­pest, mennyi időt és pénzt pocsékol­tunk a tanításra, de viszonylag mégis sokszor többen, mint a fejlett nyugati országokban. Ki gondolta volna, hogy majd még egyszer arra hivatkozha­tunk, hogy szellemi tőkénk értékes ré­sze az a nyelvtudás, aminek befogadta- tásáért a hatalom olyan sokat áldozta- tott, s ami ellen az ifjúság óriási többsé­ge olyan következetesen tiltakozott. Ha a finnek számára jó üzlet a Szov­jetunióval való kereskedelem, „akkor sokkal inkább az lehet nekünk. Ok már régen beépültek a tőkés világgazdaság­ba, tehát sokszorta inkább kepesek a tő­kés világpiacon keresett termekek gyár-' tására, ok már utolérték a fejletteket, mégis nagyon komolyan veszik a szov­jet exportlehetőségek kihasználását, így aztán a legnagyobb kereskedelmi part­nerünk a Szovjetunió. Ők tudják azt is, amit nálunk még sokan nem, hogy a leg­olcsóbb energia az, amit a keleti nagy szomszédtól vesznek, pedig már húsz éve világpiaci áron vásárolják. Jó lesz tehát ebben a nagy magyar átrendeződésben arra is felkészülnünk, hogy a tőkés világpiac és a Szovjetunió gazdasága között a híd szerepét töltsük be. A kölcsönös előnyök alapján — immár a rés szerint: értelmében. Kopátsy Sándor EZT OLVASTUK Osztrák bankár a magyar vállalatokról A Handelsblatt, az NSZK vezető gazdasági napilapja közli Walter Schustemak, a bécsi Girozentrale első alelnökének nyilatkozatát a magyarországi részvénypiac várha­tó kilátásairól. Bevezetőben Schuster összeha­sonlítja Csehszlovákiát és Magyar- országot a piacgazdálkodás során megtett út szempontjából. Megálla­pítja, hogy Csehszlovákiában eddig csupán ötven vegyes vállalat ala­kult, és a korona konvertibilitására még három-öt évig, a részvénypiac kialakulására pedig kettő-négy évig kell vámi. Magyarországon ugyan az ipar kevésbé fejlett, mint Cseh­szlovákiában, a szolgáltatások azonban — keleti viszonylatban —jónak tekinthetők. A vegyes vál­lalatok száma már több mint ezer, a forint konvertibilitását egy, leg­feljebb két éven belül meg lehet va­lósítani, és megnyílt a tőzsde. A forint-konvertibilitás esélyeit Schuster kedvezőnek látja, mivel a hivatalos árfolyam csupán harminc százalékkal tér el a feketepiacitól, és nincs igazi kettős árfolyam, mint Csehszlovákiában. Schuster négy kategóriába sorol­ja a magyar vállalatokat. A legelső­be azok tartoznak, amelyek részvé­nyeit a legtöbb nemzetközi tőzsdén jegyezni lehet. (Példaként az IBUSZ-t említi). Ezeknek a vállala­toknak erős menedzsmentjük és be­vezetett márkanevük van, dinami­kus gazdasági ágazatban műkőd­nek, vagy sikerült rést találniuk a nemzetközi piacon. Eladásuk nem áll az állam érdekében, mert elég erősek ahhoz, hogy vonzzák a kül­földi befektetők pénzét. A második kategóriába azok a vállalatok tartoznak, amelyeknek ugyan hasonló esélyeik lehetnének, de vezetésük gyönge, az informáci­ós rendszerük fejletlen, termelé­kenységük alacsony, minőségi el­lenőrzésük nem kielégítő. (Schuster szerint erre tipikus példa a Tungs­ram). Itt külföldi menedzser alkal­mazása vagy a vegyes vállalati for­ma hozhat megoldást. Óvakodni kell azonban attól, hogy a külföldi partner az első számú versenytárs legyen. (A Tungsram esetében pél­dául a General Electric távolról sem volt olyan erős a magyar vál­lalat fő piacát képező Európában). A harmadik kategóriába tartozó vállalatok főleg a gépiparban talál­hatók. Jellemzőjük a rendkívül ala­csony termelékenység, az elavult technológia és a majdnem kizárólag keletre vagy a harmadik világba irányuló kivitel. Ráadásul ezek a kevés nyugati kapcsolattal rendel­kező vállalatok a leginkább eladó­sodottak. (Erre az Ikarust említi szemléletes példaként). Schuster szerint az lenne a legjobb megoldás, ha ezeket a vállalatokat nyugati cé­geknek adnák eh A továbbiakban Schuster meg­állapítja, hogy a részvények iránti belföldi kereslet megteremtése még nehezebb feladat, mint az el­ső két kategóriába tartozó válla­latok megtalálása. A Kelet-Euró- pában elsőként megnyílt buda­pesti tőzsdére ugyanis az jellem­ző, hogy a jegyzett értékpapírok tőkeösszege alacsony, egymilliárd dollár alatt van. Világhíres cseh üveg Kiállítás az Iparművészeti Múzeumban A cseh kristály, a barokk csiszolt nátron üveg még a 18. században hódította meg a világot. Olyannyira, hogy még a velencei kristályt is háttérbe szorította. E hagyományokból táplálkozva az 1950-es évektől ismét a világ élvonalában jegyzik a cseh üvegművészetet, amely a legizgalmasabb művészeti ág ma Csehszlovákiá­ban. Ezért is kísérte megkülönböztetett figyelem a csehszlovák üvegművészek bemutatkozását tavaly Pá­rizsban. S ezért esemény, hogy most az Iparművészeti Múzeumban (Budapesten) láthatjuk augusztus 20-áig a Csehszlovák üvegművészet 1945—1989 című kiállí­tást. Száz műalkotás reprezentálja a jelenkori cseh üvegmű­vészet utóbbi fél évszázadának változásait, stilusfordula- tait. Nem egy műtárgy megjárta már a világot, nemzet­közi kiállítások előkelő dijait szerezve meg alkotójának. Amikor a II. világháború után a legismertebb üvegmű­vészeti központokból kitelepítették a német származású mestereket, új szakemberek képzéséről kellett gondos­kodni. Éppen ezért a prágai iparművészeti szakiskola 1945 után főiskolává lépett elő. Az iskola nemzetközi hírnévre tett szert. Egykori hallgatói közül sokak nevét jegyzi a nemzetközi művészvilág. Az ötvenes évek elején a használati üvegek gyártásá­ban jeleskedtek a tervezők. A hagyományos formáktól és díszítésektől Josef Kaplicky tanítványai szabadították meg az üveget, akiket a professzor arra ösztönzött, hogy egyedi tárgyakat, „stúdióüveget” készítsenek. A 60-as, 70-es években az olvasztott üvegplasztikában és a monu­mentális építészeti üvegben hoztak újat a cseh művészek. Munkáikat nemzetközi elismerés kisérte (az 1958-as • Jiri Suhájek: Madár. brüsszeli, az 1970-es osakai expón, 1957-ben és 1960-ban a milánói üvegtriennálén). Új formák, új irányzatok tűntek fel a 80-as évek cseh üvegművészetében. Az expresszionizmus és a posztmo­dernizmus, némi késéssel, a képzőművészet más műfajai­ból az üvegművészetbe is átszármazik. A legifjabb tervezők „antiesztéticizmusa” az anyag tiszteletét írja zászlójukra: „az üveg nézzen ki úgy, mint az üveg”. (kádár) Kiegészítő színek áj a bal szivem — közölte önmagával Zamfiri, a tárcaíró; komoran üldögélt a magas .bárszéken a művészklub büféjében. Este volt már, a helyiséget megtöltötték a kártyázok, a büfés kitöltötte az italo­kat, villanyfényben úszott a klub, félho­mályos tenger. — Már csak a dohány­füst tartja össze ezeket a falakat — mondta egyszer M., az ősz szerkesztő, s elképzelhetőnek is tűnt: ha túl sokáig működik a szagelszívó, megroppan a klubmennyezet, hisz dörögve zu­hannak rá — egyik a másik után — a felső emeletek, majd egy utolsó, végső morajlás, romhalmaz már csak a ház, alatta a betemetett szellemi kiválósá­gok, fölötte porfelhő, rigó szól az esti lombokon ... „Dohányozni tehát kell, sőt érdemes" — gondolta Zamfiri (sohasem gyújtott rá), s ekkor: — Szervusz, miniszter úr! — hallotta valahonnét, visszaterelte ma­gát onnan, ahol időnként hosszas kör­utazásokat tett, s egyre többet tartózko­dott. — Mit iszol meg velem, miniszter úr? — Zamfiri fölnéz: Vertse áll előtte a bárpultra támaszkodva, Vertse Flórián, a festő, kétméteres, csontsovány alak, az év 365 napjából 359-et folyamatos ivással tölt (közben persze őt is isszák valahol), a maradék egy hétben viszont magához tér, szeme fényesedik, pillan­tása keményedik, mozdulatai pontosak, összeszedettek, palettája dús, vászna hófehér — és megfest egy olyan képet, amivel egymás után nyolc díjat nyer, a lóvé, mint a tenger, s Vertse ismét leszáll az esztendős részegség iszonyú mélyé­re...- Üdvözletem, kormányzó úr — mondta Zamfiri halkan —, két kis- fröccsöt, ha lehetne. A régi rómaiak is boros vizet ittak. — Két kisfröccs rendel, és egy méter barack! — süvölti V. — Megmarkolta a poharat, nyugodt kortyokban kiitta a borzalmas barackot. — Boldoggá avat­tak — suttogta. — Boldoggá avattak, s nem késik már soká a szentté avatás ,sem ... De előbb persze —^ tette hozzá elgondolkozva —, de előbb persze meg­halok. — Kormányzó úr, mi van veled? — kérdezte Z., körülöttük kártyázok sak­koztak, sakkozók kártyáztak, léhűtők barátkoztak atomfizikusokkal (utóbbi­ak még örülnek is ennek), a légben po­hár száll, eltűnik a füstben ... — Mi van veled, Flórián? — Velem vannak az égiek. És veled, öcsém ? Fáj a bal szivem. — Zamfiri kiitta a fröccsöt, Vertse komolyan, szomorúan nézett rá, teljesen józan volt. — Az nem helyes — mondta. — Ha az embernek a jobb szíve fáj, mindjárt elviselhetőbb az ügy. A bal szív, az már komoly do­log ... Szabad itt két hely? — kérdezte M. szerkesztőtől, aki pasziánszozott, önmagával sörözött, s a félig színes tévét nézte. (Belgrádi adás ment, „Crtani film"). — Dobar dán — mondta M. moso­lyogva —, aki tudja, tizenkét ciceró ma­gasságban hány petit sor fér el, ideülhet. Foglaljatok helyet, barátaim. Leültek, Vertse fölpattant, s öt perc múlva sörökkel, fröccsökkel, pálinkák­kal tért meg. — Voltam már jobban is, az se tetszett — mondta, s felhajtotta a barackot. — Egy holland műgyűjtő megvette a Kiegészítő színek című ké­pemet. Sárga-kék ... Sopronban volt kiállítva, meglátta, megtetszett neki, el­vitte, s talán még ma is nézi. — Hát horgászni voltál-e már az idén ? — kérdezte a szerkesztő Zamfi- rit. — Ki kellene ugrani a téli kikötő­be ... — Kétszer voltam ... Emberhalász vagyok, mint Romain Rolland. Amelyik hal tényleg kéne, visszaejtem, a többiek ragadnak rám. — Halászember, emberhalász, egyre megy — mondta Vertse, és ettől kezdve rohamosan részegedéit. — Boldoggá avattak, nem késik már soká ama szent­té avatás . . . Vajon engem szentté avatnak-e vala­ha ? — kérdezte magában Zamfiri, s úgy nézte Vertsét, mint egy megfejtendő ke­resztrejtvényt, melyből esetleg utaláso­kat olvashat ki, saját jövőjét illetően. I ■— Menj inkább haza, Flóri — mond­ta a szerkesztő —, menj haza szépen ... — Vertse automatikusan fölállt, úgy ment ki a teremből, mint egy gépember. Zamfiri hosszasan nézett az eltávozott talány után. Másnap reggel... Ragyogott min­den, mosolygott a város, az ég s a föld adta a színét, a Nap pedig a fényét a világnak. Kiegészítő színek, sárga-kék. Zamfiri, aki szokás szerint már hajnal­ban az utcán nézelődött, egy lassan, ké­nyelmesen lépdelő alakra figyelt föl a sietős erpberek közt, egy alakra, aki majdnem lebegett, és földöntúli nyugal­mat árasztott. „Ez Vertse... Felém jön. Csak észre rteivegyen, mert akkor inni kell..." — Vertse egyenesen Zamfirire nézett, de nem látta meg. — Kormányzó úr, jó reggelt! — köszönt rá hangosan Z., Vertse nyugodtan, szemlélődve, sem­mit sem látva ment tovább. „Szent isten ... Ez nem lát semmit. Ez delirál. Ez eszméletlen ... Vertse Flórián ténferegve lépett az úttestre, mint aki csak az időt húzza a sétálgatással. A kanyarban csikorogva fordul be a villamos. Vertse megáll a sínek között, körbenéz, nem lát semmit, rohan felé üvöltve, a villamos!. Vertse kilép a sínek közül, csörögve száguld el mellette az üde színű, sárga halál, távo­lodik, halkul, s a fényes sugárút végén egybeolvad a ragyogó kék éggel... — Most már, igen, a jobb szivem fáj — állapította meg Zamfiri; Vertse köz­ben továbbsétált. — És nem, ez sem jobb, semmivel. „ . „ Farkas Csaba

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents