Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-09 / 159. szám

1990. július 9. • PETŐFI NÉPE • 5

SOKSZOR KESERŰ, BORONGÓS

ELŐTERJESZTÉS A KORMÁNYNAK

„Tenni azt, amihez értek...” Pályakezdés gondokkal

Gubcsi Attila festőművész két éve él Kecskeméten. Harminchat esztendős, de azt mondja magáról, hogy már nem fiatal művész. Nemcsak korát, de munkáit tekintve sem. És valóban nem harsányak, nem derűsek képei, nem szereti az üres formai kísérleteket. Ő is sokszor keserű, bo- rongós.- Félegyházáról kerültem el. Ott, a nagyszüleim tanyáján tanultam meg, hogy kapálás közben milyen forró tud lenni a homok, és milyen jó egyedül lenni pásztorkodás közben, miközben magadénak érezheted az egész határt.

— Ez egy kissé romantikusnak hangzik ...

— Nem az. Ez az én gyerekkorom része...

— Es még mi tartozik hozzá ?

— A tanyasi tanító apánk, a postai tisztviselő anyánk és a tanáraim, akik közül a legnagyobb Terescsényi Endre volt (ma már nyugdíjas), hiszen legalább tízen köszönhetjük neki, hogy a művészetet mint „szakmát” műveljük.

— Ezek szerint jó volt az indításod?

— Igen, de utána még el kellett végeznem a képzőművészeti középiskolát, a főiskolát, hogy biztos szakmai tudást szerezhessek.

— És a főiskola után?

— Először Kaposvárra hívtak, oda mentünk, utáriá Szegedre költöztünk, majd Kecskemétre invitáltak, és ide is nagy reményekkel érkeztünk.

— Miért ez a nagy vándorlás?- Azért, mert már hetvenhét óta arra vágyom, hogy ne garázsban vagy többször elöntött pincében kelljen festenem, hanem legyen egy kis műterem, ahol dolgozhatok. ígéret mindenütt volt. Amikor idejöttünk, eldöntöttem, ha belege- bedek, akkor is építek egy műteremlakást a családnak és nekem. Úgy gondoltam, hogy nem terhelem a várost, én egyedül, saját erőből megcsinálom. Most úgy néz ki, hogy nem megy.

— Miért?

— Azért, mert az infláció nagyobb, mint az én munkabírásom.

— Sokat dolgozol?

— Megszoktam.

— Egyik kollégád azt mondta, hogy bármit festesz, képbe fogalmazott filozófiát, portrét, aktot vagy tájképet, akkor is ott a nyoma, hogy ezt Gubcsi Attila csinálta.

• \ árako/ás

9 Erdélyi cmlck

— Ha ezt egy kolléga mondta, akkor ez dicséret.

— Szokatlan?

— Nem azért mondtam, de itt Kecskeméten egy kicsit légüres térben érzem magam.

— Azt is mondták, hogy nem veszel részt a város képzőművészeti életében...

— Miért? Van ilyen? Ha van, akkor vagy szervezési kérdés, vagy pedig bennem van a hiba, de tényleg nem szeretek nyüzsögni. Ezért nem voltam tagja se a KISZ-nek, se semmilyen politikai szervezetnek. (De ha lehet, ezt ne írd meg, mert ezzel mostanában sokan akarnak szerezni maguknak jó pontokat.) Azt nem lehet tudni, hogy az én passzivitásom volt előbb, vagy pedig azért nem mozgolódom, mert rájöttem, hogy nem hiányzóm senkinek.

— Ezt úgy értsem, hogy nincs kapcsolatod az itt élő művészekkel?- Dehogy! A fiatalabb, velem egyívású kollégákkal nagyon jó a viszonyom .. .

— Akkor mi a baj?

Baj? Semmi. Dolgozni szeretnék, a feltételeket megteremteni. Tenni azt, amihez értek, és ezzel talán másoknak is örömet tudok szerezni... .

Komáromi Attila

Megkezdődött a vakáció. A diákok többségé boldog, ám a végzősök máris újabb gond elé néznek. Sikerül-e — ha nem szándékoznak továbbtanulni — megfelelő munkahelyet találni? — Dr. Rolek Ferenccel, a Munkaügyi Minisztérium helyettes államtitkárával lehetséges sorsukról, jövőjükről beszélgettünk.

— Hány pályakezdővel kell számolni az idén?

— Várhatóan 120-130 ezren lesznek, s közülük mintegy 60 ezerről már eddig is tudni lehetett, hogy nem kell szembenézniük elhelyezkedési problémákkal, hiszen idejében megegyeztek a rájuk számító munkaadókkal — állítja dr. Rolek Ferenc.

— Mi lesz a többi 60-70 ezerrel?- Többségük megtalálja az első munkahelyét, hiszen a korábbi szokás ma is ugyanaz: nemcsak az előre meghirdetett állásokat töltik be pályakezdőkkel. Az viszont — az egészen pontos számadatok ismerete nélkül is — lény, hogy 15-20 ezer fiatal nem tud majd rövid időn belül elképzeléseinek megfelelő munkahelyet találni.

— Bizonyára nem azonos arányban lesznek köztük a különböző végzettségi szintű fiatalok.

— Természetesen a teljesen szakképzetlen munkaerő foglalkoztatása a legégetőbb gondunk. Az egyetemi, főiskolai diplomásokat a frissen bevezetett gyakornoki rendszer például nagyban segítheti.

Központi alapból — csak diplomásoknak!

— Mi ennek a lényege?

— A munkáltató a friss diplomás fiatal felvételéhez a foglalkoztatási alapból igényelhet támogatást. Fél év után a vállalat, intézmény dönt arról, hogy meghosszabbítja-e újabb fél évre a gyakornok munkaviszonyát. Erre az egy év letelte után még egyszer van lehetőség, s persze arra is, hogy a már megismert és bevált fiatalt véglegesen alkalmazzák.

— Ez a rendszer a középfokú végzettségű pályakezdők esetében nem vezethető be?

— Foglalkozunk a gondolattal, de előre kell bocsátanom: országos kiterjesztése nem látszik célszerűnek, legfeljebb helyenként lehet majd róla szó.

— A magyar társadalomnak, sok egyéb mellett, most már a rohamosan növekvő munkanélküliség problémájával is szembe kell néznie. Köztudomású, hogy a minisztérium válságkezelő programot készít. Ebben mire számíthatnak az állástalan pályakezdők?

Mit tartalmaz a válságkezelő program?- A program egyik fő pillére az iskolából kikerültek képzése, átképzése, illetve ennek a megszervezése lesz. Ebben hatalmas feladat hárul a megyei, területi munkaügyi szervekre, hiszen a legjobban helyben látható, hogy milyen képzettségű fiatalok foglalkoztatására van lehetőség. Mindez, persze, megfelelő anyagi hátteret is föltételez, s mert pénzügyi forrásaink tudvalévő- lég szűkösek, alapelvünk, hogy oda jusson a legtöbb pénz, ahol legsúlyosabbak a foglalkozáspolitikai gondok.

— A legalacsonyabb színvonalú munkaerőt, magyarán: a teljesen képzetlen fiatalokat mivel tudják biztatni e területeken?

— Például a közhasznú munka kínálatával.

— Csakhogy ehhez a fogalomhoz nem éppen kellemes képzetek társulnak. Afféle munkaerő-piaci „elfekvő intézmény "-nek tartja a társadalom, s nem is alap nékül, hiszen a notórius munkakerülőknek, a börtönökből szabadultaknak is ezt ajánlják fel.

— Úgy gondolom, mint a munkanélküliséget, úgy a közhasznú munka fogalmát is maga az élet fogja átértékelni! A közhasznú munkában részt venni csak addig sértő, amíg valamilyen büntetésként fogjuk fel, s amíg a munka jellege is olyan, hogy aki teheti, kerüli az ilyen feladatokat. De az infrastruktúra oly sok helyen igényelt fejlesztése, vagy az egészségügyi ellátás is komoly munkaerő-keresletet támaszt, s ezek a területek is beletartozhatnak a közhasznú munkaalkalmak körébe.

EGY ERDÉLYI ÚJSÁGÍRÓ JEGYZETEI III.

9 Pihc-nö

A svédek nagy nyári ünnepe előtti napokban írom ezeket a sorokat. Ez az egész lakosságot megmozgató ünnepség jó szolgálatot tesz az emberek egymáshoz való közeledésében. Nagy családok, közösségek találkozója az év leghosz- szabb napja, amikor a szórakozáshoz, az ismerkedéshez minden bizonnyal széles körű véleménycsere is tartozik. Ezt gyakoroljuk immár napok óta mi is: városnézés, látogatás, közös vacsora, és nem utolsósorban az eperszedés alkalmával. A tévében is láttuk, hogy ez az ünnep nemcsak a svédeké, hanem a bevándorlóké is. Egy stockholmi műkedvelő előadás közvetítéséből tudjuk, hogy a legkülönbözőbb nemzetiségű emberek kultúráját megbecsülik, nyelvüket maguk között szabadon használhatják. A svéd állampolgár, legyen az svédül gyengén beszélő bevándorló, vagy akárki más, azonos jogokat élvez. A bevándorló iratai szerint svéd. adatai között nem szerepel nemzetisége, csak születési helyéből következtethetnek erre. Egy barátom, aki nemrég kapta meg a svéd állampolgárságot, útlevelébe kolozsvári születési helyét Klausenburgnak Íratta, így csak kevesen tudják meg, hogy Romániából való. Ő el akarja felejteni, hogy honnan jött, honnan kényszerült idegenbe, de esze ágában sincs svéddé válni. Annyira nem, hogy még nem tud svédül. Nem hiszem, hogy ezt helyesen teszi, de mit tehetne, ha — nemzetiségi hovatartozását illetően — nem akar cseberből vederbe kerülni. A Romániában élő magyarok saját hazájukban igénylik a nyelvükhöz és kultúrájukhoz való jogot. Itt, az őket befogadó Svédországban, milyen jogon követelhetnék ugyanezt? De az itteni magasabb életszínvonal és demokrácia megadja nekik a lehetőséget arra, hogy megtartsák és műveljék anyanyelvűket. Persze, a társadalmi felemelkedés feltétele itt is az állam nyelvének jó ismerete. De nem csak ennyi. Ne áltassuk magunkat! Minden országban, így Svédországban is vannak olyan erők, amejyek nem szi- vesen látják az „idegenek" terjeszkedését. En magam is láttam falra és útjelző táblára írva ezt a három figyelmeztető betűt: BSS. (Megtartani Svédországot a svédeknek!) Nincs ebben semmi kivetnivaló. De ha arra gondolunk, hogy a bevándorló fiatalok közül csak nagyon kevesen kerülhetnek valamilyen főiskolára, hiszen az értelmiségi pályán a svédek nem szívesen látják a befogadottakat, akkor bizony arra következtethetünk, hogy hazáján kívül sehol sem lehet teljes jogú az ember, mert önmegvalósításának lehetőségeit mindenütt megnyirbálják.

Ismerek néhány elgondolkoztató példát a svédek jóhiszeműségéről, illetve, ahogyan ezt nálunk mondják, naivságá- ról. Elképesztő, hogy csupán az eltelt évtizedek során kiket fogadtak be orszáSvédország dicsérete

gukba. Ezek közös ismertetőjeleként megállapíthatjuk, hogy valamennyien menekültek valamiért, valahonnan. Ettől még, új életet kezdve, hasznos állampolgárai lehetnek az őket befogadó országnak. De találkoztam már olyanokkal is, akik semmi egyebet nem akarnak, csupán kihasználni az itteni, államilag biztosított, anyagi előnyöket. A bevándorlóknak juttatott segély például a romániai életszínvonalnál jóval magasabbat nyújt nekik, de — mivel az ottani szocializmusban is meghirdetett „Mindenkinek munkája szerint!’’-i elv más elvekhez hasonlóan, sohasem vált valósággá, tehát erkölcsiségükre sem hathatott — egyes hazánkfiainak úgy tetszik, hogy ne dolgozzanak, és ameddig csak lehet, munka nélkül élvezzék az itteni szabad életet.

Azt hiszem, amíg világ a világ, mindig is lesz vándorlás. És mindenütmen elsőként azok indulnak a jobb életet biztosító tájak felé, akiket szülőföldjükön üldöznek, vagy akiket kevésbé köt fajtájuk gondjainak tudatos vállalása, és azok, akiket egyszerűen hajt a kalandvágy. Sokan azok közül, akik itt Svédországban letelepedtek, azt hiszem, hamar rájöttek: ez nem a kalandok országa. Itt, hosszú távon, csakis szorgalmas munkával lehet köztiszteletet kiváltó módon élni. Ismerek egy svéd fiatalembert, aki képzőművészeti tehetségét már több képkiállitáson is bizonyította, aki tisztviselői munkája mellett, minden hajnalban, kerékpárján a környéket járja: hat óráig minden újságot eljuttat az előfizetőkhöz, és természetesen egy cseppet sem szégyelli ezt a, különben jólfizetett, munkáját sem. Ugyancsak hajnalban, sölvesborgi lakásunk előtt, megáll egy csodaszép kocsi, és egy nyugdíjas házaspár száll ki belőle: ők is újságot hordanak. Aztán, úgy dél felé, reklámlapok potyognak az előszobánkba. Es ilyentájt érkezik a posta is... Most már kezdem érteni, hogy a sokféle és dicséretes svédországi szolgáltatásokat az emberek többletmunka-vállaló kedve teszi lehetővé az, hogy a jól fizetett munkát megbecsülik a svédek.

Több alkalommal is hallottam már, hogy Svédországot az elképzelt kommunizmus országához hasonlítják. Nálunk most időszerű jelszó: Le a kommunizmussal! Akkor jöttünk el Romániából, amikor Bukarestben a kommunizmust minden formájában ellenzők éhség- sztrájkja még javában tartott, és Kolozsváron Mátyás király szobrát teleaggatták a hatalom elleni mindenféle tiltakozással.

Mondják, hogy a kommunizmus az

Személyes kapcsolatot a munkáltatókkal

— Felkészülten várják-e a hozzájuk fordulókat a helyi munkaerő-szolgálati irodák?

— Biztos, hogy erősítésre szorulnak. Részint azért, mert komoly létszámgondokkal küzdenek, noha a közreműködésükre számítók száma rohamosan gyarapodik. De szükséges az erősítésük szakmai téren is, mert nem engedhető meg, hogy lélektelen hivatalnokként végezzék az emberi sorsokkal alapvetően összefüggő dolgukat. Elváruk az irodák minden egyes dolgozójától, hogy tartson személyes kapcsolatot a lehetséges munkáltatókkal.

Ismerjék naprakészen az álláslehetőségeket, sőt, maguk is vegyenek részt azok föltárásában. Ne csak a bejelentéseket lajstromozzák, s az ügyféllel se csak a rájuk vonatkozó jogszabályokat és az ölükbe hulló kínálatot ismertessék.

— A pályakezdők gondjai hogyan arányosíthatok a munkanélküliség szélesedésével járó országos gondokhoz?

— Most mintegy 40-50 ezer munkanélküliről van tudomásunk. Ők azok, akik zömmel önhibájukon kívül vannak állás nélkül, s nem számoltuk hozzá azokat, akiknél ez a helyzet életvitelük jellemzője. Tudjuk azonban, hogy az ev végére nagyjából kétszer ennyi állástalannal kell számolni. Az ő helyzetük valóban aggasztó. Közöttük a 15-20 ezer — elhelyezkedni nem tudó ■— pályakezdő fiatalé is.

— A tárca politikai államtitkára nemrég elismerte: rosszul használták fel eddig a foglalkozáspolitikai alapot. Olyan célokat is támogattak, amelyek nem szolgálják a foglalkoztatást, vagy csak nagyon pazarlóan. Maradt-e pénz a közmunkák, a műnk anélküli-segély és az átképzés további finanszírozására?

— Az év teljes hátralévő időszakára nem. Éppen ezért dolgozunk ki előterjesztést a kormány részére, áz alap fel- töltését kérve. Bízunk a pénzügyi segítségben, hiszen enélkül az egyik legsúlyosabb társadalmi problémánk orvoslásának lehetőségétől esnénk el.

S. J.

égvilágon sehol sem vált be. Ha alaposabban vizsgáljuk a kérdést, látnunk kell, hogy megvalósításával komoly bajok vannak. Az, amit Romániában kialakulónak mondtak és dicsértek a propaganda minden eszközével, alapjaiban eltért mindenféle szocializmustól és- kommunizmustól. Romániában sok éve szocializmust és kommunizmust prédikáltak, és a középkori elnyomatást, rabszolgasághoz hasonló diktatúrát hoztak létre a hatalom megszállottjai. Az elméletben meghirdetett átmeneti diktatúrát véglegessé kívánták tenni, az országot pedig egy célnak, egy embernek alávetni. Ezzel nem azt állítom, hogy a kommunizmus elméletének jövője van. Ez is csak egy az emberiség sokféle, megvalósíthatatlan álmai közül. Egy olyan mennyországot hirdettek nekünk, amely ultraközpontositott vezető szerveivel elnyomja és megalázza az embert. Orwell 1984 című regényében olvashattunk ehhez hasonlót, és ettől a hideg kirázza az embert. A „Le a kommunizmussal!" számomra pontosabban azt jelenti, hogy le az eddigi megvalósításához hasonló próbálkozásokkal. Azért kell így fogalmaznunk, mert az emberiség jövője továbbra sem gondok nélkül való. Mi lesz például az ember, ember általi kizsákmányolással? Es mi lesz a fejletlen országokban éhező milliókkal? A svédek valószínűleg.további nehéz kérdésekre is gondoltak, amikor messze földön hires, nagy adóztatásukat bevezették, és úgy alakították ki jóléti társadalmukat, hogy abban a kisember, a kevésbé tehetséges, az elesett, a valamilyen okból gyengébb képességű egyén is jól érezze magát. A csak néhány hétre ide látogató is észreveszi, hogy nem minden, a svéd társadalmat érintő, intézkedés vitán felüli, és a jövő szempontjából egyformán hasznos. A mindenben ultrapontos nyilvántartásra való törekvés, a kényelmesek és a restek segítségével máris létrehozta a „neves" svéd bürokratizmust. A más országbelinek feltűnő nagy szabadság, adott helyzetben visszaszorítja a sokfelé szükséges célirányos dinamizmust. A szigorú és olykor érthetetlen adózás a versenyszellemet, az alkotómunkát fékezi. (A napokban jutott el hozzánk, hogy tőrölték az ösztöndíjakból és az alapítványokból származó bevételekre kivetett adót.) A művész, az író nem élhet valamilyen állandó alkalmazás nélkül, mert alkotásának ered- ' ményét csak jókora adólevonással értékesítheti .'.. Kissé furcsának tűnik az. hogy az „egyenjogú” ríők immár felülkerekednek a család, az adminisztráció irányításában, és hogy talán éppen azért, a férfiak a kelleténél,'illetve a nálunk megszokottnál lágyabban viselkednek.

Mindezeket meglátni és kérdőjelesen megnevezni, nem jelenti azt, hogy pillanatra is abba kell hagynunk Svédország dicséretét. Svédország — nekünk, romániai magyaroknak — olyan példakép, amelyet megértetni akarunk a hazai románokkal. A mi megmaradásunkért folytatott küzdelmünket nem jó szemmel nézte, és minden erejével gátolta, üldözte a december végi forradalomban letűnt, a világot felháborító rendszer, de nem sokat tesz érdekünkben a mostani hatalom sem, amelyre éppen ezért nem szavazott az ebben dicséretesen összefogott romániai magyarság. A régóta izmosodó román ultranacionalizmus olykor dühödt sovinizmusba csap ál: ha nem mennek a gazdasági dolgok, rendszerint a magyarságot hibáztatják, mert követeléseivel, úgymond, ismételten nehézséget támaszt az ország vezetér seben. Azt állítja a hivatalos politika, hogy a magyarok több és nagyobb jogot akarnak a románoknál, mégpedig az utóbbiak rovására. Ez nem igaz. Mint minden kisebbség, a romániai magyarság is — amely Európa legnagyobb számú kisebbsége — csupán megmaradásához, nyelvének és kultúrájának ápolásához kér és követel jogokat. Azt szeretnénk, hogy magyarnak maradhassunk szülőföldünkön, Erdélyben, ahol ezer évnél több ideje őseink megtelepedtek, és ne kelljen kivándorolnunk sem az általunk dicsért Svédországba, sem máshova, ahol új életet kell kezdenünk. ,

Minden kisebbség jövője csakis demokratikus és jóléti államban biztosított, ahol a kulturált többség nem akarja a kisebbséget eltüntetni, nem akarja a maga képére átalakítani. Nyilvánvaló, hogy a természetes asszimiláció hatására a kisebbséghez tartozók közül többen is feladják anyanyelvűket, de az is valószínű. hogy egyre többen lesznek azok. akik két- vagy többnyelvűekké és két- és többkultúrájúakká válnak, amely az emberiség előrehaladása szempontjából mindenképpen hasznos dolog. Az ilyen közösségekből épülő új Európa ma már nem álom, nem ködös, képzeletbeli világ, hanem a svédországi valóságot tekintve, a létrehozható, a felépíthető, az elérhető korszerű jövő. Hiszem, hogy ezt a kék-sárga zászlókkal díszített országot, az egykor úttörőknek kijáró tisztelettel fogja emlegetni a hálás emberiség. Mi, magyarok, az ide befogadottak és be nem fogadottak, de az otthon küszködök is, hálásan dicsérjük Svédországot. A svédek gyakran használt köszöntése a „Hej!" úgy hangzik, mint a biztatás: Serkenj fel! Amikor viszontlátást mondunk svéd módra, a „Hej döfi fogadkozás erejű: Veletek tartunk, egy az utunk, az így természetes... És az itteni nyár reménységet szimbolizáló, erős zöldjéből is viszünk magunkkal valamennyit emlékeztetőül.

Stockholm, 1990. június 25.

(Vége)

Tar Károly