Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-28 / 176. szám

1990. július 28. • PETŐFI NÉPE# 5

/

Pöttyök a festményeken

Beszélgetés Kalmárné Horóczi Margittal

Majdnem negyven esztendős művészi pálya követhető nyomon a Kecskeméti Képtár augusztus 20-áig nyitva tartó tárlatán. A kecskeméti festőművész, Kalmárné Horóczi Margit gyűjteményes kiállítása adta az apropót, hogy kérdéseinkkel felkeressük az alkotót.

— Ön rendkívül türelmes, nyugodt asszony.

— Mit válaszoljak erre? Lehet, hogy az vagyok.

— Onnan sejtem, hogy művei, grafikái, festményei, tűzzománcai elmélyült munkát kívánó művészt ismertetnek meg a nézővel.

— 'Értem. így érti a türelmet. Sokan vélekednek hasonlóan, de csalódást kell okoznom, nem igényel türelmet az én alkotói munkám.

— Csak a kész mű hat úgy, mintha letisztult, nyugalmat árasztó világban élne az alkotóművész, Horóczi Margit? Mit mondanak például a művészettörténészek?

— Nehéz kérdéseket tesz fel.

— Az a legnehezebb, ha saját alkotásairól kell beszélnie.

— Nem tudok beszélni a műveimről. Belülről jött élmények jelennek meg a képeimen. Ha megmagyaráznám a látottakat, csak elvennék az értékéből. A művész munkáját különben is mások értékelik. Azt sem tudom, hogyan alakult kLez a „pöttyözős” stílusom.

— Épp erre vagyok kíváncsi! A korszakaira. Megnéztem a kiállítását és három korszakot véltem felfedezni. Kezdetben, az ötvenes, hatvanas években a figurális festészet jellemezte művészetét. Hogyan emlékezik erre?

— Szívesen gondolok vissza az indulásra. Egy hónapon át készültem erre a gyűjteményes kiállításra. Volt idő tehát a múltba tekinteni. Magam is meglepődtem, hogy korszakokra osztható az eddigi pályám. Meg kell mondanom, soha nem törekedtem ilyesfajta kategorizálásra. Különben sem szeretem a mesterkélt szakaszokat vagy időszakokat.

— Akkor az ön esetében spontán alakult így?- Igen. Biztosan. Meglehet, a korral is jár. Ha bölcsebb, tapasztaltabb az ember, talán a képeken is tükröződik ez.

— Kezdetben lendület, a hév volt az uralkodó, azután pedig inkább a szecesszió hatott önre. Jól látom?

— Ezt mondják mások is.

— Nem emlékszik a váltásra, a változtatásra?

— Nem, mert nem volt erről szó.

— Na de hát mégis másfajta képeket festett. A szecessziós hatású festményei után is, amikor áttért a „pöttyözésre”.

— Ez csak a kiállításon tűnik fel. Az átmeneti időszak munkái hiányoznak. Ne gondoljon arra, hogy egyik nap így festettem, a másik naptól.kezdve pedig amúgy. Egy folyamatról van szó, amit a művész talán észre sem vesz, hiszen részese.

— Meglehet, hogy a téma is megkívánja a más- és másfajta megjelenítési módot? Mondjuk a „nagymama kendője” szebb, ha finomabb vonalak, cizelláltabb formák láthatók a festményen.- Téved. Éppen a nagyanyám kendőjét festettem meg többször is. Különböző „korszakaimban” vissza-visszatért ez a motívum.

— Mondja, az apró tűhegynyi pöttyök hogyan jelentek meg először a képein?

— Nem tudom. Mindig óvakodtam attól, hogy kitaláljak bizonyos dolgokat. Őszintén, belülről jönnek az érzéseim.

— Melyeket akár pötty nélkül is megfesthetne.

— Igen.

— Sokat dolgozik?

— Nem. A család is lefoglal. Ez dilemmát is okozott mindig: fes- sek-e vagy az unokámmal sétáljak.

— Kiállításán szép grafikái is megtekinthetők. Nekem úgy tűnik, azokon jobban helyén vannak a „pöttyei”, vagyis maga a műfaj elviseli a leheletvékony, finom részleteket.

— Én nem így gondolom. Lehet,

hogy a festményep másképp hatnak a finom pontok. Talán nem hat festőinek, lendületesnek.

Ha már a „láthatatlan” korszakairól beszéltünk, meg kell kérdeznem, mi következhet ezután, milyen útra tér?

—- Fogalmam sincs erről.

— Talán a zománcművészet váltja fel a festészetet?

— Nem. Sose leszek jó zomán- cos.

— Mégis itt találkoztunk, a zománcművészek táborában. Bár a telefonban előre jelezte, szívéhez a festészet áll közelebb.

— így van.

— Sok festőben van igény arra, hogy kipróbálja például a zománcozást, kísérletezhet.

— Sokáig idegenkedtem ettől a kifejezési módtól, annak dacára, hogy hívtak ide, a táborba. Most is csak kellemes kiruccanásnak veszem az itt töltött időt. Tokajban, az alkotótáborban pedig a fafaragással is megpróbálkoztam. Az valamivel rokonszenvesebb, közelebb áll hozzám.

— Kecskeméti gyűjteményes kiállítása eddigi művészi útjának ösz- szegzése is lehet?

— Igen. A képek válogatása, az előkészületek igencsak megviseltek. Valóban alkalmam volt a visz- szatekintésre, az összegzésre, az értékelésre. Sajnos, sok képemet megsemmisítettem a kezdeti időkben. Rá kellett arra is jönnöm, igencsak elröpültek az évek ...

— Mit mondanak a tárlatlátogatók? Lehet, számukra sok ismerős kép köszön vissza a falakról, ha korábbi kiállításon jártak. Magam is emlékszem, jó néhány „pöttyös” festményét láttam a nyolcvanas évek elején Nagykőrösön.

— Azt nem tudom, hogyan vélekednek a mostani nézők. Csak a kiállítás végén lapozom majd át a vendégkönyvet. Előfordulhat, hogy régi ismerősök is felkeresik a tárlatot, mint ahogy maga célzott rá az iménti megjegyzésében.

— Horóczi Margitnak sok lehetősége volt kiállításon való bemu- tatkozásra? .Netán .mellőzték? Elégedett a múltbeli szerepléseivel?

* — rNem híppém, hpgyTpbb kiállítást kellett volna rendezni képeimből, mint amennyi volt. Soha nem reklámoztam magam, inkább visszahúzódtam.

— Észrevettem. Lapunkban sem jelent meg túl sok cikk önről. Pedig bizonyos tekintetben az önmenedzselés fontos a művészeknek. Arról nem beszélve, hogy a képeket — ha nem is szívesen válik meg tőle az alkotója — el is kell adni, mert valamiből meg kell élni.

— Ez igaz. Mit tehetnék hozzá?

□ □ □

Beszélgetünk még a régi emlékekről. A battonyai nagymamánál töltött gyermekévekről. A szegedi esztendőkről. A kecskeméti évtizedekről. Mind-mind olyan élmény, ami Kalmárné Horóczi Margit festményein visszaköszön. Az életút szinte nyomon követhető. Nem csoda hát, hogy nincs miről elmélkedni —a képek kapcsán. A festő nyílt lapokkal játszik, nyitott könyv az élete. Ott, a képeken.

Borzák Tibor

Leveleskönyv 1956—88

Egy korszak ... leveleiben 1956 —88, a kötet alcíme. Kevés izgalmasabb olvasmány fordult meg a kezemben — beleértve az 1956-ról szóló könyveket is. Kitűnő maga a szerkesztők: Horgas Béla és Le- vendel Júlia ötlete. Mint „profi” olvasónak, aki tíz éve (újságíróként) maga isdrásból él (ahogy lehet) állandó gondom, hogy vajon az utókor miként fog ítélkezni rólunk? Milyen írások alapján? Tükrözi-e az irodalom (filmről, máról, képzőművészetről most ne essék szó), már a megjelent ennek a három évtizednek a félelmeit, elhallgatásait, elhallgattatásait, szégyeneit, félbeharapott, fülbe súgott, bor mellett elzsörtölődött keserveit? Nyilvánvalóan nem, s erről nem mindig, nemcsak az írástudók tehetnek. Nem (csak) arról van szó, hogy — noha törekszünk rá — a teljességet soha nem érjük el. Egy irodalmi (tokaji) tanácskozáson hangzott el (1989 őszén), hogy hol vannak a remekművek, a betiltottak, az asztalfiókok mélyére rejtettek? A kérdés kissé (naivan?) pro-; vokatív, de nem teljesen indokolatlan. Ma többtucatnyi (új) folyóirat és könyvkiadó kapva kapna az eldugott opuszok után. Nincsenek?

S ha nincsenek, az se csoda. A válasz éppen ez a könyv, ez a levélválogatás. Arra például, hogyan alakult ki az a „belső cenzúra”, amely még embrió, nascens állapotában elnyomja, kiheréli a lázadó godolatot. Eörsi István levelezésére utalok itt Kardos Györggyel, a nagyhatalmi könyvkiadóval, Csoóri Sándor, Horgas Béla—Levendel Júlia—Levendel László küzdelmére a lapalapításért. Mennyi energia, szívósság szükségeltetett, s mennyi megalkuvás, mindenesetre a lojalitás bi- zonygatása a botmerev pártállamhoz, állampárthoz. A korszak csaknem minden érdemleges írástudójától közöl levelet a kötet. Megrendítőeket, vérlázítókat, de mindenképpen tanulságosakat. A sort Déry Tibor — és felesége — börtönlevelei kezdik. Egy kla- usztrofóbiában szenvedő idős beteg ember jajkiáltásai, s élete párjának rajongó válaszai, hogy életben tartsa valahogyan, a szabadulásig. De ez az érzés: a klausztrofóbia, azaz a bezártságé megkínozza a kötet minden szerzőjét, sőt olvasóját is. A kor egyik slágerfilmjéből (Kovács András: Falak) kölcsönözve a képet, a falak valóban mintha gumiból lettek volna, de nem tágultak a döngetésétől, hanem pulzáltak, tágultak — össze- húzódtak. Ezzel nemhogy enyhítették, de — már-már a tébolyig

— csak növelték a bezártság érzését. Mindenesetre a hatalom a legváltozatosabb, legrafiináltabb, olykor brutális eszközökkel (is) gondoskodott arról, hogy az állampolgár ne feledkezhessen meg a falakról. Számos példát (levelet) idézhetnénk, de legyen elég a kötetzáró Lengyel László levél, amelyet a pártból való kizárása után

— intézett a XIV. kongresszusnak és a Központi Ellenőrző Bizottságnak. Micsoda anarchronizmus! Maga a kizárás, s annak módja is! Ezt nem csupán a mai tudásunk mondatja, miután az említett párt, ama kongresszuson fölszámolta önmagát, mert annak érezte ezt egy ország közvéleménye a kizárás idején is. Hajdan, a buta királyok levágatták a rossz hírt hozó hírnök fejét. Az a párt, az a hatalom a saját, legjobb híveit rekesztette ki soraiból csupán, mert ki merték mondani, hogy a király már régóta meztelen ... Éz a levélgyűjtemény azonban két dolgot is dokumentáí. Mindenekelőtt azt, hogy a falak ellenére is létezett civil társadalom, ha megnyomorítottan, tudathasadásosán is. Létezett egy gondolkodó, felelős értelmiségi réteg, amely nem adta föl a reményt és a küzdelmet. A másik tény is nyilvánvalóvá lesz az Aczélhoz, Óvárihoz stb., írott levelekből: ez a hatalom messze nem ártatlan, nem védekezhet azzal, hogy nem tudott a bajokról, mert nem szóltak neki. Dixi et salvavi animam meam... A történelem azonban nem ad fölmentést.

Horpácsi Sándor

KISS BENEDEK:

Kékszilva-esték

Kékszilva-hamvas estéken itt is, ott is madár csetteg.

Közelébe így közelít a fészeknek

hamvas kékszilva-estéken.

Már a csönd hűlt madárfészek, kékszilva-messzi estében, hol harangszó szárnya alól kipislogatva, elnéztem: hogy zsiborgott, hogy szállt a fészek!

Ráncos kékszilva-estémben most madarak zuhannak belém, vagyok verebekkel rakott zsupházfedél, — zsupházfedél én lettem, én, kékszilva-estéken!

Jó, majd elgörbítjük

HERCEG ÁRPÁD:

„Légy már egy kicsit alternatív, mondja apa, szeretnék elszívni egy cigarettát, és beszélnem kellene anyáddal is.

Apa nekem mondhat akármit, én meghallgatom, ennyi engedményt valóban megtehetek én is, aztán kijelentem, hogy Sára tásárolni megy, és nyakamban a kék táskával törtetek is a kijárat felé. Ezt a határozottságot apától örököltem, amire büszke is apa, bármennyire nehezére esik. En úgy vagyok vele, hogy ha valamit elhatározok, akkor azt rögtön meg is csinálom, mielőtt még meggondolnám magam, és ezer kifogást találnék vagy találni hagynék. Tásáro- lunk, és kész, ha mondom, ami a táska és a vásárolni szóból lett, mert nem kell mindent agyonbeszélni, amiről apának is ez a véleménye, anya nagy bánatára, akiben ha megfordul egy gondolat, apa már meg is csinálta. Amivel nem azt akarom mondani, hogy anyában lassan forog, hanem hogy apában olyan gyorsan, ha van'neki. így aztán sokszor az is előfordul, hogy apa saját magát szorítja sarokba, amivel megint nem akarok olyasmit állítani, hogy mindig a saját dugájába dől. De elég gyakran. Mos"v

tanában például kőművesmesterséget űz anya házában, ami abból áll, hogy újravakolja a szobákat, ami kettő, és ez elég fáradságos meló, de mielőtt még túlhajszolná magát apa, megáll pihenni, és amíg pihen, megkeveri a maltert. Ilyenkor egy hétig alig látom, aminek az a dugája, hogy a következő héten nem hajlandó semmit csinálni, csak velem meg Pocakkal bíbelődik, mert csak erre van energiája. Ami nem semmi, ha meggondolom, csak közben a ládában megköt a malter. A dug a i dugája majd az lesz, hogy a fehérre meszelt falak nem Sokáig maradnak fehérek, mert kiüt rajtuk a viz és a penész, ami a hőhid miatt van, és igy lesz ez még húsz évig.

Az, hogy így lesz ez még húsz évig, apának egy szavajárása, ami megmarad nekű és amikor majd egyszer megkérdezem tőle, hogy honnét tudta mindig élőre, hogy igy lesz, aztfogja mondani, nem nagy dolog, lányom, alexaaderdumas is tudta, és legfeljebb téved az ember, ha előrelátó, és bizony, nem árt néha tévedni, ha nem túl kilátásos a jövő.

Nekünk a jövő. sosem lesz túl kilátásos, ezért táncolunk mindig pengeélen,

ami számunkra remény, csak nem sok köze van a valósághoz, ami egy szerencse, hisz a valóság csak gúzsba köti az embert, ezzel pedig mi is úgy vagyunk, mint a népek, hogy nem szeretjük, ez pedig törvénytelen. Apa azt mondja, nem baj, hiszen nem változhatunk annyiszor, ahányszor a törvények, ezért aztán életünk végéig megmaradunk olyanoknak, amilyenek vagyunk, és ez bizony nem tetszetős dolog, és elég nehéz. Apa pontosan tudja, életének hol voltak azok a sorsfordulói, ahol elmehetett volna másfele, mint amerre jött, és akkor most nem itt tartanánk, ami nem nosztalgia, csak beismerés, mert nagyon veszélyes dolog, ha saját magának is hazudik az ember, amiről nem mindig tehet, mert sokszor nem is tudja. Apa se tudta mindig, de egyszer találkozott valakivel, és az felnyitottd apa szemét, hogy befele is lásson, mert a múlt nem kívül van, hanem belül, és folyamatos, amikor az ember már tudja, hogy a múltjából él, csak sokat kell gyakorolni.

A népek sokszor sóhajtoznak apának arról, hogy ha még egyszer újrakezdhetnék, de,apa már lemondott arról, hogy megváltoztassa őket, mert tudja, hogy nagyon vissza kellene menni az időben, amitől szerintem csak mi nem félünk, viszont visszamenőleg nem is akarunk

változni. Nem is lenne normális dolog, mert például, hogy én milyen vagyok és leszek, az nem csak apán és anyán múlik, hogy mit szeretnének, hanem hogy ők milyenek lettek az én nagyapáim és nagyanyáim következtében, ami azt jelenti, hogy mit tudnak, tudni és kívánni valamit pedig egymástól nagyon távol áll. Apa apájának és anyjának például még fogalmuk se volt az interakcióról, viszont a nadrágszijat nem csak arra használták, amire való. Apa szerint ez még nem volt olyan nagy baj, mert jobb, ha az ember hozzáedződik a fájdalmakhoz, hogy később kibírja azt is, ha netán a fejét vennék. A baj az volt, hogy ha mondjuk délben megkapta az ő nyaklevesét az ö anyjától, az még nem volt elég, hanem este is megkapta az ő nad- rágsziját az ö apjától. Az pedig már nem is baj volt, hanem egyenesen bűn, hogy ezt a különbejáratú nadrágszijat mindig apának kellett kifőznie az ö apja nadrágjából, és tisztelettudóan az ő apja kezébe adnia, aztán szépen letolni a saját nadrágját, pucér fenekét tisztelettudóan úgy fordítani, ahogy azt megtanították vele. A nadrág letolása, persze, : azért is volt, mert apának az idő tájt csak egy nadrág jutott leél évre, és vigyázni kellett rá nagyon. A nadrágszijra is vigyázni kellett, de aztán jött a gazdasági fellendülés, és apa apájának új szíjra is futotta, a régi meg oda került a szögre, a kamraajtó mögé, amit ettől kezdve apa csak kisszékre állva ért el, és tudott levenni egy darabig, de aztán nőtt, nödögélt. és egy idő után nem volt már baj az eléréssel, kisszék nélkül is tisztelettudó tudott lenni.

Apa elég sok nyaklevest és seggre verést kapott életének egy meglehetősen hosszú szakaszában, ami nem azt jelenti, hogy olyan égétnivalóan rossz kölök volt, hanem azt, hogy az ö apja és az ő anyja is ilyenképpen nevelődtek, és a családi hagyományt igyekeztek továbbörökíteni. Apában az idő tájt alakult ki az a görcsös félelem az erőszaktól és a megaláztatástól, ami még ma is hat, és jó! megfigyelhető kézremegés formájában manifesztálódik, ha például igazoltatja a rendőr, vagy levelet kap Kisrakás és Nagyrakás anyujától, ami a stílus, mint emberi megnyilvánulási forma miatt van. Apa később majd elismeri, hogy nevezett jelenségek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy ő személy szerint nem sok perspektívát látott a Való Életben.

Manapság egyedül nekem meg Pocaknak van némi perspektívája, mert apa azt mondja, mire megnövünk, még akármi is lehet. Ez egy elég homályos cél, ám manapság az se semmi, ha máról

holnapra tud gondolni az ember, de apa és anya közben nem fecsérli az idejét, saját dugóikból tanulva többfunkciójú gyerekeket nevelnek ki bennünk, és szándékuk szerencsésen egybeesik azzal, hogy anya és apa számára mi vagyunk az egyetlen elképzelhető perspektíva. Apa, miközben elég sok alternatív cigarettát szív, gyakran beszélget anyával ilyesmiről, amit én kihallgatok, mert sok új szó van benne. A szavakat illetően kezdek önellátó lenni, ami apa szerint beleillik a mi családi elképzeléseinkbe. Családi elképzeléseink között szerepel, hogy jó volna bebútorozni anya lakását, és az úgy is lesz, mert egészen ügyes ágyakat és szekrényeket faragunk mindenféle lim-lom fából, csak anya győzze kivárni. Anya viszont közben egész ügyesen megtanul varrni, amire apa és én indirekt módszerekkel vezetjük rá, úgy, hogy a bútorokból elég sok szög áll ki, amikre mindig akkor akadnak föl a ruháink, amikor nem akarjuk, különben a ruhák nálunk rendesen szanaszét hevernek, és addig nem is lesz baj velük, amíg a szekrénybe nem kerülnek, a szögek közé.

Apa, még egy szög, mondja majd anya fém és szövet találkozásakor, mire apa energiától duzzadó szavakkal nyugtatja meg. hogy jó, majd elgörbítjük, amiben egy elég rugalmas határidő rejlik."

,V(.

■K