Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)
1990-07-24 / 172. szám
1990. július 24. • PETŐFI NÉPE • 5 FELEJTHETŐ ÉVAD A bukás túlélhető, a szürkeség elfonnyaszt Megírtam: a csepeli munkásklub tagjai csak a kecskeméti színházat látogatják többé-kevésbé rendszere-, sen. Tapasztaltam: egyik-másik előadás jegyeit hetekkel korábban el-, kapkodták. Hallottam az igazgató' éradrégi magabiztos évadzáró érté-, kelését. A nagyszerű, remek, sikeres és hasonló jelzők közé véletlenül sem kerültek olyan kifejezések, mint „ elmaradt a várakozástól”, „szereposztási gondok miatt...” „az előadásból hiányzott a lélek tüze” Lendvay Ferenc fel sem vetette, hogy miért kénytelenek távolból szemlélni évek óta az országős színházi fesztivált, miért elégedetlenkedik mind türelmetlenebbül, egyre hangosabban a szakmai közvélemény Kecskeméttel. Nagyobb bizalommal várnánk az új évadot, ha kritikusabban ele- mezté volna az elmúlt évadot a direktor, ha magasabbra teszi a mércét. A méltó, a kor fejlődési irányába mutató feladatok talán kikényszeríthették volna a hatékonyabb, maradandóbb élményt nyújtó, énünkét felkavaró, tájékozódásunkat segítő produkciókhoz szükséges intézkedéseket, változásokat. Gondol-e fiatalkori terveire? Nyilatkozataiban az értékek korszerű szolgálatát ígérte, a közügyekben is véleményt formáló előadásokkal rokonszenvezett. A mindig vezetőként dolgozó, jól felkészült színházi szakember belefáradt a vidéki kisszerűségekbe, az újtól gyakorta ódzkodó közönybe? Nem először hívták áléit társulat felélesztésére, rendcsinálásra. Mintha most is a korábbi sikeres recepteket vette volna elő, megfeledkezve az idők változásairól. A világért sem az erőltetett aktualizálást, a felszínes pillanatokra sandító műsorválasztást hiányolom. Egy-jcét, nem meghatározó^ bemutatót kivéve ugyanezt, ugyanígy eljátszhatták volna tíz, húsz esztendeje is. Hangsúlyozom: ugyanígy! Más hangulatban összegeznők a látottakat, hallottakat, ha néhány felkavaró előadás dörömbölne emlékezetünkben az elmúlt évekből. Annak idején még a legsikeresebb, Németh Antal, Seregi László vagy Ruszt József nevével jelzett évadba is becsúsztak harmatgyenge jellegtelen produkciók, de a közönség mindig a szépre emlékezik. Még bukást is elbír egy jó színház! A jellegtelen szürkeségbe azonban belefulladhat. Ha valami csoda folytán néhány évtized múltán valaki végignézhetné a Lendvay- korszak kecskeméti előadásait, aligha venné észre, hogy valami történt itt ebben az országban. * * * Nagy, erőteljes, valamit akaró, 'csakazértis egyéniségek nélkül nincs élményes színház. Itt is, másutt is mindig kivételes képességű és szakmai igazukért a létbizonytalanságot is vállaló rendezők lendíthettek föl időnként egy-egy társulatot a hétköznapok fölé. Elegendő, ha az előbb említett nevekre utalok. Igaz, volt itt közben Gábor Miklós, meg Andorai Péter, meg Szilágyi István, de ők az előbb megnevezett rendezők valamelyikének a kedvéért jöttek ide. Remélték, kiteljesedhet, megnyilvánulhat tehetségük. Ilyen idecsalogató, vonzó rendező egyéniségek hiányoznak a társulatból. Ilyenek kavarhatnák föl az állóvizet. Többek egybehangzó vélekedése szerint éppen a valami mást hozó, a mű gondolatiságát kibontó Bodo- lay Gézának köszönhető Mrozek A nagykövet című művének szakmai sikere. Mintha a „kikapcsolódást” a legfőbb nézői követelménynek tekintő újabb helyi színházi gyakorlatot igazolnák a statisztikai adatok. A míves produkció egy-egy előadásán átlagosan 40 fizető néző ült a nézőtéren. Még ezren sem látták összesen kollégám szerint „az utóbbi évek talán legszínvonalasabb kecskeméti bemutatóját”. Balgaság volna tagadni a színházi műsorpolitikát általában befolyásoló szellemi elkényelmesedóst. Ha izgalmas jó előadásokkal visszaszereznék éppen a hiányzó intellektuális élmények miatt elmaradókat, másként festene a statisztika. Az Erdei Ferenc Művelődési Központban általában majdnem telt ház tapsol igényes vendégjátékoknak. Óvakodom az összehasonlításoktól, de azért tanácsolom, hogy ne értékeljék túl a színház örvendetes látogatottságát. A hatvanas években többször is fölözték az idei csúcsot. Tizenhat- tizennyolcezren váltottak jegyet magas színvonalú, vitákat kavaró prózai előadásokra. Tudom, más idők járnak, nehezebb az élet, de mégis... Ha ösztönző volna a kecskeméti teátrum, aligha gyengülne évről évre a társulat. Kinevezésekor büszkén hivatkozott a méltán tekintélyes direktor az általa ideszerződtetett művészekre. A fölsorolt tizenegy művészből csak ketten maradtak a társulatnál: Nagy Attila és Lőrinczy Éva. Miért kellett távozni a többieknek? sN * * Lapunk mindig színházpárti volt, ha olykor perlekedünk is a jobb színházért. Ez ért sürgetjük a megújulást. Csak akkor küzdhet meg az új kihívásokkal a szinház. ha az eredmények megőrzésével egyidejűleg megkezdik a szervezeti, a szemléleti megújulást. Enélkül ^— bármilyen ügyesek is a gazdasági irányítók — aligha állnának anyagilag biztos lábakon most. Külső szemlélőknek úgy tűnik, mintha nem jutna mindenkinek elég feladat, munka. Volt olyan művész, aki egyetlen szerepet kapott egész évben. Aligha örült a tétlenkedésnek, hiszen a színész élete a pódium. Köszönetét nem várnak munkájukért, csak jelzést. Figyeljük, kedveljük őket, szeretnénk valameny- nyiökkel büszkélkedni. Szívesen emlékezünk néhány kiváló alakításra, voltak kellemesen üdítő zenés játékok, de többet, egész valónkat átjáró színházat szeretnénk. Évente legalább kétszer-három- szor. Túl igényesek volnánk? A Kecskeméthez oly sok szállal kötődő magyar színjátszás kétszá- zadik évfordulóján? Heltai Nándor A KULCSEMBER: A KISVÁLLALKOZÓ Kié legyen a gyár? Már a jelszó sem volt szerencsés: privatizálás. Ezalatt, sajnos, nemcsak a közvélemény, de még a szakmabeliek többsége is tulajdonosteremtést ért, vagyis el kell adni azt, ami eddig állami vállalkozás volt. Ez a megközelítési mód természetes, hiszen a történelmi fejlődés sokkal előbb hozta létre a tulajdonost, mint a vállalkozót. A kapitalizmus kialakulása során a tulajdonosból lett vállalkozó, és elképzelhetetlen volt, hogy valaki vállalkozó lehetett volna anélkül, hogy előbb tőkéssé válhatott volna. A képesség fontosabb, mint a vagyon Azóta azonban nagyot változott a világ: ma a vállalkozáshoz sokkal fontosabb* a jó vállalkozói képesség, mint a vagyonosság. Napjainkban már nem versenyképes az a társadalom, amelyikben csak az lehet vállalkozó, aki előbb valamilyen nem vállalkozási forrásból már megfelelő vagyont szerzett. Arra van elengedhetetlen szükség, hogy szinte mindenki próbát tehessen, hogy vállalkozó legyen, és akinek nemcsak ambíciója, de tehetsége, képessége is van hozzá, abból vállalkozó, majd egyre inkább a vállalkozásának tulajdonosa is lehessen. Azokban a társadalmakban, amelyek természetes fejlődés során alakultak át modem fogyasztói társadalmakká, csak fokozatosan fordult meg a sorrend, az előbb tulajdonos, majd vállalkozótól a fordítottjáig. Számunkra másként adódik a feladat. Itt még a viszonylag szegény vállalkozói réteget is likvidálta a magát szocialistának deklaráló rendszer. A lemaradás gyors behozására sokan azt tartják természetesnek, ha minél gyorsabban minél több tulajdonost teremtenénk. Ha kell, akár adminisztratív eszközök igénybevétele árán is. Az eredményesebb út azonban az lenne, ha nem azzal kezdenénk, hogy tulajdonosokat teremtünk, hanem azzal, hogy vállalkozókat. Óvatosan a régi menedzserekkel! Mielőtt ennek az útnak a leírásába kezdenék, említést kell tennem egy másik problémáról is ezzel kapcsolatban. A kapitalizmus spontán fejlődése, egészen a legutóbbi ötven évig, azzal járt, hogy a vállalkozások, egyre jobban koncentrálódtak, egyre kevesebb tőkés tulajdonában lévő nagyvállalkozásokká alakultak át. Ez a trend megfordult, ma minden fejlett tőkés országban csökken a vállalkozási szektoron belül a „nagyok” részaránya, gyorsan nő ezzel szemben a kisvállalkozásoké. Ez nemcsak a lekötött tőkére és az ott foglalkoztatottak számára vonatkozik, hanem a szellemi tőkére is. A kisvállalkozásokban egyre nő a magas végzettségűek részaránya. Nem is szólva arról, hogy az azonos képzettség esetén a legjobbak, a leginkább kezdeményezők aránya a kisvállalkozásokban magas. Itt fel kell hívni a figyelmet arra, hogy a magánorvos, az ügyvéd, a számviteli szakértő, az adótanácsadó, az ingatlanügynök ugyanúgy kisvállalkozó, mint a klasszikus értelemben vett kisiparos és kiskereskedő, és az előbbiek részaránya egyre nő. A nemzetközi tényekkel szemben nálunk még mindig erős az a meggyőződés, hogy elsősorban nagyvállalkozókra van szükség. Természetesen szükség van azokra is, de sokkal nagyobb a kisvállalkozókra. A modem világban egyetlen módja van annak, hogy kiderüljön, ki a jó nagyvállalkozó: ha bebizonyította képességeit előzőleg kisebb méretek között. Óvakodjunk attól, hogy azok legyenek a közeljövő nagyvállalkozói, akiknek sikerült a korábbi rendszerben vezető menedzserségig feljutniuk! Őket sem kell, nem is szabad kizárni, de számukra valamiféle előjogot biztosítani nemcsak erkölcstelen, de társadalmilag káros is lenne. Még fontosabb annak belátása, hogy a privatizálást elsősorban a kisvállalkozások, és ne a nagy- vállalkozások irányába tereljük. Ezt nemcsak az indokolja, hogy a kisvállalkozások esetében sokkal gyorsabb hatékonyságnövekedés várható, de ez biztosít jobb szelekciót, nagyobb politikai bázist is. Mi a teendő? Nem azt kell erőltetni, hogy minél több állami vállalati tulajdont adjunk el, hanem hogy minél többet adjunk bérbe, használatra kisvállalkozásoknak. Az eladással két okból kell türelmeseknek lennünk: *— Nincs megfelelő vásárlóerő. Márpedig ennek hiányában csak elkótyavetyélni lehet bármit is. — Nem azok lennének a vállalkozók, akik erre alkalmasnak bizonyultak, hanem azok, akik bátran ígérnek többet a tulajdonlás megszerzéséért. — A modem tőkés világban is elképzelhetetlen, politikailag tűrhetetlen vagyongyarapodások következnének be spekulációs alapon. Nálunk pedig ebben a tekintetben több okból kisebb lesz a társadalom tűrőképessége. — Előbb derüljön ki, ki alkalmas a vállalkozásra, aztán legyen belőle vállalkozó. — Csak akkor számíthatunk a gazdasági fellendülés későbbi szakaszában nagy megtakarítási hajlandóságra, ha sok kisvállalkozó akarja megvenni az általa bérelt vagyont. Nem a néhány nagytőkés megtakarítása jelentős a modem társadalmakban, hanem a sok kicsié. A megtakarítási források nagy többsége nem a nagytőkéseknél, hanem a kisvállalkozásoknál és a bérből élőknél keletkezik. Az ilyen megtakarítások céljai között igen kicsi a nagyvállalati értékpapírokba való befektetés, sokszorta nagyobb a kisvállalkozás alapítása, fejlesztése. Különösen igaz lesz ez nálunk, ahol a nagyvállalati szektor túlméretezett, agyonbürokratizált, és sokáig nem lesz a jövedelmezőségben versenyképes a kisvállalkozásokkal. Aki nem látja be, hogy a lakosság sokkal inkább akar a maga ura lenni kisvállalkozóként, mint a részvényosztalék passzív élvezője, az nem ismeri a magyar nép mentalitását. A fentiekből fakad a privatizálás helyes stratégiája: Gyors ütemben minél több állami vállalati vagyont bérbe adni a jelentkező kisvállalkozóknak. Ezen az alapon aztán a spontán fejlődés során kiválasztódnak azok, akikre rá lehet bízni a nagy- vállalatokat is. Napjainkban nem valamiféle harmadik utas romantika azt hangoztatni, hogy fontosabbak a kisvállalkozások, mint a nagyok, hanem ez az igazi modernség. Ezzel szemben a nagy- vállalatok és a nagytőke-tulajdonosok szerepének túlhangsúlyozása valamiféle, a múlt századból itt felejtett liberalizmus. Kopátsy Sándor RENDSZERVÁLTÁS (Kovács Béla rajza)
