Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-18 / 167. szám

1990. július 18. • PETŐFI NÉPE • 5 KÉPERNYŐ Híradó vagy (és) film A műsortengerben tájékozódni kívánók számára a TV 1 első hír­adója afféle világítótorony. Kom­munikációs időszámításunk viszo­nyítási pontja. Minősít és eligazít. A hírmagazinhoz minél közelibb egy műsor, annál inkább számít­hat érdeklődőkre. Aki a híradót várva bekapcsolta a készüléket, rendszerint ott is marad az egyes­nél. A „főcsatornával” önállóságá­ért küzdő kettes ravaszul éppen ezért próbálja elcsalogatni a ha­zánk és a nagyvilág változásairól, történéseiről tudósító összeállítás­tól a nézőket? Jobb körülményeik kivívásához szükségük van az úgynevezett nézettségi mutató ja­vítására. Törekvéseik rokonszenvesek. Régóta tudom, hogy a ket tes jobb hírénél. (E sorok írója már egy régi miskolci tanácskozáson ja­vasolta az akaratlanul sorrendisé­get kifejező egyes és kettes elneve­zés megszüntetését. A rádióval kapcsolatban ki emleget már Bu­dapest egyet, meg kettőt?) Célja­iktól, a jelek szerint, távolabb vannak, mint néhány éve, külön­ben aligha köszönnének lé időnap előtt a ki- és megválasztott igazga­tók. A szívem — ha ez bárkinek jelent valamit — velük van, most mégis kifogásolnom kell műsor­rendjüket. Akarva-akaratlanul, „melyik ujjamat harapjam meg” helyzetbe hoznak sokunkat az es­te 7 órakor kezdődő filmvetítéssel. A főhíradóra programozva'elsza­lasztottam kedden a Hitelezőket, csütörtökön Lizinka kedves prá­gai filmtörténetét, szombaton a számomra túl édeskés, ám kordo­kumentum értékű Lila ákác kö­zépső részét. Feltételezhetően sok- százezredmagammal nincs türel­münk a második csatorna híradó­jának kivárására. Ebben a rohanó Peresztrojka és világvége Ami mostanában Kclet-Európában történik, nem más, mint „az Isten segítsége a világ érdekében, azért, hogy megszabadítsa a pusztító atom­háború veszélyétől". Az események e látnoki megvilágítása ezúttal nem a politikai kommentárok világából származik. Egy törékeny hölgy írta le, a 88 esztendős Lucia nővér a zárda pártvillongásoktól mentes fedezé­kében,'egy látnok biztonságával. Lucia nővér az utolsó élő tanúja annak a három gyermeknek, akikre 1917-ben, Fatimában, jelenés formájában rábízta titkait a Szűzanya. Részletekkel a „30 giorni” című olasz, katoli­kus folyóirat szolgál, új megvilágításba helyezve a politika néhány törté­nését. Eszerint a gondviselés akarata érvényesült II. János Pál 1984. március 25-ei üzenetében is, amikor Mária szívének oltalmába ajánlotta a világot, és abban is, hogy néhány hónappal később pártfőtitkárrá választották Gorbacsovot. A katolikus lap arra is felhívja a figyelmet, hogy a fatimai jelenések időpontja egybeesik az októberi forradalom véres eseményeivel, igaz, hogy csak 1930-ban ismerte el az egyház e jelenéseket. Azóta igyekszik megtudni a világ, hogy mi is volt az a három titok, melyet a Madonna a három gyermekre bízott. A titok továbbra is titok maradt. A „30 giorni” Lucia nővér levelének közreadásával nem zárja ki a lehetőséget, hogy a harmadik — s egyben a legszörnyűbb — titok Kelet-Európa helyzetére vonatkozik.,,,Egyes vélemények szerint magának a Szentatyának is az a meggyőződése, hogy a kelet-európai események a fatimai ígéreteknek megfelelően alakulnak.” világban gyorsan szeretnénk tud­ni, hogy mit remélhetünk a hol­naptól, kik jártak nálunk, kiket várunk, mit mondtak a politiku­sok. Igazságtalan lennék, ha a kettes vezetőit okolnám a vagy-vagyos helyzetért. Pontosan emlékszem a műsorrendváltozást beharangozó sajtóértekezletre. A Szabadság téri intézmény egyik főfője kész tény­ként közölte egy korábbi sajtótájé­koztatón: a késő délutáni órákban lesz egy színes, friss híradó. Ha beváltották volna ígéretüket, szót sem szólnék a hétórai lilmkezdések m'igtí, A tájékozódás igényét csak részben elégítik ki a pécsi és szege­di, hetente kélszer-kétszcr. össze­sen 40 percnyi időtartamban je­lentkező - — egyébként jól szerkesz­tett — krónikák. Javaslom: amíg csak óhaj lesz a naponta a világba kikukucskáió délutáni híradó, a filmeket kezdjék korábban a kettesen. Ahány politikus, annyiféle stí­lus. Lázár György-interjú annyira ritka volt a képernyőn, hogy egy­szer sem hallhattuk véleményét. Mások minden alkalmat megra­gadnak, hogy rájuk pillantson vagy füleljen a kamera. AntalI Jó­zsef miniszterelnök mértéktartó, az arany középút híve nyilatkozatai számát tekintve. Számomra ro­konszenves volt a Hírháttérben. Politikai minősítése nem e rovat feladata, de azért megkockázta­tom: remélem lesz hatalma a nyi­latkozatban is érintett szélsőségek visszaszorítására. Feledy Péter tisztelte a „száznapos türelmi időt”, nem akarta mindenáron za­varba hozni a kormányfőt, de föl­tette a közvélemény által elvárt kér­déseket. Heltai Nándor Zakóban, nyakkendőben, szemüvegesen Avagy: az értelmiség felelőssége Nemrég Bukarestben a Zsil-völgyi bányá­szok különös elszántsággal emelték egyen- husángjukat szemüveges, nyakkendős, za- kós emberekre, azaz: értelmiségi külsejű ál­lampolgárokra, akiket ily módon vontak fe­lelősségre az ország nyomorúságos állapotá­ért. (A munkásosztály e dicső osztagai — érdekes módon — rendkívül tájékozottan mozogtak a fővárosban: jól ismerték az el­lenzéki vezérek lakcímeit, s tettek ott hatha­tós látogatásokat az érintettek távollétében is.) Ismert, változatlan és szomorú képlet. A posztsztálinísta rendszerek nálunk is, és másutt, Közép-Kelet-Európában, alapjuk­ban véve értelmiségellenesek voltak, egy el­vont „munkásosztály” igézetében folyvást gyanakodtak a „nadrágos emberek”-re, az entellcktüelekre. A múlt káros csökevényei- ként tartották számon őket; még akkor is, ha kitermelődött időközben egy munkás- és parasztszármazású új értelmiség is; még ak­kor is,' ha a politikusok, a pártmunkások - munkás- és paraszteredetük egyidejű hangoztatásával — szívesen tekintették ön­magukat is értelmiségi státusban levőnek. Eme furcsa és tragikus ellentmondás hatott a föntebb említett konfliktus során is: úgy látszik, elnök megy (a föld alá), elnök jön, de a politikai nóta dallama ugyanaz, csak­nem a szöveg is. Felelős-e az értelmiség egy adott társada­lom, ország működéséért, körülményeiért? Ha úgy vélekedünk, hogy az intelligencia (mint osztály, réteg, nevezhetjük bárho­gyan) az ismeretanyag hivatásos megterme- lője, fölhalmozója és továbbadója — márpe­dig az —, valóban ő a felelős a közállapoto­kért, hiszen a vezetők is voltaképpen az ér­telmiség körébe sorolandók. (Hogy ez a ha­zai köztudatban is így van, emlékezhetünk: az első szabad választások idején is meglehe­tős hajsza folyt — bár szerencsére tettleges- ségre nemigen vetemedve — a „doktorok”, az értelmiségi képviselőjelöltek ellen.) No de másfelől arról is olvashattunk, hogy maga Kádár János és Gáspár Sándor sem volt tájékozott az ország nyugati eladósodásá­nak mértékéről. Lehet persze kételkedni a vallomás őszinteségében, igazságában. Nemrég Andrassew Iván író, újságíró be­szélt a televízió Stúdió '90 adásában az értel­miség felelősségéről. A saját felelősségéről egyszersmind. Arról, hogy az elmúlt évtize­dekben rengeteg értelmiségi — pedagógus, művész, könyvtáros stb. — igenis együttmű­ködött a rendszerrel, mely az idén megbu­kott történelemből. Együttműködött — az­zal, hogy nap nap után megkötötte a maga kis kompromisszumait, megalkudott; hall­gatott olyankor is, amikor bizony ki kellett volna nyitnia a száját. S nem biztos, hogy minden esetben betörték volna érte a fejét. Igen ám, teszem hozzá most, a magam felelősségét is végiggondolva, csakhogy na­gyon sokunk el nem tudott volna képzelni rendszerváltozást. Figyeltük, mi történik a Szovjetunióban, s ahhoz képest fölbátorod­va vagy elbizonytalanodva próbáltunk apró lépésekben, reformokban gondolkodni. Bi­zonyos értelmiségi posztokon — írtam már erről — a hatalom érzete-tudata is elfogta már az entellektüelt: az írót, újságírót, az MSZMP Politikai Bizottságával levelező filmrendezőt. Kint is volt, meg bent is. Aho­gyan a szocializmus néven időközben lesze­repelt kísérlet groteszk modelljét 1966-ban megalkotó Václav Havel mondatja a Kerti ünnepély Pludekjével, amikor Hugó fia ma­gas beosztást vállalt: „Nem kellett volna egyszerre elvállalnia és visszautasítania?” S az említett Hugó pontosan fejti ki a darab végén a rendszer működési elvét, „ideológiá­ját”: „A mai kor már nem a statikus és változtathatatlan kategóriák kora, amikor az A csak A volt, és a B mindig B; ma jól tudjuk, hogy az A gyakran lehet egyidejűleg B is, és a B lehet A is; hogy a B lehet B, de A és C is; ugyanúgy a C lehet nemcsak C, A, B és D, de bizonyos körülmények között egyenesen F, O, Q, Y és R is!”. Voltak, persze már ebben az időben is, akik szembefordultak a hatalommal, üldöz­tetést, szenvedtek, ellenzéki szerepet vállal­tak. Értelmiségiek legtöbbnyire; 1956, 1968 szemnyitogató tanulságain okulva. Tájéko­zottabbak voltak, mint az értelmiségiek töb­bi része? Látszólag aligha, hiszen nemrégi­ben is, immár a hatalom különféle posztjait véve át, alulinformáltságukról panaszkod­tak. Sokunk annak idején egy kissé őket is a rendszer kelléktárához sorolta, „őfelsége ellenzéké”-t, a „legvidámabb barakk” s a többi „szocialista ország” demokratizmusá­hoz képest fejlettebb magyar közéleti kultú­ra sakkfiguráit látva bennük. Pedig — utóbb derült ki:— az informáltság bizonyos szint­jein mégiscsak tájékozottabbak voltak. Sze­mélyes forrásokból vagy érintettség okán, 1956 értékelésében például. S a hasonló helyzetben levő többi ország hasonló hely­zetben levő értelmiségiéivel is kapcsolatot találtak. Mint a Hrabal- és Havel-félé meg­tűrt vagy alig tűrt entellektüelekkel, neve­sekkel és kevésbé ismertekkel. S tőlük és általuk tudhatták, hogy a „szocialista rend­szer”: megreformálhatatlan. S az ismeret - anyag cseréje kölcsönössé vált. Tehát hem pusztán történelmi véletlen, hogy az ellenzé­ki entellektüel került ma hatalomra. Egyetértek Andrassewvel: nézzünk a tü­körbe, vessünk számot önmagunkkal. Az­tán, akiben van még tettvágy és a haza, a tár­sadalom iránt felelősség, kötelességérzet: ke­resse meg a helyét. Az értelmiségi szerepvál­lalás kijelölte vezető helyét, alsó, közép- és felső fokon. Az óvónőtől az új önkormány­zati rendszer polgármesteréig, és így tovább. S ebben a láncolatban mindenki nélkülözhe­tetlen. Illyés Gyula útmutatása szerint, nem a „honnan jössz”, hanem a „hova mész” jegyében. Kőháti Zsolt Körös Kommandó Terrorelhárító csoport alakult Békéscsabán A „Körös Kommandó” nevet választotta az a ter­rorelhárító alegység, amely a Békés Megyei Rendőr-főkapitányság tagjaiból önkéntes jelent­kezés alapján állt össze. A csoport létrehozását a megye területén a bűnö­zök által egyre nagyobb számban elkövetett, sok­szor emberi életeket is ve­szélyeztető erőszakos cse­lekmények tették szüksé­gessé. A terrorelhárító csoport tagjai magas szin­tű képzésben részesülnek, hogy bármikor képesek legyenek — a legyna- gyobb biztonságban — meghiúsítani a bűnözők szándékait. (MTI-fotó) jk Mit mond a regula? Benda Jóskáról két dolgot beszéltek az embe­rek a tanyákon: hogy mindenkit ismer, s hogy mindenkit becsap. O hordta szét mindenhova a tápot. Felvette a rendelést, s legközelebb hozta, amit kértek baromfinak vagy disznónak. Mindig pontosan tudta: ki mikor vett naposcsibét vagy választási malacot, s másnap már ott volt, kér- nek-e tápot s mennyit. Ha ő valamit megígért, arra biztosan lehetett számítani. Csak az nem volt biztos, hogy megvolt-e az a mennyiség, amit kifizettek. Mert amikor Jóska elment, s az emberek megmérték a zsákokat, min­dig hiányzott mindegyikből néhány kiló. Pedig amikor Jóska mérte, megvolt. Még mondta is.- Látja, bátyám, pontosan annyi, amennyit rendelt. A gazda hümmögött, feljebb tolta a fején a kalapot, de nem szólt. Nem is szólhatott: a mérleg nyelve szintben volt. Sokan úgy tartották, hogy Jóska meg tudja bűvölni a mérleget. Még tavaly nyáron történt, hogy özvegy Kaszás Imréné elhatározta: csirkéket fog nevelni.- Itt ez a nagy tanyai udvar — mondta a gyerekeinek —, aztán meg nektek is elkel egy kis rántott csirke.- De hát mit ád nekik anyuka enni? Nem terem már meg a kukorica a kertben, mint régen.- Majd beszélek a Józsival, hoz az tápot — oszlatta el Kaszás néni az aggályoskodást. Mielőtt azonban Kaszás Imréné üzent volna Benda Jóskának] beszélt a szomszédokkal. Előbb Sümegi- Vargáékhoz tipegett el, majd a Solti- tanyára. Mindkét helyen óvták őt Jóskától.- Becsap, Rózái! Meglátod, becsap — mondta az öreg Sümegi- Vargáné. —V Amilyen te vagy, neked tíz kilóval is keve­sebb lesz egy-egy zsákban — vélte Solti néni.- Miért ? Milyen vagyok én ?- ’Milyen, milyen! Hát olyan, aki mindent elhisz.- Mástól félek én — ingatta a fejét Kaszás néni. — Mitől?- Hogy miként viszem be a tápot a kamrába. A két öregasszony azonban megnyugtatta.- Azt el lehet intézni — mondta Sümegi- Vargáné.- Adsz egy húszast a Jóskának, felviszi az neked a tápot akár a padlásra is — legyintett Solti néni. — Megteszi? — Egy húszasért? Abból él. Most már csak Benda Jóskával kellett a dolgot megbeszélni. Ez azonban nem okozott gondot, mert mintha csak üzentek volna neki, Jóska egy szombat délelőtt megjelent a Kaszás-tanyán. — Hát itt volnék, tündér Rozika néni! Kaszásné heherészett.- Tündér? En? Régen volt az, fiam! — Hallom — kezdte Jóska —, vállalkozásba kezdünk. ’— Mibe? | — így mondják ezt most. — A, én csak csirkéket akarok nevelni. Drága a hús, hadd legyen egy kis segítség a gyerekeknek. Meg is egyeztek szépen. A csirkéket Balog Zoli, a legidősebb Kaszás lány férje szállította ki a tanyára. O szerezte be a kotlóst helyettesítő lámpákat is. Megjött a táp is időben. — Te, Jóska!—fordult Kaszás néni a fiatalem­berhez. — Oszt ha megkérnélek, be is hoznád a tápot. Nem kívánom ingyen. — De csak akkor, ha nem ad egy fillér borrava­lót sem! — Hisz szívességre kérlek! Tudom én a regulát! — A regulát itt én diktálom! — mondta Jóska. Az anyagiakat a konyhában intézték el. Kaszás né­ni zsákonként egy húszassal többet tett az asztalra.-----Itt viszont én diktálom a regulát, fiam. Amikor legközelebb Jóska hozta az újabb szál­lítmányt, a konyhaasztalra előre oda volt készítve a táp ára meg zsákonként a húszas. Jóska nem tiltakozott, zsebre‘ vágta. Alig ment el az autó, Sümegi-Vargámé átjött a Kaszás-tanyába: meg volt beszélve, hogy megmé­rik a tápot. A zsákokat, persze, ketten sem bírták a mérlegre tenni, de egy edénybe öntögetve aprán­ként lemérték az egészet. Több volt, mint ameny- nyit Kaszásné kifizetett. Pontosan a húszasok árával több. A következő alkalommal Kaszásné odaállt Jós­ka elé. — Te becsaptál engem! Mennyi tápot hoztál nekem a múltkor? — Amennyit fizetni tetszett. — De én nem annyit kértem. Jóska elnevette magát. — Ez regula dolga. Hogy maga mennyit kér, az a maga dolga. Hogy én mennyit hozok, az az én regulám. Be is fordulnék az autóval az árokba, ha borravalót fogadnék el egy ilyen tündér i öreg­asszonytól! Avval begyújtotta a terepjárót, és elindult nagy vidáman a Sümegi-Vargáék tanyája felé. Tóth Tibor )■ a

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents