Petőfi Népe, 1990. július (45. évfolyam, 153-178. szám)

1990-07-03 / 154. szám

1990. július 3. • PETŐFI NÉPE • 5 ISMERJÜK^ BÁCS-KISKL'NT? Hol van és m ábrázol? SZOMSZÉDOLÁS AUSZTRIÁBAN Starkl úr még óvatos Anton Starkl Ausztria legismertebb kertészdinasztiájának egyike. Négyen vannak testvérek, valamennyien kertészkedéssel foglalkoznak, s megfelelően szakosodtak egy-egy ágazatra. Annak idején, a századelőn Starkl nagypapa négyszáz négyzetméteres folddarabkán kezdte a gazdálkodást. Ma egyedül Anton virágáruháza kétezer négyzetméteren kínálja a kiváló érzékkel kom­ponált csokrokat, a szivárvány minden színében pompázó virágkompozíció­kat. A termőterület pedig több mint kétszáz hektáros, hozzá ötven hektár bérelt föld. Bizony van mit tenni a százhetven dolgozónak, merthogy ennyi a Starkl-cég személyi állománya. Nincs hivatali idő, bürokrata packázás Vendéglátóm komolyan gondolja a piac fogalmát, az érdekeltség szerepét. Ottjártamkor zuhogott az eső, vasárnap délelőtt volt, de Starkl úr náthásán is fogadott bennünket. Mert érdeke, hogy minél többen tudjanak róla, lehető­leg külhonban is. Hiszen csak így érezheti magát biztonságban, nagy a konkurencia. Nála nincs hivatali idő, bürokrata packázás, áruháza vasárnap is nyitva. Az ország minden részéből járnak hozzá vásárolni, hétvégeken is. A cég Ausztria bármely pontjára 24 óra alatt, vasúton juttatja el az árut. Amennyiben mégsem várnák a csomagot, ugyanennyi idő alatt tisszakerül. Olyan friss, zsenge állapotban, ahogy feladtak. Az osztrák vasút már csak ilyen. A jó munkát megfizetik Antbn Starkl elmondása szerint, alkalmazottai keresménye között jócskán van különbség. Legkevesebbet az alacsonyan kvalifikált szakmunkások vagy a ráérősek keresnek. Nekik havi nettó 8500 schillinggel kell megelégedni. Akik élenjárnak a munkában, bizonyították tehetségüket, havi 25 ezret vágnak zsebre. Utóbbiak valamennyien kapnak szolgálati kocsit is, szabad használatra, nemcsak ügyintézésre. A tulaj véleménye: ez a munkahelyi kötődéshez elengedhetetlen. Márpedig ő fogni akarja a jól dolgozókat. Sze­rinte a szorgalmas munkás aranyat ér. A prémiumok különböző fajtái is ismertek, de mindenkor a munkaeredmény a meghatározó. Rózsaszemzéskor akár meg is lehet duplázni a havi keresetet. Szabadságolás előtt és kará­csonykor természetesen két havi bér jár. Az idén ezt már húsvétra is kiterjesz­tették. A reklám a lelke mindennek Starkl úr sokat ad a reklámra, a jó és színvonalas propagandára. Áruházá­ban a könnyen hozzáférhető színes kiadványok átfogóan ismertetik a farm egész tevékenységét. Havonta négyszázezer (!) reklámfüzet kerül a vásárlók kezébe. Ennek következtében a forgalom évi 25 százalékkal növekszik. A megrendelőnek könnyű a dolga. Csupán egy kitöltött kártyalapot kell a számítógépbe dob­nia, a többit az automatika intézi. így például, akár januárban meg lehet rendelni a novemberi Erzsébet-napi virágcsokrokat. Percnyi pontossággal meg fogja kapni a megrendelő. Starkl úr nem ideges Anton Starkl sokat dolgozik, 14—16 órát. Naponta ötezren keresik fel virágcsarnokát, van mit intézni. Persze, a beosztottak is teszik dolgukat, gyorsan, pontosan. A cég jövedelmének nagy részét elnyeli az adó. Természe­tesen a maradékból még mindig szépen meg lehet élni. Így hát Starkl úr nem ideges. Szerinte az adófizetés mértéke igazságos, különben nem tudná kifeszí- tení az állam a társadalom fölé a szociális hálót, ami a létbiztonságot jelenti. Arra a kérdésre, hogy Magyarországon befektetnc-c tőkét, Starkl úr fanyalogva válaszol. Mint mondja, a mi viszonyaink elmaradottak, kevés az esély a gazdasági kapcsolatok zavartalan kialakítására. Talán később, ha csillapodik a választások utáni zűrzavar. Különben is, ő csak a magántulaj­dont ismeri el hatékonyan működő formának, az állami gazdaságokat, terme­lőszövetkezeteket nem kedveli. Amennyiben kialakul egy kedvére való gazda­sági berendezkedés, szívesen lesz partner Magyarországon. Addig inkább óvatosan kivár. Nem egyedül Anton Starkl gondolkodik így Európa nyugati * felén... Zs. K. I. KECSKEMÉT: KÖRNYEZETVÉDELMI ÁLLATORVOSI LÓ Hulladékfeldolgozó a város határában ? Környezetvédelmi szempontból állatorvosi lóhoz hasonlította Kecs­kemétet a közelmúltban, egy Baján megrendezett szakmai tanácsko­záson dr. Major Tibor, az Alsó- Tisza vidéki Környezetvédelmi és Vízügyi Igazgatóság (ATI-KÖVI- ZIG) környezetvédelmi igazgatóhe­lyettese. Szerinte azért találó e hasonlat, mert megyeszékhelyün­kön minden gond, baj és eredmény fellelhető, ami ma dél-alföldi váro­saink állapotára e területen jellem­ző. Az előadást követően felkerestük a neves szegedi szakembert, s meg­kértük, válaszoljon néhány kérdés­re. Kalapáccsal pucolták az ablakot — Referátumában ön azt állítot­ta, hogy a dél-alföldi térség környe­zeti állapota kedvezőbb az orszá­gosnál. A problémákat inkább a vá­rosok, s azon belül is néhány üzem, vagy ahogy nevezte: „helyhez kötött szennyező forrás” okozza. — Ez így ma már csak részben igaz, mert egyre nagyobb problé­mát jelent a közutakon megnöve­kedett autóforgalom által okozott környezeti ártalom. Maradjunk azonban egyelőre az üzemeknél, s ezen belül is a Zománc- és Kád- gyárnál (KZK), amelyik régóta fejfájást okoz nekünk és Kecske­métnek egyaránt. — Mi történt itt valójában? — A századelőn Kecskemét egy kis mezőváros volt. Ekkor telepí­tették a KZK-t a település szélére. Aztán a Leninvárost a 60-as évek­ben „ráépítették” a gyárra. Az új­donsült szomszédok között hamar elmérgesedett a viszony. A KZK- ból átjövő fluoridos füst a lakótele­pen megmarta az üveget. Akkori­ban kalapáccsal kellett tisztítani az ablakokat. Nem csoda, hogy ezek után rövidesen elemi erővel tört fel a környéken lakókból a tiltakozás az üzem tevékenysége ellen. A KZK úgy került nehez helyzet­be, hogy erről egyáltalán nem tehe­tett. — Ön most a gyárat védi. — Igen, mert sok mindent tett azért, hogy javítson e tarthatatlan helyzeten. Óriási pénzeket fordí­tott a kupolákra épített füstgáz­mosókra, utóégetőre, ami által lé­nyegesen csökkent a gyár környe­zetkárosító hatása. Ezen túl fel­húztak egy 60 méter magas, Eiffel- torony szerű kéményt, amivel elér­ték, hogy nem a közvetlen környé­ken, hanem a korábbinál nagyobb területen terítik szét a fluoridos füstgázokat. — Most tehát nagyobb területet szennyez a fluoridos gáz? Ez nem valami biztató hír! 1 — A magas kémény szétszórja a fluoridos gázt, mégpedig olyan nagy hígításban, hogy az — a ko­rábbitól eltérően — jóval az előírt értékek alatt marad. Ugyanakkor a szellőzőablakokon kiáramló flu- oridgázt is sikerült a kéménybe te­relniük. Ez sem zúdul most már közvetlenül, koncentráltan a Le- ninvárosra. Az E5-ÖS veszélyesebb — A szennyezés tehát nem szűnt meg. — Nem, de a pár évvel ezelőtti­nek a töredékére csökkent. Nézze: sok mindent megtehet a KZK, de onnan kölniillat sohasem fog árad­ni. Amíg vasat olvasztanak, fürdő­kádakat készítenek, zománeflittet gyártanak, számolni kell a terme­lés melléktermékeivel is. Egyéb­ként a 70-es évek elején, amikor felszerelték az automatikus öntő­sort, fölmerült, hogy a gyár esetleg kitelepülhetne a város határába. Igen ám, de ehhez sok pénzre lett volna szükség, és a város nem tu­dott segíteni. Aztán jöttek a táma­dások, a vádaskodások. De ha már itt tartunk, nekem is lenne két kérdésem: Ki a felelős azért, hogy a gyár tőszomszédságában építet­ték fel a Leninvárost? Egyeztették- e az illetékesek a vállalat és a tele­pülés fejlesztését? Nos, azt gondo­lom: nem nehéz válaszolni. A Le­ninvárost egyébként a környezet­védelmi beruházás nyomán lassan az üzemnél jobban veszélyezte­tik a közelben futó, forgalmas utak. A városra ilyen szempontból is ráillik az állatorvosi ló hason­lat. — Miért? — Mert ugyanúgy keresztülszeli a nemzetközi E75-ös, vagy hazai nevén 5-ös főútvonal, mint Kis­kunfélegyházát, Kisteleket vagy Szegedet. Vagyis a probléma ezút­tal sem egyedi: a gépjárműállo­mány növekszik, s ugyanakkor öregszik is; az úthálózat viszont nem vagy alig bővül. Az eredmény: nő a levegőszennyezés és a zajter­helés. A gépjárműforgalom egyre komolyabb gondokat okoz, a vá­rosokat elkerülő útszakaszok meg­építése pedig várat magára. Az utóbbi tizenegynéhány esztendő alatt az úgynevezett helyhez kötött szennyező forrásokat viszonylag kézben tudtuk tartani, de a közle­kedés területén tovább romlott a helyzet. — Na, azért a helyhez kötött szennyező források körül is akadt galiba Kecskeméten. Nem is olyan régen! — Nyilván a Reszelőgyár eseté­re gondol. Itt is érdemes felidézni az előzményeket: A Reszelőgyár a 60-as évek elején, a vidéki ipartele­pítések korában került jelenlegi he­lyére. Akkor még a város peremén helyezkedett el a hajdanvolt lakta­nya, amelynek átalakított épületei­be szerelte fel a cég többnyire ósdi gépeit, majd megkezdték a resze- lők gyártását, amihez edzősóra volt szükség. Akkor még senki nem írta elő, mit kell tenniük az edzősó hulladékával. Am a gyár szakemberei tudták: veszélyes anyaggal dolgoznak, hisz a salak báriumot és cianidot is tartalmaz. Bár az akkori jogszabályok alap­ján megtehették volna, hogy a sa­lakot egyszerűen kihordják a vá­rosi szeméttelepre vagy egyéb sza­bad törmeléklerakóra, de nem tet­ték. Helyette az üzem udvarán egy ócska fészerben, hordókba gyűj­tötték. így nem szóródott szét, nem került a talajba. A veszélyes hulladékok tárolását, feldolgozá­sát szabályozó rendelet 1981-ben látott napvilágot Magyarorszá­gon. Ezt követően végzett a gyár­ban néhány ellenőrzést az illetékes hatóság, majd a salakot átrakatták egyik helyről a másikra és átcso- magoltatták. A város közvélemé­nye ekkor értesült először arról, hogy ott valamilyen veszélyes anyagot tárolnak. Felelőtlen felelősök — A botrány azonban csak ké­sőbb tört ki. — Pontosan tavaly, miután az egyik országos lapban megjelent egy cikk, „Időzített bomba ketyeg Kecskeméten” címmel. Az írás egy NEB- (Népi Ellenőrzési Bizottság) ellenőrzésre hivatkozva hosszasan ecsetelte, hogy nagy tömegű (500 tonnányi) életveszélyes anyag szunnyad egy sor lakóépület és egy gyerekekkel zsúfolt óvoda szom­szédságában. Persze hogy azonnal kitört a botrány. És ismét felmerül bennem néhány kérdés: A lakó­épületek és az óvoda jóval fiatalab­bak a gyárnál. Vajon hogyan ke­rülhettek oda? Miféle városfejlesz­tési koncepció alapján? Ki ezért a felelős? A botrány tehát kipattant és ebben nagy szerep jutott az egy­oldalú tájékoztatásnak is. Mert a tollforgató azt nem írta meg, amit jómagam lakossági fórumokon többször kifejtettem és neki is el­mondtam — hogy a ciánsalak va­lóban veszélyes anyag, amitől meg is lehet halni, kiváltképp, ha valaki kiskanállal veszi be. Abból vi­szont, ha egy zárt raktárépületben tárolják, és így nem juthat a talaj­ba, senkinek semmi baja nem szár­mazhat. Ezzel, persze, nem azt akarom mondani, hogy ennek az anyagnak ott a helye, ahol most van. Versengő vállalkozók — Ön szerint tehát mi a megol­dás? — Én amellett álltam ki, hogy mihamarabb el kell vinni azt az anyagot a gyárból. Gondoskodni kell a szakszerű tárolásáról, ártal­matlanításáról. Regionális, de ha lehet országos feldolgozómű építé­sére gondolok. Olyanra, amelyet Kecskemét lakosai is el tudnának fogadni. Ez egyben a város érdekét is szolgálná, hisz végre megszaba­dulhatna a veszélyes anyagtól. Az elképzelések szerint a mű új sze­méttelepen épülne fel abban az esetben, ha a vállalkozók megfele­lő technológiát tudnak kínálni a salak feldolgozására. Olyat, amellyel garantálják, hogy környe­zetkárosítás-mentesen képes mű­ködni. — Kik ezek a vállalkozók? — A Natura Környezetvédelmi Tervező és Szolgáltató Kisszövet­kezet, az Energoinform, valamint az E + E Kft. nyújtott be pályáza­tot. — Hol tartanak most az elképze­lések megvalósításában? — A pályázatok beérkezését kö­vetően kiderült: az írásos anyagok nem elegendőek a felelős döntés meghozatalához. Ezért azt mond­tuk: a pályázók folytassanak kísér­leti, félüzemi termelést. Csak ezt elemezve tesszük le az egyik vagy a másik megoldás mellett a vok- sunkat. Az előkészítések után né­hány napon belül megszületik a döntés. Ha végül mégsem talál­nánk megfelelőnek egyik megol­dást sem, akkor mi. az Atikövizig mint elsőfokú környezetvédelmi hatóság, elrendeljük a gyárban tá­rolt salak eltávolítását. Ezt már csak azért is meg kefl tennünk, mert tavaly ilyenkor, amikor ki­robbant a botrány, azzal sikerült megnyernünk a közvéleményt, hogy megígértük: ha nem találunk megnyugtató eljárást a salak fel­dolgozására, akkor kötelezzük a gyárat, vigye el. Az ígéret pedig bennünket is kötelez. Gaál Béla „így lett kilenc nehéz, szomorú évünk...” A Magyarországi Németek Szö­vetségéhez több ezer rehabilitálási, kártérítési kérelmet juttattak már el az ország minden tájáról. A Minisz­tertanács tavaly meghozott rendele­tének alapján ugyanis megnyílt a le­hetőség az elszenvedett testi-lelki sé­relmek és anyagi károk jóvátételé­nek megkezdéséhez. Ha valaki hiva­talos papírral nem tudja igazolni a szovjet munkatáborban eltöltött időt, a deportált „levelét” is hiteles­nek fogadja el a szövetség. Szedlák Lipót kiskőrösi olvasónk — a la­punkban megjelent hasonló témájú írásra „válaszolva” — Feuerstein Jánosáé szalatnaki asszony beszá­molóját juttatta el a szerkesztőség­hez. A megrázó történetet két foly­tatásban adjuk közre. 1. „1944. december 29-én kezdődött a szenvedésünk. Reggel otthon hagytam 6 éves kislányomat, az idős anyósomat. Az istálló tele volt jószággal. A férjem a háborúban mint honvéd katona. Az úti célunk Sásd volt, gyalog. Amit ma­gunkkal vihettünk, azt kocsival hoz­ták. Az otthon maradt egy pár idős bácsi fogta be a lovakat, és jöttek utá­nunk. Sásdra értünk a déli órákban, fáradtan. Ott még egyszer orvosi vizit. Aki élelmes volt, az összeesett, és an­nak nem kellett elmenni. Amikor már sötétedett, akkor indultunk Sásdról. „Pacsitiri” (négyesével. — A szerk.) ki- abált^jc az orosz katonák mellettünk. Sötétben mentünk, féltünk, sírtunk, fáztunk, a sorból kilépni sem voltsza- bad. Úgy tizenegy óra körül értünk Pécsre. Itt a Lakits-laktanyának az is­tállójába hajtottak bennünket. Majd' meghasadt a szívünk, hogy vajon mi is lesz most velünk. Eltelt egy nap, majd kettő és még egy pár. Úgy, talán hato- dikán, este jött egy kedvesnővér és azt mondta, hogy álljunk fel és imádkoz­zunk együtt, mert nagy út áll előttünk. Mondta: Oroszországba visznek ben­nünket és kérjük a Jóistent, hogy segít­sen rajtunk, hogy még egyszer hazatér­hessünk. Imádkozás után volt fürdés, de alvás az nem, csak a jajszó, a kiabá­lás, a bánat, hogy mi lesz velünk. Jött a reggel, és parancsba kaptuk: a batyut összekötni, sorakozni, „pa-csitiri”, és indultunk az állomásra. Mentünk az országúton, egyszer csak hallottam, hogy valaki kiabálja a nevemet. Erre körülnéztem és akkor láttam, hogy az utca sarkán állt édesanyám. Nála volt egy kis csomag, amit nekem akart adni. De a kísérőnk a puskát mindjárt rája fordította, én már csak annyit tudtam mondani: édesanyám, hamar menjön vissza! Hát Így kellött búcsúznunk egy­mástól. Mikor odaértünk az állomásra, so­kaknak a hozzátartozója ott volt, de azok se jöhettek a közeibe. Most jött az a váratlan pillanat, „bisztra távci” és nagy marhavagonokba tereltek ben­nünket, kilencesével. Itt emeletes ágyak voltak és egy kis rácsos ablak, amelyen nagy nehezen tudtak ketten kinézni. Gurult a vonat és sötét volt bent is, kint is, így nem láttuk, hová visznek ben­nünket. Akik az ablak előtt figyeltek, egyszer csak azt vették észre, hogy Dombóvár van kiírva. Ezután már mindenki kiabált, hogy Szalatnakon körösztül megyünk! Erre gyertyafény­nél minden szalatnaki irt hamar egy cédulát, csak a nevet és hogy viszontlá­tásra. A cédulák egybe lettek kötve, és azon a kis ablakon kidobáltuk. Mivel arra van egy pincesor, egy férfi épp ott állt és hallotta a sok kiáltást, a nagy sírást. Ő vette fel a kidobált papí­rokat. Abból tudta meg, hogy az ő gyerekei is bent vannak. Gurultunk to­vább a sötétben, de egyszer csak meg­álltunk és láttuk: a Duna előtt va­gyunk. A hid le volt bombázva. Ez már késő este volt. Hideg téli éjszaka, ott a Duna-parton kellett várni, fázni, míg megcsinálták a kompot, hogy tovább­mehessünk. Mint a legnagyobb rablókat, kísértek bennünket. Baján nem tudom, milyen épületben voltunk, csak a falak álltak, se ajtó, se ablak. Több kis helyiség volt és nagyon huzatos. Egy kis szalma volt alattunk. Innét megint a vonatba. Sza­badkán megálltunk és kísérővel vízért mehettünk. Megint onnan is, csak to­vább. Mikor az orosz határhoz értünk, át kellett szállnunk, és tovább. Körül­belül három hétig utaztunk. Egyik este sötétben megálltunk és azt kiabálták, hogy kiszállni. A párnát, dunyhát, ruhát, amit ha­zulról vittünk összekötve a hátunkra vettük. Egy nagy hegyre kellett fölmen­nünk, akkor azt mondtuk, úgy járunk, mint Jézus, mikor vitte a nehéz keresz­tet az Olajfák hegyére. Mikor fölér­tünk, messziről láttunk egy kivilágított épületet. Az lett a mi otthonunk. Az volt a szerencsénk, hogy meleg volt, de az ágyunk megint csak a padló volt. Másnap csak egymástól kérdeztük, va­jon mi lesz most itt velünk? Egy pár nap pihentünk és egy szép reggel sora­kozó volt, aztán munkára fel. Volt, mikor földet kellett hordani vasútépí­tésre vagy a téglagyárnál. Mindig ott. ahol a munkaerő kellett. Igen, munka volt a mi részünkre, csak ennivaló nem volt. Kaptunk naponta 60 dekagramm kenyeret (de az is olyan volt, mint a szappan), káposztalevest, savanyú- uborka-levest, egy kis kását vagy kis szárított halat, de evés után éhesebbek voltunk, mint előtte. Az is volt, hogy a munkahelyről néztük, füstöl-e a kémé­nyünk vagy sem, mert sokszor előfor­dult, hogy azt a kis meleg levest sem kaptuk. A kenyeret este kaptuk. Reg­gelre nem tudtunk elrakni belőle, mert nem tudtunk aludni, míg meg nem et­tük. Reggel pedig sírtunk, mert mun­kára kellett menni, evés nélkül. Ebéd­szünet volt, csak nem volt mit enni. így ebéd helyett egymás fejéből szedtük a tetűt, mert az volt bőven. Vagy men­tünk csalánt szedni, krumpli héját, amit csak találtunk. Mert az a nagy akarat volt bennünk, csak még egyszer hazajussunk. Koldulni jártunk, mint itt azelőtt a cigányok. (Folytatjuk)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents