Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-12 / 136. szám
1990. június 12. • PETŐFI NÉPE • 5 ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT? Hol van és mit ábrázol? GORBI-MÁNIA JAPÁNBAN Tokió: Mosolygó eladólány mutatja be a/. 1990. június 10-étöl árusításra *kerülö háromfajta Gorbi-babát, amelyek kö/ül a 25 centiméteres ára 25 dollárnak megfelelő összeg lesz. A perselyként hasznosítható Gorbi- bankot 12 dollárért várásolhatják meg az Avanti cégtől Mihail Gorbacsov szovjet államfő és pártfőtitkár hódolói. (MTI-Press Képszolgálat) CSEMEGEKUKORICA LESZ, A KUTATÓ ELMEGY Egy, kettő, három . . . Elfogynak, maradnak? Én vesztek, te vesztesz, ő talán nyer. Mi biztosan veszítünk, ők talán nyernek. Én morgok, te sajnálod, ő bízik. Mi kevesebbek leszünk, ők ... nem is folytatom. Minek? Nem először ültem az intézetből éppen távozó kutatóval — nemesítővei — szemben. Ahogy elfigyelgetem nem is utoljára. Nem először éreztem — és vélem, nem is utoljára — azt a megmagyarázhatatlan gombócot a torkomban: a valaha volt, nagy hírű intézmény ismét egy kutatási témával, ismét egy jó hírű szakemberrel lett szegényebb. Hányadikkal is? Inkább nem számolom ... Most éppen dr. Bajtay Ilona van soron. Ő 29 év után távozik szülővárosából és eddigi egyetlen munkahelyéről, a Zöldségtermesztési Kutató Intézet Fejlesztő Vállalattól. — Hogyan telt el ez a majd' három évtized? — Fiatal lányként kerültem fizikai állományba az uborka, paradicsom agrotechnikai kísérleteibe. Munka mellett elvégeztem az egyetemet és már diplomásként Mészöly Gyula vett maga mellé a paradicsomok fajtakipróbálására és tudományos titkárnak. Jó 17 éve Dániel Lajos bácsi idekerült az intézetbe, hozta magával a kutatási, nemesítési témáját, a csemegekukoricát. Azóta ez a munkám, a legtöbb fajta a társnemesítője- ként szerepelek. Közben megszereztem a doktori és kandidátusi tudományos fokozatokat. — Ez azért elég szárazon hangzott . . . — Ezek a tények. Ami mögöttük van? Sok munka kinn a szántóföldön és itt benn, amit nagyon szerettem. Kudarcaival, elkeseredett pillanataival együtt. Az emberek, akiket megszoktam, megkedveltem. Aztán van egy tágabb része is a dolognak. Hiszen 17 évvel ezelőtt hazai csemegekukorica-nemesítés alig-alig volt, a fajtaválaszték beszűkült. Már szinte későn is kezdtük, ahhoz viszonyítva, hogy Amerika már a tizennyolcadik században adott a világnak nemesített fajtát. Mégis ez alatt a 17 év alatt sikerült a mai amerikaiakkal versenyképes fajtát előállítani, a K—430-at. Ez a legjob- bunk. Meg persze a többit. Az más lapra tartozik, hogy sose fogom megérteni: a termelők, feldolgozók a hazai fajtákat miért mérik erősebb mércével, mint a külföldit. Annál is inkább, mert ezzel csak saját kiszolgáltatottságukat növelik. — Egy kicsit elcsúsztunk a csemegekukorica téma felé, pedig úgy tudom, ezután ez a növény igen keveset foglal majd le az életéből. . . — Valóban egészen mások lesznek a feladataim. Oktatni fogok elsősorban. Bár a kutatásban is dolgozom majd, vélem én, más tanszék agrotechnikai problémáinak megoldásában várnak egyelőre segítséget. De nem szeretnék a nemesítésnek sem hátat fordítani, úgy tűnik, lesz rá lehetőség, szponzor már jelentkezett. — Konkrétan? — A Pannon Agrártudományi Egyetem Mosonmagyaróvári Mezőgazdaságtudományi Karának kertészeti tanszéke lesz a munkahelyem. A mostani tanszékvezetővel néhány hónapig docensként dolgozom majd együtt, azután ő nyugdíjba megy. A kutatási dolgokról egyelőre hadd ne mondjak többet, még-képlékenyek. — Ez azért szakmailag elöbbrelépés, nem? — Persze. Végtelenül jólesett, hogy hívtak Óvárra. Természetesen ebben elismerés is van. — Azért nem föltétlenül kellett volna elfogadni, ha... — Egyre többször elhangzik az intézetben, hogy a kutatás jövője bizonytalan. Jobb lett volna várni, mondjuk januárig, amikor esetleg a kezembe adják a munkakönyvét? Egyébként is, az utóbbi években már vérrel- verítékkel küzdöttünk, hogy ennyi kutatási pénzből egyáltalán tudjunk valamit produkálni. A jövő pedig még bizonytalanabb. Hallott az utóbbi időben arról, van-e valamilyen elképzelés a volt MÉM-tárcához tartozó kutatási intézményekkel kapcsolatban? Látja, én sem, meg más sem . . . — Nem az első kutató, aki távozik... — Ha jól meggondolom, mindegyikkel levált az intézményből egy-egy darab. Azt hiszem, nem mindig azok mentek el, akiknek kellett volna. Ezt egyébként nem én, hanem a főigazgató mondta nem is olyan túl régen. Azt hiszem, egy célért dolgozni csak úgy lehet, hogy nem elsősorban szimpátia alapján válogatja az ember a munkatársait. Ha ez nem így van és még az anyagi megszorítások is sokasodnak, hát. . . — Térjünk vissza a csemegekukoricához, a témát viszi magával?- Azt nem lehet, hiszen Dániel Lajos bácsi marad, másrészt ez a téma, a fajták az intézetéi. Azt hiszem, sikerült, nem kis győzködés árán, olyan kollégám kezébe adni a továbbiakat, aki precízen fogja csinálni a fenntartást. A nemesítést viszont nem vállalja, egyelőre legalábbis erről van szó. — Keserűséget is visz, ezek szerint magával? — A csomagba belefér ... De inkább az új feladatok gondolatával birkózom, az elmúlt néhány évben megcsappant önbizalmamat növelgetem. Nem akarok úgy a hallgatók elé állni, hogy bármilyen témában rést hagyjak. Kritikusak a mai fiatalok, fel kell készülni, hogy ne kezdhessenek ki. Most erre koncentrálok, nem pedig az elmúltra. Gál Eszter JÓN A SZERENCSEJÁTÉK-TÖRVÉNY A pénzünket elnyeli a költségvetés A Sportfogadási és Lottó Igazgatóság (SLIG) az OTP részeként működik. Az említett pénzintézet nagyrészt a fogadásoknak köszönheti, hogy anyagi helyzete stabil. Ám a világon sehol sem szokás, hogy egy bank bonyolítsa a fogadási játékokat. Ha az OTP — oly régóta ígért — átalakulása valóban bekövetkezik, le kell vetnie a „testidegen” funkciót. Ezek egyike a sport- és lottófogadás. Dr. Bornemissza Sándorral, az SLIG ügyvezető igazgatóhelyettesével a jövőről, a lehetőségekről beszélgettünk. — Olyan híreket hallani, amelyek szerint a Sportfogadási és Lottó Igazgatóság elhagyja az OTP-t, kiválik a pénzintézet szervezetéből. Mi ebből az igazság? — Az OTP — igaz, központi rendelkezések hatására — mára a szerencsejátékok bázisa lett. A vállalat átalakulásának azonban mégis cl kellene vezetnie a nem banki funkciók leválásához. Ezek egyike a sport- fogadás. Erről azonban a Pénzügyminisztériumnak kell döntenie. — Ezek szerint teljesen függetlenné válnának? Nem. A sorsjáték milliókat mozgat meg. Hozzájuk nemcsak a szelvényeket, de a nyereményeket is el kell juttatni. Erre kiválóan alkalmas az OTP kiterjedt fiókhálózata. A lényeg az, hogy az SLIG és az OTP közötti jelenlegi hierarchikus kapcsolat átalakuljon gazdasági kapcsolattá. — Hogyan változna a leválás után az SLIG és az állam viszonya? A szerencsejáték a világon mindenütt állami koncesszió. Gondolom, ez nálunk is így lesz. Az is tény, hogy a szerencsejátékok adója mindenhol magasabb az átlagosnál. Ha az egyes játékfajtákat nézzük. az állam a lottónál csupán „elvágja a fogadást”; minden költséget a fogadók viselnek. Sorsjegynél letétbe kell helyezni a nyereményalapot. Itt már számolhatunk némi kockázattal; ha csak a nyerő sorsjegyek kelnének el, akkor a kibocsátó veszítene. — Hogyan lehetne definiálni a szerencsejátékot gazdasági szempont! ' A „legpiacibo' terméknek tartom. De — vagy éppen ezért — nagy szükség van a vevők (játékosok) milliós táborának hatékony védelmére. Ebből a célból nem pedig az újabb állami bevételek garanciájaként— minél előbb meg kellene alkotni a szerencsejáték-törvényt. A határon sorban állnak azok a cégek, amelyek szívesen invesztálnának ebbe az ágazatba — bízva a forint leendő konvertibilitásában. A szerencsejáték-törvény elfogadásáig azonban mindenképpen várniuk kellene. — Az Austria lottó kilóg az eddigi szerencsejátékok sorából. Hogyan vált be ez az új játék? A dcvizalottót nem az SLIG, hanem a Lottó Union Kft. bonyolítja, amelyiknek egyik alapítója az OTP. Mi csak amolyan bizományosi szerepben veszünk részt ebben a vállalkozásban. Ez a játékforma ma még nagyon új, a jelenlegi forgalom Magyarországon kétmillió schilling körül mozog hetente. De ha az egész országban kapható lesz, a becslések szerint hárommillió schilling bevételre lehet számítani. — Mi a helyzet a többi játékkal? . — A tavalyi éves forgalmunk 10 milliárd forint volt. A lottó részesedése ebből 51 százalék, a totóé 38. A fennmaradó részt az egyéb játékok adják; borítékos sorsjegy, bongó. A sorsjátékokból származó nyereség mintegy hárommilliárd forintot ért el. — Nagy a nyereségük. Mibe fektették, fektetik ezt a jelentős összeget? — Ez a legsúlyosabb gazdálkodási problémánk. Az OTP-n keresztül az állami költségvetésbe vándorol a pénz, és ott el is tűnik. Amikor a békekölcsönkötvényeket felváltotta a lottó, a lakosság megszabadult a píuszelvonás érzésétől. Az azonban napjainkban is igaz, hogy a játékbevételek az állami pénzbevételek nem elhanyagolható részét képezik. A szerencsejáték-ipar viszont alig korszerűsödik. Ameddig nincs „gazda”, addig kézzel összesítik a szelvényeket, s marad a régi játékszisztéma. Elmaradnak a beruházások, pedig itt a leggyorsabb a megtérülési idő. — Milyen irányba fejlődik az ágazat?- Egyértelműen a „vakszerencse” dominál. Háttérbe szorulnak a sportfogadások, amelyeknél valamelyest érteni kell a játékhoz. A lottó, a sorsjegy térhódításában az is szerephez jut, hogy a haszon előirányozható, méghozzá nagyon pontosan. — Tervez az SLIG valamilyen új játékot? Igen, a világkiállításhoz kapcsolódóan EXPO- sorsjegyet bocsátunk ki. A konstrukció kidolgozásának még az elején tartuhk, de annyit elárulhatok, hogy a fődíj egy Pest környéki felújított kastély lesz. Persze, a sorsjegy sikeréhez az sem ártana, ha a világ- kiállítást valóban megrendeznék . . . T. K. Az amerikait állandóan biz- • tatni kellett, minduntalan el-elmaradozott. Már sokszor arra gondoltam, hogy szakítok vele és menjen mindenki a maga útján tovább, de nem vitt rá a lelkiismeret, inkább kínlódtam vele. Ezzel a nehéz kereszttel róttam tovább az utam, már nem volt kedvem semmihez, nem biztatott semmi, hogy célomat elérjem. Egy sűrű fás területen letelepedtünk, bár útitársam minduntalan tovább akart menni. Ő már látta rajtam, hogy megbetegedtem, valamin törte is a fejét, pedig tudta, hogy ha maga ellen fordítja a jóindulatomat, egészen bizonyos, hogy ő húzza a rövidebbet. Ezt meg is mondtam neki, hogy jobb ha nem húz velem ujjat. Pedig nem volt semmi kedvem ebben a helyzetben viszálykodni. Négy napig feküdtem, már úgy éreztem, hogy jobban vagyok, talán el is indulhatnánk, de közbejött valami. Ordasom megtámadott egy hatalmas medvét, persze, az nem hagyta magát. Mikor már úgy látszott, hogy Ordasom húzza a rövidebbet, collommal a medve halántékába lőttem. Hatalmas példány volt és mivel készletünk már fogytán volt, ráfanyalodtunk a medve húsára. Finom az, csak szokni kell. Bőrét lenyúztam, ott helyben fahamuval ki is készítettem ha nem is valami finomra, mégis évekig lehetett viselni. Hasított bőrcérnával megvarrtam, az egész munka csak két hétig tartott, még egy bőrtarisznya is lett belőle. Utitársam kérte, hogy tanítsam meg, hogyan kel! kikészíteni. Én elmagyaráztam neki, de hogy aztán hogy boldogult vele, azt nem tudom. Ilyen körülmények között értük el a nyár derekát, a hó csak a magasabb hegycsúcsokon volt látható, ami meg is marad, talán soha nem olvad el.. . Hirtelen beborult az ég, tüzkí- gyók siklottak az égen. Hatalmas szélvihar tombolt, a Jak ezrivel tövestül dőltek ki, fentről hatalmas sziklák szakadtak el több ezer éves helyükről, mindent elsodorva maguk előtt, zúgva, bömbölve, mint az őrült, aki nem tudja, mit csinál, a vesztébe rohan. El kellett tűnnünk a szörnyű zivatar elöl. Egy szikla repedésében húztuk meg magunkat. Utitársam az aranyát szorongatta a keblén és arra kért, ha netalán nem éli túl a zivatart, aranyának felét juttassam el hozzátartozóinak, akikről fogalma sem volt, hol tartózkodnak. Megígértem neki, hogy nemcsak a felét, de az egészet eljuttatom, de mondja meg, hogy hová, kinek. Erre nem tudott választ adni, de megnyugodott szerencsétlen sorsüldözött társam. Ezen nem lehet csodálkozni, mert aki valaminek a megszállottja, az soha nem mond le arról, amit a fejébe vesz. Kérdeztem, tudja-e hogy hol lehetünk. Azt válaszolta, hogy megkérdezi az égiek- től. Istenem, nem kellett többet kérdeznem, válasza kielégítő volt. Most már ösztöneimre hallgatva folytattam vele az utat tovább, a bizonytalanság felé. Tudtam, hogy most már valóban csak a véletlen segíthet rajtunk, mert útitársam már nem ebben a világban él. Magamon is éreztem a szoros lelki feszültséget, idegkimerülést, de tudtam, ha most nem leszek erős, mindennek vége. Ordasom nyüszített Jel, mintha valami, vagy valaki lenne a közelben Megállásra intettem útitársamat, Ordasomat pedig nyugalomra, jelezve, hogy letáborozunk. Mire a nap nyugovóra tért. Ordasom ismét nyüszíteni kezdett és a hegy túlsó oldala felé vette útját. Hiába volt minden, nem állt meg, rohant, mint aki úgy érzi, okvetlen meg kell tennie, amit cselekszik. Addig néztem utána, míg el nem tűnt a szemem elől, bár mintha egyszer felbukkant volna az erdő sűrű fái között. Valami különös érzés fogott el! Nagyon türtőztetni kellett magam, hogy utána ne rohanjak, és ha a nap nem lett volna lemenőben, nem álltam volna meg, hogy utána ne menjek. Egész éjjel nem aludtam, szerettem volna tudni, hogy hova lett az én Ordasom, aki soha nem tágított mellőlem, de most úgy eltűnt, hogy hírét sem tudom. Alig vártam, hogy kivilágosodjon, máris a keresésére indultam, bár útitársam állandóan siránkozott, hogy jobb is Ordas nélkül, sokat eszik, mintha ö látta volna el. Egész nap mentünk, de a magas hegyeken kívül semmi egyebet nem láttunk. Harmadnapra hűvös levegő fújdogált, és egyszer csak egy hatalmas víztükör tárult szemünk elé. Amerre csak elláttunk, mindenütt víz és víz, sehol egy tenyérnyi Jolddarab. Úgy álltunk ott, mint aki kővé vált, mozdulni sem bírtunk. Arra jutottam, hogy ez valamilyen tenger lehet, csak azt nem tudtam, milyen tenger. Szélcsend volt, hatalmas hullámok csapkodtak, mintha vihar készült volna, pedig nem úgy nézett ki az ég. Tanácstalan lettem, nem tudtam, mitévők legyünk. Ordas úgy eltűnt, hogy még hírét sem hallottuk, mintha a föld nyelte volna el. Útitársam azt tanácsolta, hogy menjünk a tenger partján Keletre, magam is emellett voltam, így elindultunk a tengerparton. Hatalmas sziklák meredtek az ég felé, némelyiket meg kellett kerülni, különben nem lehetett elmenni. Sok kerülőt jelentett, amit nem vettünk számításba, de úgy vettük, hogy nem is kerültünk, mivel időmilliomosok voltunk. Útitársam arra kért, hogy vegyem át tőle a terhe felét, vigyem helyette pár napig. Nem nagy kedvem volt, de engedtem a kérésének. Ha már így adódott, gondoltam, majd ő is visszasegíti fáradságomat. Hamarosan meg is bántam, mert egy reggel arra ébredtem, eltűnt az arany amit rám bízott, a puskám és az egyik, töltényt tartalmazó faládám. Szerencsére a collom töltve volt, viszont a puska, amit elvitt, nem volt megtöltve. Hat töltényem maradt, nagyon kellett vizgyázni rá, mert könnyen az amerikai áldozata lehetek. Másodszor is fogadalmat tettem: ha még egyszer összetalálkozom vele, többé nem folytatom az utat az amerikaival. Gyötrő nappalok, kínzó éjszakák következtek, a magány olyan lett az együttlét után, mint mikor a Ja megválik levelétől és sodorja a szél, kénye-kedve szerint. Kezdtem észrevenni magamon, hogy magamban beszélek, észrevettem azt, hogy akár magyarul, akár oroszul, akár németül gondolkodtam, szókincsem nagyon megfogyott. Sokat veszítettem szellemi értékeimből, kezdtem félni, hogy magányom elhatalmasodik rajtam. Magyarul kezdtem beszélgetni magamban, de arra a meggyőződésre jutottam, hogy elfelejtettem az anyanyelvemet, sok idegen szót kevertem közé. Soha nem hittem volna, hogy az anyanyelvet is el lehet felejteni. (Folytatása következik) ORVOS ENDRE ÍGÉRET földje
