Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-08 / 133. szám
6 • PETŐFI NÉPE • 1990. június 8. Bébiétel, dzsem — dollárért, szovjet exportra Kilencvenéves a Kecskeméti Konzervgyár Az Első Kecskeméti Conserv- gyár alapításáról szóló okiratot 19(H). május 31-én írta alá a bóze- ni konzervgyár megbízottja, Eu- gén Josef Dietfenbech és Kada Elek polgármester. Kilencven év nem kevés, még egy gyár történetében sem. Csongovai Tamás vezérigazgatóval a gyár múltjáról, de főként jelenéről a jövőjéről beszélgettünk. — Jelöljön meg néhány dátumot, amelyhez valamilyen nevezetes esemény kapesoiódik. — A gyárban, a jelenlegi Il-es gyáregységben a Gyümölcs- és Főzelékkonzerv Készítő Rt., Első Kecskeméti Conservgyárban 1901. július 14-én került sor az ünnepélyes megnyitóra, a termelésre. Az üzem mai szemmel kezdetleges volt, de már 1905-ben 46-féle nyersanyagot dolgoztak fel, 21-22 vagonnyi mennyiségben. Kisebb-nagyobb sikerek után 1910 novemberében, az akkor már veszteséges gyár a termelést beszüntette, és eladásra kínálták fel. Három évvel később, az" induláshoz külföldi tőkét felhasználva, indult meg a termelés. Az első világháború eleinte nyereséget hozott, de a végén a termelés visszaesett, a gyár leállt. Új fellendülés 1923-ban következett be, már 650 embert foglalkoztatott a gyár, sőt, 1940-re elhatározták egy szegedi fióktelep létrehozását. 1941-től újra haditermelés váltotta fel a békés munkát, majd 1945 után szovjet hadiüzem lett, s 1946 tavaszán újraindult a termelés. A tulajdonosok a Weiss bárók voltak, egészen az államosításig. 1951-ben új nevet kapott a vállalat: Alföldi Kecskeméti Konzervgyár lett. — S a jelenlegi egyes gyáregység? — Ezt az üzemet Hans Platter 1921-ben alapította, aki a Szolnoki úti huszárlaktanya régi istállóit és raktárát vette meg. A tulajdonos részvénytársaság létrehozására kényszerült, s csaknem tíz év kellett ahhoz, hogy kelendő termékstruktúra alakuljon ki. A húszas évek végén a Platter Gyárat sem kerülte cl a válság. A háború alatt virágzásnak indult a cég a hadimegrendelések miatt, s 1944-re érte el a maximális termelést, naponta 40 vagon készterméket. A visszaemlékezések szerint 1944-ben Platter János leszereltette a gyár legfontosabb gépeit, nehogy a németek magukkal vigyék. A háború után megalakult a Kecskeméti Szövetkezeti Konzervgyár. Az államosítás termelésfelfutást és újraéledő exportot jelentett. Egy ideig ez is szovjet érdekeltség lett, de 1952-ben visszakerült magyar kézbe. Az egyesülés éve 1957, amikor a Kinizsi Konzervgyárat és az Alföldi Konzervgyárat összevonták, s így született meg a Kecskeméti Konzervgyár. — E rövid történeti áttekintés után — mivel a gyár szovjetex- port-orientáltságú volt — szeretnénk megtudni, milyen eredmények születtek a szovjetekkel való tárgyaláson. — A gyár történetéhez még az is hozzátartozik, hogy az elmúlt évben az árbevétel alapján egyharmados tőkés, ugyanennyi KGST-, ugyanilyen belföldi értékesítés alakult ki. Az év elején még aggodalommal, súlyos gondokkal küszködtünk, akadozott, esetenként leállt a szovjet export. Mára lényegében tisztult a helyzet — ez erre az évre vonatkozik —, megnyílt a lehetőség arra, hogy vegyesbefőttet és jelentősebb mennyiségű dzsemet szállítsunk a Szovjetunióba. Úgy tűnik, hogy a tavalyi mennyiséget exportálhatjuk erre a piacra, ami jelentős dolog a gyár életében. Kismértékű áremelésre is sor kerülhetett, de némi termékösszetétel-változásra számítanunk kell, ami természetes következménye az ottani igények változásának. — Konkrétan miről van szó? I — Arról, hogy kisebb kiszerelésű árut kérnek. Lemondták az 5 literes szovjet darabos savanyúság és uborka vásárlását. Ők is — amit éveken keresztül hangoztattak — a kisebb kiszerelésű egységeket igénylik. Az idén ugyanannyi áru szállítható ki, ami kevesebb, mint az elképzelésünk, de bízom abban, hogy más KGST-országokba esetleg tudunk még szállítani. Állítom ezt annak ellenére, hogy az elmúlt napokban az NDK-ba irányuló szállításainkat be kellett szüntetni. — A jövő, akár a következő év, mit hoz a gyár számára? A következő esztendő lehetőségeiről is tárgyaltunk a szovjet partnerekkel. Ha dollárelszámolásra állnak át a két ország kereskedelmi forgalmában, akkor további termékváltoztatásokat kérnek, de, s ez a lényeg, igényt tartanak termékeinkre. Elsősorban a kommersznek nevezett vegyesbefőtt marad ki a palettából, ezt nem igénylik, ami jelentős gondot okoz számunkra. Nem keresik a nagy kiszerelésű termékeket, ezzel szemben dzsemből nagyobb mennyiséget várnak, és más új termékek eladására is lehetőségünk nyílik. Ezek közül a legfontosabb, hogy érdeklődnek a bébiételek iránt. Fontos számunkra ez már csak azért is, mert a belföldi kereslet némi csökkenést mutat. A jelenlegi előbörze során a tavalyinál lényegesen kisebb mennyiséget kötött le a nagykereskedelem. Miután kötelességünk a vállalat folyamatos termelését biztosítani, beleillik a képbe az, hogy a Szovjetunióba bébiételt szállítsunk. Abban állapodtunk meg: ha megfelelő árat tudunk elérni, akkor mintegy 1000-1500 tonna bébiételt adunk. Nyitva áll tehát az út, hogy ezt az exportot bevezessük, ami a belföldi ellátást nem veszélyezteti. — Jövőre tehát sokkal igényesebb terrtiékeket kell készíteni a Szovjetuniónak. Ez a piac megmarad ugyanilyen arányban, mint jelenleg? — Ha igazi kereskedelmet akarunk, akkor ez azt jelenti, hogy a vevő kívánságának megfelelő terméket kell gyártani. Igényesebb készárut kell erre a piacra is küldenünk, szebb kivitelben, megfelelő csomagolásban, kisebb kiszerelésben. Az természetes, ők sem szórják a dollárt. Én úgy érzem, mindenképpen meg kell tartani a szovjet exportot, mert az akkora piac, hogy lemondani róla egyszerűen nem lehet. A kereskedelmet kereskedelemmé kell ténni, azért megfelelően kell dolgozni mindkét félnek. Nekünk arra kell törekednünk, hogy ezt a piacot tovább bővítsük — mondta befejezésül Csongovai Tamás. HAGYOMÁNYAINK NYOMÁBAN f Ess, eső9 ess! A nép körében elterjedtek a részben megfigyelésen, részben hiedelmen alapuló, úgynevezett időjárást megjósoló napok. Ezeket a napokat az időjárás fordulópontjainak tartották, és hittek abban, hogy hozzájuk igazodik az elkövetkező időszak meteorológiája. Ilyen jósnapok nagy számmal voltak az év egész folyamán, de különösen a tavasz utolsó és a nyár első hónapjában. Ezek közül Európa-szcrte egyik legismertebb június 8.. Medárd napja. Igencsak figyelik ekkor az időjárást, mert a néphit szerint, ha akkor esik, negyvennapos esőt várhatunk, pedig akkor, júniusban, meg éppen nem kell a sok eső, meg a vele járó lehűlés. Elsősorban a gabonának ártalmas az ilyen idő, mert érlelő melegre van szükség, hiszen Péter-Pálkor, június 29-én kezdődik az aratás. A Medárd-napot követő hűvös, esős idő tulajdonképpen egy hathetes ciklus része, amely György-nappal kezdődik, és az aratás végét jelző Apostolok oszlásával, július 15-ével zárul. Persze, eső és eső között is van különbség. A nyári zivatarok gyakran nagy kárt tesznek, a jégverésről nem is beszélve. Ezért mondja vihar után a nép; „Adtál, Uram, esőt, de nincs benne köszönet!” Mindent összevetve: inkább a csapadék hiánya okozott gondot pásztornak, földművesnek egyaránt. Ezért kérték az esőt, és az ókortól kezdve esdeklő szertartásokat tartottak. A legműveltebb ókori népek, a görögök és a rómaiak esőért könyörgő körmeneteket rendeztek, majd a keresztény egyház jóváhagyásával és hozzájárulásával szervezték a processziókat. A keresztény egyház Jupiter tisztét Illésre, a tüzes szekéren járó prófétára ruházta, és a Boldogsúgos Szü: közbenjárását kérte. Zivataristenség Indiában is volt, és Indrának hívták. A germánoké Donar volt, a litvánoké és szlávoké meg Perun. Ezek örökébe lépett Illés (július 20.). A Szüzanya közbenjárása az időjárás kedvezőre fordulásában is igen hathatós volt. Szépen mondja ezt el egy lüttichi legenda. 1240 táján, hosszú szárazság idején, a papság és a nép mezítlábas körmenete hatástalan maradt, mert a szentek segítségül hívása közben a Boldogsá- gos Szűzről megfeledkeztek. Csak a negyedik körmenet engesztelte ki őt, és a Salve regina kezdetű himnusz éneklése. Akkor nyomban megeredtek az ég csatornái, ontva a termékeny áldást, amelyet az észtek „édes esőnek” neveznek. A szerbeknél a második világháborúig igen elterjedt volt a „Dodolajárás". Dodola a neve annak a leánykának, aki a népszokás főszereplője. A lányt fűvel, virágfüzérrel fonták körül, vagy zöld ágakkal fedték be teljesen, és más lányok kíséretében járta be a falu vagy város utcáit. A házak előtt esőáldásért könyörgő dalt énekeltek, amelynek refrénje minden szakasz végén: „Oj, dodo, oj dodo, dodole”! A ház asszonya kijött, és egy dézsa vízzel leöntötte a dodolát. Hasonló szokást követtek hosszabb szárazság idején a Balkán egyéb népei is, a románok és bolgárok is. A görögök e szokást a délszlávoktól vették át. Van ennek a szokásnak egy olyan változata, amikor levelekből és virágból baba alakot készitettek, és azt a folyóba dobták. Az esőkérésnek ez a formája Németországban is elterjedt. Tripolsky Géza JAN BRZÓZKA: Bizottság Egy ismeretlen eb (feltehetőleg eb!) összerondította a felvonót. Kellemetlen dolog, de időnként minden felvonóban megesik az ilyesmi. Mivel senki sem takarította el a mocskot, szomszédom felesége néhány nap múlva telefonált a ház- keze/őségre. — Halló, házkezelöség? Érdeklődöm, kinek kell kitakarítania az összerondított felvonót? — Tulajdonképpen ... — tétovázott az ügyintéző. — Bocsánat, kérem, várjon egy kicsit. Rövid, ámde heves tanácskozás kezdődött, melynek tompa visszhangja eljutott szomszédom nejének fülébe, aki — már amennyire tájékozódni tudott — azt vette ki, hogy a vélemények megoszlanak. Végül sikerült közös álláspontra jutniok. — Tulajdonképpen — szólalt meg ismét a kagylóban az ügyintéző — annak kell kitakarítania, aki összerondította. — Nekem is ez a véleményem — helyeselt az asszony —, csak hát szerintem egy eb ludas a dologban. — Ebben az esetben ... Egy pillanat, tanácskozunk. Tanácskoztak. — Tulajdonképpen az eb tulajdonosának kell kitakarítania — jelentette ki az ügyintéző néhány perc múlva. — Csak hát nem takarította ki, és azt sem tudni, ki az illető ... — Egy pillanat. Az ügyintéző ezúttal világos, kimerítő válasz nélkül vette kezébe ismét a kagylót. — Az ügy bonyolultabb, mint gondoltuk. Hívjon vissza három nap múlva — válaszolt, és letette a kagylót. A felvonóban tűrhetetlenné vált a helyzet, és csak a gyerekek használták, meg azok, akik nem tudták kezelni. Amikor eltelt a három nap, az asszony ismét felhívta a házkeze- lőséget. — Jó hírem van az ön számára- mondta kertelés nélkül az ügyintéző. — Nos tehát... A felvonó továbbra is mocskos . . .-- Nos tehát, összehívtunk bizottságot... egy — Bizottságot? — Kérem, ne szakítson félbe. Igenis, egy bizottságot. És a bizottság először is megállapította panaszának jogosságát, másodszor pedig — tekintettel arra, hogy nem lehet kideríteni a tettes személyét — úgy rendelkezett, hogy a házfelügyelő köteles a felvonót kitakarítani. — No, és kifogja kitakarítani? — Köteles. Megkapta a felszólítást, a jegyzőkönyv másolatával együtt. — Nagy kő esett le a szivemről, köszönöm szépen, — Ugyan, kérem, szóra sem érdemes. Eltelt néhány nap. Melegre fordult az idő, és egyre orrfacsaróbb bűz áradt a felvonóból. Szomszédom felesége nem bírta tovább. — Maga gúnyt űz belőlem! — kiabálta a kagylóba. — Bizottság, jegyzőkönyv, felszólítás, a felvonó meg továbbra is mocskos! — Hát persze. — Akkor miért hordott össze nekem hetet-havat? Megkapta a házmester a felszólítást, vagy sem? — Megkapta, de fellebbezett. — Mit csinált? — Fellebbezett. Fellebbezett, de, titokban elárulom magának, mivel még nem készült el a hivatalos irat, hogy a fellebbezési bizottság eluta- sitottaa fellebbezését. — És ez jót jelent ? — kérdezte az asszony. — Persze, hogy jót. Most már kénytelen kitakarítani. Nem takarított ki. — Tudja mit, ez már botrány! — mennydörögte szomszédom felesége. — Mi a fenét csinálnak maguk ott? Mit művel ez az átkozott házmester? — Persze, hogy botrány, asszonyom. A fegyelmi bizottság is ugyanezen a véleményen van. — Fegyelmi bizottság? — Naná, hogy FÉGYELMI! Nem fogjuk tovább tűrni az éjfélé eseteket. A fegyelmi bizottság felfüggesztette a házmestert, — Te jó ég! — nyögött fel a szomszédom felesége, és erőtlenül lerogyott a padlóra. Időközben a felvonót lezárták és * lepecsételték. (Lengyelből fordította: Adamccz Kálmán) EZT OLVASTUK A szocializmus az elmegyógyintézet közgazdaságtana idézi szovjet radikális közgazdászok véleményét az Economist, a kelet-európai térség gazdasági válságát elemző tanulmányában. Az írás a piacgazdaságban élő szakértők egyre nagyobb megdöbbenését tükrözi, annak felismerését, hogy a volt szocialista országokban a kommunista hatalom megdöntésével még semmi sem oldódott meg, sőt, most jön a neheze. A szerző szerint a szocialista országok nem egyszerűen rosszul irányított piacgazdaságok voltak, hanem egészen más elvek, módszerek szerint működő gazdaságok. Következésképpen az olyan fogalmak, mint az ár, a profil, a tulajdon, a hitel ezekben az országokKelet-Európábán most jön a neheze ban a mai napig egészen mást jelent, mint a Nyugaton. Ebből az a legfőbb és leginkább aggasztó tanulság, hogy ezeket az országokat az árrendszer vagy a bankrendszer átalakításával nem lehet megmenteni — csak egy alapjaiban új gazdaság létrehozása teheti őket működőképessé. Az Economist a meglehetősen borúlátó körképben minduntalan kiemeli Magyarországot, hiszen nálunk 1968- ban valóban elkezdődött a központi tervutasításos gazdaságirányítás átépítése, s azóta is a reformok élén jár az ország. Ám ennek ellenére a lap úgy véli, hogy még Magyarországon sem történt meg az áttörés a gazdaságban. Az állami tulajdon aránya ma is elsöprő, a komoly infláció és a termelés visz- szaesése egyszerre lépett fel, ami nem sok jót ígér, teljesen szétzilálódtak a létfontosságú rubelexport keretei, és mindennek tetejébe szinte reménytelen több száz ipari vállalat sorsa. Még a legjobb helyzetben levő Magyarországon is olyan sok, egymásba fonódó és az egész gazdaságot alapjaiban megrendítő átalakításra van szükség, amely a gazdaságtörténetben szinte példátlan. Ráadásul mindezt egy frissen kialakított politikai pluralizmus játékszabályai szerint kell végrehajtani, ez az elkerülhetetlen népszerűtlen intézkedések bevezetését kétségkívül megnehezíti. Ráadásul ha nem is tündököl régi fényében, de Magyarországon is még igen jelentős hatalommal bír az a bürokrácia, amely a nagy változások lassításában, ha nem elszabo- tálásában érdekelt. Az Economist szerint a kelet-európai reformkormányok ma már tisztában vannak azzal, hogy a gazdaság átépítésének kockázatai félelmetesen nagyok. Ha ugyanis ez az átépítés tévútra jut, az nemcsak a gazdaságokat dönti romba, az országok népeit nyomorba, hanem a politikában is beláthatatlan következményekkel járhat. A lap szerint nem az a veszély, hogy a volt szocialista országok a kapitalizmusból kiábrándulva esetleg vissza akarnának térni a sztálini rendszerhez. Ennél sokkal nagyobb a düh és az elkeseredettség a kommunizmussal szemben. Sajnos azonban egy jobboldali diktatúra veszélye nem lebecsülhető — gondoljunk csak az elmúlt évtizedek dél-amerikai diktatúráira, amelyek szinte kivétel nélkül a szabad piacgazdaság „vadhajtásainak”, a szegénység felszámolásának jelszavával kerültek hatalomra. Márpedig a szabad piacgazdaság „vadhajtásait” és a szegénységet aligha tudják elkerülni az átépítés ideje alatt a kelet-európai országok — írja az Economist. P. É. Nyári jegyzet Megyek az utcán, valami vers van bennem, de azt most lehetetlen lenne fejben megírni. Szebb, jobb és egyértelműbb dolog van előttem, egy ifjú nő háromszög bugyija virít rám a szoknyája alól. Persze, nemcsak a bűvös háromszög érdekes itt, hanem az életörömöt táncoló far, a csípő kecses vonala, és az a misztérium, ahogyan a lenge textil túllebeg önmagán. A szoknya az ember legmisztikusabb ruhadarabja. Egyszerre a legsejtelmesebb megerősítés és a leglégiesebb tagadás. Ez hiányzik belőlem, ez az öntudatlan, kicsit önmagáért való szépség, amit megerősít a bodros haj, a járás asszonyi bája. Mennyi életörömöt kinál ő, csak azzal, hogy létezik. Itt libeg előttem a kicsi nő, s bárha én is ilyen kellemes, ilyen titokzatos, ilyen érdekfeszítő lehetnék! Vers? Ugyan. Itt valami mindennél fontosabb ring. Maga az életöröm táncol előttem. Egyet lép, és hármat rezzen rá, s nem is akárhogyan. Egyet a lépés súlya miatt, ám kettőt azon túl csak úgy, a maga kedvére. Finoman, szinte el- halóan. Lám. az én férfiúi barbárságomnak is van érzéke az árnyalatok finomságához, hiszen szívem feldobog. Igen, ő. Nem kell beszélnem, nem kell ürügyet keresnem ahhoz, hogy ő legyen. Van, és aki ezt nem veszi észre, az vak vagy gyengeelméjű. Igen, ő. Látásom és minden érzékem tulajdonképpen soha nem birtokolható értelme. Maga a gyönyörűség, ami után csak kullogni tudunk kutyamód. Szégyelljem ezt? S ki előtt? — Igen, ő az elemi öröm. Látom, hogy az egészen más alkatú nők is felfigyelnek rá. Hiába van itt bármilyen divat, mert az is csak azt teszi ilyen sejtelmessé. akinek tulajdonképpen nincs is szüksége divatokra. Önmagával tüntet ez a kis nő. Itt az emberi szépség megy, s boldog lehet az, aki a nyomában járhat. A tisztelt olvasó hiába számít leleplezésre, miszerint a démon megszólal, és vége van, miszerint a jegyzetíró szexuális kalandba bocsátkozik, miszerint a szépség valami szörnyű elleple- zésére szolgál. Az olvasó jobban teszi, ha elmegy sétálni, hátha találkozik vele, vagy legalább a kishúgá- val. Ebben az írásban nincs történet, csak csoda van. A szépség ragadós. Megborotválkoztam, megfésülködtem. Igaz, vele nem versenyezhetek, de valamit átsugárzott rám is a nyár leg- asszonyibb pillanata. Köszönöm. Ez itt az úgynevezett írói jegyzet vége. Dúsa Lajos
