Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-04 / 129. szám

1990. június 4. • PETŐFI NÉPE • 3 A PETŐFI NÉPE RENDKÍVÜLI SZÍN FOLTJA Mozsno! így válaszol ko­pogtatásomra az érces hangú para- fenomén. Hiába „szabad”, az öl­töző ajtaját még­sem nyitja ki. Te jó isten, bizonyá­ra átlátott a fala­kon, és talán még azt is kitalálta, hogy újságíró akarja zavarni. Mit lehet azt tud­ni egy parafenomén közelében? — Mit akar? — ezt már magyarul kérdezi tőlem a moszkvai parafeno­mén tolmácsa. Pillanatokon belül ott terem a menedzser is, akit Stella Ia- montnak hívnak és a moszkvai feno- ménközpont igazgatója. Mellesleg kolléganő, hiszen újságíró is. Azt mondják, nem sok remény van arra, hogy Ignatyenko úr interjút adjon a fellépés előtt. Bezárkózott az öltöző­be. Koncentrál. Gyűjti az erőt. A ta­lálkozásig próbálok néhány prakti­kus dolgot megtudni erről a különle­ges, csodákra képes ukrán emberről. Például azt: — Hogyan kell szólítanom? Mesternek ? — Ignatyenkónak sokféle titulusa van — válaszol Stella asszony. — Szólítsa csak Mesternek! Külön­ben ő a Moszkvában lévő Nemzetkö­zi Parafenomén Központ elnöke. Az ukrán parapszichológiái központnak is a vezetője, tagja a szovjet pszicho­lógusok szövetségének . . . Soroljam még? Ignatyenko a világon egyedüli, aki összekapcsolja színészi képessé­geit a tudományos tevékenységgel. — Összekapcsolható? — Meglátja a színpadon. — No, és a magánéletben ho­gyan viselkedik egy parafeno­mén?-— Lehet, hogy csodálkozni fog, de a felesége és a kisfia is különleges képességekkel bír. A részletekről majd Angelikától érdeklődjön ... — Én csak annyit tennék hozzá — kér szót Galina, a tolmácsnő —, hogy mióta együtt vagyunk itt, Ma­gyarországon, már előttünk is tett csodát Ignatyenko. A múltkor példá­ul hulla fáradt voltam, és a Mester adott erőt. Vagy: hűvösebb időt „in­tézett” a minap. — így aztán könnyű! — jegyzem meg. — És az Ignatyenko család para- fenoménjei akár az Éden ben is érezhe­tik magukat. A különleges képessé­gekkel rendelkező csodalény, Igna­tyenko már gyerekkorában elkápráz­tatta a környezetében élőket. Az isko­lából majdnem ki is rúgták, miután sorra művelte a csodákat: a diáktársai „odaragadtak” a padokhoz, a tanár­nő nem tudta kinyitni a száját, és így tovább. Mindezeket a bioenergiának köszönheti ez a különleges ember. A képességek pedig fejleszthetők, csi­szolhatok. Nem tett mást Ignatyenko sem. De vajon tanulható-e? Mondjuk, a családtagoknak? — Tudja, mit mondok én erre? — néz rám a menedzser asszony. — Festő sok van, de Rembrandt csak egy! — Jó, akkor ideje lenne hozzá­látni a tanuláshoz. Vagy belő­lem már nem lehet parafeno­mén? — Dehogynem! Hamarosan az or­szág nagyobb városaiban nyílnak is­kolák, ahol a titkokkal is megismer­kedhet majd. Habár nincsenek tit­kok. Lehet, hogy ön is rendelkezik különleges képességekkel, csak nem tudja. Ignatyenko majd segít! — Hamarosan kezdődik az előadás. Ha most erősen kon­centrálnék arra, hogy a Mes­ternek ne sikerüljenek a mutat­ványai, valóban tévesztene? Hiszen a múltkor Pesten za­varták össze. — Ne is emlegesse! — háborodik fel Galina. — A tévések a próbát vették fel, amit nem szokás. Higgye el, nem lehet a Mestert megzavarni. — Legfeljebb ő zavarhat meg engem. Csodalény a parafenomén? TALÁLKOZÁS ALBERT IGNATYENKOVAL Persze, az is lehet, nem fog emlé­kezni beszélgetőpartnerére. — De­hogynem! — hallom a menedzser sza­vait. Ignatyenko megjegyzi, emléke­zik azokra a biomezőkre, ahol meg­fordult. És az arcokat is fel tudja idézni. Húha! Lehet, hogy mégsem felejt majd el? — Kedves Angelika, mit mon­danak férjére odahaza? — for­dulok a Mester szépséges fele­ségéhez, aki szintén parafeno­mén. — Az utóbbi huszonöt évben sokat dolgozott a férjem tudósokkal. Soha nem mondták rá, hogy sarlatán vagy sámán lenne. — Legfeljebb a háta mögött? — Azt nem tudom. Az viszont az igazsághoz tartozik, hogy ahol csak lehetett, gátolták Albert munkáját. Például? Nemigen utazhatott el az országból. Ez éppen elegendő! — Különleges az önök házas­sága? — Igen, a parafenomének közötti házasság csodálatos. Mindig szerel­mesek vagyunk egymásba. A szere­lem, a szeretet a legfelemelőbb érzés a világon. Ez az emberek ajándéka ... — Befolyásolhatja-e a szerel­met a parapszichológia? — Nem. — Ne mondja már; csak össze­zördülnek néha! — Soha. Antósa, a négyéves kis csemete ha- láli jó gyerek. Négy hónapos volt, amikor jelekkel kommunikált. Mára pedig ott tart, hogy a nagymamáján, nagypapáján gyógykezelést végez. A reumát kiválóan megszünteti. An­tósa, lehet, hogy elhívlak majd? Ad­dig pedig nem szeretnék az aprócska parafenomén óvónőinek a helyében lenni.. . Albert Ignatyenko szovjet parafe­nomén kecskeméti műsora fenome­nális. Itt és most nem is lenne mód minden varázslatos percet felidézni. Bőrlátás, emlékezés, miegymás. En­gem már az első percben lenyűgözött, amikor az alábbi számsort oda-vissza elmondta, háttal a táblának, és hallás után. Tessék, lehet gyakorolni: 456326987546198876357947531178 397658626853304908734517426256 335745627356. Nekem még nem megy. Az újságíró kíváncsi. Voltunk néhá- nyan Kecskeméten is, akik szerették volna hallani a Mester titkait. Az elő­adás után türelmesen vártuk, hogy ki­nyíljon az öltöző ajtaja. Bevallom, fá­radtam ültem le Ignatyenko elé, ő per­sze teli energiával, mert már megint feltöltődött. Állítólag negyedórán­ként kap új erőt a kozmikus térből. — Akkor, Parafenomén úr! Tessék elvarázsolni! — Hogy micsoda? Mindent meg­mutattam a színpadon. — Szóval itt, ebben a szűk öl­tözőben már nem tehet sem­mit? — Gondolom, érti, hogy egy kísér­leti laboratóriumban könnyű a dol­gom. A színpadon, egy nagyobb tér­ben pedig sok emberre kell figyelnem, arról nem beszélve, hogy védőburkot kell létrehoznom. A közönség zavar­hat, hiszen az egyes emberek bioener­giája visszatükröződhet, kisugároz­hat. — Föltűnt, hogy a kezével ál­landóan hadonászott, olyan va­rázsmozdulatokat végzett. —- Ááá! Nem varázsmozdulatok azok! — néz rám szigorúan. — Hanem? — Memorizálás. Sok-sok apró mozaikot rakok fel a tudat alatti ré­szemre. Úgy képzelje el, mint amikor a tojásokat rakja a tartóba. Az infor­mációkat látom. Hárpm:négyezer számot is fel tudok idézni, de lényegéi ben nincs is határ. Nem nehéz memo­rizálni, sokkal nehezebb törölni az emlékezetemből. Ezekkel a mozdula­taimmal — mutatja az arca előtt a mozdulatot — próbálok „radírozni”. — Most már értem. Mi van akkor, ha kimerült? — Olyan nincs. — Mondja csak, az állatokra is tud hatni? — Persze, sziámi macskákkal kí­sérletezem. Gyerekkoromban azzal szórakoztattam a barátaimat, hogy az állatkertben „megvicceltem” az oroszlánokat. Jobb mancsával va­karta a bal farát, meg ilyesmi. Leg­alább tíz-tizenöt fagyit nyertem a fo­gadásokkal. Hahaha. — Ignatyenko úr! Jobb- vagy balkezes? — Egyformán használom mindkét kezemet. Sőt, előfordult már, hogy a színpadon egyszerre 13-féle tevékeny­séget mutattam be. — Fantasztikus dolgokra ké­pes! Azt hiszem, mostanában a szovjet belpolitikában is tehet­ne csodákat. Nem gondolja? — Ezt nem tehetem, nem engedi a filozófiám. Egyszer megpróbáltam „beavatkozni”, de meg is bántam, mert a kozmoszból hatalmas ütést kaptam. Ez figyelmeztetés volt. A parafenomén nem jós. Tudom, tudom, de azért nem hagyhatom ki, hogy kérjek tőle jóslatot egy ügyben. Gondolhattam volna: már foglalko­zott a témával, de még nem mondhat bizonyosat. További információkat vár a kozmoszból. így hát maradjon az én titkom, mit is kérdeztem a Mes­tertől, aki ígéretet tett arra: ha meg­tud valami biztatót, megírja nekem. Könnyítésül odaadtam neki a név­jegykártyámat. És tisztelettel megkö­szöntem, hogy találkoztunk. — Szpaszibo! Borzák Tibor Iskolai ünnepély Katonatelepen Kitüntetett Bács-Kiskun megyei pedagógusok Bár a naptár szerint vasár­nap a pedagógusok napja, pén­teken és szombaton azonban már országszerte köszöntötték a tanárokat, tanítókat, óvónő­ket. Szombaton délben a Parla­ment kupolatermében a Műve­lődési Minisztérium által ren­dezett ünnepségen Bács- Kiskun megyéből több nevelő munkáját ismerték el. így dr. Ili Mártonná Pintér Mária, a bajai Eötvös József Tanítóképző Fő­iskola tanszékvezető főiskolai docense, a pedagógiai munká­ban magas színvonalú felké­szültséggel kifejtett, kimagasló tevékenységéért az Apáczai Csere János-díjat kapta. Az oktatás-nevelés területén végzett kiemelkedő munkáju­kért a Kiváló Pedagógus kitün­tető címet Bács-Kiskun megyé­ből az alábbi nevelők vehették át: Bálint László (a bajai III. Béla Gimnázium igazgatója), Bóka József (a kecskeméti Ka­tona József Gimnázium taná­ra), Borsos Ferenc (a kecskemé­ti Bányai Júlia Gimnázium ve­zető pedagógusa), Horváth Já­nosné (a kiskunhalasi Szílády Áron Gimnázium és Egészség- ügyi Szakközépiskola tanára), Izsák Károlyné (az izsáki nap­közi otthonos óvoda óvónője), dr. Szentendrei Lászlóné (a kecskeméti Zrínyi Ilona Általá­nos Iskola szaktanácsadója), Udvarhelyi István (a keceli álta­lános művelődési központ igaz­gatója) és Varga Jánosné (a kis­kunfélegyházi Felszabadulás Úti Napközi Otthonos Óvoda vezetője). A Bács-Kiskun megyei taná­cson június 1-jén dr. Gaborják József tanácselnök Pedagógiai Díj kitüntetést adott át Gregó Sándornak, a Kiskunhalasi Vá­rosi Tanács művelődési osztá­lya vezetőjének; Kerék Ferenc Csabának, a kiskunfélegyházi József Attila Általános Iskola testnevelő tanárának; Kovács Lászlónénak, a bajai III. Béla Gimnázium vezető pedagógu­sának. Az idén harminchárom neve­lő kapott szakszervezeti kitün­tetést. Miniszteri dicséretben Gocsál Istvánná főbizalmi (Ba­ja) és Vetéssy Katalin főbizalmi (Kecskemét) részesült. Érdemes Munkáért plakettet kapott: Borbély Ferenc (Kecs­kemét), dr. Farkas Istvánná (Kalocsa), Fiiszár Károlyné (Kkfháza), dr. Judák Imréné (Kkhalas), Kelemen Istvánná (Baja), Lázár Józsefné (Kecske­mét) és Mészáros Sándor (Kecs­kemét). FÉL ÉVSZÁZAD A KATEDRÁN „A gyereket szeretni kell” Minden eszten­dő június első va­sárnapján a peda­gógusokat kö­szöntjük. Tiszte­let, köszönet az egykori és a mai katedrák taposói­nak. Az ünnep ürügyén a régi időkről Szakács Lászlót faggat­tam abból az al­kalomból, hogy pedagógiai mun­kásságáért lakó­helye tanácsától megkapta a Soltvadkertért kitüntető címet. — Való igaz, idegenként jöttem, és itt maradtam. Ennek több mint fél évszázada. Amikor 1935-ben a pápai tanítóképzőben végeztem, jeles okle­véllel sem lehetett állásra pályázni, mert pedagógusfölösleg volt. Az akkori igazgatómtól engedélyt kértem, hogy ingyen taníthassak az úgynevezett gyakorlóiskolában. A Dunántúlon vagy ötven községet ketten „vittünk”, bemutató tanításokat tartottunk. Ajelöltek előkészítésével foglalkoztunk. Abban a két esztendőben többet tanultam, mint a kitűnő oklevelemért. Ma is látom azt a berámázott keretet, amely a gyakorlóiskola falán függött: Gárdonyi-vers-idézettel. „Mikor először lépsz be az iskolába, / legyen arcodon Jézus nyájassága: / szólítsd köréd a kisgyermekeket, / és simogasd meg kezecskéjüket. / Ha látsz közöttük rútat, rongyosat, / gyermeki arccal búbánatosat, / ismerd meg benne a korán szenvedőt, — / s öleld magadhoz és csókold meg őt.” Ez volt a zsinórmértékünk. Nekem is ez maradt. A gyermeket szeretni kell, mert nem mindegyiknek egyforma a talentuma. — Hogyan került Soltvadkertre? — Több mint fél évszázada hat helyre pályáztam. Ide hívtak. Azt sem tudtam, hol van ez a község. Az államosítás után kitűnő kollektíva jött össze, amiben én csak egy kis kerék voltam. Tenni akartam valamit. Pénz viszont nem volt. Árendás József biológus kollégámmal, D. Szabó Dániel­lel, Ritter Lajos bácsival hozzáfogtunk egy karácsonyi vásár rendezéséhez. A bejött pénzen szemléltetőeszközöket vettünk, csináltunk. Az országban itt volt az első szaktanterem is. Fegyelem is volt, hiszen anélkül olyan egy iskola, mint a vízimalom víz nélkül. Nagyon fontos, hogy a fegyelem szeretettel párosuljon. Nem azt kell nézni, hogy egy gyerek mit tud, hanem azt, hogy mit tudunk belőle kihozni, amivel az életben megállja a helyét. — Úgy tudom, mindig a gyakorlatiasság elvét vallotta. Az ország első iskolai gyakorlókertjét — a magángyűjteménye mellett — ön valósította meg, a számtalan szemléltető tablóról nem is beszélve . . . — A több száz növény gondozása az akkori gyerekek érdeme is. Tanítás után, sőt nyáron is beosztották egymást, s jöttek gondozni a paradicsomot. Ezeknek óriási haszna „csak” abban volt, hogy mindent a valóságban ismerhettek meg a diákok. — Öt évtized egy faluban a pedagóguspályán. Mi az, amire szívesen emlékezik ? — Hosszasan sorolhatnám: felejthetetlen az 1938-ban rendezett, első tornavjzsga, aminek bevételéből, a 18 pengő 10 fillérből az iskola szertárát gyarapítottuk. Még működő játék gőzgépünk is volt. Hiszen játszva, öröm­mel tanulni, nincs annál szebb és gyümölcsözőbb. Egyik tanítványom például nem tudott tornázni. Bemutató órára azt mondtam neki: Lajos- kám, fogd ezt a magyar zászlót, szépen, egyenesen tartsd! Hogy milyen boldog volt! Ragyogott a szeme, mint egy bajnoknak. — Mire a legbüszkébb? — Arra, hogy 1943-ban, Budapesten, kétszáz jelentkező közül ketten kaptunk diplomát a gyakorlóiskolai tanári vizsgán. Tanítottam például gróf Teleki Pál unokáját is. Meg nem ismertem volna, hiszen ugyanolyan foltos könyökű volt, mint a többi. .. Aztán az is örömmel tölt el, hogy tanítványaim közül, például, dr. Gellén János Szegeden professzor, vagy ugyancsak én „oltottam be” a geodéziai intézet igazgatóját, számos orvost, kutatót és sok-sok becsületes embert, akik a mindennapi életben iparos­ként, munkásként megállják a helyüket — tízezerszám. 1937-ben, amikor idejöttem, ötvennégy diák volt az osztályomban. Közülük heten már meg­haltak, ám 1988-ban huszonötén jöttek el — még Münchenből is — az osztálytalálkozóra. — Nem említette a Kiváló Pedagógus kitüntetését, s nem szólt a nyugdíjas éveiről. . . — Munka nélkül meghalnék. Ötvenhárom esztendeje, hogy a nagyköz­ség meteorológiai megfigyelését végzem, naponta háromszor hőmérséklet, felhőzet, szél... Aztán hadd dicsekedjek el azzal a szőke lánnyal, akit egykor lakodalomban pillantottam meg ... Két fiúgyermekünk, majd uno­káink is lettek. De a fiúkban is biológusvér folyik. Együtt szőlőzünk, s már számos borversenyen nyertünk. Bármit is teszek, mindig szem előtt tartom: amit csinálok, az mintaszerű legyen. — Mit hagyna örökül az utód pedagógusoknak ? — Sajnos, mára nagyon megváltozott a világ. Alábbhagyott a lelkesedés. Egy a baj: anyagilag nincsenek díjazva a pedagógusok. Nem engedhetik meg maguknak, hogy csak az iskolának éljenek. De jó lenne, ha semmilyen körülmények között sem felejtenék el: a gyerekeket szeretni kell. Puiai Sára r r LEVELFELE IMREHEGYRE „Legyen békesség miközöttünk.. Bensőséges ünnepélyek soro­zata zajlott nemrégiben a ka­tonatelepi Mathiász János Ál­talános Iskolában. A telep névadójáról, Katona Zsig- mond gyógyszerészről unoká­ja, dr. Katona Piroska nyugal­mazott tanárnő mesélt a gyer­mekeknek, a kíváncsiaknak, magával hozott régi „beszélő” képeket, féltve őrzött családi ereklyéket is mutatott. Az is­kola aulájában Fazekas Fe­renc igazgató emlékezett meg Katonatelep első tanítójáról, Zsigmond Ferencről, aki a század elején évtizedekig egye­dül nevelte a környék kisdiák­jait. Emlékére táblát avattak, melyre egyik tanítványa. Kása Sándor helyezett koszorút. választásokra „kacsintgat” — igencsak kereszté­nyieden megnyilvánulás! Lehet, hogy a levél írói elfelejtkeznek arról az alaptételről, hogy hit és erkölcs dolgában csak a pápa tévedhetetlen! Akik pápábbnak tartják magukat, elfelejtik az intelmet: ne ítélj, hogy ne ítéltessél! Megértük, hogy immár nem „bűn” vallásosnak lenni. Mostantól majd a kommunistaság lesz a szégyenbélyeg? De hát, ki tudja - az Istenen kívül! —, hogy a niagát vallásosnak tartó ember az-e, akinek vallja magát? Hogy Imrehegyen ki lesz a tanácselnök, azt a helyhatósági választáson a község lakói döntik el. Hogy az imrehegyi emberek miként próbálnak élni a szabad vallásgyakorlás törvény adta jogával, az is magánügyük. Jézus szavait azonban el ne feledjék: „Békét hagyok rátok, az én békémet adom nektek”: —- s az ima folytatását —- ne tekintsd az én vétkeimet, hanem Anyaszentegyházad hitét, és azt jóakaratod szerint tartsd meg békében és egységben ... „Legyen békesség miközöttünk” —- hangzik el minden szentmisén. Ezt a békességet nem elég kí­vánni: meg kell teremteni. Kívánom, hogy mire a templom felépül, s a felszentelésére összesereglik a község népe, az egymás iránti türelem, a szeretet, a békesség is beköltözzék a lelkekbe. Mert gyűlö­letnek, a haragnak semmi köze a kereszténységhez. Tisztelettel köszönti az imrehegyi templomépí­tőket: Nagy Mária Imrehegyről hozott levelet a posta, válaszul a lapunkban megjelent cikkre, ,amely az ottani temp­lomépítéssel foglalkozott. Őszintén megvallom, nem kis félsszel fogtam olvasásához: attól tartva, hogy az Isten háza építésének földi viszontagságai „lepleződnek le” majd benne. Silabizálva a soro­kat, még ennél is nagyobb meglepetés ért, s hogy válasz nélkül nem hagyhatom a levelet, az többna­pi töprengés végeredménye. Nyilván vallásos emberek véleménye összegző­dött a papírra, hisz „igazi örömnek” minősítik a templomépités tényét. Ettől a megállapítástól elte­kintve azonban, jobbára az elmúlt 40 esztendőben oly sokszor felbukkanó névtelen feljelentésre ha­sonlít az iromány. Vádakat, amelyek méltatlansá­ga igencsak megkérdőjelezheti az író (írók?) jó- szándékát. Hogy a tanácselnöknő, Takács Jánosné szívesen tájékoztatta az érdeklődő újságírót, ezt 1990 máju­sában —- hála Istennek — természetesnek tartom. Ezen a tényen az sem változtat, hogy a tanácsi tisztségviselő korábban párttag volt. Ami végképp meglepő, a levélből kiderül, ez a „kommunista tanácselnök” — templombajáróü Tisztelt levélírók! Felhatalmazást kaptam a ta­nács elnöknőjétől, hogy közöljem önökkel, való­ban részt vett több szertartáson. Nem tartozik azonban senkinek sem magyarázattal: a lelkiisme­retének szabadsága, valamint a törvényben dekla­rált joga egyaránt lehetővé teszi ezt számára. Ám mindebből azt a következtetést levonni, hogy csupán azért tett így, mert a községhatósági

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents