Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-27 / 149. szám
199«. június 27. • PETŐFI NÉPE • 3 HASZNÁL-E A SÓS TENGERVÍZ? Imike, akiért összefogott Izsák • \ mindössze tizennyolc kilós Imikének talán egész életén át szüksége lesz a segítő kezekre. • Hol itt fáj. hol ott viszket —. más sem bírná, hogy ne piszkálja. (Méhesi Éva felvételei) 9 Apró Imre karosszérialakatos vállalta, hogy felkészíti az útra az „új" autót, ami nem kis munka lesz. TÖRTEK-ZÚZTAK — FIZETTEK Búcsúvacsora után névtelen levél A minap érdekes levelet kapott szerkesztőségünk. Több tekintetben is érdekeset. írója azzal kezdi, hogy a Művelődési Minisztériumnál dolgozik, majd elmeséli, hogy a Kecskeméti Tanítóképző Főiskola végzős diákjai búcsúvacsorával ünnepelték meg frissen szerzett diplomájukat, ám „a hallgatóság hajnal felé az ital hatása alá kerülve törni-zúzni kezdett. Az ott levő tanárok ennek meggátlására semmit sem tettek, miközben több ezer forintnyi poharat, kanesót, tányért szilánkokra zúztak. Eléggé el nem ítélhető módon a részeg fiatalok még a tanárnőkkel is kikezdték, aminek sem akkor, sem később semmilyen következménye nem lett. A botrányos mulatozás szemlélője volt az intézmény egyik vezetője is, aki felelősségre vonás helyett másnap diplomát adott a felelőtlen mulatozók kezébe...” Felkerestük a tanítóképző főiskola megbízott főigazgatóját, dr. Ecsédi Andrást, a névtelen levél igazságtartalma iránt érdeklődve. Elmondta, hogy sajnos tényleg volt botrány, az összetört poharak, kancsók értéke több mint négyezer forint, amit a duhajkodók másnap ki is fizettek a Jő iskola gazdasági hivatalának, ugyanis a hajnali pohárcsapkodás az intézmény falain belül történt, annak éttermében. Bár a főigazgató nem volt szemtanúja a botránynak — mert már este 10 óra tájban eltávozott —, azért természetesen elítéli az ilyen viselkedést. Azt azonban igazságtalannak tartotta volna, hogy másnap csak ezért ne nyújtsa át diplomáját a néhány lerésze- gedett fiatalnak. Amiért három éven keresztül keményen megdolgoztak! Véleménye szerint a szerkesztőségünknek címzett névtelen levélben tehát van igazság, bár túlzásoktól, ferdítésektől, rossz szándéktól sem mentes. Lehetne ragozni, hogy milyen helytelenül viselkedtek a fiatalok, de hát ezt ők is elismerték, s vékonyka pénztárcájuk bánta. Elítélendő a tettük, s a főigazgató jogköre eldönteni, mi legyen ezért a büntetésük. S mert demokráciában — vagy legalábbis ahhoz már hasonlító társadalomban — éldegélünk, jogunk van bírálni olyan döntéseket, amelyekkel nem értünk egyet. Őszintén, nyíltan, bátran. Éppen ezért érthetetlen, miért kapunk a mai napig névtelen leveleket. Mint ez esetben is. Csak nem azért, mert ha tudvalevő volna, hogy ki írta, akkor több, számára kellemetlen következtetést is levonnánk? Nem hiszem például, hogy a „névtelen" a Művelődési Minisztériumban dolgozik, mert feltételezem, hogy egy ilyen intézmény nem alkalmaz olyan felkészültségű munkatársakat, akik — mint levélírónk — nincsenek tisztában a magyar helyesírás jó néhány szabályával. De ha ettől függetlenül mégis ott dolgozna (ma már egyre kevesebb dolgon tudunk csodálkozni!), akkor miért ti sajtótól kéri, hogy nézzen utána ennek a botránynak ? Miért nem intézkedik ő maga, ha a főiskolákat is felügyelő minisztérium dolgozója ? Mint minden névtelen levél, ez is felvet megannyi kérdést, amelyekre nem tudjuk, kitől kérjünk választ. Az azonban bizonyos, hogy változó — a demokrácia Jelé haladó — világunkban, már más színezetet kapnak a névtelen levelek. Hiszen írójuk nem a diktatórikus vezetők retorzióitól retteg immár, hanemfeltehe- tően valami személyes sérelmet próbál a sajtón keresztül megbosszulni. Jeten esetben én a tanítóképző főigazgatói kinevezése körül húzódó, immár több éves hercehurca valamelyik sértett szereplőjére tippelek ... Ráadásul nem névtelenül: Koloh Elek EGY ERDÉLYI TISZTELETES MONDJA: „Csalódtunk a fo Az anyaság pillanatától nincs szebb, csodálatosabb érzés, mint a megszületett gyermek első sírását hallani. Ám amennyire boldogító, legalább annyira szívet hasogató, ha kiderül: a kisjövevény gyógyíthatatlan beteg. De az igazi anya semmilyen körülmények között sem mond le gyermekéről, érte szinte a lehetetlenre is képes. Ezt teszi már-már erőn felül az Izsákon élő Basa család. Az asszony — leplezve bár—, de láthatóan, érthetően senkit nem fogad és mégis mindig reménykedik: hátha olyan valaki keresi, aki szikrányit is segíthet gondjukon. Talán ezért — még ha keserűen is — közlékeny. Zsolt, a nagyobbik fiú tíz éve született. Mint látja, hál’ Istennek egészséges. A következő terhességemből Imriske nyolc hónapra lett. Ennek e hónap 27-én nyolc esztendeje. Ichtiotis bőrbetegséggel, közérthetőbb nyelven gyíkbőrűséggel született. Azt mondják, gyógyíthatatlan. A vastagon hámló szarulemezek gátolják a test hőleadását, bőre kiszárad, kireped. Fájdalmát csak enyhíteni lehet. Visszük is mindenhová: Szeged, Pest, Eger, Kecskemét ... nem is tudom. Semmi eredmény, azaz hol rosszabb, hol picit javul, de látja ... — A fokozottan gondos bánásmódot, a mindennapokat hogyan oldja meg, hiszen már ön is olyan törékeny ... Vigyázni kell arra, hogy por se szálljon rá. A napsugár is fájdalmas neki, ám ha fény és víz együtt éri, talán jobb az állapota. De hogy vigyem közvízbe? Igaz, nem fertőző, de én sem mennék bele, a leázott bőrdarabok felvetődnek a víz felszínére. Ha a napról bejön, kínjában a hideg kőre fekszik. Pedig ápolom, kenem reggel-este. Kétkilónyi kenőcs úgy másfél hétre elegendő. Már ingyen kapjuk a gyógyszertárban. Néha Kecskemétre kell utazni érte, mert az itteniek nem mindig kapnak any- nyi alapanyagot. Kiadásai biztosan óriásiak: kórház, klinika, orvosok és sorolhatnám ... Tízéves koráig itthon leszek vele. Utána? Maradok, még ha egy fillért sem kapok. Férjem az állami gazdaságban sofőr, hatezret keres, ritkán többet. Nagyon nehéz. Segítenek a szülők is, ahogyan tudnak. Imikém rengeteget eszik és főleg fehérjét, húst. Egy bőrgyógyász mondta Baján, hús nélkül ki sem bírná. Látja, a paprikát és a sót is csak úgy falja. Neki mindent odaadunk, előteremtünk, fontosabb, mint nekünk. Küldtem én már a zárójelentését Svájcba, Amerikába is. Választ nem kaptam. Talán valahogy el kellene indulnom, felkeresni azt a Fü- löp-szigeti csodaorvost. Aztán Békésről is van egy címem, hogy Jugoszláviában valaki kézzel gyógyít ... Valamiben hinnem kellene ... Nincs szörnyűbb a gyermeki kínnál, főleg ha tudja az ember, hogy szinte tehetetlen vele szemben. Az értelmével semmi baj sincs. Akkortájt próbáltuk az óvodát is, de volt gyerek, aki leköpte. Az emberek az utcán, ha nem ismernek, megkérdezik: „Leforrázta?” „Le.” Ugyan mit mondhatnék, ha így érdeklődnek ... (—Pedig olyan jó volt a foglalkozás szól közbe Imike, s barátságosan cukorral kínál, majd lerajzolja, merre kell menni a gyógyszertárba. Ezután elszalad, és előhozza az útlevelét. A „hová készülsz?”-re az édesanyja folytatja: — A szegedi klinikán sós tengervizet javasoltak. Talán. Megpróbáljuk. Bulgáriát ajánlották, meg medencét, itthon, hogy vízben lehessen. — Hogyan tudják előteremteni a szükséges pénzt? Nem hiszi, milyen emberek laknak Izsákon. Már nem volt hová menni, egyszer bementem a tanácshoz segélyért. Kaptam. Az ottani ügyintéző viszont Gyallai Éva kozmetikusnál elmesélte sorsunkat... és pénzgyüjtést szerveztek. Nekünk. Érti ezt? így talán július 16-án elutazhatunk. Nem kéjutazás, re- ménytkeltő út lesz. Persze nélkülem nem mehet Imike. Vonaton, buszon sem utazhatunk. így a férjem visz bennünket. Az autót is ezért cseréltük ki. Volt egy húszesztendős járgá-' nyunk, mert akkor sem tellett fiata- labbra, de a gyereket valamivel vinni kell. Azt eladtuk, vettünk 50 ezerért „újabbat”. Igaz, ez is öreg. Kellene egy lakókocsi is. * Az asszony láthatóan belefárad a beszédbe. Fájdalmas-természetesen mondja, mire volt és lenne képes, csak a gyerek meggyógyulna, vagy latna javulását. Pedig még ott vannak a mindennapok örökös gondjai, mint a kilenc, használatban lévő ke- nőcsös pizsama és a sok-sok ruha mosási tortúrája. Az ultrás forró vízzel — mert csak ez oldja a kenőcsöt — veretni, hajtatni a hagyományos gépet, majd öblíteni, csavarni, öblíteni ... hogy újra felvehető legyen a tetőtől talpig beteg bőrre. És szakadnak az agyonfőzött ruhaneműk ... de muszáj pótolni. Az sem számit, hogy a kapott telken lévő gürizéssel, társadalmi munkával, OTP-vel ösz- szehozott házmég olyan, amilyen, és hiányos ez is, az is. Csak tudna, merre menjen... Nincs olyan gyógynövénykönyv, amit át ne tanulmányozott volna — alvás helyett. A vérehullófecskefű- tövet Létavértesről szerezték. Talán már megfogja a kertben ... Aztán Solt környékén is terem valami csodanövény, s szednek egy zsákkal, hogy legyen belőle legalább tízgrammnyi kenőcs, mert jót írnak róla egy kiadványban. Hátha... De legjobb lenne egy csodatevő orvos. Am megtalálása kerüljön bármibe, a • harmincéves asszony nem adja fel a reményt. Persze biztatja és minden tőle telhetőt megtesz pénz nélkül is dr. Székely Márta, a gazdaság orvosa. Remény tkeltő volt az az olaj, amit Horváth Imre pécsi biológustól 450 forintért szereztek. Egy tubussal egy napra volt elegendő. Talán jót is tett a szer, mert nem vörösödött annyira Imike bőre. Ezért sem érti az asszony, miért kellett a svédeknek eladni a találmányt. Basáné minden szóba, tanácsba belekapaszkodik. Szüksége is van és lesz a segítő kezekre, amelyek szerencsére jócskán vannak: nemcsak orvosok, gyógyszerészek, hanem Izsák apraja-nagyja, vasgyűjtő és dolgozó. A községben nem találtam olyan embert, aki ne aggódással beszélt volna Basa Imikéről. A háromtagú bizottság is örömmel gyűjti, szakszerűen intézi a felajánlott pénzeket, amiből most 15 ezret átadtak a családnak a hamarosan épülő házi medencéhez. Jó lenne, ha szakember is segítene vagy ötletet adna a kivitelezéshez, hiszen a vizet sűrűn kell majd cserélni. Basa Imréné pedig alig tudja hinni a történéseket.. . s köszöni az eddigieket is az egyháztól kezdve a munkahelyeken át minden segítő szándékú embernek. Sajnos, úgy tűnik, Imikéért egy életen át tenni kell, és nem keveset. Azizsákiak összefogása példamutató. Hisszük, nem maradnak egyedül, hogy a nyolcesztendős kisfiú életét valamelyest megkönnyítsék. Pulai Sára Lukács József szilágynagyfalui református lelkésszel Kalocsán találkoztunk. Az itteni gyülekezetnél tartózkodik vendégszolgálaton. Miskén, Foktőn, Bátyán, Fajszon és Kalocsán tartott prédikációt a hívőknek. Olyan szándékkal érkezett Kalocsára, hogy viszonozzák a vendéglátást a nyár folyamán. Arról érdeklődtünk a tisztele- tes úrtól, milyen idők járnak most Erdélyben, tudja-e gyakorolni vallásszabadságát az ottani magyarság, van-e remény a megbékélésre? — Szilágynagyfalun öt felekezet működik. A háromezer-háromszáz lelket számláló község négyötöde a református gyülekezethez tartozik. Helyi viszonylatban az öt felekezet keresztyéni módon megfér egymás mellett. Ez volt talán a legnagyobb „bűne” a felekezeteknek a forradalom előtt. Hogy ki-ki a maga felfogásában mégiscsak egy Urat szolgál, egy cél felé mutat. Ezt az összeforrt vallásosságot nézte gyanúsan a volt hatalom, de bármilyen nyomást is gyakorolt, a hitet nem tudta megtörni. Hogy mit jelentett az egyház, azt igazán a forradalom alatt tapasztalhattuk. Akkor mindenki a templomba jött. Bennünk volt a félelem karácsonykor, hogy szélsőséges erők megbontják ezt a szép ünnepet. Akik nem tudtak imádkozni, a jelenlétükkel könyörögtek és adtak hálát Istennek. — Gondolom, azóta megnyugodtak az emberek, hiszen a diktátor halott, rendszere megbukott. — Nem mondhatni egyértelműen. Úgy érezzük, a decemberi események nem váltották be a reményeket, talán egy másik forradalom veszélye állhat fönn. Bár helyben nem érezzük ezt a feszültséget, valahogy mindenkiben benne van: nem a vártnak megfelelően alakulnak a dolgok. Csalódtunk a forradalomban. Itt van például az iskolaügy. Nemcsak a Bolyai egyetemre gondolok. Úgy próbálják beállítani a dolgot, mintha új iskolát követelnénk. Hát nem, csupán a régieket! Egyes körök azt bizonyítgatják, a magyar kisebbség privilegizált jogokat követel, többet, mint a románság. Ez a torzítás aztán megtéveszti az egyszerű embereket. — Ezek szerint rögződött a fejekben a Ceauscscu-féle „nagyromán" elmélet? Igen. Belenevelték a románokba ezt a nézetet. Természetesnek tűnt például, hogy a magyar kisebbség román nyelven tanul. De most, hogy demokráciáról, pártrendszerről, Európai Házról beszélünk, elképzelhetetlen az anyanyelvi oktatás mellőzése. Mert nem szabad a nép az anyanyelv szabad használata nélkül. Ezt semmiképpen sem lehet úgy értelmezni, hogy azért beszélek magyarul, mert a másikat gyűlölöm. Csakhát a demokráciát nem tudjuk kezelni, nem tudunk élni vele, mert eddig egészen más jelenségekkel párosították. Mi, Erdély szülöttei a jövő egyházát és magyarságát csakis az iskolaügy megoldásában látjuk. — Gondolom, a szigorú kötöttségek mégiscsak oldódnak ... Természetesen azért más a helyzet, mint korábban. Csak nem szabad félúton megállni. Az iskolák tagozati rétegződése másként alakul már most is. Egyre többen akarnak magyar nyelven tanulni. Megszűnt a korábbi félelem, feszélyezettség, örvendetesen szaporodik a magyar osztályok száma. A gondot leginkább az okozza, hogy nincs kellő számú nemzetiségi tanerő, őket kell sürgősen pótolni. — Tiszteletes úr! Tőkés László szerepe a forradalom kirobbanásában és győzelmében óriási. Miként vélekednek erről a hívők, az ottani magyarok? — Református népünk fölnéz királyhágói kerületünk püspökére. Tudja, hogy a szikrája volt a decemberi fordulatnak. Azt is tudja, hogy sokan nem jó szemmel nézik, ezért féltik. Némelyek politikust, ellenséget látnak benne, ezért imádkozunk püspökünkért, hogy az Úristen óvja meg. Létkérdés nekünk az ő élete és munkája. Román újságokban olvassuk néha, hogy kemény szavakkal vádolják. Legutóbb a sajtóban Júdásnak nevezték és fenyegették. Ő ezt tudja és türelemmel viseli a megaláztatását. — Ön szerint milyen jövő előtt áll a két és fél milliós erdélyi magyarság? Van remény a megbékélésre? Mindenképpen van reális lehetőség a problémák feloldására. Ha ezt nem látjuk meg, elvész ügyünk. Keresztyén emberekként közös asztalhoz kéne ülnünk. A románok és magyarok egyaránt hangoztatják, hogy hívő emberek. A nézeteltéréseket éppen ezért csakis a szeretet eszközeivel lehet megoldani. De egyéni érdekek nem kerülhetnek előtérbe, mindenkinek a közös ügyet kell szolgálnia. Mindamellett a nemzetiségi tudat ápolása kötelességünk. Itt élnünk és meghalnunk kell. Békében egymással, egyetértésben. Zs. Kovács István HOZZÁSZÓLÁS CIKKÜNKHÖZ Lapunk június 21-ei számában a Jogsértően bántak-e a jogvégzett főelőadóval? című cikkben — az érintettek megszólaltatásával megpróbáltunk utánajárni a címbe- ni kérdésnek. Az üggyel kapcsolatban dr. Cső lie Kálmán, a Kecskemét Megyei Városi Tanács lakásgazdálkodási osztályának megbízott vezetője a következők közlesét kérte szerkesztőségünktől: „Dr. Azur Magdolna állítása, miszerint korábbi munkahelyeimről alkalmatlanság címén bocsátottak el, nem fedi a valóságot. Ez egyszerűen bebizonyítható tény, amely személyi anyagomból megállapítható. Jelenlegi munkahelyemre pályázat elnyerese útján kerültem ... Nem igaz dr. Azur Magdolna állítása, hogy vezetésem alatt hat dolgozó távozott volna az osztályról. 1990. január 1 -je óta vagyok az osztály megbízott vezetője, azóta egyetlen dolgozó sem ment el. Nem igaz azon állítása sem, mely szerint nem kapott kellő türelmi időt. Az államigazgatásban nincs fogalmazóképzési rendszer. Az itt munkát vállalónak fel kell mérnie képességeit, s eldönteni, hogy képes-e az elvárásoknak, követelményeknek megfelelni. Ő azonban túlbecsülte önmagát. Figyelembe véve a kiemelt fizetést, első perctől önálló, magas szintű munkát várhattam volna el tőle. Ezzel szemben először olyan munkakörbe osztottam be, amelyet korábban középfokú képzettségű dolgozó végzett. A munkát azonban dr. Azur Magdolna nem tudta ellátni, szakmai hiányosságai miatt közvetve több száz embernek okozott kárt. Ezek után az O érdekében átszervezést hajtottam végre az osztályon, számára kevesebb teherrel járó munkakört határoztam meg. Fél év alatt összesen 36 kisajátítási ügyet szignáltam rá, amelyek közül egyet sem fejezett be határidőre, nem beszélve az anyagi, eljárásjogi szabálytalanságokról. Dr. Azur Magdolna valóban alkalmatlan önálló ügyintézésre . ..” Részünkről ezzel befejezettnek tekintjük az ügyet; osztályvezető és beosztottja tisztázzák egymás között — vagy a bíróságon — a vitás kérdéseket. P. S.