Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)
1990-06-25 / 147. szám
1990. június 25. • PETŐFI NÉPE • 3 HOZZÁSZÓLÁSOK CIKKÜNKHÖZ — A SZERDÁN DÉLUTÁN mentővel kórházba szállított Nagy Attila, túl a második szívinfarktuson immár a jobbulás hosz- szadalmas, de várhatóan eredményes állapotába került. Közérzete kielégítő, olyannyira, hogy munkatársunknak sikerült vele telefonon kapcsolatba is lépni a Hollós József kórház koronáriaőrzőjében. Az országgyűlési képviselő elmondta, hogy várhatóan szerdán kerül ki az intenzív osztályról, s a kezelése ezután folytatódhat a „rendes” belgyógyászaton. Hogy ez meddig tart, az előre nem kalkulálható, de annyit azért elárult a beteg: „az orvosok szerint nagy hajlamot mutatok a gyógyulásra”. Szabad idő a strandon • Fotó: Straszcr András Újra Kiskőrös kenyér- és pék sütemény-ellát ás ár ól A június 7-ei, Súlyos helyzetben a sütőipar Kiskőrösön című cikkünkre ketten válaszoltak. Ebben a riportban, mint emlékezhetnek rá, egy panaszos levél nyomán indultunk útnak, hogy a kenyér-, a péksütemény-ellátásról és általában a sütőipar helyzetéről képet kapjunk. „Nyílt levél Kohl Antal úrnak! Olvasva az 1990. június 7-ei lapszámban megjelent „Súlyos helyzetben a sütőipar Kiskőrösön” című cikkét, az a vélemény alakult ki bennem, hogy a témát nem elvárható hitelességgel járta körül, abban tárgyi tévedések, félreérthetőségek, pontatlanságok is vannak. Néhány megjegyzése egész kollektívánkra, de különösen a kiskőrösi gyáregységben tevékenykedőkre nézve, hitelrontó. A cikk stílusa helyenként — szerzőjéhez és vállalatunkhoz — méltatlanul gunyo- ros, alcímeiben túlzottan hatásvadász. Tételesen: Drágább áruként tünteti fel -- a vevők által nagyon keresett — ún. lédig (ömlesztett) kiszerelésű olcsóbb Kókuszos, Rizses és Fidó szeleteket. A leírt árak mellől hiányzik az egységsúly megjelölése. A 130, illetve 160 forint egy kilogrammra(!) vonatkozik. Az említett, keddi napon nem az élesztővel volt „valami probléma”, hanem kétnapos műszaki meghibásodás volt az élesztőgyárban, ami komoly gondot okozott szakembereinknek, és csak jó — gyáregységek és üzemek közötti — koordinálással tudtuk elkerülni a még nagyobb fogyasztói elégedetlenséget. Az ország más városaiban ezen a napon sokkal komolyabb ellátási gondok voltak. A cégtábla azért hiányzik néhány napja a bejárati ajtó melletti falról, mert — mint irja is — „kívül most malterozzák”. Az „Idegeneknek szigorúan tilos belépni!” táblából nem gúnyosan a szigorra kell következtetni. Élelmiszerüzemek bejáratánál ez a felirat természetes! A lisztpor egy nyílt technológiájú üzem műszak közbeni velejárója, szorgalmas dolgozóink műszak végén mindig összetakarítják az üzemcsarnokot. Az elküldött takarítónő nem végezte a munkáját a követelmények szerint. Minden gyáregységnek és üzemnek önálló bérkerete van, a helyi vezetők döntenek a díjazás mértékéről. A vállalati bérek szakmai és földrajzi környezetünkben megállják a helyüket. Ez évi bérfejlesztésünk már a 25 százalékot meghaladta. A „hajólépcsős” hasonlatot gusztustalannak tartom. A lépcső nem vasból készült — mint írja —, hanem fából, és nem rosszabb, mint jó néhány többszintes családi ház belső lépcsőfeljárója. Az „embertelen körülmények” megállapítás nem valós, mert két kolléganőnk körülbelül 8 négyzetméteres, 1,2 x 1,2 méteres ablakkal ellátott irodában dolgozik, ami megfelel az irodákra vonatkozó előírásoknak. A számológépek üzemképesek és pontosak. Ébből a típusból még nagyon sok van használatban országunkban. Még két megjegyzés: 1. Kiskőrösön tevékenykedő dolgozóink körülményei nem rosszabbak az átlagosnál. Mint tapasztalhatta is, folyamatosan végezzük az indokolt karbantartásokat. Gondjaink mindig voltak és lesznek, de a helyzet dra- matizálása nem indokolt. A berendezések típusa, életkora nagyjából a kalocsai gyár sütőüzemében lévőkével azonos. Sajnos, szakemberhiány van Kiskőrösön, és ez néhányszor meg is látszik termékeinken. Változó világunkban aki teheti, vállalkozásba kezd, de nem a szakmában. 2. A „múlt átkos öröksége: a félelem!” A KARAMELL-nél már réges-rég valóban a múlté. Negyedévenkénti munkahelyi tanácskozásokat tartunk, és rendszeres fizikai dolgozóink emberi kapcsolata a különböző szintű vezetőkkel. Mindenki mindent elmondhat, de teljesíteni csak lehetőségeink szerint tudunk. Végezetül ígérhetem — a panaszos levélirónak és minden kedves termékeinket vásárlónak —, hogy a minőség alakulását Kiskőrösön és környékén kiemelten figyelemmel fogja kísérni szakmai vezetésünk. Mi sem vagyunk hibátlanok, de higgye el, Kohl úr, a jószándékú figyelmeztetés elég lett volna nekünk, azt meg is köszöntük volna. Kalocsa, 1990. június 8. Üdvözlettel: Körösi András , a KARAMELL Sütő- és Édesipari Vállalat igazgatója” A második levél Mikusné Hadvina Máriáé, aki a Karamell megbízott gyáregységvezetője Kiskőrösön: „Tisztelt Uram! A Petőfi Népe napilap 1990. június 7-i számában „Súlyos helyzetben a sütőipar Kiskőrösön” címmel írt cikkére válaszolva azt szeretném kérni, hogy módosítást tegyen. Az egyik: Mind a három adminisztrátor dolgozót megkérdeztem, és mind a hárman egyöntetűen azt válaszolták, hogy nem hangzott el olyan kijelentés, „hogy embertelen körülmények között dolgoznak”. Jelenleg egy átalakítás, tatarozás folyik abban az épületben, ahol ők dolgoznak, és ez egy rövid ideig biztos, hogy kellemetlen, de éppen az ő kényelmüket és az üzem távolabbi céljait fogja szolgálni. A másik: tőlem nem kérdezte meg, hogy félek-e nyilatkozatot adni, ezért így erre a kérdésre nem is válaszolhattam. Nem vagyok gyáva ember. Ha az lennék, el sem mertem volna vállalni, kezdőként egy ekkora üzem vezetését. A cikkben említett „félelemre” van okom, de ez nem a központomtól való félelmet jelenti, hanem azt az erős igyekezetei, hogy ebben a nehéz gazdasági helyzetben, mint kezdő vezető, jól megálljain a helyem. Kiskőrös, 1990. június 7. Tisztelettel: Mikusné Hadvina Mária mb. gyáregységvezető Kedves Mikusné Hadvina Mária! Én nem állítottam valótlant, Ön az, aki levelében igyekszik megmásítani két olyan részletet, amelyeknek a valódiságáért bíróság előtt is merem vállalni a felelősséget. Az Embertelen körülmények közt dolgozunk kijelentés elhangzott. Arra az észrevételére, hogy Tőlem nem kérdezte meg, hogy félek-e nyilatkozatot adni, azt felelem — ez a cikkből is egyértelműen kiderült —: valóban nem kérdeztem meg. Anélkül, hogy kérdeztem volna, magától mondta el: Nem ütnek a fejemre Kalocsán, hogy én magát tájékoztattam? Mi lesz, ha megtudják ? Higgye el, nem bántóak a sorai, amelyekkel a tényfeltáró riportot fogadta. Örülök, hogy legalább válaszolt Ön is! (Mások, egy-egy bírálat nyomán, ennyi fáradságot sem vesznek maguknak). Am akkor lettem volna igazán elégedett, ha arra válaszol, ami a cikk kiindulási alapja volt. Menyhárt Jánosné a Rákóczi úti üzletben azt mondta riporterünknek látogatása napján: „A zsemlék ma is nagyon kicsik. Öt helyett 2-3 dekagrammosak. A kenyér, mint a palacsinta. Nyers, lapos és bádogszerű.” (Ezzel a vitát Kiskőrös kény érés péksütemény-ellátásáról és a sütőipar helyzetéről lezárjuk.) Szakítópróba Hosszú sor a halasi Bácshús üzletpultjánál. Bármily gyors a kiszolgálás, hamar összefut tíz ember a felvágottak előtt. Van, akinek direkt jól jön a várakozás, van ideje végigszemlélni az ínycsiklandó kínálatot és zsebcsiklandó árakat, s némi fejszámolással összevetni a büdzséjével. Mások magukra erőltetett nyugalommal araszolnak a sorban, mesz- szerévedő tekintetük mögött talán éppen főnökük agyalágyultságát elemzik, vagy a családi problémák megoldási variációit tesztelik. Szinte mindig akad „szenvedő” is. (Jómagam mindhárom szerepkörben debütáltam már.) A „szenvedő” pontosan tudja, mit akar és mennyit, különben is alig van tíz perce az egész vásárlásra, s már nagyon bánja, hogy egyáltalán beállt a sorba. Ott liheg az előtte álló nyakán, hátha ezzel is előbb ér a célba. Visszaút már nincs, az elpazarol. idő — mint veszett fejsze a nyelét — húzza maga után. Inkább vegigvárja a sok szerencsétlenkcdő vásárlót, időnként szenvedő pillantást fordít az égre, helyesebben a bolti mennyezetre, sóhajt mellé, mintha az ájulás környékezné. Most egy korosodó hölgy testesíti meg a „szenvedő”-t. Mögöttem all, a sóhajokon túl van, ideges türelmetlensége már bosszús artikulációkban tör leiszínre. Ráadásul kifogta. Kedves, előzékeny, középkorú eladónő szolgál ki, igazi kereskedő. Nem is észleli — vagy csak nem akaija „lereagálni” — a vevő jól hallható nyögésekben, szisszenések- ben kitejeződő kritikáját. Kínál, kérdez, kívánságra kicserél, ahogy az a nagykönyvben meg van írva; foglalkozik az éppen sorra kerülő vásárlóval. Élvezi a munkáját. A megszokott ritmus egyszer csak elakad. Már letelt a hozzávetőleges „vevőnkénti időegység”, de nem csosszanunk tovább. Éppen hogy kamaszodó fiúcska áll az élen, papír a kezében. Halk, alig érthető szavakat présel ki magából, gyötrődve dadog, s az olvasás is nehezen megy a fránya papírról, ráadásul több mindent is kérne. Megbízták vele, talán bátorságot, önbizalmat nyerni küldte le a nagymami — megbízott benne. A kereskedő figyel, bátorítóan mosolyog, ha kell, öt rúd szalámit is felemel, hogy eldönthessék közösen, mit is akar a fiú. „Szenvedőnk”-nek ez már a vég! Átcsap fúriába, most már úgy érzi, közérdeket testesít meg. — Döntsd már el, mit akarsz, vagy állj félre! — veti körbe rajtunk helyeslést váró pillantását. — Tessék a többieket kiszolgálni! — utasítása most már egyértelműen az eladónak szól, erre már reagálni kell. Összeszorul a szívem, tudom, a pillanat sorsdöntő. Az ideális kereskedőbe vetett hitem mellett az emberség is veszélybe került: vagy rendre utasítja a hisztérikát, vagy szót fogad neki, s a fiú tovább sérül lelkileg. — Mondjad csak, figyelek — nyújtja át a csomagot a pulton, közben a soron következő vevőt kérdezi a pillantása: mit adhatok? Szinte észrevétlen a közjáték, ahogy egyszerre kétfelé is kiszolgál. A szakmai rátermettség, az emberség kiállta a szakítópróbát. Még „szenvedőnk”-et is lefegyverzi a bravúr, zavartan nevetgél, magyarázkodik a látszat kedvéért, de senki nem figyel rá, halad a sor. — hajós — Boldogan vártuk azt a napot, amikor Kecskemétre érkeztünk. Tanulni jöttünk a székelyudvarhelyi Pedagógiai' Líceum növendékeivel. A tanítóképző főiskola vezetősége szeretettel, megértéssel várt bennünket. Mindvégig azt éreztük, hogy ismerik a mi helyzetünket és segíteni szeretnének szellemi éhségünk enyhitésé- vel. Sok kellemes együtt töltött óra emlékével térünk vissza Erdélybe, szép magyar szót tanítani a gyermekeinknek. Decemberben megnyílt az út előttünk is, szabadon utazhatunk újra barátaink, rokonaink látogatására, tapasztalatcserére, testvérvárosok, testvériskolák között: találkozókra, amelyek nemcsak anyagi támogatást jelentenek nekünk. A szellemi segítségre most már nagyobb szükségünk van nekünk, pedagógusoknak. Szívesen jöttünk erre a tapasztalatcserére is, mert már hallottunk a kecskeméti híres tanítóképző intézetről. Nem lehet elfelejteni azt a sok szépet és jót, amit itt tanulhattunk Magyarországon. Azonos kultúránk és történelmünk ismerete nélkül valóban csak hiányos ismereteket taníthatunk, s most, hogy lehetőségünk nyílt erre a tapasztalatcserére, úgy érezzük, valóban együvé tartozunk, s az erdélyi magyarság azonosulhat az itt élő magyarokkal. Hazatérve sok a tervünk, álmunk, ha nem ütközik akadályba, akkor hasznos utunk eléri a célját. Reméljük, ősztől eldől, hogy a székely is magyar, s minden gyermekünk anyanyelvén tanulhat úgy, ahogy, itt Magyarországon is a román gyerekek Gyulán. Nagyon hálásak vagyunk mindenkinek, aki hozzájárult e tapasztalatcsere megvalósításához, hiszen tudjuk, negyvenöt személy ellátása 6 napon át nem került kevésbe. Az a szeretet, amellyel fogadtak, hasonlít a székely vendégszeretethez. Ezt már sokan megismerték, hiszen Székelyudvarhelyen naponta látni magyarországi autókat, kirándulókat, akik nemcsak kirándulni jönnek, hanem segíteni, könyveket, élelmet, gyógyszert hoznak az ott élő rászorultaknak. Köszönet mindenért és szeretettel várjuk a kecskeméti tanítóképző tanárait, hallgatóit, mert nekünk is van mit bizonyítani, annak ellenére, hogy még mindig nehézségeink vannak az oktatásban is. Ipó Emma a gyakorló óvoda óvónője Vendégségben
