Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-21 / 144. szám

1990. június 21. • PETŐFI NÉPE • 5 AJANLATA LEMEZ Bravó, Tanita! A nevét és különleges hangját már ismerjük. Tavaly nyáron rob­bant be az európai popsztárok él­vonalába az olasz származású kis­lány, Tanita Tikáram. Akkor csak egy dala került a slágerlisták élére, holott első nagylemezét hallgatva már a múlt évben megjegyeztük: érdemesen többi nótára is odafi­gyelni. És persze az előadójára! A húsz év körüli, egzotikus szépsé­gű énekeslány valóban különös, mély fekvésű hanggal kápráztatja el hallgatóit. Második nagylemezé­nek műsora sokkal változatosabb, mint az előző. A közelmúltban kia­dott album már nálunk is kapható, a Hungaroton Gong szerkesztősé­gének jóvoltából. És az első siker­dal is megszületett már: a ritmusos, fülbemászó We almost got it toget­her képviseletében. Tanita albumának, a két oldalra összegyűjtött daloknak hangulata van. Együtt is, és külön-külön is. Kiváló érzékkel készítette a lemezt a producer, Peter van Hooke és Rod Argent. Persze, a hangulatte­remtéshez kiváló hangra is szükség van. Ez, mint írtuk, adott. Tanita Tikaram képes arra, hogy mind-* egyik szerzeménynek egyéni han- got kölcsönözzön, nyilván úgy, ahogyan a tartalom és a ritmus kívánja. A dalszövegek érthetőek, mármint aktuális, nem kimondot­tan filozofikus sorskérdésekről szólnak. Nem is szükséges tovább ragoz­ni a dolgot, lényeg az: aki szereti a dallamos rockzenét, hallgassa Ta­nítót (is). Kellemes negyven percet tölthet együtt az olasz énekesnő­vel. (SLPXL 37407) B. T. gusként tevékenykedett, a Kenyai- Nemzeti Múzeum alapító igazga­tója volt. Richard E. Leakey szülei igen elfoglalt kutatók voltak, gyer­mekeik így meglehetősen nagy sza­badságnak örvendtek passzióik gyakorlásában. Különleges csíny­tevések, elképesztő vakmerőség, a fehér emberpalánta gyermekévei a dzsungelben, az ásatások világá­ban. Majd felnőttként, a szülők nyomdokaiba lépve, világhírű pa­leontológusként dolgozni Fekete- Afrikában, kutatni őstörténetün­ket, közéleti emberként tenni Ke­nyáért ... summázhatjuk röviden R. E. Leakey életének útját. A szerző harmincöt éves korában veseátültetésre kényszerült, beteg­sége alatt vetette papírra visszaem-. lékezéseit, melyet Megnyertem az életet címmel adott közre a Gon­dolat Kiadó. Lebilincselő, izgalmas olvas­mány a kötet az egzotikus világ, Afrika iránt érdeklődőknek, az utazás kedvelőinek. Sok-sok érde­kességet árul el az önéletrajzi nap­ló Kenyáról, az afrikai népekről, de legtöbbet az emberiség eredeté­nek kutatásáról, az egymillió éves ősember kövületének feltárásáról. Kalandozások sora a kötet: a Vik- tória-tó melletti táborozásokról, szafarikról, csontkövületek feltá­rásáról, Afrika különleges növény- és állatvilágáról, a néger törzsek, nemzetségek szokásairól, életéről. Hangulatos leírás arról, hogyan élt a fehér tudós családjával a benn­szülöttek között, hogyan dolgoz­tak, kutattak együtt, keresve az ősidők üzenetét a kövületekben, s hogyan fedezték fel maguknak Af­rika csodáit, természti szépségeit, az ott élők mindennapi helytállá­sát, küzdelmeit. K. M. FILM Richard E. Leakey 1944-ben Na­irobiban született, angol család gyermekeként. Apai nagyszülei anglikán misszionáriusokként ke­rültek Kenyába. Édesapja kabetei születésű, gyermekként segített ap­jának missziós munkájában, majd angliai iskoláztatás után tért vissza Afrikába. Nairobiban muzeoló­Lambada, a tiltott tánc Nem csak a lambadaszoknyács- kákat és -cipőket vásároló tiné­dzserek tudják, hogy a lambada egy fantasztikusan izgalmas, pon­tosabban: izgató, azaz szexis tánc. Menahen Golan producer és Grey- \JoV<*lWk*r?flcffcző' nem is habozott ^ kihasználó)., (fenékig) ezt az újabb nemzetközi őrületet, hogy elkészít­se — nem is titkoltan a nyereségre figyelve — legújabb dolgozatát. Az összhatás, illetve a lambada iránt kevésbé elkötelezett nézők érdek­lődésének felkeltése érdekében be­lehelyezett müvébe egy kis „zöld” mondanivalót is: a lambadát ma­gán- és közcélból használó fősze­replői ugyanis meggyőződéses zöld pártiak, a nevezetes tánccal kíván­ják felemelni szavukat az őserdők módszeres pusztítása ellen. Hogy a szöveg még hitelesebb legyen, a bá­jos és elkötelezett lambadatáncos hölgyet a dél-amerikai dzsungel idegenbe szakadt hercegnőjeként köszönthetjük. A sztori természetesen a nehéz páráktól gőzölgő, kissé IBUSZ-os hangulatú őserdőben, egy eredeti lambadaparty kellős közepén kez­dődik. A nagyon rokonszenves törzs éppen a lambada gyökereit locsolhatja megingathatatlannak tűnő jó kedvében. Ekkor toppan a színre a nagy hatalmú amerikai tröszt egyik vezető embere a fellé­pését erélyesebbé tevő buldózerek, erdőirtó gépek gyűrűjében. Nem túl udvariasan tudtára adja az egy­begyűlteknek: lássanak wigwam­építéshez másutt. A vállalkozó kedvű, gyönyörűséges és a lamba­dát tökéletesn táncoló Nisának nem marad más választása, mint útra kelni a gonosz fehérek városá­ba. A mélységesen romlott gyar­matosítókat azonban nem hatják meg a könnyek, sem pedig a termé­szetvédő szempontok, így aztán nem marad más, mint az erőszak a szexi, a rumbából, szambából, merenque-ből, a kubai salsából és a haiti zoukból gyúrt lambada ál­,üL K. J. Oifáalakult a TIT Az újjáalakult Magyar Természettudományi Társulat első közgyűlésen bejelentették: a szervezet az 1841-től lv53-ig működött társulat szellemi jogutodaként kíván tevékenykedni. Célja: a természettudományi ismeretek terjesztése, a természettudományi műveltség gyarapítása, tájékoztatás a tudományos kutatási eredményekről. Feladatának tekinti a fiatal tehetsé­ges felkarolását, támogatását, ismeretterjesztő előadásokat szervez, folyó- tratot ad ki. i agjai lehetnek mindazok a hazai és külföldi személyek, akik közreműködnek a tudományos ismeretek terjesztésében. Az ülés résztvevői vélték: a társulat jogot formálhat arra, hogy igényelje jogelődjének epuletet, s az állam támogatását működési feltételeinek megteremtéséhez. Hangsúlyozták: a természettudományi társulat önálló, sajátos arculatú szervezetként kíván működni. A Tudományos Ismeretterjesztő Társulat június végi közgyűlése után dönthetnek majd arról, hogy miként viszonyúi­mé ehhez a szervezethez. A díszítés misztériuma Péreli Zsuzsa gobelinkiállítása Baján Rangos művész kiállításának adott ott­hont a József Attila Művelődési Központ. Péreli Zsuzsa művészetével kapcsolatban feltétlenül meg kell említeni az Egyiptom őskorába visszanyúló Sophia-mítoszt. Éz el­beszéli, hogy a teremtés idején az asszony lényege, lénye nem zuhant le az anyagba, hanem a szellemvilágban maradt. Ez a nőies lény Sophia, aki Istennél maradt, helyébe a világ a hús-vér asszonyt, Évát kapta. Sophia a tündöklő leány, az Égi Asszony. Éva, a földi asszony, ennek csak mása. A Nő a szépség örök világténye, s hogy a lélek elvesztette ősképét, Sophiát, vele a szépség szintén az égben maradt. Éppen ezért itt, a földön folyton helyre kell állítani a szépséget. Péreli Zsuzsa a maga eszközei­vel naponta újrateremti. Ennek egyik módja a díszítés. A dísz önmagában még nem jelent semmit. Ellentétpárja nem a dísztelenség. Ikon, XX. század vege. Talaj védő növény A Világbank támogatásával a dél-indiai Dekkan-fennsík-on a talaj lepusztulását, erózi­óját megállapítani hivatott kísérlet kezdődött. Evégett a lejtőkön, egymás felett kis növénye­ket ültettek az illatos főként molyűzőként ismert — vetiver növényből. Az eddigi ered­mények biztatók: e növények sövényei a tró­pusi zivatarokat követően felfogják a talajt, és az annak tápanyagait magával sodró vizeket. A program vezetői azt remélik, hogy ennek a talajvédő eljárásnak ugyanolyan forradalmi • Ásta Nielsen hanem az antidísz: a félelmetes nihil. Ennek legyőzése lehet a díszítés, ha művészileg stili­zált. A textil erre kiválóan alkalmas, főleg, ha nő szövőszékéből kerül ki. A textil meleg­sége az asszonyi lét melegsége. Péreli falikár­pitjai olyan esztétikai-filozófiai hőt sugároz­nak, melyben a lét dermesztő hidegébe zu­hant emberi lélek felmelegszik. Péreli Zsuzsa a díszítés mágusa, misztériu­mot teremt, egybeszövi az eget a földdel. Minden egy. Ez Sophia és Éva imaginárius egyesítése. Péreli Zsuzsa bölcs. Mert ugyan megfür- dőzik az önmaga megidézte boldogságos misztériumban, de nem esik abba a hibába, hogy ezzel emberi-művészi vágyait beteljesí- tettnek tekintse. Alakjainak tekintete árulja el ezt, melyek legtöbbje nem néz sehova; az arcok nem vidámak, nem szomorúak, maszkszerűen időtlenek. Az alkotó műcsodáit nézve arra gondol­tam: annyira az alkotásba feledkezve szőhet és annyira önmagának, hogy hasonlít ahhoz az emberhez, akiről Clemens Alexandrinus ír. Ahhoz, aki egyedül hallotta a szirének énekét, s válaszolt a szfinxnek. Agóes Gy. Imre hatása lesz majd a fejlődő országok mezőgaz­daságára, mint volt a nagy hozamú búzafaj­táknak az elterjesztése a hatvanas és a hetve­nes években. Eddig is próbálkoztak eróziót megakadá­lyozó növényekkel, de ezek nem váltak be. Nyugat-Afrikában például pázsitfüvet ültet­tek e célra. A vetivert 3 méterre is lenyúló gyökerei szilárdan megtartják a lejtőn, s szem­ben a pázsitfűvel, ez nem szaporodik gyorsan, ráadásul a szagával elriasztja a kis rágcsálókat és a kérődző állatokat, tehát azok nem tesznek kárt a belőle alkotott sövényekben. Vers» sors, félelem A tisztítás szándékával ­Bari Károly költővel beszélgetett a Magyar Nemzet mina­pi számában Mezei András. A mindig okosan kérdező szer­kesztő ezúttal is elevenjére tapintott a valóságnak. Úgyszin­tén a sok-sok szánalmas és szomorú napot megélt Bari Ká­roly is, aki ezúttal sem rejtette véka alá mondanivalóját, véleményét. Az egész oldalas írás minden egyes mondata beszédesen arról árulkodik, hogy miként igyekezett a letűnt hatalom porba tiporni, megalázni és megfélemlíteni a szel­lem embereit, hazánkban. Megtudja az olvasó, így utólag, hogy a fiatalon üstökös­ként föltűnt költő egyetlen verse miatt mennyi tortúrán, szen­vedésen ment keresztül. Megaláztatás, börtön, szerepléstől való eltiltás, lekicsinylés és sértegetés jutott osztályrészül annak, aki korát megelőzve szólott a nemzethez, annak lelkiismeretéhez, azzal kapcsolatban, hogy egy megszálló hatalom katonái ülnek a nyakunkon, hogy idegen erők pa­rancsára kell cselekednünk, hogy a szabadságnak még csak a látszata sem lehet jelen mindennapjainkban. Van a megrázó erejű interjúnak egy kitétele, mely szemé­lyemmel kapcsolatos. Arról van szó, hogy az a bizonyos szovjetellenes, rendszerellenes vers nekem lett címezve annak idején, 1972-ben, amikor a Forrás című folyóirat főszerkesz­tője voltam. Bari Károly azt nyilatkozza, hogy a költemény elküldése után néhány nappal behívták a pártközpontba és kérdőre vonták lázító hangú írása miatt. Azt mondotta: lehet, hogy már a postán fölbontották a levelét, ám az is lehet, hogy, úgymond, a főszerkesztő sietett elvinni a számára terhelő verset a szellemi élet irányítóinak. Nos, az igazsághoz tartoznak az alábbiak: így utólag is, annyi év elteltével is kénytelen vagyok beval­lani, hogy amikor Bari Károly versét elolvastam, borsózott a hátam. Arra gondoltam, hogy ez a gyerek már megint belemegy valami olyan őrültségbe, ami senkinek nem hasz­nál, neki viszont egyértelműen árt. Ám eszem ágában sem volt szaladni vele mármint a verssel a pártemberckhez. Nem is kellett ezt tennem, cselekednem, hiszen az akkori hatalmi struktúra alapján logikusan eljutott a vers másolata nagy hirtelen az illetékesekhez. Hogy miképpen és hogyan, azt ma sem tudnám megmondani, csak sejtem. Ugyanis szerkesztőségünkben az volt a szokás, hogy a beérkezett kéziratokat legalább három-négy szerkesztőségi munkatárs olvasta el és írásban véleményezte. Az igazsághoz tartozik, hogy az említett verset senki nem javasolta közlésre. Ám akadt valaki, aki eljuttatta annak szövegét a pártközpontba. (Lehet, hogy a minisztériumba, de ez igazán mellékes, mert az az intézmény a „Fehér Ház” engedelmes kiszolgálója volt.) Amikor hírét vettem, hogy Bari Károly költőt ilyen sze­rencsétlen körülmények között meghurcolták, börtönbe ve­tették, amolyan magánnyomozásba kezdtem annak céljából, hogy legalább én értsem, én lássam tisztán, ami történt. Szomorú ugyan, de tény, hogy ma sem tudom, ma sem értem, hogy valójában hogyan történt a kézirat „fölcsempé­szése” a hatalom legfölsőbb fokára. Gyanúm (öbbféle is van. Azt már akkor is tudtam, ha bizonyítani képtelen lettem volna is, hogy a nyomdában vannak beépített emberek. Őszin­tén meg kell vallanom, néha még az is fölmerül bennem, hátha ma is vannak még ilyenek. A másik ami, ha bebizo­nyosodna, így utólag is rettenetes csalódást okozna nekem az, hogy a legszűkebb szerkesztőségen belül is lehetett ilyen „poloskaember". Ha tudnám, hogy így volt, akkor nyugodt lélekkel és bátran hernyó szót írnék a poloska helyett. Azért hernyót, mert nem tudom miért, de — egész életemben.C7,(;az állatfajtát gyűlöltem, utáltam a legjobban. Hernyó vagy poloska? Istenem, olyan mindegy ez ma már,, . Az vjszont nem mindegy, hogy végre öntsünk mind­nyájan tiszta vizet a pohárba, beszéljük meg régi és újabb közös gondjainkat, csalódásainkat, keserűségeinket, fájdal­munkat és hántásainkat. Beszéljük meg úgy, hogy közben rátaláljunk arra az útra, amelyen immár nyíltan, szabadon, emelt fejjel és emberi méltósággal tudunk haladni. Amikor elolvastam Bari Károly megrázó erejű nyilatkozatát, ezek jutottak eszembe. És nem a magam mentségére, nem valami­féle önvédelemből írtam le ezeket a sorokat, hanem a tisztu­lás és a tisztítás szándékával. Varga Mihály \f fii) ) Azonban a jégszige- ( ívj. J tünkre jöttük után vá­ratlanul el is tűntek. Se azelőtt, se azóta nem találkoztam ilyen mada­rakkal. Jégtáblánk nagysága nap­ról napra kisebb lett, hol leszakado­zott, hol elolvadt, helyzetünk egyre aggasztóbbá vált. Hozzám szokott a medveanya is, észrevettem, hogy nemcsak kicsinyeit, de engemet is mindig hiányol, ha nem lát, keresni kezd. Ha megtalált, örömében hoz­zám dörgölődött, a medveszag raj'■» tam is erősen érzett. Egy úszó jégtábla siklott el mel­lettünk, és arról két öreg jegesmed­ve került hozzánk. Az én medvéimet körülszaglászták, és békesség lett •köztük. Mikor felém közeledtek, a bocsok anyja utánuk ment, és ami­kor látta, hogy az egyik hatalmas medve a mancsait felemelve felém akar csapni, közénk lépett és a tá­madó fél azonnal leereszkedett lá­baira és barátságosan körüljárt. Ezután mind a hatan békésen éltünk együtt. Különös barátság volt ez az ember és az északon élő vad jeges­medve között. Talán megszoktuk egymást. A nappalok jóval hosszabbak let­tek, mint az éjszakák, igaz, még mindig mínusz alá süllyedt éjszaka, de a nappalok már kezdtek mele­gebbek tenni. Jégszigetem észreve­hetően^ olvadt, olvadt, a látóhatár most már a víz lett, de még mindig hatalmas jégtáblák úsztak össze­vissza rajta. Társaim nyugtalansá­ga napról napra fokozódott, talán mert nem szoktak hozzá a melegebb éghajlathoz. Erről gondoltam, hogy dél Jelé sodródunk. Elképzelésem bebizonyosodott, mert a két ven­dégmedve egy ellenkező irányba tartó jégtáblára úszott át. A két kis bocs és édesanyjuk vágyakozva néz­tek utánuk, talán ha nem lettem volna ott, ők is azt az utat választ­ják. De hozzám szoktak, akárcsak én hozzájuk, féltünk az elválás pil­lanatától. Dörgő, mély hangjuk, amint fel­tekintettek az égre, úgy hangzott, mint amikor az ég zeng, figyelmez­tetne, hogy nagy vihar készül. Eles megfigyelőképességük van, minden­re reagálnak. Amilyen vakító fény- . ben szikrázott a hó, hogy szinte rá­nézni lehetetlen volt, az olvadás kö­vetkeztében összeesett, megsárgult. Erezni lehetett, hogy vége a télnek. Messze, messze a távolban, mintha egy sötét sáv húzódott volna dél fe­lé. Kíváncsi lettem, és attól fogva állandóan figyeltem a tájat. Harmadnapra kivehető lett, hogy valóban szárazföldet észleltem. Északi barátaim is megérezték, nyugtalanok lettek, és nem tágítot­tak mellőlem, mintha vigyáztak volna rám, nehogy valami bajom essék. Estére a kis sziget közelébe kerültünk. Barátaimtól igyekeztem távol kerülni, de nem sikerült, mert nagyon vigyáztak rám, mintha attól féltek volna, hogy el akarom őket hagyni. Elém álltak, nem engedték, hogy a partra jussak, egyszer mégis sikerült a partra érnem, de utánam jöttek, elém állva valósággal vissza­tereltek a jégtáblára. Nem tudtam mire vélni ezt a vi­selkedést, csak jóval később jöttem rá. Ez a sziget egy másfél kilométer hosszú, ugyanannyi széles földrész­ről leszakadt sziget volt, amely sod­ródva úszott a tengeren. A fagytól felengedett föld a sós vízben szét­esett, a kidőlt fák eldőlve úsztak a tenger vizében, és a sziget egyszerre eltűnt. Jegesmedvéim is figyelték, hogy mi történik, aztán ugrándozva örvendeztek, hogy köztük marad­tam. De a legjobban én lepődtem meg, hogy ennyire ragaszkodtak hozzám, csak hálával tartozom ne­kik, hogy megmentettek a biztos pusztulástól! Azok az állatok, ame­lyeket mi, emberek oktalan jószá­goknak tartunk, értelmesebb lé­nyek, mint saját magunk. Pedig hogy haragudtam rájuk, és ha lett volna fegyverem, biztosan nem en­gedek erőszakuknak. A felcseperedett kölykök már elérték az anyjuk magasságát, de még ebben a korban is igyekezett ellátni őket eleséggel, bár arra ösz­tökélte kölykeit, hogy saját maguk is tanuljanak meg élelmet szerezni. Megfigyelteni, hogy minden esetben a legjobb falat az enyém volt, csak azután jöttek a kölykök. Ezt annak tulajdonítottam, hogy annak idején én is pártfogásba vettem a kicsiket. Jégtáblánk most már csak akko­ra volt, mint egy hektárnyi szántó­föld, de ennek veszélyét csak én tud­tam felfogni, barátaim nem is gon­doltak talán arra, hogy velem mi lesz, ha a jégtábla elolvad. Hiszen ők tudtak úszni és megélhetésük is a tenger volt. De ezf csak én gon­doltam, az anyamedve ennél sokkal előrelátóbb volt. Erre akkor jöttem rá, mikor jégtáblánk ötven négyzet- méternél is kisebb lelt. A medvék nyugtalanul jöttek-mentek, figyel­ték a jégsziget széleit, és amikor egy nagyobb jégtábla közeledett, sóvár- gó szemmel lesték az irányát és azt, hogy milyen távol úszik a jégszige­tünk tői. Amikor egy olyan hét-háromszáz méternyi sziget arra úszott, mind a hárman közrefogtak és valósággal a jégtábla felé tuszkoltuk, minden ellenkezésem dacára. Valósággal vittek, húztak maguk előtt. Mikor a jégtábla szélére értek velem, az ' anyamedve a szájába vette az egyik lábamat, és f eldobott a hátára. Áll­kapcsaival erősen fogott, ha akar­tam volna, sem tudtam volna leesni róla. Óvatosan a vízbe ereszkedett, és két oldalt a bocsok szorosan az anyjukhoz tapadva vigyáztak, hogy a vízbe ne essek. A volt jégtáblánk ez idő alatt messzire elúszott, és mi szerencsésen átjutottunk a másik jégtáblára. Félelmemben szóhoz sem tudtam jutni, nem tudtam mire vélni cseleke­detüket. A ruhám egy kissé vizeslett, de nem kellett tartanom a megfázás­tól. Mire magúmhoz tértem, Jélet­tünk beborult az ég és iszonyú tűzki- gyók siklottak az égen, kegyetlen csattanásokkal hatalmas zápor zú­dult a jégtáblára. Olyan volt, mint a langyos nyári zápor. Jégszigetün­kön lévő hó a felére csappant. Ko­rábbi jégszigetünk eltűnt a szemem elől, többé nem láttam. A nyári zápor elálltával nem tud­tam elaludni, egyre arra gondoltam, hogy ez volt életem legnehezebb szakasza, de egyben a legnagyobb élmény is, mert mint hajótörött, el­tévedi expedíció tagja, másoktól le­hetett segítséget várni, de itt egye­dül, a nagy mindenség kellős köze­pén, zord körülmények között egye­dül megbirkózni lehetetlen, nem várhattam segítséget senkitől, csu­pán ettől a három hűséges vadállat­tól, amelyek értelmesebbnek bizo­nyultak minden emberi lénynél. Együttlétünk beillett volna bár­melyik európai család életébe. Azonban együttlétünk nem tartott sokáig. A nyári hónapok napjai, éj­jelei világosak voltak, éjfélkor újsá­got lehetett volna olvasni, nem lehe­tett a nappalt megkülönböztetni az éjszakától. Viszont szeptembertől egészen tavaszig a nap huszonnégy órájáhan éjszaki sötétség lett az úr. (Folytatása következik) 4* ORVOS ENDRE i. , u.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents