Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-16 / 140. szám

1990. június 16. • PETŐFI NÉPE • 5 BESZÉLGETÉS MOLNÁR PÉTER GRAFIKUSMŰVÉSSZEL A z idei könyvhét egyik sztárja kétségkí­vül Hrabal. Címadója, főszereplője az egyik legnépszerűbb kortárs hazai szer­ző; Esterházy Péter legújabb regényének, s természetesen jelen van saját „színeiben”; Harlekin milliói című — a népszerű Sör­gyári capriccióval és a Díszgyásszal trilógi­át alkotó —, az Európai Könyvkiadó gon­dozásában megjelent regényével is. A meg­sárgult, megbámult, régi fényképek han­gulatát idéző borító és a különlegesen szép illusztrációk Molnár Péter munkái. A Kecskeméten élő grafikusművész szemé­lyes világához is közelálló lapok sokat segítenek abban, hogy a Hrabal-kötet „dolgait, hangjait, eseményeit” pontosab­ban lássuk, halljuk. Az idő megállításának hrabali mágiáját sajátos konkrétsággal se­gítenek érzékelhetőbbé tenni a kontrasz- tos, filozofikus tartalmú formák, az elmú­lás kifakult színei. A rajzok és a gondola­tok líraisága, sejtelmessége, befelé fordulá­sa rendhagyó módon rímel egymásra. Ezek az élmények ismerősek lehetnek azok számára is, akik az alkotó festményeivel, grafikáival csoportos és egyéni |l|gü|óbb az óbudai Pincegalériában megrendezett kiállításai alkalmával már találkoztak. Molnár Péter pályáján, a könyvünnep al­kalmából reflektorfénybe került Hrabal- kötet korántsem csak egy alkalmi kirándu­lás. Mint találkozásunkkor elmondta, rendszeresen készít borítókat, illusztráció­kat az Európa, a Magvető, a Móra és a Szépirodalmi Könyvkiadó megbízásából. — Nem tudom, érdemes-e egyáltalán manapság beszélni az „irodalom” vizuális megjelenéséről, amikor a könyvek tartal­ma iránt is egyre csekélyebb az érdeklődés. Amikor szinte teljesen eltűnt vagy jelenték­telenre zsugorodott a napi-, hetilapokban és folyóiratok hasábjain a képzőművészeti kritika, kérdezhetnénk, kit érdekel egy könyvborító? — Például az olvasót. Hisz ez az első, amit megpillant a kötetből. Az irodalom öltözéke — A terjesztők is megerősítik ezt, akik a hatás érdekében mostanában még foko­zottabb jelentőséget tulajdonítanak a kül­sőségeknek. A megváltozott körülmények­nek is köszönhető, hogy újabban* a könyv- terjesztők erőteljesen beleszólhatnak a ki­adók működésébe. Megtehetik például, hogy a borító átvételét megvétózzák azzal, hogy nem elég színes, nem elég feltűnő, ami miatt nem látják biztosítottnak a könyv üzleti sikerét. — Előfordult már saját gyakorlatodban is ilyen eset? — Borítótervre egy-két alkalommal (máig sem tisztázott okból) már kaptam visszautasítást, illusztrációkra viszont még sohasem. Tulajdonképpen ez a szabadság az egyik legvonzóbb összetevője számom­ra ennek a munkának. — Nem nehéz észrevenni, mostanában nagyot változott a borítódivat is. * — A terjesztők egyre gyakrabban hivat­koznak a nyugati kommersz mintáira, szí­vesen látják az ezeknél szokásos nagyon erőteljes színeket, a tárgy naturalisztikus megfogalmazását. Ami azonban bátran al­kalmazható egy kriminél, egyáltalán nem biztos, hogy helyénvaló egy klasszikus drá­ma vagy egy lírai kötet esetében. Megbízá­saim között előfordult már krimi is. A rendkívüli találkozás kellemes volt, mert jó, illetve letehetetlen volt a könyv. Egy efféle munka például kitűnő stílusgyakor­latnak is felfogható. — Hogyan kerültél kapcsolatba a Hra- bal-kötettel? — A legeslegtöbbet az Európa Könyv­kiadó megbízásából illusztráltam, így nem volt semmi rendkívüli abban, hogy ezzel kapcsolatban rám göndoltak. Nagyon könnyű volt megszeretni a könyvet, ámbár annak idején — még olvasatlanul — egy kicsit meghőköltem a megbízástól. Első­sorban azért, mert amit Hrabalból a közis­mert pozitívumokat, különleges értékeket hordozó korábbi' munkái alapján ismer­tem, az más világot sejtetett. Olyat, amely- ■hez akkor úgy éreztem, nem biztos, hogy van elegendő közöm. A szerkesztő azon­ban megnyugtatott, hogy ez a regény más, sokkal nosztalgikusabb, elvágyódóbb, át- szellemültebb. S valóban; már az első olda­lak után tudtam, nem lesz eredménytelen a kísérlet. Aztán megpróbáltam olyan szá­zadfordulós dokumentumokat, tárgyakat, segédanyagokat (például Menzel Sörgyári • capricciójának filmfotóit) felkutatni, ame­lyek segítségemre lehettek ebben a különle­gesen izgalmas és szép rekonstrukciós já­tékban. Károlyi Júlia Átmeneti összejövetel A X. Országos Színházi Találkozóról Tradíciók ide, tradíciók oda, a magyar színházak immár hagyo­mányos tavaszi találkozója az idén nem a hagyományok jegyében jött létre. Holott a kerek évforduló ta­lán azt sugallta volna a rendezők­nek: illendő megünnepelni, hogy Európa keleti felében ez a legré­gibb, a színházművészet pillanatnyi helyzetének feltárását célzó, orszá­gos szakmai rendezvény. Ünnepelni azonban mostanában kevés oka van a magyar színház- művészetnek. A levert hangulat legeslegelső okaként a pénzhiányt szoktuk em­legetni. Tény: a művelődési és a pénzügyi kormányzat különböző, részint elhamarkodott, részint szakmai (színházi-szakmai) szem­pontból teljességgel átgondolatlan intézkedései következtében a ma­gyar színházak dotációs (állami tá­mogatásbeli) összegei vagy szám­szerűen is csökkentek, vagy a reál­értékük zuhant az infláció követ­keztében. A színházak működésé­hez elengedhetetlenül szükséges a központi támogatás, és ha ez csök­ken, értelemszerűen kihat a színház munkájára. Gazdasági, pénzügyi kérdésekkel függ össze, hogy a la­kosság kulturális vásárlóereje is mérséklődik. Ha választani kell az élelmiszer-vásári ás és a színház­jegyvásárlás között, aligha kétsé­ges, mi lesz a döntés. Bizonyára javítaná a színházak anyagi körülményeit, ha jegyeiket a valós kiadásokhoz igazodó áron adnák. Csakhogy ez körülbelül 5- 600 forintos jegyárakat jelentene. Ami megintcsak a fizetőképes ke­reslet csökkenéséhez vezetne. Ördö­gi kör, amelyből nem is nagyon le­het kitörni. A színházak pénzügyi helyzete lényegében strukturális kérdés. Azaz annak a függvénye, hol, ho­gyan helyezkedik el a magyar mű­velődéspolitika térképén a színház- művészet, milyen struktúrába il­leszkedik, hogyan kapcsolódik más kulturális szférákhoz. A struktúra, ez világos, több évti­zedes elvekre és gyakorlatra épül még ma is. Bár az országban alap­vető társadalmi, politikai változá­sok zajlottak le. a magyar színhá­zak szervezeti felépítése, beilleszke­dése lényegében változatlan ma­radt. Néhányuk — például a Nem­zeti, az Operaház — minisztériumi irányítás alá tartozik, a többi (a többség) pedig a helyi tanácsok fel­ügyelete alá. Jóllehet ez a felügyelet vagy irányítás ma már egyre kevés­bé jelent bárminemű beleszólást a színházak éfetébe, szervezetileg mégiscsak létező. Nem kétséges: in­kább előbb, mint utóbb, ennek meg kell változnia. A pár hónap múlva lezajló helyhatósági választások ta­lán majd új körülményeket teremte­nek, de hát addig is zajlik az élet, számos kérdésben döntések szüksé­gesek, s egyelőre nagyon úgy fest: akár csak rengeteg egyéb ügyben,.a színházak kérdésében sincs pilla­natnyilag senki, aki felelősen vállal­kozna akár személyi, akár pénzügyi döntésekre. Átmeneti helyzet van. Átmeneti helyzetben jött tehát létre ez az idei színházi összejövetel is. És ez rajta hagyta a lenyomatát a találkozó művészi arculatán is. Nem csak arról van szó, hogy a programban ismét csak nem szere­pelt egy sor színház. (Vagy nem ta­láltak az előválogatást végző szín­házi szakemberek elfogadható szín­vonalú produkciót, vagy maga a színház sem kívánt részt venni.) Nem is csak az tűnt föl, hogy az így korántsem teljes mezőnyben meny­nyi volt a viszonylag stabil műsor­darab: a bármikor elővehető klasz- szikusok vagy a mindig mentőövet jelentő zenés darabok, musicalek. Még csak az sem volt igazán meg­határozó, hogy- kevés új magyar drámát láthattunk; más években sem volt több belőlük, legfeljebb hol jobbak, hol gyöngébbek voltak az új darabok, de hát a színház csak a rendelkezésre álló kínálatból vá­logathat. Ami a leginkább föltűnt: szinte egyetlen kiemelkedő művészi értékű produkcióval sem találkoztunk. Tisztes színvonalon megoldott, nézhetően eljátszott előadások so­rakoztak, de hogy valamelyikre lel­kesülten fölkaphattuk volna a fe­jünket, hogy bármelyik is az évad meghatározó teljesítménye lett vol­na, az nehezen állítható. (Talán a Katona József Színházban Csehov Platonovyd volt egyedül ilyen — de annak meg, fura módon, nem is itthon volt a premierje, és úgy ke­rült a Találkozó programjába, hogy még javában a próbák stádiu­mában volt. . .) Más szóval: a magyar színház­művészet nehéz helyzete, stagnálá­sa már nem csak pénzügyi vagy strukturális kérdés. Az okok mára okozattá álltak össze, s az ered­mény: visszaesés, elszürkülés, izgal­mas újdonságok, revelatív rendezé­sek helyett lehetőleg zavartalan „le­üzemelte tés”. Ez persze, végső so­ron, érthető. De azzal a következ­ménnyel jár, hogy ha holnaptól megjavulnak az úgynevezett tárgyi körülmények, akkor sem volna vár­ható, hogy a „leült" színház azon­nal talpra ugorjon, és ha rekordo­kat nem is, legalább a saját legjobb szintjét elérje. • A találkozó szakmai díjait persze most is kiadták. Olyan teljesítmé­nyekért, amilyenek éppen voltak. Legföljebb elmerenghetünk rajta, hogy ekkor meg akkor bizony mennyivel kiemelkedőbb produkci­ókat lehetett díjazni. Ezzel azonban nem sokra megyünk. Inkább arra kell gondolnunk: vajon létre lehet-e hozni még jövőre is az országos színházi találkozót. (Már most is veszélyben forgott a megrendezé­se.) És ha igen, kevésbé lesz-e átme­neti jellegű, kevesebb gond felhőzi- e, mintáz ideit. Nem megnyugtató, hogy ezekre a kérdésekre e pillanat­ban senki nem tud válaszolni. Takács István ORVOS ENDRE 'Al IGtRET F01DJE így hát csak a partról néztem, amint a lélek- vesztők hol méter magasságban, hol pedig a hullámvölgyben tűnlek el. Sok halat fogtak naponta a fából készült uszonyaikkal, melynek he­gyes vége keresztül tudott hatolni a halak testén. Nagyon ritkán tévesz­tették el a döfést, fürkésző szemük, ügyes kezük és gyorsaságuk biztos találat volt. Hiába próbálkoztam, egyetlen egyszer sem sikerült, há­rom-négy nap múlva sikerült csak a nagyobb halakat eltalálnom, a ki­sebbek elmenekültek előlem. Az ott lakók már várták a telet, mert fókákra szerettek volna va­dászni, mivel annak a húsa, zsírja kiadós volt, mivel tartalékoltak is, mert nem tudni,- mit hoz a holnap. Egyszer egy cápát is fogtak, ami­nek nem szerették a húsát, csak azért vadásztak rá, mert az az em­bert is megtámadja. Mesélték, hogy volt már rá példa, hogy a farkascá­pa gyomrában emberlábat is talál­tak. Ha nagyon éhes volt, nehezen tágított, így el kellett űzni a közel­ből, amíg nem késő. Szép látvány volt, amint a nagy halak, némelyik akkora volt mint egy kisebbfajta bálna, feldobta magát a víz fölé, visszaesve szétcsapta a vizet, ami legalább tíz méter volt. Mindent ' megcsodáltam, hiszen életemben ez olyan eset volt, ami keveseknek adatik meg. Európai ember még el­képzelni sem tudja ezt a csodálatos, soha el nem feledhető látványt. A télnem sokat váratott magára, hirtelen legalább húsz fokkal süly- lyedt alá a hőmérő higanyszála. A hó is elkezdett esni, a csodálatos zöld pázsitot fehér hót akaró fedte be, földbe fagyasztva mindent. A rénszarvasok a patáikkal kapar­ták'ki a még kevéske zöldet, még mindig többre becsülték, mint a ka­pott eleséget. Az év elején született kicsinyek csodálkozva nézték az is­meretlen fehér tájat, néha belekós­toltak a hideg hóba. Úgy éreztem, hogy már felgyógyultam, azt hi­szem, tüdőgyulladást kaptam a hi­deg tengerben, de átvészeltem, amit eszkimó barátaimnak köszönhetek. Soha nem említették, hogyan vettek észre a hullámzó tengervízben. Ki­fejeztem nekik hálámat, de ők csak szabadkoztak, mondták, hogy biz­tosak benne, hogy én sem tettem volna másképpen. Azt mondták, hogy a parton találtak rám, azt hit­ték, már nem is élek. Megtanultam a nyelvüket, aminek nagyon örül­tem, mert nagyjából megértettem, amit mondtak. A tél most már mindig erősebb lett, a hideg már elérte a harminc­negyven fokot is. Gondoltam, hogy a nagyobb fagyok előtt eszkimó ba­rátaimmal elruccanok valamerre, széjjelnézek a környéken, de nem mertem nekivágni. Zord lett az idő az Északi-sarkkör területén, nem mindenki tudja elviselni. Ez az én kis családom minden erőfeszítését abba adta, hogy télire be készít sen mindent, amit lehet, kis közössé­günk számára. Megkérdeztem, hogy mennyi a rénszarvasállomá­nyuk, mennyi takarmány kell az el­látásukra. Azt válaszolták, hogy amerre a szem ellát, minden az övé­ké. Nem kell, hogy számon tartsák, meri nem kérdi tőlük senki, hogy kié. Kérték, hogy ne menjek el tő­lük, mert nagyon megszerettek, testvérükké fogadnak, sőt ha aka­rom, kishúgaik közül válasszak, akár kettőt is, és ők életem végéig szolgálni fognak. Furcsa volt az ajánlatuk, mivel ez nálunk nem is­meretes. Kérdeztem, hogy me a szo­kás náluk, ha nincs idegen. A válasz megdöbbentett, mert ha nincs más/ csak a testvér, azzal lépnek házas­ságra, ha az sincs, akkor idős édes­anyjukat váltják fel, vagy édesapjuk rendelkezésére állnak. Kár, hogy ezeket az embereket nem világosítja fel senki, hogy ez nincs rendjén, bár ez a szokás náluk már ősidők óta fennáll. Ez ugyan­olyan szokás, mint ahogy a halotta­ikat eltakarítják. Nyíltan meg­mondták, hogy ha nem választok a leányzók közül, el kell hagynom otthonukat. Lányaik abban a kor- < ban vannak, amikor párválasztásra kerül a sor. Mondtam, hogy tava­szig még van időm a gondolkodásra, majd tavasszal meglátom, hogyan alakul az életünk. Ettől a naptól kezdve mind a két leányzó nagyon kedves volt hozzám, úgyhogy nem tudtam választani, mert mind a kettő nagyon aranyos volt, de valami azt súgta nekem, hogy egyet választani kegyetlenség lett volna, mind a kettőt pedig sem­miképpen nem szabad. De ezt soha nem tudtam megmondani nekik. Kénytelen voltam a két lány kedves­ségét elfogadni, és a lányok viselke­dése egymás iránt mintha megválto­zott volna. Igyekeztem egyformán kedves lenni velük, nagyon fájt vol­na, ha miattam ezeknek az aranyos teremtéseknek a szeretete egymás iránt elmúlik. Mind a kettő ügyes volt, nem lehetett különbséget tenni közöttük semmiképpen. Estefelé azonban mind a kettő elsírta magát. Odamentem hozzá­juk és magamhoz öleltem őket. Or­runkat mind a hárman egyszerre dörzsöltük össze, egymásba csim­paszkodva. Szerettem volna menni is, maradni is, vállaltam is volna mind a kettőt, de mindig eszembe jutott a\: otthoni élet. A tél folya­mán együtt járt az egész család a befagyott jégre fókákra vadászni, lékeket vágtunk, ahonnan a fókák csakhamar előmerészkedtek, és a két asszony nagy igyekezettel hoz­zálátott, hogy bemutassák képessé­güket, az eszkimó asszony köteles­sége szerint. Az északi jurta télvíz idején egy hódombnak látszik, csak az emberi test párája jelzi, hogy emberek lak­nak benne, persze a közelben még hírmondó sincs. * A magányt, a csendet, csak elvét­ve szakítja meg egy hatalmas ter­metű, 4-5 mázsányi súlyú jegesmed- vebocs hangja, mert éhesek a kicsi­nyei és az őket féltő anya bömböl a szörnyű hidegben, félve, hogy éhen pusztulnak. A rövid nyár után a hosszú tél mindenkinek felborzolja a kedélye­it, de reményt nyújt, hogy talán megéri a tavaszt, az életet adó nap­sütést, amely ebben az évben na­gyon lassan közeledett és úgy tűnt, hogy ez a tél nem is akar elmúlni. 1947 januárjában járhattunk az én számításaim szerint. Kegyetlen ja­nuár volt mindnyájunkra nézve. A lékeket mindennap ki kellett vág­ni. mert éjszaka 10-15 centit is be­fagyott a víz. Négy-öt méter nagy­ságúak voltak, a jég vastagsága pe­dig meghaladta a két-három métert is. Nagyon nehéz volt az itteni né­pek élete. Történt, hogy egyszer lékvágás közben az egyik eszkimó lába meg­csúszott, elvesztette az egyensúlyát és a dermesztő jeges, hideg • vízbe esett. Másik két társa a segítségére sietett, de többé nem látta őket sen­ki. . (Folytatása következik)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents