Petőfi Népe, 1990. június (45. évfolyam, 127-152. szám)

1990-06-14 / 138. szám

1990. június 14. • PETŐFI NÉPE • 5 A Petőfi Irodalmi Múzeum már hosszú ideje készült az évekkel ezelőtt bezárt, állandó Pctőfi-kiállítás újrarendezésére, ám az ehhez szükséges anyagiakat csak mostanra sikerült előteremteni. A nemrégiben megnyílt Petőfi és kora című állandó kiállításhoz a költő utóéletével foglalkozó két bemutató is kapcsolódik. Négy teremben, kronológiai sorrendben tárul fel Petőfi élete, életműve s a kor, amelyben élt, alkotott. Dokumentumok, kéziratok, fényképek, festmények és tárgyi emlékek segítenek az eligazodásban. És mivel a Petőfi-kutatás meglehetősen kevés hiteles, bizonyíthatóan Petőfihez kapcsolható relikviát tud felsorakoztatni, kiegé­szítették a tárlatot a korra jellemző, a költő barátainak, kortársainak személyes tár­gyaival és olyan használati darabokkal, amelyek akár Petőfié is lehettek volna. Ezen a látványos kiállításon szinte minden a helyén van. Tudományos igénnyel és népszerű, élvezhető formában látható mindaz, amit a kutatás Petőfiről az emberről, a költőről — kiderített. A négy terem berendezése a költői életmű négy szakaszához igazodik. A családi kör, a gyermekévek, az iskoláskor, a katonaság és a vándorélet dokumentációja - fehér falak közt — az iljú Petőfi indulását hivatott bemutatni. Az irodalmi életbe berobbanó Petőfit, pesti segédszerkesztői éveit, költői pálya­futásának korai, ám igen jelentős korszakát a rózsaszín teremben ismerjük meg. A márciusi forradalom relikviáit és a Szendrey Júliával kapcsolatos emlékeket piros teremben láthatjuk. Az utolsó termet sötétlilára, majdnem feketére festették. A gyászt a politikai élet perifériájára került költő sikertelenségei, pályájának, életének vége indokolja. Amióta Petőfi eltűnt a segesvári ütközetben, azóta foglalkoztatja a magyarságot legnagyobb költőjének személyes sorsa. Legendák keltek életre és foszlottak semmi­be már a múlt században is. A legendák újra felélednek, tudósok és áltudósok vélik megtalálni a szabadságharcot túlélt költőóriást Szibériában, Lengyelországban. Ezekről a fél l udományos, tudománytalan kutatásokról és a legújabbról, a barguzini ásatásokról szólnak a kiegészítő időszakos kiállítások. K. M. A z Operettszinházban készülő Nagy­mama című darabban Németh Marikával, Lehoczky Zsuzsával lép színpadra a pályakezdő Simonyi Krisz­tina. Ő még csak tavaly került ki a Szín­ház- és Filmművészeti Főiskola musical szakáról. Pici gyerek kora óta tanul tán­colni. énekelni pedig most is, Horváth Eszternél. Szeretné hangjával is elérni azt a technikai tudást, amit mozgásában már megvalósított, a kifejezés gazdagsá­gát. A Jeszenszky-balettnél már közép­iskola után megismerhette a színpadot, a főiskolán pedig már sokféle feladat várta. Aldonza a La Mancha lovagjá­ban, szerep a West Side Storyban. Shakespeare Vízkeresztjében. Sok volt a megmérettetés: francia sanzonok, a Hel­lo Dolly ... sok-sok kicsi és sok-sok nagy szerep, mert a közönséget meg kell hódítani. Ez aztán olyannyira sikerült, hogy a főiskola utolsó évében már rend­szeresen játszott a Fővárosi Operett­színházban, például a Hegedűs a házte­tőn, a Denevér, a Csárdáskirálynő, a Mária főhadnagy előadásaiban. így aztán ismerős társulatba került már induláskor, sok nagyszerű művész közé, bár példaképének Sulyok Máriát és Ruttkay Évát tartja. A mozgás az erőssége, már koreografáll a Józsefvá­rosi Színházban. Különleges szcrepál- ma nincs. Azokat a feladatokat szereti, amiben meg lehet újulni, amibe saját ötleteit, érzéseit beleviheti. Sok olyan feladatra vágyik, amiben össze lehet nézni a partnerrel. Ezért örül az Ope­rettszínháznak, ahol mindenben min­denért meg kell küzdeni. Az út elején jár, huszonegynéhány évével, szinte külsejét hazudtolja remek humorérzéke, s szakmai alázata. Nem kell ahhoz Kasszandrának lennem, hogy kimondjam, primadonna elődei útjára lépett. j ^ • Simonyi Krisztina, mint Stazy grófnő a Csárdáskirálynőben. Órákig elbeszélgettem • egyikkel-másikkal. Úgy vettem észre, semmi más nem ér­dekli, csak a gyomra. Ha ehetett eleget, aludt rá egy hosszút, számá­ra az egész világot jelentette. Sze­rettek harmonikázni, énekelni is tudtak, a táncnak pedig mesterei voltak. A napi kiírom liter csaja után úgy daloltak, mintha ugyan­annyi szeszes italt ittak volna. Tisz­tában voltak kegyetlen sorsukkal, mégis beléjük nevelték a tisztelet- adást a hazájuk vezetői iránt. Ha valakire megharagudtak, a legna­gyobb megszégyenítés az volt, ha fasisztának mondták. Este a fedélzeten, a holdvilágnál mikor énekeltek, sokszor ágy érez­tem, a szívem szakad meg bánatá­ban. De ők vigadtak, egészen taka­ródéig. Cseppet sem bánkódtak, ne­kem is sokszor mondták, hogy sem­mi, Andrusa, csak az első tiz év a nehéz, aztán megszokod. De én bi­zony nem tudtam megszokni, eset­leg csak beletörődni lehetett, de megszokni nem! Már kilenc hónapja voltunk a tengeren, amikor egy szép napon kikötöttünk egy hegyekkel tele földrészen, ahol morajlott a föld, kénszagú füst szállt a levegőben, úgy tűnt, mintha étllandóan dörögne az eg. Mondták a többiek, hogy Kamcsatkán vagyunk, a tűzhányók hazájában, ahol a föld állandó moz­gásban van. Egy kisebb városka volt, ahol kikötöttünk, kipakoltuk a zsákmányt, de senkinek sem volt szabad partra szállnia. Másfél na­pig várakoztunk itt, ahol a kráte­rekből állandóan füstgomolyág ke­ringett a légben, kékeszöld színben. Erezni lehetett a kén fojtó szagát. A hajó vaskorlátján úgy támasz­kodtunk', mint nálunk, szülőfölde­men késő ősszel a vándorútra ké­szülő fecskék a távíródróton. Nagyon szófiáitok voltunk, pedig lett volna miről beszélgetni. Ekkor feltört belőlük a gyötrelmekkel, vá­gyakkal teli ének. Takaródéikor le­hajtott fejjeI mentek a hajófenékre, ahol a gondot űző idom nyugalomba ringatja őket. Csak nekem nem jött álom a szememre, egészen hajnalig. Ébresztőkor a többivel együtt kezd- f téma napot, de ki tudja,meddig. Sok álmatlan éjszakám volt már, mióta otthonról elszakadtam, de ez volt a legszörnyiíbb egész életemben. Már mindenki aludta az igazak álmát, amikor hirtelen, szörnyű nagy robajjal, mintha valahol vég­ítélet lenne, mozgott a föhl, a ten­ger. vizét magas hullámok kavarták fel. A hajón érezni lehetett, hogy hol a levegőben, hol a hullámsírban ta­lálja meg a helyét. Az ajtók zárjai be voltak laka tolva, senki se tudott se ki, se he közlekedni. Azonban egy hatalmas reccsenés jelezte a szabadulás útját. A hajó ripityára tört, tömérdek víz tódult a kabinok­ba, jobban mondva a zárkákba. Mindenki kiabált, nem lehetett ér­teni, hogy mit. A vízen kívül semmit nem lehetett látni. Ereztem, hogy a tüdőm tele lett vízzel, még arra em­lékszem, hogy belekapaszkodtam valami oszlopfélébe, aztán elvesz­tettem az eszméletemet. Nem tudom, meddig lehettem eszméletlen, de arra ébredtem, hogy valaki a levegőben a lábamnálfogva a magasba tart, egy másik valaki pedig a derekamnál fogva rázogat. Szemeim ködösen láttak, de alakju­kat nem tudtam kivenni. Lefektet­tek a földre és teljesen pirosra po­foztak. Szinte éreztem, hogy Jaj, amire én elkezdtem ellenkezni. Va­lamit beszéltek egymás között, de nem értettem a nyelvüket. Lassan tisztulni kezdett a látásom. Egy fér­fi és egy nő álltak elöltem, meleg ruháiba voltak öltözve, állati bőrök­be, a lábukon szőrcsizma volt. Ahogy alulról f ölfelé néztem, ma­gasnak tűntek. A férfinak nagy sza­kálla volt, erős, izmos kezei, ahogy lefelé lógtak, rettentő hosszéinak tűntek. A nő lehajolt mellém, kezei­vel letörölte vizes arcomat, szakál- lamból kinyomkodta a vizet, hom­lokomat végigsimította kicsiny, ‘bársonyos, meleg kezeivel Akkor úgy éreztem, mint mikor anyám si­mogatta gyermekkoromban az ar­comat. Lassan tisztán látni kezdtem őket. Barátságosnak tűntek, valami italt adtak, amitől elálmosodtam és elaludtam. Nem tudom, meddig alhattam. Egy helyiségben, a földre rakott, állati bőrökből készített fekhelyen voltqm. A falon is kikészített bőrök, színes, mintás faliszőnyegek lógtak. Béltor nem volt, minden a földön és a falon volt elhelyezve. Az egész álomnak tűnt. Sokáig nem jelentke­zett senki, a csend olyan volt, mint a legfinomabb bársony. Csodálatos volt arra várni, hogy megtudjam, kinek köszönhetem mindezt az él­ményt. amiben részem lehet, annyi hánykódés, szenvedés után. A helyiség, ahol voltam, kerek volt, egy nagy karikára emlékezte­tett, ajtó nem volt rajta. A plafonja cirkuszi sátorhoz hasonlított. Bizo­nyos voltam benne, hogy először láttam ilyen csodálatos lakószobát. Fel akartam kelni, de sehogy sem ment, szúrásokat éreztem az olda­lamban, a hátamban, a fejem is ke­gyetlenül fájt, bár vizes ruha volt rajta. Hol izzadtam, hol a hideg rázott, de nem jött hozzám be senki, így ismét elaludtam. Amikor ismét felébredtem, az ágyam mellett, a sarkain ülve, egy karvastagséigú copfba font hajú fia­tal lényt láttam, aki a fejemre új hideg vizes borogatást tett. Arca kellemes hatást tett rám, szemei mandula alakúak voltak. Moso­lyogva szólt hozzám, amit én nem értettem. Egy tányérkában lévő va­lamit itatott velem, ami nagyon ke­serű volt, de utána úgy éreztem, mintha a fejfájásom kissé enyhült volna. Zavaros látásom is tisztulni kezdett. A lány állandóan mosoly­gott, kellemes hangja bizsergéssze- rűen csiklandozta füleimet. Mikor elhallgatott, mintha megszűntem volna lenni. Kellemes csicsergése megint álomba ringatott, ő meg egy hosszú rúdra erősített legyezővel q levegőt frissítette lázas fejem fölött. Na­gyon kellemes napok következtek az ifjú lány társaságában, de akár­milyen nyelven próbáltam beszédbe elegyedni vele, nem sikerült. Nem tudtam rájönni, hogy milyen nyel­ven beszélnek. Múltak a hetek, a napok és egy­szer fel kellett kelnem. Allatbőrből készített felsőruhát kaptam, csiz­mám, sapkám szintén abbéd készült. Egy férfi és egy nő segített az öltöz­ködésben, majd kétoldalt támogat­va segítettek felállni. A kis szobá­ban tettünk néhány lépést, de ez nagyon megerőltető volt, bele is iz­zadtam. Mindennap sétáltunk, elő­ször csak a szobában, de pár nap múlva el is hagytuk a szobát. Mai napig sem tudom, hogyan jutottunk ki a szobából, mert ajtót akkor sem láttam. Szemeimet el kellett takarni a napsütés elől, hogy meg ne vakul­jak. Amikor hozzászoktam a vilá­gossághoz, csodálatos látvány tá­rult szemem elé: egy szép nagy zöld legelő, azon számtalan rénszarvas legelészett, de amint észrevették bennünket, mintegy parancsszóra felkapták fejüket és nekiiramodtak a végtelennek tűnő, csodaszép zöld mezőnek. Közben meg-megálltak, figyeltek felénk és újból csipkedni kezdték a zöld pázsitot. (Folytatása következik) PETŐFI NÉPE AJÁNLATA FILM Kötéltánc Új műfajban, a krimiben próbálja ki magát ezúttal a cowboyként, a férfias kitartás megtestesítőjeként ismert Clint Eastwood. A Bronco Billy, a Szökés az Alcatrasból sztárja ezúttal rendőrfel­ügyelőt alakít, akinek a maga sötét New Orleans-i körzetében, a híres Francia Negyedben nagyon sötét üzel- mekkcl, pontosabban szadista kéjgyil­kosságokkal kell szembenéznie. Az Eastwood megszemélyesítette felügye­lő, West Block tiszta kontúrokkal hoz­za a szokásos figurát: a keményfejű, magányos „hőst”. A Kötéltánc különben nem tartozik a tradicionális, zsaru-akciófilmek közé. Sok finomabb, thrillcrcs adalékot is tartalmaz, mely kiszámíthatatlanabb, izgalmasabb összhatást eredményez. West Block nem csupán egyike az utcai szolgálatban keménnyé edződött zsa­ruknak, hanem egy összetett személyi­ségű ember. Mint ahogyan az már az ilyen filmekben lenni szokott, mindene a hivatása, épp ezért magánéleti zűrök­kel küzd. Egyedülálló szülőként neveli két kiskorú lányát, ami nem zárja ki, hogy olykor közvetlenebb, mondhatni intimebb kapcsolatba kerüljön a New Orleans-i élet árnyoldalával. Magán­életének és nyomozói munkájának ese­ményei olykor ijesztően összeérnek. Nem véletlen, hogy rövid néhány hét alatt két olyan nővel is lesz kapcsolata, akiket később meggyilkolnak. Amikor ezek a tények kiderülnek, felettesei ter­mészetesen más minőségben: tanúként is kénytelenek bevonni a vizsgálatba. Az inkább a borzongatásra, a fe­szültség fenntartására, mint a gyilkolás részleteire specializálódott mozidarab a mindenre elszánt, karrierista rendőr és a pszichopata gyilkos életének külö­nös egybeeséseire épít. Az izgulnivaló érdekében természetesen belépnek a sztoriba az anya nélküli rendőrlányok: Amanda és Penny, akikre, mint poten­ciális áldozatokra, igen nagy veszély leselkedik. (Egyiküket Clint Éastwood saját leánya. Alison Eastwood alakít­ja.) S mert a jó thriller nem nélkülözhe­ti a szerelmet sem, részt kér az esemé­nyekből — a nehéz életű zsaru érzelme­iből — a szimpatikus kolléganő — Ge- neieve Bujold alakításában, akire jól emlékezhetnek a nézők a Kéma egyik főszerepéből is. KÖNYV Az angol Donald Michael Thomas írói, költői (s talán műfordító) énjét párhuzamosan mozgósította s vonta be új regénye írásakor. Mert a kötet műfa­ja szinte meghatározhatatlan. „Por­nográfia, plágium: a regényforma lehe­tőségeit kitágító posztmodem kísérlet: prózai tényfeltárás és költői képzelet izgalmas ötvözete: hatásvadász virtu­ózkodás: remekmű.” — állították a műről kritikusai első nyilvános bemu­tatkozása alkalmával. A sokféle minő­sítéssel illetett munkát magyarországi megjelenésekor már a nyolcvanas évek angolszász irodalmának egyik legki­emelkedőbb. legfontosabb alkotásá­nak tartják. Elismerve természetesen azt is, hogy „szokatlan" mű. „Fejezetei változatos írásmódokat képviselnek, az esszéisztikus-tudomá- nyos nyelvhasználat pastiche-ától a do- kumentarizmusig, a szabad asszociáci­ós szürrealista költeménytől a napló- és regényformáig. A regény magva egy akár hagyományosnak is nevezhető közép-európai életrajz (a mostanában különösen sokat idézett) századelőről. Főszereplője Lisa Erdman, az Oroszor­szágból Bécsbe szakadt, félig zsidó operaénekesnő. A történetbe — mel­lékszereplőként — belépnek a kor nemzetközi hírű személyiségei, például Jung, de elsősorban Sigmund Freud, aki sok éven át Lisa orvosa. Lisa hiszté­rikus panaszai éppen olyanok, ame­lyekkel Freudot kapcsolatba hozza a köztudat. Vad szexuális képzelgések­ben szenved, melyeket versben, később prózában is előad pszichiáterének. Freud később „nyilvános" esettanul­mányaiban elemzi ezeket. A negyedik — A tengerparti üdülő című — fejezettől kezdve aztán alapo­san meglódulnak az események, hogy szálaik elvezessenek a negyvenes évek világháború dúlta Kijevébc, onnan pe­dig e nagyon zaklatott élet végállomá­sára: a Babij Jar-i tömegmészárlás pok­lába. A fehér hotel különös szerkesztés- módjának köszönhetően minden újabb fejezet erőteljesen módositja, gazdagít­ja valamennyi megelőzőt is. Az álmok, vágyak és események különös szövevé­nye igazítja el az olvasót a tudattalan­nak az egyéni életsorssal és a huszadik századi történelmi sorssal való össze­függései között. K. J. LEMEZ így könnyű! Könnyű úgy sikcrlcnic/t kés/iteni. aho­gyan B. Tóth László gyártja egyre-másra a fekete korongokat. Tudniillik nem kell más, mint slágereket egymás után felvenni, össze­állítani, szerkeszteni. Ismertek, kedveltek a Pop-Tari-Top-albumok. vagy a Super Hits- ek. A slágerturmixok számát szaporítja a mostani Calypso-válogatás. Ez is B. Tóth ötlete volt! A Calypso Rádió 873 egyéves jubileumára készült el az a lemez, melynek két oldalán régi-régi magyar dalok sorakoz­nak. Az Illéstől a Ne gondold, az Omegától a Régi csibészek, a Metrótól a Kócos ördö­gök, Tolcsvayéktól a Lá-didá. a Neotontól a Kell, hogy várj, a Generáltól a Kövér nap, az LGT-től a Kicsi, a Nagy, az Artúr cs az Indi­án, a Bcrgendytöl a Jöjj vissza, vándor, a Fonográftól a Lökd ide a sört. Mind-mind ismerős szám. És a szólisták slágerlistája is ismert: Konc/ Zsuzsa az Itt a két kezem. Kovács Kati az Átmentem a szivárvány alatt, Zalatmy Sarolta a Hol jár az eszem? című szerzeményt énekli, természetesen a hajdani felvételen. A siker tellát adott. Ehhez már csak jópofa összekötő szöveg kell, amit a Calypso tizenöt bemondója prezentál (Fiala, Albert, Kőszegi, B. Tóth, Tőrök L., Dám, Szegő T., Baráti É„ Dvoracsek. Fenyő, Déri, Zorán, Kristóf, Novotny, Dombóvári.) A le­mezen egy-két mondat jut mindegyiknek. A zene a főszereplő, nem a Calypso. Ettől függetlenül azért kikerekedik egy kis bemu­tatkozás. Megismerhető a Calypso. Talán még azok is megkedvelik a fővárosban és környékén fogható csatornát, akik még az életben nem hallották. (Sopron, Nyíregyhá­za hátrányban!) A Calypsóhoz híven, játék is felkerült a lemezre, aki szerencsés, még nyerhet is. És: a műsorvezetők énekelnek. Ez az, amit mellőzni lehetett volna. Miért hi­szik, hogy vetekedhetnek a nagyokkal? Azt sem mondhatom, maradtuk volna a kaptafá­nál, mert akkor is mikrofon előtt találnák magukat. De ez még nem jelenti azt, hogy dalra kell fakadniuk. Ha pedig jó játék volt, legközelebb kíméljenek meg bennünket et­től. Jobb hallgatni a profikat, a hajdani nagy-nagy slágereket. Különben jöhet a folytatás. (Favorit, SLPM 37394) B. T. Petőfi és kora Kiállítás az irodalmi múzeumban 7 * -1 *1 77 r> '/ r 1 /- r~f r~ j /-v Jtl JdiV divCZíIU Simonyi Krisztina R " .. • . • ­" ----------

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents