Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-14 / 111. szám

1990. május 14. • PETŐFI NÉPE» 3

KASZINÓ A TEMPLOM MELLETT — FODRÁSZOK AZ „ALAGŰTBAN” — KIT ILLET A BÉRLETI DÍJ? —

AZ AGILIS VÁLLALKOZÓ NEM ISMER LEHETETLENT

Háború a Luther-udvarban

• A kép békés idillt mutat, a valóságban azonban háborúskodás folyik a kecskeméti Luther- udvarban. (Tóth Sándor felvétele)

Kecskemét belvárosában, a Széchenyi téren áll a Luther- palota, amelynek belső, árkádos részét csak Luther-udvarként emlegetik, bár nem ez a hivatalos neve. A házban lakások, a földszinten üzletek vannak. Ezek egyike a Kecskeméti Fodrász Szövetkezeté, a helyiségeket az IKTV-töl bérli. Ebben a fodrászatban tört ki néhány hete a dolgozók és a szövetkezet vezetői között a munkahelyi konfliktusnak induló háború, amelybe hamarosan a fodrászok oldalán harcoló szövetséges csapatokként — beléptek a ház lakói és az evangélikus egyház képviselői is. A támadások célpontja egy leendő játékterem.

Pedikűrös pedig nem kell

Az ügy elég szokványosán indult. A szövetkezet vezetőinek és tagjainak is szembe kellett nézniük a keserű valósággal: az egyre növekvő költségekkel és az egyre apadó nyereséggel. Hogy ne kelljen árat emelniük, úgy döntöttek, minden fölösleges négyzetmétert, kihasználatlan helyiséget kiadnak. Első lépésként szolgáltatóházuk egy részére kerestek bérlőket. Másodikként következett a Luther-udvari üzlet, illetve abból a 41 négyzetmétert elfoglaló fodrászat. Időközben az IKTV levélben értesítette a szövetkezetét, hogy a bérleti díjak február 1-jétől, visszamenőleg száz százalékkal emelkednek. Ezek után a fodrászat dolgozói sem ellenezték, hogy a 41 négyzetméterre keressenek társbérlőket. Ők úgy gondolták, vagy fodrászokat kellene még odacsábítani, vagy rokon szakma képviselőit, például pedikűröst. A szövetkezet elnöke, Hegedűs János ellenben nem így gondolta. Szerinte a kecskeméti nők egyáltalán nem tartanak igényt pedikűrre és manikűrre. Vagy ha mégis, az illető pedikűrös úgysem tudná megfizetni a bérleti díjat és az egyéb, ugyancsak megnövekedett költségeket.

Hogy a költségek mennyivel növekedtek? Hát, sokkal. Az üzlet dolgozói nem tudják pontosan, írásos, tételes felsorolást tartalmazó tájékoztatást ugyanis nem kaptak. A szövetkezet elnöke szerint „családon belül” erre nincs is szükség. A kozmetikusok és fodrászok átalánydíjas rendszerben, gebinesként dolgoznak, ami tulajdonképpen azt jelenti, hogy az égvilágon mindenért fizetnek a szövetkezetnek. A bérleti díjat is ők állják, ezért úgy gondolták, igenis van beleszólásuk abba, kit engednek be maguk mellé és milyen feltételekkel.

Ám a szövetkezet vezetői kész helyzet elé állították őket. Szerződést kötöttek egy vállalkozóval, aki kaszinót kíván nyitni a

Luther-udvarban. A tanácsnál már ki is adták neki a játékteremre szóló vállalkozói igazolványt, Széchenyi tér 3. szám alatti telephellyel. Ez pedig a szövetkezet üzlete. A vállalkozó a 41 négyzetmétert fallal kettéosztja, leválasztván a maga részét, a fodrászok így beszorulnának egy keskeny, hosszú „alagútba”. A szerződéskötés kirobbantotta vitában állítólag az is elhangzott, hogy akinek ez nem tetszik, az mehet. De hová, s főképp hogyan? Az asszonyok ugyanis nem egyszerűen alkalmazottak, hanem teljes jogú tagok. így aztán még furcsább, hogy a szövetkezet vezetői a hátuk mögött kötöttek szerződést, lényegében az ő bőrükre.

Az egyház és a lakók tiltakoznak

Mindez maradhatott volna belső, munkahelyi konfliktus is. De, úgy látszik, már nem ilyen egyszerű világban élünk. A lakók, amint hírét vették a kaszinóvá avanzsált játékteremnek, azonnal elhatározták, hogy tiltakoznak. Kevesen vannak ugyan, de úgy vélték, demokráciában a kevesek véleményét is illik meghallgatni.

Vájratlan szövetségesként lépett színre az evangélikus egyház. Az épületben lelkészi hivataluk és imatermük van, az udvar Arany János utca felőli oldalán pedig a templomuk áll. Sőt, az államosítás előtt az egész Lut- her-palota az evangélikusok birtokában volt. Szeretnék visszakapni — mondta Kiss János lelkész úr, — ezt már kérvényezték is. Nem tartanák egészen tisztességes eljárásnak a tanács részéről, ha az Országgyűlés döntése előtt bármilyen változtatásba belemenne a Luther-udvarban. Főképpen nem, ha engedné kaszinó vagy játékterem nyitását, ami a templom és az imaterem közvetlen szomszédságában nyilvánvalóan sértené az egyházat és a hívőket. A presbitérium levélben tiltakozott a tanács lakásgazdálkodási osztályának vezetőjénél, dr. Csölle Kálmánnál, de választ még nem kaptak.

S hogy az ügy még bonyolultabb legyen, arról egy régi, kedves ismerősünk gondoskodik; a helyiséggazdálkodásról szóló rendelet. Ezt, az idén januárban módosított rendeletet márciusban újfent módosították, a módosítás módosításának viszont még nincs végrehajtási utasítása. Enélkül pedig a magyar rendeletek többnyire félkarú óriások, valamiért eleve így alkotják meg őket. Ezt a rendeletet is lehet így vagy úgy, avagy akár sehogysem érteni. Annyi bizonyos: a jelenlegi bérlő (jogszerű használó) megteheti, hogy bérelt helyiségének egy részét ideiglenes jelleggel

albérletbe adja. A szövetkezetnek tehát joga volt ilyen szerződést kötni a vállalkozóval. De az már nem derül ki a jogszabályból, hogy ebben az esetben ki kinek fizeti a bérleti díjat? Meg- határozhatja-e az IKTV az albérlő tarifáját, avagy ez a helyiségen osztozkodók belügye? Ki- fogásolható-e, ha az IKTV háta mögött a fő- és az albérlő még külön megállapodást köt (mint a szövetkezet vezetői és a kaszinós vállalkozó? Nyerészkedés ez vagy tisztes üzlet?

A rendelet egyik, többszöri elolvasás után azért valamelyest érthető paragrafusa szerint az egész ügylethez kell az elhelyező hatóság beleegyezése. Ilyen beleegyezést a szövetkezet vezetői és a vállalkozó még nem kértek az IKTV-től.

Szemfülesség

tízezerért

A Luther-udvari háború legutóbbi ütközete május 11-én zajlott, és az „ellenség” győzelmét hozta. Megjelentek a vállalkozó és emberei, valamint a szövetkezet vezetői. Méricskéltek, s közben felszólították a fodrászokat, hogy május 15-ére pakoljanak össze. Akkor megkezdődik az átalakítás, s a munkálatok két hete alatt a dolgozóknak szabadságot kell kivenniük. Vitának helye pedig nincs.

Az agilis vállalkozót éppenséggel meg lehet érteni. Nemrégiben egy gyógyszerésznő kemény csatát vívott a tanáccsal, mert egy lakótelepi üzlethelyiségért 2,4 millió forintot kértek tőle. Az állítólag busás hasznot hozó játékterem tulajdonosa havi tízezret fizetne a szövetkezetnek a belvárosi üzletért. Nem csoda, hogy tűzön-vízen át meg akarja szerezni. Bizonyára ezt hívják vállalkozói szemfülességnek. De vajon az elnök miért viseli ennyire szívén — saját szövetkezete tagjainak ellenében is — egy kaszinó ügyét?

A következő csata május 15-én várható. A tanács építési osztályán nem tudnak róla, hogy a szövetkezet engedélyt kért volna az üzlet átalakításához. Ha enélkül kezdenek építgetni, falat húzni, szabálysértési eljárás indulhat az elnök ellen. Május 15-én valószínűleg a tanács illetékesei is kivonulnak a helyszínre. Tettlegesség- re bizonyára nem kerül sor, a fodrászok mégis félnek. Hiszen szövetkezeti, össztársadalmi demokrácia ide vagy oda, eddig minden úgy volt, ahogy az elnök és az agilis vállalkozó akarta. Ráadásul nem is olyan rég még nem járt érte jó pont, ha valakit az egyház vett védőszárnyai alá. Mai, kissé ösz- szezavarodott világunkban így aztán jósolni se merünk, ki nyeri majd ezt a háborút. Legfeljebb bízunk benne, hogy nem az, aki a legerőszakosabb.

Magyar Ágnes

A KÖZSÉG LAKÓINAK EGYNEGYEDE!

Buckatúra Pirt ón

Alig pár hónappal ezelőtt számoltunk be lapunkban a pirtói „viharos” falugyűlésről: tegnap azonban olyan esemény zajlott a kis községben, amely az összefogásnak iskolapéldája is lehet. A Magyar Vöröskereszt helybéli alapszervezetének rendezésében vasárnap tartották meg az immár hagyományosnak is mondható „buckatúrát”. A falu lakosságának több mint negyedrésze, legalább 300 gyerek, felnőtt szállt csettegőkre, múzeumra „érett” traktorok vontatta laptikákra, pótkocsis teherautókra. A tavaszi zöld pompában viruló er- dőn-mezőn elzötykölődtek a Soltvadkerthez tartozó Kút- ágas dűlőbe, megtekintették az ideiglenesen itt állomásozók — remélhetőleg — nem ideiglenesen használaton kívüli bunkerét —; a Póznadombot, majd nagy kanyart véve körbejárták a végnapjait élő Nagy-tót, hogy aztán ellátogassanak egy nem mindennapi tanyára, ahol a papagájtól a páváig minden jószág fellelhető. Végső úticéljuk a Patkó-tó mögötti rét és erdőszél volt, ahol 4 bográcsban 90 kiló disznókörömből (plusz 2 bogrács krumpli!) főtt pörkölt várta a farkaséhesre zötykölő- dötteket.

Kopasz Imréné negyedszázada tanít a pirtói iskolában és tizenöt esztendeje a vöröskereszt irányítója. Aligha véletlen, hogy éppen a napokban vette át a Vöröskeresztes Munkáért érem ezüst fokozatát. Amikor ehhez gratuláltam, azonnal szabadkozott:

— A kitüntetést, higgye el, szinte minden héten másnak kellene itt odaadni. Ennek a majálisnak a megszervezésében is legalább félszázan vettek részt. Ki a főzést, ki a hintát, ki a számháború terep-előkészítését vállalta a siker érdekében. Amikor a vártnál korábban megérkezett az ebéd „alapanyaga”, pár órán belül együtt volt két tucat ember a tisztításhoz.

— A vöröskereszt ekkora „hatalom” Pirtón?

— Erről szó sincs! Csak any- nyi a titok lényege: az emberek vágynak a közösségre, a felhőtlenül együtt tölthető szabadidőre. Itt más összekötő kapocs

kialakult hagyományok, vallási elkötelezettség — nincs, tehát a vöröskereszt mozgósítani tudja az embereket.

Elég, ha elmondom: itt a betegeket, a kisbabásokat, az öregeket rendszeresen látogatjuk. A megyében elsőként itt kísérleteztük ki az idős, magukra maradt embereknek a házhoz szállított ebéd módszerét. Tavaly -pályázatot nyertünk — 30 ezer forint nagy pénz vöröskeresztes viszonylatban —; de két hete nyolc kilométeres gyalogtúrán voltunk az imrehegyi határban. Jövő szombaton pedig a ravatalozó rend behozására jövünk majd össze. Jó, hogy ez az ösz- szetartó erő él, s bízom benne, hogy tovább erősödik. Nemrégiben számoltam be a tanácsülésen a vöröskeresztes munkáról. Nem titkolom, hogy kicsit indulatos is voltam, amikor azt

• Walter Péter felvételeivel

mondtam a testület előtt: ne gátolják, inkább segítsék a munkánkat. Most láttam, hogy 15 év után itt vannak velünk azok is, akiket eddig „hiányoltam” . . .

Az ősz hajú Kopasz Imréné — vagy ahogy a pirtóiak hívják, Marika néni — nem sokáig „nyilatkozhat”. Hol „lufiért”, hol valami tanácsért, segítségért fordulnak hozzá. Halk szavával, derűs személyiségével igazán méltó a falu életében betöltött szerepére.

Anyás tekintettel néz végig az erdőszélen vidáman szaladgáló, vagy pihenő, jókedvű „seregén”.

Ez a nap is emlékezetessé, ünneppé vált Pirtón .. .

Milyen nagy szükség is van ezekben a „zord időkben” hasonlókra. Nagy Mária