Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-28 / 123. szám

1990. május 28. • PETŐFI NEPE • 5 REVAL (TALLINN) ÉS KECSKEMÉT KÉZFOGASA — ÉSZTEK ÉS MAGYAROK „Csodákat fog művelni!” Jogakadémiai tanár alapította a tartui magyar intézetet A szeretet ősforrás Amikor az úgynevezett fölszabadulás után a rend­szer hívó szavára bekerültem Sebök Antal barátom­mal a szegedi népi kollégiumba, akkor azt gondol­tam magamban, hogy teljesen megváltozott az élet, hogy kicserélődött a Föld, hogy fejjel lefelé jön föl a Hold. És azt hittem akkor, hogy ami ígéret földje, az igazi Kánaán is egyben. Es azt hittem, hogy soha nagyobb boldogság nem lehet ezen a földön, mint­hogy én „nékoszista" lettem. Igen ám, de jó sorsom másként határozott. Történt ugyanis, hogy a szegedi egyetemről meg­szöktünk barátommal. Elindultunk kifelé, Nyugat­ra, megpróbáltuk, úgymond, megfogni „az Isten lábát". Ami azt jelenti, hogy bíztunk benne: sikerül a szökésünk, és verés és börtön nélkül megússzak a kalandot. Barátom, Tóni, elkezdte mondani már Szeged határában, hogy olvasta az egyik kínai filozófus bevált mondását, hogy „a szeretet ősforrás". Ami­kor azt kérdeztem tőle, hogy mi a szeretet, azt válaszolta, hogy a szeretet tartja fönn a világot, az fogja össze az emberiséget. Erre azt kérdeztem, hogy mi az, hogy ősforrás. Erre azt mondotta, hogy az ősforrás az a szeretet vízfolyása, valami olyasmi, amiből buzog a jóság, a rend és a szeretet. Emlék­szem, haladtunk Tataháza és Baja között réteken, fenyőerdőkön és betonútokon keresztül gyalog, só­hajtozva és reménykedve, amikor barátom, Tóni újra és újra meg-megállva egy szép kis fenyőerdő, egy-egy nyárfacsoport közelében azt mondotta: — Barátom, a szeretet ősforrás. Bevallom, hogy kezd­tem neki hinni. Olyan meggyőzően mondta, hogy a szívem majd’ megszakadt a gyönyörűségtől. Iste­nem, a szeretet ősforrás! Ezt azt jelenti, hogy min­den, ami az emberből— leikéből, szivéből, szellemé­ből— kicsorog, az amolyan éltető nedv, vagyis igazi ősforrás. Nagy-nagy gyaloglásaink közben elértük Bony- hádot, és megtelepedtünk egy ottani padláson. Az egyik napon a barátom, Tóni, úgy alkonyattájt át­ment a szomszédba, mivel süteményszagot érzett. Én a félretolt cserepeken keresztül néztem a fejle­ményeket. Hallom, hogy azt mondja a szomszédasz- szony Tóninak: Egyen ebből a süteményből, mert nagyon finom. És vigyen a barátjának is. A nyálam kezdett csorogni ettől, és vártam a további fejlemé­nyeket. (Sajnos azt is láttam, hogy Tóni barátom menet közben megette a nekem szánt süteménye­ket.) Amikor feljött a padlásra a barátom, azt mond­tam neki: kellene valamit enni. Mire ő azt mondta: — Kibírjuk holnapig. — Kibírjuk? — kérdeztem én. — Nos, akkor kibírjuk ezután egymás nélkül is. És azt mondtam: — Vagy te maradsz a padláson, vagy én. Mert én veled egy padláson nem fogok aludni ezután. Ő erre szó nélkül elment, és csak akkor láttam viszont, amikor Mezőhegyesen már tanácsel­nök volt. Azt mondtam akkor a titkárnőjének, aki nem akart beengedni hozzá, hogy „Édes lelkem, engedjen be engem ehhez a csalóhoz, aki megette a háború után a süteményemet." Erre a titkárnő hebe- gett-habogott, de kénytelen volt kinyitni az ajtót. Mire én azt mondtam Sebők Tóninak, a ma már nyugdíjas tanácselnöknek: — Tóni! Lopod még a süteményt ? Bevallom, ezért az otrombaságomért ma is töre­delmesen bűnbánatot gyakorolok. Varga Mihály Márkariadó az NDK-ban FILMJEGYZET Vérrel és kötéllel Manapság nincs nagy ázsiója a fekete-fehér magyar dokumentum­filmnek. A vérrel és kötéllel című, frissen megjelent produkciót hiába is keresnék a plakátokon, kizárólag csak azokra a vetítőhelyekre jut el, amelyeknek az üzemvezetője kifeje­zetten kérte a műsorba. Pedig Erdé­lyi János és Zsigmond Dezső mun­kája a maga nemében ugyancsak izgalmas feladatra vállalkozott. Azt járja körül százhúsz percben, hogy pontosan mi is történt, illetve meg­történt-e, úgy történt-e, ahogy mondják az a sokat emlegetett mo­sonmagyaróvári (mintegy 100 ha­lottat követelő) sortűz 1956. októ­ber 26-án, amikor a Himnuszt éne­kelve békés tüntetők vonultak a ha­tárőrlaktanya elé. A forgatókönyvet is író rende­zők: Erdélyi János és Zsigmond Dezső a szubjektivitás-objektivitás, távolságtartás és indulatok ki­egyensúlyozásában különleges, ki­vételes mértékletességről, arányér­zékről tesznek tanúbizonyságot. El­fogultságtól, előítéletektől, bármi­féle eleve elhatározott koncepciótól mentesen erednek a tények nyomá­ba. Tisztában vannak azzal is, hogy nem mind tény, ami annak látszik, ilyen esetkben vitára bocsátják a föltáró részleteket, állításokat. An­nál is inkább szükség van erre, mert a néző számára olykor megdöb­bentően — a történetre az egykori szereplők nemegyszer egymás igaz­ságát is mekérdőjelező módon, két­ségessé téve emlékeznek. És koránt­sem csak az egykor egymással szemben állott felek, hanem a sor- tüzet leadott határőrök, és a felvo­nulók is. Az alkotók, szerencsére, nem akarnak igazságot osztani. Egyszerűen csak hagyják, olykor gyengéden provokálják — egymás­sal nemritkán ellenkező véleményű interjúalanyaikat, tudva, hogy a 33 évnyi kényszerű hallgatás alá ásott igazság kihantolása csak lassú és körülményes lehet. Az intrjúk- ban megszólalnak az egykori sebe­sültek, az áldozatok hozzátartozói. Az alkotók, felkeresték a fegyvere­ket kezelő ÁVH-s határőr sorkato­nákat, a sortüzre állítólag paran­csot adott egyik tisztet, és a sortűz után a laktanyából elmenekült pa­rancsnokot: Dudás Istvánt is, aki ugyan másként emlékszik a történ­tekre, mint az áldozatok hozzátar­tozói, ám többször kijelenti: áll elé­be egy felelősségét kivizsgáló, tár­gyilagos szakértő bizottságnak. Az egyik szembesítés alkalmával alig leplezett indulattal vágja egy köz­katona egykori parancsnoka sze­mébe: „Maguk, tisztek elmenekül­tek, mint a patkányok!” Legalább ilyen indulattal beszélnek máig te- metetlen halottaikról, megaláztatá­saikról, a kirakatperekről, a titkos kivégzésekről a feleségek, a hozzá­tartozók. Olyan tanú is akad, per­sze, aki ma már csak nosztalgiával mutatja meg a hajdani tüntetés út­vonalát, a helyszíneket. Bár a színen bőségesen vannak jelen a személyes indulatok, maga a film mégsem ezeket kívánja szítani. Jelentékeny, most először nyilvá­nosság elé kerülő tényanyagával nem egy előre meghatározott, zárt sztorit szolgál, hanem inkább vi­gyáz arra, hogy szabadon, tisztán láthatóan hagyja a még elvarrhatat- lan, „kilógó” szálakat. Vélhetően azért, hogy a felbolygatott döbbe­netes ügyet ezek után valóban tár­ják fel az illetékes szakemberek, az eseményekkel foglalkozni hivatott kutatók. (károlyi) Miért vonzódott az első világháború után az észtekhez a kecskeméti értelmi­ségiek egy csoportja ? Velük együtt vívták ki önállóságukat a litvánok és a lettek is, de nem tudok a Kiskunság és a másik két, latin betűs szovjet köztársaság közötti kapcsola­tokról. Miért éppen a legkisebbhez, a Bács- Kiskun megyénél csupán nyolcszor na­gyobb Észtországhoz találták meg néhá­ny an az utat? Hősies szabadságharcukkal vívták ki a világra ügyelők tiszteletét. Lenin is szavatolta Juhan Laidoner vezetésével, finn ön­kéntesek támogatásával vették föl a harcot az alig tíz napja megalakult észt államot 1918. november 22-én megtá­madó orosz szovjetcsapatok ellen. Iszonyú áldozatokkal visszafoglalták elvesztett területeiket és 1920. február másodikán a szovjetek kénytelenek voltak aláírni a tartui békét, amelyben elismerték Észtország függetlenségét (Lenin is aláírta az okmányt!), meg­kapta az orosz állam területén lévő tu­lajdonait és a méltányos jóvátételt. A kis ország kultúrájnak képviselői már 1922-ben Magyarországra láto­gattak, egy tudósuk Kecskemétre is el­jött. Ők is, a következő évben a hírős városba ellátogató fiatalok is tapasztal­hatták a feléjük áradó rokonszenvet. A Kecskeméti Közlöny és a Kecskemé­ti Lapok többször és mindig lelkesen írt a nép csodálatos zenekultúrájáról, az 1632-ben alapított tartui (dorpati) egyetemről, a világ legnagyobb kórus- hangversenyéről, a 15 000 tagú alkalmi kórus lenyűgöző hatásáról. Fogadás kék-fehér-fekete zászlókkal Szinte hivatalosan fogadta a város polgármestere 1923 júliusában az egyik revali (tallinni) leánygimnázium 26 végzős növendékét. Köszöntésükre ősi kék-fehér-fekete észt zászlót is szerez­tek jó néhányan. A tanítói árvaházban szállásolták el a vendégeket, akiket Vá­sárhelyi Zoltán hegedüjátékkal szóra­koztatott. Az üdvözléseket melankoli­kus észt népdalokkal viszonozták a di­áklányok. A revaliak megtekintették Bugacot, megcsodálták a Tiszát, jártak a konzervgyárban. Velük érkezett 6 egyetemista, akik több hétig maradtak. A látogatás szervezésébben dr. Cse- key István jogakadémiai tanár, a dor­pati (tartui) egyetem vendégprofesszo­ra, az ottani magyar intézet megalapí­tója is részt vállalt. A kiváló államjo­gász, később a szegedi egyetemen a po­litika professzora — a gyakorlati teen­dők, a napi munka mellett talált időt és alkalmat a balti ország elmélyült tanul­mányozására. Több könyvet írt északi rokonainkról. Már 1924-ben kiadta Tallinnban a finnugor népek első világ­háború utáni helyzetét elemző munká­ját. Az Észtország állammá alakulásá­nak története és államrendje című, ha­zánkban egyedülálló tanulmánya. A népkormányzat eszméje Ismertetése meghaladja egy napilap lehetőségeit. Néhány gondolatát, meg­állapítását, időszerűségük miatt eme­lem ki. A tartui intézetet 1931-ig vezető dr. Csekey szerint az 1917-es polgári de­mokratikus forradalom széles körű ön­állóságot ígért az észteknek, ezért is támogatták Kerenszkit. Méltatta az észt alkotmányt. „A népkormányzat eszméjével kezdődik és végződik.” Ro­konainknál okos törvények vigyáznák az elvek gyakorlati megvalósulását. Di­csérte a kiterjedt szövetkezeti mozgal­mat és a mienknél korszerűbb iskola- rendszert. 1930-ban Észtországban minden 279 lakosra jutott egy egyetemi hallgató, nálunk kétszer annyira sem. Hazánknak 1923 óta volt követsége Észtországban, később a helsinki ma­gyar követ képviselte érdekeinket Tal­linnban. Vásárhelyi: a közvetítő E sorok írójának véleménye szerint közvetve Kodály Zoltánra is hatott az észtek csodálatos népdal- és kóruskul­túrája. Kedvelt tanítványa, a több mint 2 évig a revali (tallinni) szimfonikus zenekar koncertmestereként működő kecskeméti Vásárhelyi Zoltán számolt be levelekben és szóban mesterének az észtek csodálatos zenekultúrájáról. Maga a hegedűművész is itt érzett rá az énekkari gyönyörűségekre. A népdal­gyűjtő kecskeméti muzsikus ámulva ta­pasztalta, hogy az észt népdal nem ven­dég, állandó lakó a revali operaházban, a hangversenytermekben. így érthető, hogy már a húszas évek közepén rokon érző fogékonysággal fogadták a Vásár­helyi által kezdeményezett Kodály- és Bartók- bemutatókat, mint erről a Kecskeméti Lapok 1927. február 16-án megjelent interjúban olvashatunk. Kross, az élő klasszikus A megyeszékhely kiváló vendégei között számon tarthatja az észt próza valószínűleg legnagyobb mesterét, Jaan Krosst és feleségét, a költő Ellen . Nilt. 1978-ban jártak Kecskeméten. A Petőfit, Madáchot fordító tudós író nagy szeretettel tanulmányozta a nagy költőnk verseiből már ismert Kiskun­ság nevezetességeit, találkozott olvasó­ival. Az elveiért, hazafiságáért többéves börtönt szenvedett, világhírű Kross magyarul Elbert János fordításában 1978-ban kiadott, nemzetünk szabad­ságharcának tragikus epizódjait felidé­ző Menny-kő című regényének egyik hőse mintha előre látná napjainkat: „adjatok ennek a népnek táplálékot gondolatai számára és csodákat fog művelni a gondolkodásával!” Ő is sokáig meg-megcsalatkozva várta az új csodákat, mint a magyar Ady Endre. így éltek a kis népek Európa szegé­lyén, talán ezért keresték a revaliak, dorpatiak és a kecskemétiek a nagy távolság ellenére is egymás kezét. Heltai Nándor Gazdasági szakértők szerint a német valuta- és szociális unió, amely alig másfél hónap múlva lép életbe, a hu­szadik század talán legérdekesebb pénzügyi kísérlete. Következésképpen hatásait is csak sejteni lehet, ám csak­nem biztos, hogy nagy meglepetésekre kell számítani. Mindeddig ugyanis alig fordult elő a gazdaságtörténetben, hogy egy szuve­rén állam területén egy másik ország pénze legyen a hivatalos fizetési eszköz. Márpedig július elseje után az NDK- ban bezúzzák a keletnémet márkát, és a mai nyugatnémet pénz. válik az érvé­nyes fizetőeszközzé. A közelgő pénzügyi egyesülés fel­gyorsította az eseményeket az NDK- ban, s már-már káosszal fenyegeti a gazdaságot. Persze, a szakértők azzal nyugtatják főleg a nyugatnémet közvé­leményt, hogy ha tovább halogatták volna a közös márka bevezetését, ak­kor még nagyobb zűrzavarra! kellene számolni mindkét államban. Az NDK-ban óriási a bizonytalan­ság. A legnagyobb kérdés egész egysze­rűen az, hogy mi lesz a keletnémet ipar­ral, amely mai formájában teljesen ver­senyképtelen a másik német állam ter­mékeivel szemben. A valutaunió aka­dálytalanná teszi a már ma Is fantaszti­kus méretű nyugatiáru-özönl, s teljesen kiszorítja a boltokból a hazai terméke­ket. A keletnémet főváros főterén pél­dául cipő- és ruhahegyek állnak, a ter­melők igy fejezik ki tiltakozásukat az ellen, hogy a hazai nagykereskedelem visszamondta az idei évre adott meg­rendeléseit. Csak ez az egy, a könnyű­ipari ágazat csaknem százezer munka- nélkülivel számol, akár már néhány hónapon belül is. A nagykereskedők arra hivatkoz­nak, hogy az üzletek tőlük már nem vesznek át hazai árut, s készülnek a nyugatnémet áruözön fogadására. A mindeddig teljesen központosított keletnémet gazdaság külön tragédiája, hogy a külkereskedelme képtelen gyor­san lépni, s az egyébként kelet-európai viszonylatban keresett árukat a többi KGST-országba exportálni. A legnagyobb fenyegetést ma a mun­kanélküliség jelenti. A keletnémet gaz­daság összeomlását igencsak meggyor­sítja, hogy az NDK polgárai a hazai termékeket szabályos bojkott alá vet­ték, s ily módon saját munkahelyeiket szüntetik meg. A várható munkanélkü­liség méreteire a legkülönfélébb becslé­sek forognak közkézen, a pesszimisták egymilliónál több, az optimisták is leg­alább 500-700 ezres munkanélküli se­reggel számolnak. Milyen hatással lesz a gazdasági unió az NSZK-ra? — ez a kérdés is mind .több félelmet vált ki, főleg a Kö­zös Piac országaiban. A világgazdaság lokomotívja, az NSZK szinte példátla­nul erős és stabil gazdaság, ám egy ekkora csődtömeg szanálása még a márkát is megrendítheti. Márpedig egy jelentősebb nyugatnémet infláció igen súlyos hatással lenne az egész világgaz­daságra. Bennünket, magyarokat is sok vo­natkozásban érint a valutaunió, és a legtöbb kérdés egyelőre teljesen ■•nyi­tott. Nem tudni, mi lesz július elseje után a magyar.- - NDK turistaforga­lommal, a már korábban lekötött utak elszámolásával, kaphatnak-e valutát, akik erre a változásra nem számítva már elköltötték az idei ötven dollárju­kat. Máris jelek vannak arra, hogy a nyugatnémet munkaerőpiacon ' az NDK-munkavállalók kiszorítják töb­bek között a magyarokat is. Sajnos, ma még senki sem tudja azt sem, hogy mi­ként, milyen értékben és milyen áruk­kal fogunk ezután a keletnémetekkel kereskedni. Márpedig az NDK akár mint exportőr, akár mint importőr igén nehezen lesz pótolható. P. É. ÚJ KÖNYVEK: Angol—magyar, Magyar - angol úti szótár. 11. kiad. (Akadé­miai K., 95 Ft) Leopold Trcpper: A nagy játszma (L. P. C. könyvek) (I. P. Coop., 99 Ft) — W. Smith: A tigris szeme. (Rege, 119 Ft) Balassa Béla: Nemzetközi kereskedelem és gazdasági növekedés. (Közgazdasági és Jogi K.. 166 Ft) — Péter Horváth: Controlling: a sikeres vezetés eszköze. (Közgazdasági és Jogi K., 280 Ft) — Barry McQuirk: The reluctant saint (Angolul tanulók könyvtára) (Origo-Press, 65 Ft) — Tut$ek Anna: Az utolsó Eörs- sy lány. (Co-Nexus Print-ter Kft., 88 Ft) - Hegedűs Géza: A Nagy Parázna szemtanúja. (Kentaur könyvek) (Szépirodalmi K., 69 Ft) — Steve Parker: A csontváz. Az állatok és az ember csontvázának fejlődése, felépítése és működése. (Szemtanú) (Park K„ 350 Ft). Még 1942-ben is voltak, • akik hat-nyolc feleséget tartottak, a többnejűség uralkodott. Az emberek semmit nem csináltak, minden munkát az asszonyok vé­geztek el. Ezen a tájon az volt a jó, hogy az őrök szigorúsága mintha alábbhagyott volna, lehet, a cse- csencek vad természete miatt, mert nem volt ritka eset, mikor ellenőr­zéskor eltűnt egyik-másik. Az utolsó transzporttal érkezők között már a frontról is akadtak foglyok, akik itt kötöttek ki. Ezek között voltak európaiak: magya­rok, németek, csehek, sőt olaszok is. Az olaszokat azért említem meg, mert azok voltak a legbrutálisab- bak, előfordult esténként, takarodó után, hogy nagy lármát csaptak az­zal a céllal, hogy odacsalják a szol­gálatot teljesítő őröket. Igaz, soha nem jöttek magányo­san, hárman-négyen tartottak együtt, és ha kívülről nem tudták lecsendesíteni a barakkokban lévő­ket, úgy be is mentek, ahol az ola­szok már várták őket, kettőt- hármat is eltüntettek, mégpedig úgy, hogy a pokróccal lefogták őket, egyetlen hangot sem tudtak kiejteni, és a kiblibe nyomták őket minden gondolkodás nélkül. A kib- liből pedig reggel a láger 20-25 ezer fő részére készített pöcegödrébe ön­tötték. Legjobb volt az ilyesmit meg sem látni, nem is tudni róla, mert amint nem kedvükre valót cseleke­dett az ember, ö volt a soron követ­kező, minden gondolkodás nélkül. Az olaszok voltak a besúgók, az árulkodók ítélő bírái, rögtönítélő bíróság egy fejmozdulattal hozta meg ítéletét, ami elég volt, hogy egy ember megszűnjön élni. Az ember­élet itt nagyon olcsó volt, de egyet­len esetet sem tudok megemlíteni, amelyik igazságtalan lett volna. A lényeg pedig itt az volt. Hatalmas sztyeppék voltak mindenfelé, a szél állandóan erősen fújt, az éles ho­mokszemcséket valósággal az em­ber arcába vágta, és ha nem óvta a szemét, könnyen a szeme világába került. Messze, messze, amerre a szem ellátott, a forró napsütésben plusz 40-45fok is előfordult, sőt az 50-et is meghaladta, sokszor látni lehe­tett: messze, a horizont alján vibrált a levegő és mintha az arra utazó fellélegzett volna, látván a csalóka délibábot, az oázist, ami csak úgy rémlett, és mikor odaért, az utazó csalódottan törölte le verejtékes homlokát és azon gondolkozott, merről is jött. Az elébb nem volt az a homokhegy, melyet szemeivel ma­ga előtt látott. Percek alatt létesül­tek homokhegyek és tűntek el, amit istenkáromlás lenne nem megemlí­teni, hiszen az ember életében oly kevésszer akad olyan esemény, me­lyet érdemes többször is megemlíte­ni, mert olyan csodálatos volt éle­tünkben, a szépet és a jót akárhány­szor felidézzük, az mindig szép ma­rad. Nincs csodálatosabb látvány, mint mikor derült az ég és hirtelen egy hatalmas erővel érkező forgó­szél belekapaszkodik az ember ru­házatába és megemelve, a magasba viszi, mintha szárnyai lennének és négy-öt méter után, mint egy ron­gyot, a földhöz vágja, odaszegezi, mozdulni sem tud, gondolkodni sincs ideje, mintha nem is lenne semmi értelme, csak vár, és amikor a vihar eltávolodik, ha szerencséje van, tőle kissé arrább fellélegzik, megkönnyebbül, és ha istenfélő, egy imával köszöni meg azt, hogy átvé­szelte azt, hogy abban a csodálatos élményben részesítette és keresztül­segítette. Mert annál nincs nagyobb boldogság, mint mikor már minden elveszett, semmi esély nincs az élet­ben maradáshoz, mégis valami cso­da folytán megmenekül. Gyenge voltam, és ami az igaz­ság, nemcsak magamat féltettem, hanem Jevgenyija Pavlovnát, aki teherbe esett és már hármunkat kel­lett félteni. Habár Jevgenyija Pav­lovna jobban féltett, mint én őt. Szabad volt, 'több láger vezetője, akit nagy felelősség terhelt minde­nért, ami történt, mégis kiállt mel­lettük. A láger parancsnoka, a kör­nyező lágerek orvosa, jobban mond­va: felcsere volt, mert itt doktorá­tust senki nem végzett, az ápolókból ápolónőkből lettek a jobbnál jobb gyógyító orvosok, lelkiismeretesen végezték a rájuk bízott feladatot, mint akik bizonyítani akarnak, nem bízva el magukat. Én az ottani szabóműhely vezető­je voltam, sok visszaélés megakadá- lyozója. Amiért nehezteltek is rám többen, mint addig, amíg meg nem győztem őket arról, hogy így a he­lyes, ahogy én csinálom ... Magyarok is voltak a lágerben, megfélemlített, agyoncsigázott, éhes emberek, akik a halcsontokat szedték a szemétből, szabad idejük­ben alvás helyeit a WC körül a pat­kányokra vadásztak, csillapítva éh­ségüket. Megteltek a barakkok, zsúfoltak lettek az amúgy is szűk hellyel ellá­tott priccsek, minden két ember kö­zé még egyet helyeztek el, az ola­szok zenebonát rendeztek, zúgolód­ni kezdtek, az őrök napról napra fogytak, eltűntek. De csak azok, akik WC-tölteléknek valók voltak, a rendes embereket az olaszok is kímélték, sőt tisztelték, annak elle­nére, hogy orosz volt. Jevgenyija Pavlovna panaszko­dott, hogy fájdalmai vannak, és nyilván idő előtt meglesz nála a szü­lés. A gyermek születése rendes idő­ben meglett, aranyos kis teremtés, mind a kelten nagyon örültünk ne­ki, bár örömünk korainak bizo­nyult. Igorka, mert így hívták kisfi­únkat, párhetes korában meghalt. Jevgenyija Pavlovna felépülése után az újonnan jött foglyok egész­ségét vizsgálta felül és arra a követ­keztetésre jutott, hogy a magyarok legnagyobb része tüdőbeteg. Azon­nal elszállittatta őket az illetékes helyre. Forró, tikkasztó nyári napok jöt­tek, a föld kicserepesedett, és 1943- ban a kazahsztáni sztyeppék oly szörnyű melegek voltak nappal, mint az 55 fokos hőség, mindent égetett, az éjszakák pedig hűvösek, 3-5 fokra hűltek le, és a természet csodája, hogy nem vesztette el egyensúlyát és nem következett be katasztrófa, a szél állandóan fújt, mégis a hőség elviselhetetlenné vált. A barakkok a nagy hőség ellenére zárva voltak. Hogy miért, a mai napig nem tudom, a levegőben a nagy szél ellenére is dögkeselyűk keringtek a láger felett, mintha va lanti szörnyűt jeleztek volna. Ami be is bizonyosul!. (Folytatása következik.)

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents