Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-19 / 116. szám

1990. május 19. • PETŐFI NÉPE • 5 BIRKAPÁSZTOR LESZ A PRIMADONNA? „Ebben a színházban mindenki fél,'.. ” Búcsúbeszélgetés Nagy Annamáriávál Akár szép emlékekkel is távozhatna Kecskemétről a színházba járó közön­ség körében jól ismert primadonna, a Katona József Színház volt tagja, Nagy Annamária. Ám minden bizonnyal ki- törli emlékeiből a vele történteket, ha egyáltalán meg tudja ezt tenni. Egyik napról a másikra közölték vele, hogy nem tart rá igényt a színház, vagyis nem kínál fel, számára újabb szerző­dést. Hogy miért? Négy sikeres évad, rengeteg szerep. Mosolygós primadonna. Látják olva­sóink a fényképen. És azt is, hogy mennyire megviselték a művésznőt a vele történtek. A fotón ugyan nem lát­szik, az énekes színész hangját nem kí­mélte az állandó idegfeszültség. Még most is előfordul, hogy órákig nem tud beszélni, esetleg csak suttogva. A haját most tartotta a legalkalmasabbnak le­vágatni, hiszen őszig úgysem lép szín­padra. Utoljára akkor volt tüskehaja, amikor eljött a Fővárosi Operettszín­házból. De mi annak az oka, hogy a teátrum igazgatója nem hosszabbította meg Nagy Annamária szerződését? Fé­lő, ennek okai nehezen deríthetők ki. Igazából nem is erre akarunk most vál­lalkozni, annál inkább egy búcsúbe­szélgetésre. — Képzeld, a szaunában azzal fo­gadtak: én még Kecskeméten vagyok? Meglepődlek, mert azt hallották, már Pesten játszom. De szép! Csakhogy nem szerződtem el. hanem engem el­küldték. Micsoda különbség! — Meséld el, mi és hogyan történt! — Az évadban a Viktória címszerepe lett volna a primadonnaszerepem, lé­nyegében erre szerződtem lé tavaly. Nem kaptam meg! Ekkor éreztem, baj lehet, de arra álmomban sem gondol­tam volna, hogy nem kötnek velem újabb szerződést. Egyszer Radó Vili bácsi célozgatott arra, tudom-e, mihez kezdek majd, ha nem ajánlanak fel a jövő évadra szerződést. Azt feleltem, takarítónőre is szükség van ... Nem hihettem, hogy komoly a célzás. Ké­sőbb megint óva intett: van, aki meg­ihat egy pohár bort, más meg nem tehe­ti ezt. Na de én nem előadás előtt vagy alatt iszom! Többen tanúsithatják, hogy az öltözőmbe nem hordták fel a pezsgőket, a borokat. Azt viszont ma­gam is nyíltan vállaltam és vállalom, hogy az asztalomon mindig ott volt egy deci bor, két deci almaié és egy kávé. És elterjedt a hír, hogy sokat iszom ... — Meg az, hogy miattad maradnak cl előadások, próbák. — Erről ne is beszéljünk! Megüt a guta. Miattam soha nem maradt el elő­adás. A Doktor úr főszerepét például azzal a megjegyzéssel osztották rám, • Ilyen volt . . . hogy minél többet játsszam. Nem sok­kal később pedig Lendvay úr azt közöl­te velem, hogy bár nagyön szeret en­gem, de a létszámleépítés miatt négy nőt el kell küldenie. Rögtön a segítsé­gemre is sietett: azonnal írjak Békés­csabára, mert ott primadonnahiány van. Gondolhatod! Még hogy én kö­nyörögjek? Különben döbbenten áll­tam a helyzet előtt, hiszen „kirúgásom” előtt pár nappal egy társulati ülésen mosolyogva hangoztatta az igazgató, hogy senkit nem küld el. Engem nem vígasztalt azzal az akár gúnyosnak is érthető megjegyzésével, hogy mindig arra gondoljak, volt négy szép évadom Kecskeméten. Ugyan már! — Na persze a négy szép évad végét is meg lehet csúfítani. — Erről van szó. Időközben gondol­koztam azon, miért alakult így a hely­zetem. Már említettem az italt. A má­sik ok pedig a pénzügyi kérdésekben keresendő. Mindig a maximális jutal­mat, fizetésemelést kaptam. De miért?! Maronka Csilla fejtette meg annak tit­kát, amiért nem kívánnak itt tartani: az volt az átkom, hogy a színházban az egyik legmagasabb fizetést nekem ad­ták. — Mennyit is? Huszonkét ezret. Ebből vond le az adót és az OTP-tartozásaimat. — Lendvay Ferenc nem hozta szóba az italozásodat, az egy pohár boraidat? — Nem. Az az igazság, abba nem lehet belekötni, ha valaki munka után megiszik egy-két fröccsöt. Tanúja vagy, most is azt iszom. A töményét nem szeretem. Ebben a színházban mindenki csak fél, nem meri nyíltan # ... és ilyen lett. (Fotó: Somos László és Gaál Béla) kikérni a büfében a vodkáját sem. Én pedig merem. Állítólag támadási felü­letet adtam azzal, hogy időnként el­eresztettem magam. Igen, ez előfor­dult. De kérdezem: Sándor Erzsi, Csiz­madia Gabi, vagy korábban Kiss Jenő és a többiek mivel adtak támadási felü­letet?!-— Bizonyára szép számmal akadtak irigyeid is. —- Na igen. Főleg azért, mert vettem egy tanyát Lajosmizse környékén. Az­után OTP-re megvásároltam a mélyhű­tőt, a tévét, a porszívót, az automata mosógépet. Engem legtöbbször bevá- sárlószatyrokkal, könyvekkel láttak a színháziak. Az az igazság, közben a fröccsömet is megittam. Mire ez a pénzszórás? — gondolták. Azt pedig elfelejtették, hogy spórolni is tudok, magam főzök, évek óta nem veszek divatos holmit. A végén már abba is belekötöttek, ha jobbra vagy balra lép­tem. Te el tudnád ezt viselni? — Kanyarodjunk vissza ahhoz a bizo­nyos naphoz, amikor megtudtad, nem szerződtet a Katona József Színház. — Azt sem tudtam, hogy fiú va- gyok-e, vagy lány. Értetlenül bámul­tam a semmibe. A Doktor úr-ra készül­tem, „csak azért is megmutatom” ala­pon. Ragyogóan mentek a próbák, mígnem egyszer csak el nem zavart a direktor. Történt ugyanis, hogy egy- rfiás után háromszor kirabolták a ta­nyámat, mindenemet elvittek. A bizto­sító 90 ezer forintra becsüli a káromat, a rendőrség pedig nyomoz. Két napig semmire nem tudtam odafigyelni. Az egyik próbán nagyon ideges voltam. Lendvayék is tudtak már a velem tör­téntekről. Ekkor kellett színpadra mennem. Sírógörcsöt kaptam, nem ju­tott eszembe a. Szöveg. No, erre azt mondta az igazgató: „Nincs tovább rád szükségem, takarodj haza!” Ez így hangzott el! A színfalak mögött rosszul lettem, elkapott a hányinger. Csak ott­hon tértem magamhoz, de akkorra már várt egy levél az igazgatóságtól. — Mit írtak? — Az!(, hogy fegyelmezetlen maga­tartásom miatt megvonják tőlem a sze­repet, a további próbákon nem kell részt vennem. Azt elfelejtették beleírni, hogy a fegyelmezetlenségem abban állt, hogy elsírtam magam a színpadon. Ele­gem van az egészből. Két diplomám van, de most ott tartok, hogy esetleg takarítónő válhat belőlem. Nevetséges­nek érzem magam. Nem gondolod, hogy túl gazdag ez az ország, azért pazarol? A pályán sokat küzdöttem már, sok könny van az én munkám mögött. Arról nem is beszélve, hogy mindent a pályáért áldoztam fel. A ter­hességeimet is . . . — Most megviseltnek látszol. Nem az viselt meg, hogy fokoza­tosan csináltak ki Kecskeméten. (Erről egyébként olyan tényeket mesélt Nagy Annamária, melyeket nem mer meg­osztani az olvasókkal jelen-sorok írója!- A szerk.) Egyelőre nem látom a jö- vőmet. Talán birkákat tenyésztek majd. Felveszem az újrakezdési köl­csönt és . . . — Ne már! — Nem hiszed el? Amíg ki nem ra­boltak a tanyámon, tényleg komolyan foglalkoztatott az iménti dolog. Esetleg kocsmát, kuplerájt, netán tanyaszínhá­zat nyitok majd. Komolyra fordítva a szót: nyáron időt nyerhetek, ősztől pe­dig igénybe vehetem a munkanélkülise­gélyt. írtam egy csomó színháznak, de elutasító válaszok érkeztek. A végén már ki sem bontottam a borítékokat. Nem tudom, hol kötök ki. Ugyanaz a gondom, mit Kiss Jcnőéknek. Végre felépítették a házukat Kecskeméten és elkergették a színházból a házaspár egyiket. Olyan, mintha külön élnének. Nos, én sem gondoltam volna, hogy búcsút kell intenem a városnak, holott a lakásomat a környéken alakítottam ki. (Illetve szeretném kialakítani). — Annamari, ha így a tükörbe nézel, bizonyára megfogadod: nem adhatod fel! — Igen. Forr bennem a vágy. Mi pedig majd meglátjuk, hol, mi­lyen megpróbáltatások várnak a hajda­ni kecskeméti primadonnára. Kivívja-e még'egyszer a közönség vastapsát? Borzák Tibor • Az interjú elkészülte után kaptuk a hírt, hogy Nagy Annamária a békés­csabai Jókai Színházhoz szerződött. Két főszerep vár rá, a Montmartre-i •Ibolyában és a West Side Story-ban. I 11 Amikor elindultunk, az 1Z*. egyik félrehívotl. Endre, mi szökni készülünk, gyere velünk. Ho­gyan gondolod? Megőrültél? Minden kész. Megmutatta, hogy a vagon padlózatát olyan hatvan centis négy szögben a tetején levő vaslemezzel együtt kivágták, kiégették, csak a vaslemez egy darabon tartotta még. Ha nem jössz velünk, mi agyonütünk téged! Meghűlt bennem a vér. Ko­molyra vettem a dolgot és rögtön ha­tároztam. En is azon gondolkodom! De hogyan ? Mi megyünk előre és te utánunk! Jól van, ügyesek vagytok. Mikor egy kanyarba értünk, meg­kezdték. Egymás után ugráltak ki. Még nézni is hátborzongató volt, hi­deg futott végig a hátamon. Éjszaka volt, és amikor a szerelvény elhaladt a vágányok között, fekete foltokat lehetett látni. Ők feküdtek ott, de felállni egyet sem láttam. Se eleven, se holt nem voltam. Ezt a bátorsá­got, ami az emberben van! Elkesere­désében mindenre képes! Nem tud­tam, mit tegyek, a vagon ajtaja felé igyekeztem, amikor egy hang állított meg. Várjál, ráérsz. Odamentem hozzá, mások is. Úgy éreztem, akik itt maradtunk, mind gyávák va­gyunk ! Miért várjak ? Neked a veze­tőség hisz! Ráérsz reggel is jelenteni. Éjszaka van. Részemről hosszú volt az idő reggelig, de eljött. Nem jelen­tettem, vártam, úgy gondoltam, majd lesz valahogy. És valóban iga­zam volt, mert ha jelentem, én húz­tam volna a rövidebbet, így meg megérkeztünk rendeltetési helyünk­re, úgy mondták, hogy Kotlási. Kot­lási Kirovtól északra terül el; talán északnyugatra. Ahol — arra jöttem rá —, nemcsak délre folynak a fo­lyók. Az északi Dvina több apró fo­lyókkal együtt északra folyik, ami még inkább igazolta, hogy Földünk kissé elipszis alakú, nem kerek. A vagonokat sorban ürítették ki. és konvojok szuronyos puskákkal hajtottak bennünket a tüskés dró­tokkal körülvett lágerbe. Kotlásion egyik legnagyobb elosztótábor volt, itt szortíroztak bennünket. 1941 júniusában Kotlásion ért a második világháború, a Szovjetunió megtámadása. A hangosbemondó bömbölve szólt és kürtölte világgá a nap eseményeit. Kenyerünk napi adagját felére csökkentették, még ékesebb, még vadabb lett a nép. Igyekezni kellett a napi kenyérada­got megenni, különben csak éppen hogy láttuk, nem ettünk belőle. Már itt megkezdődött a harc az életért. Nagyon kegyetlen harc volt, kegyet­lenebb, mint kint a fronton. Naponta jöttek a szállítmányok, tehervago­nokban emberi állatok, mert csak a formájuk volt ember képére teremt­ve, de a legkegyetlenebb vadállatok­nál is kegyetlenebbek voltak. Itt Kotlásion veszítettem el parancsno­ki rangom sorstársaim körében. Gyenge lettem, akármit csináltam, elszántabbak voltak nálam. Egyedül képtelen voltam felvenni a harcot a túlerővel szemben. Az elítélt bandi­ták semmitől nem féltek, az újonnan jöttékét átmotozták, tetőtől talpig mindent elszedtek. Akinek aranyfo­ga volt, vagy bármi, ami fénylett, ki vele! Egyszerű volt kivenni, ha kér­ték és nem adta oda az illető, plgán­csolták, csizmájuk sarkával egysze­rűen kiverték, nem törődve semmi­vel. Ha bejelentette a lágernacsal- niknak, az csak nevette és kinyittat­ta a száját és azt mondta: nélkülük élheszt. Es ezzel be volt fejezve az ügy. Ebben a gyűjtőtáborban leg­alább harmincezren voltak és tíz­tizenöt huligán uralkodott felettük. A fegyvereket mind elszedték, de a huligánoknál akkora disznóölő ké­sek voltak, mint a fél karom. Ha a nacsalnyik megbüntette őket, szá­míthatott rá, megbosszulják, és az nem is maradt el soha! Politikai fogoly rajtam kívül nem volt. Ahogy a front közeledett, ben­nünket mindig északabbra vittek, így kerültem Ühta-Pecsora nevezetű bányába, ahol nemrég kezdték a fú­rást. Nem tudom, mit kerestek, de már kétezer méteren alul volt. Itt nem sokan voltunk, valami ötezren. Szörnyű valami volt az ingoványos terület, nehéz volt megszokni még a járást is. Lábbelink talpára fél méter hosszú műanyagból készült talpakat szereltek, ami arra szolgált, hogy fenntartotta az embert az ingóvá- nyon, különben elmerülünk. Ha csak a bokáig süllyedt bete valaki, minél jobban rúgkapált, annál lejjebb ke­rült és addig süllyedt, amíg az ingo- vány el nem nyelte örökre! Onnan senkit nem lehetett kivenni, ha lasz- szót dobtak a derekára, az ember inkább kettészakadt, de kivenni on­nan lehetetlenség volt! Soha nem fe­lejtem el azt a napot, amelyen az a szörnyű tragédia történt. A bányába három műszakra jártunk, tíznapon­ként volt a váltás. Az éjszakai mű­szakra különösen szerettem járni. Ezen az éjszakán a brigadiros visz- szaküldött, hogy csináljak rendet a barakkban. Nem tehettem mást. Már úgy látszott, nemsokára készen vagyok, amikor megszólalt a sziré­na, melyet akkor szólaltatnak meg, ha valami történik a bányában. Az egész láger udvara tele lett emberek­kel, akkor tudtam meg, hogy robba­nás közben beszakadt a bánya és a talajvíz feltartóztathatatlanul tört felfelé. A vészkijáraton tódultak vol­na fel az emberek, de nem kaptak parancsot az örök, senkit nem en­gedtek fel. Puskatussal lökdösték vissza a fuldoklókat a hörgő könyör­gésük ellenére. Azon az éjjelen megfogadtam, hogy sorsom ellen soha semmit nem teszek! Mennyire bántott, hogy nem engedett le a brigadéros a mélybe, ahol talán az én sorsom is megpecsé­telődött volna örökre. Mikorra kijöt­tek a mentőosztagok, már nem volt kit kimenteni, mind odavesztek. Négyezer körül lehettek. Az ilyesmit nem lehet soha elfelejteni! Mit itt egyelőre már nem volt mit csinálni, átcsoportosítottak bennünket a vas­útépítéshez. Ez a vasútvonal Kotlási­tól Vorkutáig épült, ingoványos terü­leten, majd kétezer kilométer hosz- szan. Minden talpfára legalább húsz ember halálát lehetett számítani, de amit akartak, megvalósították! Nap mint nap új és új transzpor­tok jöttek, mindenre elszánt, remé­nyüket vesztett, agyongyötört, elcsi­gázott, szerencsétlen emberek, ka- tarzsánok. Vasravert, hátukon meg­bélyegzett emberek, akiknek a sze­me, ha rátekintett az ember, mindent kifejezett. Nem tudta az ember, hogy sajnálkozzon vagy gyűlölettel nézzen rájuk. Anélkül, hogy beletekintést nyert volna a múltukba, jelenükbe. Ezek az emberek szerintem vadálla­tokká fejlődtek vissza. Bizonyos va­gyok benne; ha ki is juthattak volna, soha nem tudtak volna beilleszkedni a társadalomba. Az ember, akarata ellenére, elállatiasodik, elveszti em­beri képességeit, a visszafejlődés fo­lyamata veszi kezdetét tudtuk és akaratuk ellenére. Konkrét példákkal tanúsíthatom állításomat. Magamon is tapasztal­tam, ma is, ötven év múltán, mint árnyék követ egész életemen át, és érzem, soha nem tudok megszaba­dulni tőle. (Folytatjuk) KÉPVERS JÓZSEF ATTILA: Jön a vihar ... Jön a vihar, mint nem is régen, haragos bírák feketében, villámok szelnek át az égen, mint fájó fejen a kínok, utánuk bársony nesz inog, megremegnek a jázminok. Almaszirmok - még ép a roncs ág - igyekszenek, hogy szállni bontsák kis lepkeszárnyuk - mily bolondság! S ameddig az a lanka nyúl, a szegény fűszál lekonyul, fél, hogy örökre alkonyul. (Strasz.er András fotóival) Borzongásuk a nem remélt vád - Így adnak a kicsinyek példát, hogy fájdalmad szerényen éld át, V legyen oly lágy a dallama, mintha a fű is hallana, s téged is fűnek vallana. j \ KÖNYVESPOLC Maximák Ha pontosan tudnánk, mit kívá­nunk, akkor aligha kívánnánk olyan só­várogva bármit is — állítja híres maxi­máinak egyikében a tizenhetedik száza­di szerző, a kortársai körében haditette- teiről, intrikáiról, lázongásairól, nő­ügyeiről is ismert Francois de La Roche­foucauld. Ami — számos más állítása mellett — ékesszólóan bizonyítja, hogy a Helikon Kiadó gondozásában megje­lent. szép kiállítású kis kötete manapság is meglehetősen naprakész olvasmány. Bár századának főúri szalonjaiban a férfiak és nők „önmaguk kertészei­ként” már-már öncélúan tenyésztették érzelmeik kusza szövetű kultúráját, nyersanyaguk és működési mechaniz­musaik nagyon is ismerősek számunk­ra is. A hiteles és az álvallomások, a játékok és áltatások mindennapi att­rakciói voltak e szalonoknak, a maxi­mák alapján legalábbis pontosan ak­kora beleéléssel és odaadással játszot­ták az emberek saját életük szerepeit, mint közéletünk „hősei" napjaink köz­életi színpadán. E színjáték szabályait és igazságait tömöríti a kegyetlen éles­látásáról ismert szerző. A poénra he­gyezett gondolatok időálló formában időálló tárgyakról szólnak; főszereplő­jük legelsősorban az emberi szenve­dély, a szerelem, a hatalom, a tehetség, a barátság, a mértékletesség és a halál. La Rochefoucauld végül is nem beszél másról, mint kortársai, ám ugyanarról egészen mást és egészen másként mond. Titka alighanem a tiszteletlen­ségben rejlik, provokatív módon, szemtelenül, tiszteletlenül szegül szem­be az elfogadottal, a kényelmessel, a megszokottal. Nem volt kevés, amit Rochefou­cauld megírt, de az sem, amit ebben a világban megélt. 1616-ban született, ti­zenhat évesen nősül s vesz részt az itá­liai hadjáratban, a nevét viselő ezred egyik tisztjeként. Röviddel később har­col a spanyolok ellen, s szenvedélyes viszonyokat folytat. 1635-ben kitiltják a királyi udvarból. Közben fiai, majd leányai születnek, többször is kegy- vesztett lesz, sőt egy hétre a Bastille foglya. Hosszabb ideig vidéken él, ahol lovakkal és kutyákkal kereskedik. Ak­tív politizálása éveiben többször „for­dít köpönyeget”. Életének negyvenha­todik évében illeszkedik be végérvénye­sen a megszilárdult rendbe. Természetesen közben is ír, elsősor­ban a kor divatjának megfelelően emlékiratokat, nagyon sok levelet, de legfőképpen aforizmákat, más szóval maximákat. Köztudomású, hogy eb­ben a szalonműfajban azóta sem sike­rült senkinek sem fölülmúlni az arisz­tokrata szerzőt. A maximák igazságait, szellemességeit a kortársak is élvezték, hisz legelőször - La Rouchefoucauld tudta nélkül — kalózkiadásban jelen­tek meg Hágában. 1665-ben adja közre saját neve alatt először erkölcsi szen­tenciáinak első, több mint" háromszáz darabos gyűjteményét. A frissen megje­lent kötet a herceg végleges gyűjtemé­nyét tartalmazza, és közli az általa ké­sőbb kihagyott aforizmákat is. K. J. ÚJ KÖNYVEK: Remenyik Sándor: Erdélyi március. Álmodsz-e róla? (Orpheusz köny­vek) (Magvető Orpheusz, 180 Ft)— Nick Carte: A legnagyobb ékszertol­vaj. (Fortuna, 75 Ft) Jason Dark: Boszorkánycsók. (Pesti ponyva) (Magán. 68 Ft) Niederhauser Emil: Merénylet Erzsébet királyné ellen. Német nyelven. (Corvina, 180 Ft) — Moshe Sanbar: A leghosszabb évem. (Kabala Kft , 114 Ft) Világtörténelem kicsiknek és nagyoknak. Tények, adatok és évszámok a kőkorszaktól a számítógép koráig. (Novotrade, 298 Ft) Virágoskert, pihenőkért. Szerk. Lelkes Lajos, 4. átdolg. kiad. (Mező- gazdasági K., 390 Ft) Ágh István: Kidöntött fáink suttogása. (Magvető, 68 Ft) Galla Ágnes: Elfelejtett utazás. (Szépirodalmi K., 40 Ft) Ko­lozsvári Grandpierre Emil: Villanások és összefüggések. (Magvető, 88 Ft) Pünkösti Árpád: Vörös vándorlámpás. (Magvető, 86 Ft) E. Kovács Péter: Matthias Corvinus. (Officina Nova, 250 Ft) — Bobbi Linkcmer: A jó fellépés titka. (Menedzserek kiskönyvtára) (Park K., 70 Ft).

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents