Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)

1990-05-03 / 102. szám

I 1990. május 3. • PETŐFI NÉPE • 5 JELENTKEZTEK, TEHÁT VANNAK Hitelkezességet is vállal a Garancia Biztosító „Legyen néhány garanciabiztosító társaság az országban, az általuk kiadott garancialevél alapján kapjon az igénylő kölcsönt. Ne kelljen a kérelmezőnek a rokonai vagyonát is elzálogosítania abban az esetben, ha a sajátja fedezetnek kevés, mint az jelenleg is van a gyakorlatban. Ez ugyanis nem egyszerűen megnehezíti a hitelfelvételt, hanem ri'-'izariasztja az állampolgárt a vállalkozástól. ” Az idézett megjegyzést a privati­záció kívánatos feltételeiről szólva Bessenyi István, a Konzum Keres­kedelmi Vállalat igazgatója tette abban az interjúban, ami a közel­múltban jelent meg lapunkban. Nem is hagyta szó nélkül, akit a megjegyzés érintett. A Garancia Biztosító Rt. Bács-Kiskun Megyei Képviseleti és Ügyfélszolgálatának vezérképviselője, Megyeri Sándor tudatta a tájékozatlannak bizo­nyult újságíróval (e sorok szerzőjé­vel), hogy másfél éve működnek. Tavaly például közel 1300 kezes­biztosítást kötöttek. — Talán nem csak a mi hibánk, hogy nem tudtunk a létezésükről, hiszen sem hallani, sem olvasni nem lehet önökről! — jegyeztem meg Megyeri Sándornak. — Valóban, kevés pénzünk van reklámra — válaszolta. — A tévé­ben volt két filmünk. Mostanában egyiket sem látni a tévében!-- Nem bizony, mert a kevés pénzünk is elfogyott. Persze lesz ez másként is, bízom benne. A me­gyei képviseletnek 40 ezer forint jutott reklámra — ebből legfeljebb négyszeri keretes hirdetésre futja a Petőfi Népében. — Pedig azért abban ugye egyet­értünk, hogy a szolgáltatásunkról hírt adni közérdek is? Hiszen amit Bessenyi István mondott, igaz: ne­hezíti a hitelfelvételt, illetve az ál­lampolgárt visszariasztja a vállal­kozástól az, hogy a rokonai vagyo­nát is el kell zálogosítania, ha a sajátja fedezetnek nem elég. Ehhez még hozzáteszem: némely esetben a pénzintézetek nem is adnak hitelt jelzálog hiányában, vagy ha nem látnak kellő biztosítékot a visszafi­zetésre. Lehet, hogy éppen azon bukik meg egy jó elképzelés, hogy a potenciális vállalkozó nem tud kezest, kezeseket szerezni. Ilyen­kor lépünk be mi. . — Mennyiért ? — Kétségtelen, hogy sokért. A díj a kamat és a lejárat függvé­nye. Például a 30 százalékos ka­matra, egy évre fölvett kölcsönösz- szegnek az 5,1 százalékát kérjük. Mondjuk egymillió forintért 51 ezer forintot. A szerződés megkö­tésekor, egy összegben fizetve. — Kemény feltétel! — Lehet, de megéri. Ezen múl­hat egy sikeres vállalkozás elindí­tása, ami bőségesen megtéríti ezt a költséget is. — Különösen, ha végül önök fi­zetnek az adós helyett. — Fizetünk, ha a hitelező pénz­intézet nem tudja kimeríteni az ille­tőt (ha a lakóhelyét nem tudják kideríteni, ha a vagyontárgyait nem lelik fel, vagy a lefoglalt jelzá­logot nem tudják értékesíteni stb.). Tehát ilyen esetekben fizetünk, de utána behajtjuk az illetőn. Ha tud­juk. Sajnos, előfordul, hogy nem. — Mely pénzintézetek fogadják el a Garancia Biztosítót kezesnek? — Szinte valamennyivel van er­re együttműködési megállapodá­sunk. Egyike-másika már javasol­ni is szokta szolgáltatásainkat ügy­feleinek. — Amit a biztosító anyagilag ho­norál a pénzintézetnek? — Valóban adunk valamennyi térítést, de nekik inkább ott éri meg, hogy a hitelt ki tudták helyez­ni. Kamatra. — Lehet, hogy ezzel kellett volna kezdeni: kérem, mutassa be cégü­ket! — Részvénytársaságunkat az OTP, a Magyar Hitelbank és a Hungária Biztosító hozta létre. Központja Budapesten van, min­den megyeszékhelyen működik egy képviseleti iroda. Május máso- dikától költözünk a saját helyünk­re, a Kecskemét, Lestár tér 1. szám alatti épületbe. Nyolcán dolgo­zunk a képviseleten, ugyanis nem­csak hitel-, hanem vagyontárgy- és életbiztosítást is kötünk és más szolgáltatásokat vállalunk .. . Almási Márta számára egy hétköznapi tényeivel ka­paszkodót jelentő „normális” világ is, melyben viszonylag érdektelen szerepét játssza a finom, ápolt és tartózkodó barátnő s középosztálybeli családja. A nem mindennapi tehetségét ezúttal is bizonyító David Lynch — Frederick Eimes fergeteges operatőri munkájával élvezetesen teremti meg a film „transzcendens” tévelygéseit. Az éjsza­ka tébolyult világának megteremtésé­hez — tökéletes telitalálatként — olyan szereplőket választott, mint a bárénc- kesnőt alakító, gyönyörű Isabelle Ros- scllinit (Ingrid Bergman és Roberto Ros­sellini leánya) és az elsősorban a Szelíd motorosok rendezőjeként ismert Dennis Hoppért. (Képünkön: Kylc MacLachlan és Isabelle Rossellini .) K. J. FILM Kék bársony David Lync-et, az annak idején nyolc kategóriában Oscar-díjra jelölt Ele­fántember angol megálmodóját a most már a magyar mozikban is vetített Kék bársony című műve tette igazán befu­tott rendezővé. A produkció abban a nehéz (korábban Hitchcock, Polanski, Bunuel által müveit) műfajban született, amelyet hagyományosan thrillcrnck, hátborzongató történetnek neveznek. Maga a sztori tulajdonképpen ártat­lannak nevezhető. Főhőse: Jeffrey (Kyle MacLachlan) hétköznapi sétája alkalmával egy levágott emberi fülre akad tartozékok nélkül. Magán- nyomozása eredményeként hamarosan eljut egy gyönyörű bárénekesnőhöz, a rejtélyektől terhes magánéletű, gyö­nyörű és erotikus Dorothy Vallenshcz, aki gyönyört lel gyötretésében is. Part­nere egy tébolyult szadista, aki tevé­kenységét kifinomult érzékenységgel és igen elegánsan űzi. Az egyszerű, ártat­lan — különben a néző számára az azonosulási pontot is jelentő — fiút természetesen nem hagyják érintetlenül ezek a közelről tapasztalt sötét, irracio­nális erők, és szinte észrevétlen belép egy olyan világba, amelynek kiismerhe­tetlenek a törvényei, amelyben kiszá­míthatatlan, clőreláthatatlan és min­den szempontból bizonytalan a hol­nap. A romlottság, a perverzió, a sötét álmok ellentettjeként persze létezik Szunyókálva Nyugodtan szunyókálhat ez a meg­öregedett popsztár. Megritkult a haja. sőt, megőszült. Egyre több a ránc a homlokán. így elszaladt az idő? Bizony, bizony. Elton John sem úszta meg. Nem tudom, ugrál-e még úgy, mint néhány évvel ezelőtt a pesti koncertjén? Bírja-e még energiával, vagy inkább pihenésre vágyik? Pihenjen csak nyugodtan, mint a lemezborító címoldalán. De azért időnként ébredjen fel és kápráztasson el bennünket tehetségével. Mert most is ezt tette. Sleeping with the past című 1989-es al­buma remek. Igaz, Elton Johntól nem is lehet mást várni, csak profi munkát. Megszoktuk tőle, az ősidőktől kezdve. Akkor pedig miért rontana valamit is, miért ne ügyelne a színvonalra? Nos, két „szunyókálás” között (két nagylemez megjelenése közt) azért El­ton John nem feledkezett meg közönsé­géről, a lemezére áhítozókról. Egy le­tisztult, csendesebb, egy másik Eltont megismertető albummal jelentkezett. Eltűntek az ordibálós, kiabálós szá­mok, sokkal inkább jellemzőbbek a lassú kompozíciók. Az egyik azonnal sláger lett, megállás nélkül hallható még ma is a különféle zenecsatorná­kon. Igen. a Sacrifice című nótáról van szó. Igazán szép, igazán fülbemászó. Persze, egy slágerért nem érdemes le­mezt készíteni. Elton John gondosko­dott arról is, hogy több dala legyen sikeres. Az új albumon van is még né­hány, például a Durban Deep, vagy a Stone’s throw from hurtin’, és a Sleeping with the past. Valamennyi kompozíció zenéjét és szövegét Elton John írta Taupin közre­működésével. A producer: Chris Tho­mas. A lemez hazai kiadásáról a Hun­garoton Gong szerkesztősége gondos­kodott. (SLPXL 37365) kÖncert~~^B Kicsi Szandi A kicsi lány, Szandi még csak most lesz tizennégy éves, de már nem csak popzenei berkekben ismerős a neve. Valóbún kitűnően énekel. Egyesek sze­rint ő a magyar Brenda Lee. Természe­tesen őt is fel kellett fedezni és kiemelni az iskolapadból. (Vajon jó ez neki? Va­jon mennyit hiányzik a suliból?) Felfe­dezője az „örökzöld” Fenyő. Fenyő Miklós hitt Szandi tehetségében, sike­rében. Ez bejött, ahogy mondani szo­kás. A hipp-hopp elkészült nagylemez már régen aranylemez, a rádióból gyakran hallani a kislányt. A vízcsap­ból még nem ő folyik, de meglehet, eljön még annak is az ideje. Szandi Kecskemétre is ellátogat mostani országjáró turnéja során. Má­jus 8-án, kedden este hét órakor kezdőd dik koncertje az Erdei Ferenc Művelő­dési Központban. A „törpe” sztárt az Old Boys együttes kíséri majd, és ter­mészetesen eljön Fenyő Miklós is. Az öregedés lépcsői Az öreg ház olyan hosszúra nyúlt, és annyira régi volt, amilyen csak nagyszülőké lehet. Végig tornácos, és tetőszéke fölött a gerinc, bár itt-ott kissé hullámosán, magasabban volt, mint alatta a szobák mennyezete. A padlásra, az óriási szeleme­nek és a hídépítéshez is elégséges méretű keresztge­rendák birodalmába soklépcsős, meredek grádics vezetett fel a ház végéből, a macskalyukkal ellá­tott, nehéz ajtó mögül. Tipegő korából már jócs­kán a lépegetőbe fordult, amikor végre felmerész­kedett rajta, és leküzdötte abbéli félelmét, hogy vissza csak akkor tud jönni, ha lehömbölődik a poros fokokon. A ház másik végéből a pincelejárat nyílt, a gá­dorból pedig homorúra koptatott, ősöreg tégla­lépcső. Míg a padlás a szűrt fény misztikus biro­dalma volt, a pince az öröknek tűnő sötétségé. A bokabicsaklító, botladoztató téglákon tán ép­pen ezért csak nagysokára, süldő kamaszkorában mert először elindulni. — Mostanra alighanem már végleg lejutok! morfondírozott magában, nem is túlságosan kese­rűen. — Tulajdonképpen mosolyogni való, hogy mi­lyen sokára vettem észre az öregséget — tűnődött. Ami a szervezetét illeti, nem sok oka volt rá, hogy a saját múló éveivel foglalkozzon. Soha életé­ben nem volt sovány, így a hetedik „X”-be lépve is természetesként hordta a tulajdon testességét. Egy kis köszvény, hegymenetben valamelyes fulla­dás, de ettől különben egészséges volt, és mint régen, a közepesnél nagyobb erejű. Az utóbbi években ugyan tagadhatatlanul hamarébb fáradt valamivel, de egyáltalán nem veszélyesen, és hat­vanhatodik évére is a régi, jó gyalogló maradt. Csak a fejem nem a régi! — ismerte el fanyalog­va. Az utóbbi időben mintha mások épp ezen mér­ték volna az ő feje fölött elvonult évek múlását. Nem mintha szenilis lett volna. Ettől távol állt, aminek — ezt jól sejtette — a családtagjai vele együtt örültek. Változatos élete töméntelen tapasz­talatát szinte könyvelői pontossággal regisztrálta magában, és mindig kellő időben tudta a legszük­ségesebbeket, tanulságul, elővenni. Ez másokat olykor fárasztott ugyan egy kicsit, de szilárd tekin­télyteremtő lévén, imponált is. De sajnos, ismétel­getett. Ugyanazokat a történeteket nem új hallga­tóknak, hanem ugyanazoknak mondta el újra és újra. Akárcsak valamikor, évtizedekkel ezelőtt az apósa, akit a feleségével együtt szeretetteljes jóin­dulattal összenézve, megmosolyogtak ezért. A mi­nap; sőt korábban valószínűleg nem is egyszer; ugyanilyen mosoly már neki szólt.-— Mesélted már, Apu! — intette le nemrég a fia, tapintatosan bár, de mégis az unokák előtt. ' Nyomban elhallgatott. Egész életében legendásan jó emlékezőtehetsége volt, ez szerencsére mit se változott. Csak mert nyugdíjba fordult hétköznapjainak eseményei közt alig-alig akadt megjegyzésre érdemes, ezekért nem is nagyon törte magát. A régebbi, vagy éppen na­gyon régi, szép és csúf, jó és rossz azonban unos- untalan előjött. Bármikor ismételni tudta volna egy már rég sirba szállt egykori főnökével kirob­bant szóváltását. Filmszerű pontossággal idézte fel A bukaresti szörny Kilométeres sorokban tolong a nép mun­kások, vidékről felhozott parasztok, szervezett diákcsoportok, ráérő nyugdíjasok, elképedt ér­telmiségiek — hogy közelről megszemlélje, megtapintsa a román álmok netovábbját, Ceausescu szerint a Népházat. Az Europeo sze­rint a szörnyet. „A szörny teljesen fehér, észak­koreai stílusjegyeket hordoz, s emiatt nagyon tetszene Kim ír Szénnek, a Conducator legjobb barátjának. Tele van gipszfigurákkal, mint a versailles-i kastély, de háromszor nagyobb an­nál. A Pentagonhoz méltó biztonságra tervez­ték, de a Pentagon elbújhat mellette. De hát mire is jó ez a gigantikus szörny? Teszi föl a kérdést a termek egy részében engedéllyel bóklászó riporter. A választ azonban ő sem tudja. Mint ahogy senki sem tudja. Az építész­nő sem, akit úgy mutat be a lap. mint a Kárpá­tok (egykori) géniuszának kegyeltjét, hiszen oly módon „nyerte el" a pályázatot, hogy koráb­ban semmi említésre méltó épületet sem csinált, az építészkar tanárainak szavával: „még csak egy tyúkólat vagy portásfülkét sem.” Fantáziá­ját tehát szabadon engedhette, ám a kezét Cca- usescu vezette. A pénz és az anyag nem számitott. „A titkok palotájában legenda és valóság találkozik, a látható mellett ott a rejtett, mint a fáraósírok­ban. Úgy is épült, mint a piramisok, az emberi erő esztelen használásával húszezren dolgoz­tak rajta, naponta , s apokaliptikus költség­gel, állítólag 20 milliárd lejbe került. Ami, ha egy fejlett országban épült volna, ennek a hat­szorosát jelentette volna.” Az építésznő így kommentál: „De hát az Escorial, Versailles és a Louv;e is a nép nagy erőfeszítésével épült . . A szörny kétségkívül tökéletesebb: három tit­kos kijárata is van. és a Vezér liften menekülhe­tett volna az atombiztos óvóhelyre. Az a szörny ment, ez itt maradt. És nem tudják, mit kezdje­nek vele, tehát mutogatják; fejétől a farkáig 100 méter, a farkától a fejéig 150 méter . . . a kisebbik fia, a mostani iskolaigazgató, gyerekko­ri játékát a szomszédék kisfiával a Duna-parton. Mindkettő két és fél éves lehetett akkor. Ugyanígy azt, amikor a leánya — aki épp egy hónapja lett nagyanya—járni tanult. Vagy Oszvald tanár urat, akit a gimnazisták egymás közt „az Ökör”-nek hívtak, és a német szakos dr. Szombachot, akit viszont kideríthetetlen okból Dzsodzsinak. Amíg ez az emlék-ébresztés csak gondolatban történt, nem is volt semmi baj. De amikor hango­san elevenített fel valamit, és szemtanúként helyes­lést várt a fiától, elég keserves volt rádöbbenni ennek képtelenségére. Hisz történeteinek java része messze annak születése előtt esett meg. — Csak a szépre emlékezem? — mosolyodon el, mert kérdőjelesen jutott eszébe a ki tudja milyen öreg, ántivilágbeli, régi sláger kezdő sora. Az volt a furcsa, hogy csakugyan. A rosszat fokozatosan kiszűrte a múltból. Bombázások, az átvonuló front, két alacsonyan támadó vadászgép a celli vasútállomásnál, nőket hajkurászó, részeg katonák őrjöngése csak alig-alig villant fel. Hason­lóan nem, mint a maguk idején túiélhetetlennek tűnő családi halálesetek, vagy elviselhetetleneknek vélt szerelmi szakítások, pótolhatatlanoknak ér­zett nők. Csakugyan semmi se indokolta, pompás szerve­zete a legkevésbé, de már nagyon korán, harminc- egynéhány évesen, csendes, sejtjeiben bujkáló féle­lemmel, elkezdett foglalkozni a halállal. Pontosab­ban a természetes halál előjeleivel. Súlyos betegek­nél az arc, a szemtáj, az orr környéke és a vonások megváltozásával. A természetnek azzal a sokszor látott jótékony tréfájával nem kevésbé, hogy az utolsó előtti percekben, negyedórákban szívesen ad megkönnyebbülést a végső távozásra indulók­nak. . Más jel nincs? — kérdezte önmagától. — Példá­ul az emlékképek változása? Hiszen amikor a tegnap, tegnapelőtt és a közel­múlt a feledés ködfüggönye mögé bújt, eleinte csak a tizenöt-húsz esztendős esetek, találkozások, sze­mélyek tűntek elő újra. Jelenlévőén, érintésközei­ben. Aztán még régebbiek, házasságkötése tájiak, egyetemiek, katonakorbéliek. A gimnázium, a gye­rekévek, egy váratlan vakmerőségi rohamában el­sős elemistaként nyélbe ütött iskolakerülés. Teg­napelőtt hajnalban néhai anyja megrovó szavaira ébredt, melyek — ezt véletlenül egész pontosan tudta — négyesztendős korában hangzottak el. A régi pince lépcsőjére gondolt, és arra, hogy ha már egyszer végérvényesen lefelé vezet az út, a padlás tetőpontjával ellentétes irányba, úgy akkor reggel már a legalsó téglafokok egyikén állhatott. Korábbi emléke nem volt, legalábbis idáig. És ha egyszer netán pólyában véli viszontlátni magát? Az ismeretlen lélek mélyén semmi se lehe­tetlen, az se, hogy újra éli a születése pillanatát. Csak akkor már bajos lesz bárkinek is számot adnia róla ... — Még egy-két lépcsőfok, és soha többé nem kell feljönnöm a pincéből — mosolyodott el. A mosoly szelíd volt, és az évtizedeken át félt gondolat most cseppet se kellemetlen. Inkább meg­nyugtató. Ordas Iván Todor Zsivkov, a milliomos író Todor Zsivkov másfél millió leva honoráriumot kapott sok-sok kötetből álló Válogatott Műveiért. (Egy leva 16,70 forintot ér — a szerk.) De ebből 600 ezer leva adót kellett fizetnie, így „mindössze” 800-900 ezer levája maradt. A Mű­vek felelős szerkesztője, egyébként volt KB-titkár, az adó levonása után körülbelül 6Ö 000 levát kapott. Bulgáriában vannak más többkötetes kiadványok, s ezeknek is vannak szerzőik, ők azonban jóval kevesebbért dolgoznak. Az ok: a különleges szerzői díjszabás, de minden erre vonatkozó dokumentumon ott a jelzés: „Bizalmas!” Kezdjük az elején! Valamikor 1981 táján a politikai műve­ket megjelentető Partizdatban (Pártkiadó a ford.) külön­leges szerkesztőség alakult, amely „A vezetők müvei” elneve­zést kapta, és nem tartozott a kiadó vezetőségének hatáskö­rébe. (Mellesleg ez a különleges szerkesztőség ma is létezik.) Ide érkezik minden zseniális mű, amelyért külön titkos díjté­telek alapján fizetik a tiszteletdijat. A volt főtitkárnak egy szerzői ívért 600 leva járt, a politikai bizottság tagjai és a volt központi bizottság titkárai 250 levát kaptak. Van még egy pluszdíjtétel: „különleges eredményekért". Ez 400 leva íven­ként. de ezzel csak Ljudmila Zsivkova írásait honorálták. A főtitkári művek kötetein kívül azonban van még egy mű, amelynek szerzőit annak idején szintén úgy értékelték, mintha főtitkárok lennének. Ez a könyv nem más, mint a Todor Zsivkov. Életrajzi vázlat címet viselő dolgozat. Magát a könyvet szerzőként a Bolgár Kommunista Párt .Párttörté­neti Intézete jegyzi. Az intézet egyik szigorúan titkos levele, melyet a Partizdat akkori vezérigazgatójához intézett, felleb­benti a névtelenség fátylát. A levélből megtudhatjuk, ki írta az egyes fejezeteket, ki állította össze a kötetet, és ki a felelős szerkesztő. S azt is megtudhatjuk, ki és mennyit kapott az összesen 16 ezer leva összegű honoráriumból, amelyet 1981. december 1-jén engedélyezett a KB illetékes titkára. Egyszerű számolás, s nyomban kitűnik, hogy a honorári­um kifizetésének alapja a „főtitkár” rubrika, minthogy az ívenkénti összeg 600 leva körül jár, , A Partizdat régi iratai között található a Népének fia, korának fia című album pénzügyi dokumentációja. Ebben a luxuskivitelű albumban, amely a volt főtitkár születésnapjá­ra jelent meg, színes és fekete-fehér fotók találhatók, alattuk szöveg helyett idézetek Todor Zsivkov müveiből. A kiad­vány egyik szerzője tehát maga az ünnepelt. A kötetet egy ismert költő, Dimitar Metodiev állította össze, ő irta az életrajzi vázlatot is. A tisztcletdíjak: Fodor Zsivkov 2184 levát, Dimitar Metodiev 1481 levát kapott. Ne folytassuk. így is világos, hogy az elv, amelyet Todor Zsivkov dolgozott ki. a következő: „Sok kötetből lesz a millió”. Végre valamit tőlünk is tanulhatnak az amerikaiak. Danka Vaszileva (A cikk az Otecsesztven Front című bolgár lapban jelent meg.) AJÁNLATA

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents