Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-16 / 113. szám
1990. május 16. • PETŐF I NÉPE • 5 HOZZÁSZÓLÁS CIKKÜNKHÖZ A Sajtófigyelőtől a napokban kézhez kapott, az Önök újságjában március 10-én megjelent cikkre szeretnék néhány szóval reagálni. A lakosság energiatakarékossági reklámkampányával, ezen belül a gyerekekhez szóló reklámmal én foglalkozom. Úgy is, mint megrendelő, úgy is, mint reklámszakembert Öt évvel ezelőtt merült fel az az igény, hogy reklámunkkal a gyerekeket célozzuk meg, kialakítva ezzel a jövő energiatakarékos fogyasztóit. Hosszú munkafolyamat előzte meg a Walaki megszületését. A teammunkában részt vett reklámtervező, propagandista, grafikus, gyermekpszichológus, szociológus. A több mint féléves tervezőmunka eredményeként választottuk ki azt a figurát, mely céljainkat legjobban szolgálni tudta, aki a keresztségben a Walaki nevet kapta. Hogy miért, ennek is oka van, erre most nem térek ki. A Magyar Hirdetőn keresztül adtam megbízást Katona Jánosnak, hogy a megadott figurák, szempontok, forgatókönyvek alapján a rajzfilmeket készítse el. Ebből nyilvánvalóan kitűnik, hogy a figurát Katonának nem kellett sem kitalálnia, sem gyárWalakiről — az egyik érintett tania, mint ahogy Önök írták. így igaz, hogy ezért a sorozatért a Magyar Reklámfilmszemléfi második díjat kaptunk. Közösen. És nem Katona János, illetve a rajzfilmstúdió. A második sorozatra leadott megrendelés után kapcsolatunk furcsa módon megváltozott. Katona János mindvégig hitegetett mind engem, mind a Magyar Hirdetőt. A filmek átadási határideje körülbelül fél évvel lejárt már, mikor többszöri, egyre erőteljesebb sürgetésünkre Katona közölte, hogy a filmekből még egyetlen kocka sincs készen, nem is lesz, mert egy fontos ausztrál megrendelést kapott. Követelte viszont az el nem végzett munkáért a pénzt, ha jól emlékszem, mintegy egymillió forintot. Igazság kedvéért említem meg csupán, hogy a megbeszélésekre mindig erősen ittas állapotban érkező Katona stílusa igen sajátságos volt. Miután a szorosan időhöz kötött, gondosan megtervezett reklámkampányomat a féléves késéssel felborította, ezzel súlyos erkölcsi kárt okozott, az általa felbontott szerződést magam is felbontottnak tekintettem. Ekkor Katona János 2 héten belül a 6 darab film helyett kettővel jelentkezett. Félve merem csak leírni a fázisrajzolók által felskicceit, háttér és tartalom nélküli produkcióra, hogy „film”, mert ezzel a szakmai tudásom megkérdőjelezhető lenne. Katona viszont ekkor már nemcsak követelte az egymillió forintot, hanem fenyegetődzött is. Ekkor én válaszul felbontottam, illetve nem újítottam meg a közvetítővel, a Magyar Hirdetővel sem az éves keret- szerződésemet, ugyanis a Hirdető már presztízsből sem engedhette volna meg, hogy az ügyfelét ilyen helyzetbe hozzák. A további munkákkal más reklámügynökséget és más filmstúdiót bíztam meg. Nem kell itt „puccsot” keresni és nem kell jóstehetséggel bírni ahhoz, hogy rájöjjön: ezt a stílust és ezt a munkanemvegzést kevés megrendelő tűri el, légyen az magyar vagy ausztrál. Bizony nagy kár, hogy Borzák Tibort idézzem, „csak épp az alkotók neve maradt homályban, mert reklámfilmesek esetében nem szokás feltüntetni a stáblistát.” Ez azért nagy kár, mert ha lett volna stáblista, ez a cikk így meg sem születhetett volna. Az abszolút tájékozatlan újságírójuk tényként ír le olyan dolgokat, amelyek meg sem történtek, ezzel személyesen sért engem is, mint a Walaki egyik tényleges alkotóját. Nyomatékosan megkérem, hogy újságírójuk a cikket a valóságnak megfelelően helyesbítse. Végezetül: a Walakit nem a filmstúdió bezárása miatt láthatjuk már csak néha-néha a képernyőn. Hanem azért, mert ebben az országban mindenre van pénz, csupán arra nincs, körülbelül 10 millió forint, hogy az „egykori sztárt, a Walakit” életben tarthassuk. De ez már egy másik történet. Balogh Éva főeladó Kedves Balogh Éva! Köszönöm észrevételeit, és hogy soraimból is idéz, éppen ezért talán elvárhattam volna, hogy egyenesen nekem címezi levelét. Hosszabb írásomban nem kifejezetten csak Wala- kivel foglalkoztam, hanem a félegyházi rajzfilmstúdió „eltüntetésével”. Ez persze nem mentség arra, hogy alapos tájékozódás után üljek le cikket írni, ez igaz. Walaki-ügyben remélhetőleg most már tudjuk a teljes igazságot, miután közreadtuk az Ön észrevételeit. A rajzfilmstúdió megszűnése valódi körülményeinek egykét részletét még homály fedi. Talán egyszer azokra is fény derül. Borzák Tibor „Hősök napja” Székesfehérváron Z súfolásig megtelt május 5-én, ezen a talán a 45 éve várt kegyeletes ünnepség tiszteletére — verőfényes napon a gyönyörűen felújított ódon vármegyeház belső udvara, de még a boltíves, nagy kapubejárat is a sok száz egykori „doni” veteránnal és az elesett katonák, munkaszolgálatosok hozzátartozóival. Miközben az épület előtt a honvédzenekar pattogó indulókat játszott, az ország minden tájáról (számosán Kecskemétről és a megye más helységeiből) sokan összegyűltek az egykori bajtársak, akik végre emelt fővel, félelem nélkül vállalhatják és vallhatják, hogy a hallatlan, sokszor az emberfeletti megpróbáltatások, kétségbeejtő helyzetek ellenére becsülettel teljesítették katonai kötelességüket. Méltók voltak katonaelődeikhez, büszkék lehetnek katonai teljesítményeikre az elképesztően aránytalan, kegyetlen, kényszerű küzdelemben. Most étjöttek:, eljöhettek, hogy emlékezzenek a nehéz időkre, és mindenekelőtt azokra a bajtársaikra, akik életüket áldozták azért, hogy ők, hogy mi — túlélők — valamennyien hazatérhettünk. Ők helyettünk haltak meg a doni sztyepp dermesztő hómezőin és szerte másutt a harctereken. - Ősi koronázóvárosunk — Székes- fehérvár — helyt adott annak a nemes kezdeményezésnek, melynek csírái az elmúlt évben ott sarjadtak ki és melyet aztán felkarolt a Nemzeti Múzeum, a Hadtörténeti Múzeum és a helyi István Király Múzeum, megrendezve „A 2. magyar hadsereg a Donnál és a hadifogság” című emlék- kiállítást, melyet aztán délután követett az időközben országos szervezetté” alakult Doni Bajtársak Köre ünnepi találkozója. A több száz résztvevő csak lassan- lassan jutott előre a boltíves folyosókon, hogy megtekintsék a termekben a magyar királyi 2. hadsereg doni harcaival kapcsolatos kiállítást. Igen sok fénykép, eredeti térképek, harchelyzetvázlatok, a hadsereg magasabb parancsnokainak fényképe, Nagybányai Vitéz Horthy Miklós „országgyarapító” kormányzó csaknem életnagyságú festménye, világ- háborús kitüntetések (melyeknek erkölcsi értékét akkor még nem rombolta le a „boríték”!) kézi- és nehéz- fegyverek, korabeli egyenruhák, harckocsik, páncélgépkocsik kicsinyített másai, tüzérségi lövedékek hüvelyeiből „fabrikált” vázák, dísztárgyak, tábori levelezőlapok, okmányok és sok más háborús „trófea” tette színessé és tanulságossá az ösz- szeállítást, mely — remélhetőleg — még majd további, felajánlott tárgyakkal bővül, gazdagodik. A hallatlan országos érdeklődést kiváltott — azonban akkor szovjet részről nem engedélyezett — doni emlékűt meghökkentő „fejleményéről” is szó volt a művelődési központban. De hát mi is történt? Még az elmúlt évben — a letiltás után — a szervezők igyekeztek „magasabb” fórumok támogatását megszerezni, hogy a szerény, de őszinte kegyeletet kifejező kopjafát letűzhessék valahol a Don partján. ígéretet kaptak, sőt mégis állapodtak a Magyar—Szovjet Baráti Társaság (MSZBT) illetékeseivel, hogy az MSZBT közbenjár az emlékűt érdekében. Az MSZBT azonban semmiféle tájékoztatást nem adott. A székesfehérvári szervezők és az. ország társadalma csak a sajtóból értesült a meglepő „fordulatról”, hogy az MSZBT „kezdeményezésére” (?!) egy emlékbizottságot hoztak létre két elnökkel az élén és történészekből álló szakértőkkel. Időközben a „bizottság” elutazott a Szovjetunióba is. A Doni Bajtársak Köre tiltakozott az ellen, hogy őket minderről nem tájékoztatták, segítségnyújtás helyett a kegyeletes gondolatot maguknak tulajdonították, be sem vették a bizottságba a valóban kezdeményező székesfehérváriakat. Sőt! Az emlékbizottság egyik történésze oly értelmű fenyegető kijelentést tett, hogy a székesfehérváriak csak ne nagyon követelőddzenek, mert nemrég távolították el a szovjet háborús emlékművet. Csak egyetlen kérdésem lenne: vajon egy embereket gyilkoló, eltaposó, tüzet okádó, robusztus harckocsi kegyelet tekintetében „egyenértékű” egy kopjafával? No de hagyjuk ezt. Ki-ki véleményt alkot majd magának erről. Végül is olyan tájékoztatás hangzott el, hogy mindezek ellenére az emlékűt ügye — várhatóan — jóra fordul, a Kör képviseletében még ebben a hónapban Voronyezsbe utaznak az előkészítés ügyében. Beszámolómnak a „Hősök napja” címet adtam, mondhatom úgy is, hogy „megelőlegeztem” a székesfehérváriak és a közreműködő intézetek, azok tisztelt munkatársai részére. Mert azért még hivatalosan nincs „Hősök napja”. De most már a székesfehérvári példa nyomán bizonyos, hogy lesz. Mégpedig úgy, mint ahogy az I. és a II. világháború között volt: minden év májusának utolsó vasárnapján. Mert már ennek majd fél évszázad után — igazán itt lenne az ideje! Bártfai Szabó László Hazatért rajzok SZALAY LAJOS GRAFIKÁI Négy évtizedig élt távol a hazától Szalay Lajos, minden idők egyik legnagyobb magyar grafikusművésze. Megjárta Párizst meg Argentínát, New Yorkot, de lelke mélyén mindig magyar művész maradt. Amikor 1988 -ban szülővárosába, Miskolcra, hazatelepedett, mindjárt nagylelkű gesztussal ajándékot is hozott. így rendelkezett: „felajánlom a Művelődési Minisztériumnak hazai múzeumoknak történő átadásra négyszázötven rajzomat, hogy szülőhazám iránt érzett szeretetemet és hálámat ezzel is kifejezzem.” E négyszázötven grafika látható most Szalay Lajos rajzai címmel a Budapesti Történeti Múzeumban. Szalay már indulásakor, a harmincas években ösztönösen és egyértelműen az elnyomottak, a számkivetettek, a szenvedők, az áldozatokba munkások oldalára állt. Rajzaiban Der- kovits szellemiségéhez állt közel. Maga is megjárta a Don- kanyart, volt üldözött, és menekítette a háború üldözöttjeit. Először is ezek az élmények tükröződtek munkásságában, amikor tussal és rajzirónnal megfogalmazta véleményét, dühét, fájdalmát, felháborodását. Külföldön töltött éveiben is a fájdalmas igazságot „rajzolta ki magából”. Hol biblikus, hol mitologikus alakok felidézésével, hol egy-egy érzés megszemélyesítésével (Félelem, Meghalni rettenetes, Rémület, Kísértés stb.). Számos illusztrációja (Genezis, Villon, Shakespeare, Dosztojevszkij, Énekek éneke) elsősorban Szalay-alko- tás, s csak másodsorban köthető vershez, regényhez, irodalmi műhöz. Vannak gyakran visszatérő témái, újra, meg újra megrajzolt alakjai. Ilyenek Káin és Ábel, Jákob és Izsák, Ikarusz, Judás, valamint a tékozló fiú. Vagy olyan szimbólumok, mint a háború, a tudomány, a menekülők, a költő, a festő, á prédikátor, a halászok, a lovas. És drámai vagy tragikus szituációk. Az ember nyomorúsága jelenik meg lapjain, a magáig maradt, a bűnbe esett, vagy a bűn áldozatává lett ember tragikuma. Azé az emberé, aki nem éri el a megváltást, mindig csak a szenvedésig jut el. Szalay - - Végvári Lajos szavai szerint úgy volt magyar, hogy sohasem volt patrióta, úgy vált világpolgárrá, hogy mindig magyarul gondolkodott, érzett, és az anyanyelv szimbólumaiból építette fel gondolatvilágát. Magyarországon kívüli magyar, stílusok felett álló modern, 20. századi ember . . . Életműve megfejthetetlen és lenyűgöző; kivételes példája a magyarság és az egyetemesség szintézisének. (kádár) KÉPERNYŐ Miért féltek a műholdas műsoroktól? Fölöslegesen féltek a műholdaktól, mint az ideológiai fellazítás új fegyverétől (?) öt-tiz éve a tájékoztatásügy vezetői. Elismerem, hogy tudományosnak aligha minősíthető, ám a gyakorlatban sokszor igazolódott felméréseim szerint a féltnél jóval kevesebben kapcsolnak át külföldi adókra. Honfitársaink többsége csak magyarul ért. A rágógumi-zenei műsorok iránt a legkisebbek érdeklődnek, olykor egy-egy labdarúgó-mérkőzés látványán felejtkezik a közvetítésre véletlenül rátaláló sport- kedvelő. Ismerőseim széles köréből tudatosan csak néhány értelmiségi választ; a nyugatnémet és a francia híradót nézik többé-kevésbé rendszeresen. Elfoglaltságuk miatt még azok sem ülhetnek délelőttönként vagy kora délután a képernyő elé, akik értenék a politikai, közgazdasági vitaműsorokat élőben sugárzó amerikai adásokat. Nemrégiben nagy bankházak képviselőit faggatták: mit tanácsolnának üzletfeleiknek, melyik országban forgassák pénzüket. Kivétel nélkül Indiára voksoltak. Arra a kérdésre azonban, hogy öt-tíz év múltán szerintük hol térülnek meg leggyorsabban a vállalkozásokba fektetett dollárok (fontok, márkák), ketten is emlitették Magyarországot. Véletlenül szereztem tudomást e biztató megnyilatkozásokról, mint ahogyan a kapcsológombokat nyomogatva fedeztem fői az egyik adón a vasárnap éjszakai vetkőzőmüsorokat. Milyenek voltak? Unalmasak. Ezért még fiatalabb kollégáim sem szívesen éjszakáznának. Vélhetően a hazai kábeltévék sokkal nagyobb vetélytársai lesznek a Szabadság téri intézménynek. (A műholdas adások nagy része is általuk jut el az előfizetőkhöz.) Igazi választást a helyi stúdiók megjelenése tesz lehetővé. Megtűrt kistestvérkékből közvélemény-formáló tényezőkké fejlődtek néhány év alatt. Alaposan meg kell gondolni, hogy miként tarthatják meg viszonylagos önállóságukat. Jól tette A Hét, hogy ráirányította a figyelmet a stúdiókkal kapcsolatos tervekre. A választék bővülése színvonal-emelkedést is ígér? Az elmúlt héten ritkán bánkódhattam: ezt kár lett volna elszalaszt: Tudtommal először nézhettek-hallhattak a hívők egyházi híradót a mag televízióban. Jól szerkesztettnek, mértéktartónak tűnt az első Katolil híradó. Számomra a Greguss Zoltán tolmácsolásában elhangzott Ady-vers voll elmúlt hét legnagyobb tévés élménye. Tudom, ma másként mondják a rizsban járt az őszt, talán az operatőrök is keresetten érzelgősnek véli kollégájuk stílusát. De létrejött a kegyelmi állapot. Nem a színész, hanem öregedő férfi, aki történetesen Greguss Zoltán névre hallgat, saját megrem léséhez talált rá Ady verssoraira. Ilyen pillanatokban érzem igazán, h( gyönyörű találmány a televízió. Mert azt már a görögök óta tudjuk, ht az ember csodálatos... Azt éreztem: a televízióba beszökött a müvés: Remélem, sokan észrevették. „ . ... . Heltai Nando Q Nagyon sovány volt, arca aszott, • ráncos, meggyötört. Levettem a szőrbundám alatt levő buslátomat, ráadtam, mert láttam, hogy fázik. A szárított kenyerem felét is odanyújtottam. Megfogta karomat és erővel húzott be a házba. Elmesélte, hogy az urát nyolc éve vitték el a lágerbe, nem tudja hová. Utána két évvel a fiát, azt is az idősebbiket, a feleségével együtt. Majd egy évvel később a kisebbik fiát szintén a feleségével. Sírni kezdett. Azt sem tudja, merre vannak, élnek-e, meghaltak-e, nem tudja. Az egész ország körül van kerítve tüskés dróttal, minden fiatalt elvittek a lágerbe dolgozni mint „katarzsán". Kényszermunkára, éhbérért, kitelepítésekre. Csak az idősebbeket hagyták szabadon, meg a gyerekeket. Szabad emberek csak a katonák és az NKVD-ták. Családok halnak éhen, nincs mit a gyerekeikre ráadni. Az emberek lopnak, rabolnak, gyilkolnak pár falat kenyérért! Hát ez nem igaz! En nem akartam elhinni. Itt, ahol minden kell, hogy legyen, ez nem lehet igaz! Mondtam neki, hogy hagyja abba. Szerencsétlen öregasszony biztosan megőrült. Nem tudja, mit beszél! Nem lehet igaz egyetlen szava sem. Hiába mondtam neki, hogy hagyja abba, de csak mondta tovább a maga igazát! Alig tudtam megnyugtatni a szerencsétlen öreg, magányos asszonyt! Nagyon nehezen búcsúztunk el, még nehezebb volt magára hagyni! Szép idő volt. Hátra-hátra tekintgettem, egy nyárfa- seprővel integetett, amíg csak látni lehetett! Hiába tekintgettem vissza, többé nem láttam öt soha. Kezdeti esteledni, egy nyírfás tövében találtam fekvőhelyet. Nem fáztam, de melegem sem volt a mínusz 20 fokos hidegben. Mégis hiányzott a ruházatom, amit otthagytam a néninek . Még sokat kellett mennem, amikorra házakat pillantottam meg. Szaporáztam a lépteimet, odaérve érthetetlen látvány tárult elém, néptelen utcák, ajtó, ablak nélküli házak, sehol egy lélék, aki meg tudta volna mondani, merre, hol találok a milíciára. Minden házba benéztem és egyben, annak is egyik sarkában összehúzva magát, egy szakállas öregembert pillantottam meg, ráköszöntem, de ö csak ült, nem fogadta a köszönésemet. Nagy szakálla volt, hosszú haja kilógott a sapkája alól, enni kért, kezével mutatta, hogy éhes. Nem adhattam, magamnak sem volt. Kivett a tarisznyájából egy darab kenyeret, odanyújtotta nekem. Az előbb kért, nem adhattam, mert nem volt, most ő adott nekem. Nem értettem, csak később jöttem rá. A parancsnokság felől érdeklődtem, merre, hol találom? A kapott kenyeret egyből megettem, felállt, kezével intett, hogy menjek utána. Követtem, sűrűn hátra-hátra nézett, figyelve engem. Mikor odaértünk, mozgása fürgébb lett. Egy sok kitüntetésekkel mellén, magas rangjelzést viselő tiszt elé vezetett. Földig hajolt, felállva rám mutatott: spion. Kapott értem egy fél kilónyi kenyeret. Megfogtam a távozni készülő buslátja vállát és azt mondtam, mondja meg, hogy én kértem, hogy ide vezessen. Megmondta, levettem róla a kezem, buslátomhoz törölve utána a kezemet. A tiszt leültetett, megkérdezte, ki vagyok? Mire én azt válaszoltam, hogy Finnországbóljöttem egy fontos ügyben, sürgősen Moszkvába kell jutnom, azért jöttem jószántamból, hogy segítsenek ebben! Rám nézett, felállt, zsebre tett kézzel megállt előttem és arcul ütött... Visszaült a helyére, megkérdezte, ki vagyok. Balogh József, apám szintén József, 1916-ban születtem Magyarországon, Békéscsabán --feleltem. Fontos iratokat hoztam Rákosi Mátyásnak. Biztosan tudja, ki ö. Az iratokat csak saját kezébe adhatom át! Rámnézett, felugrott, az ajtót félfástól nyitotta ki, vörös volt, mint a rák! Elordította magát, azt hittem, leszakad a plafon. Stepán, Nikolaj, Andrusa, gyertek gyorsan ide! Amíg azok előjöttek, az ajtóval bajlódott. Rám-rám nézett, lelátszott róla, ha nem féltené hivatását, agyoncsapott volna egy ütéssel. Mikor a három tisztes bejött és megtudták, miről van szó, akkorát nevettek, hogy én mostan ötven év múlva is látom az arcukat magam előtt, talán azért maradt meg emlékezetemben. Hogy hívják azt, akihez jöttél1 Rákosi Mátyásnak! Hallottatok-e róla? — kérdeztem a három behívottól. Az orromat piszkáltam és ők látván nyugodtságomat, gondolkodni kezdtek. Miért vagy úgy felöltöz ve, mint egy bohóc? Azért, hogy ti csodálkozzatok! Tanakodtak, osztozkodtak, míg végre határoztak. Jól van, gyújtsál rá — dobott felém egy majdnem teli doboz cigarettát. Leülhetek ? Udvariasan elém tett egy széket. Leültem. Sokáig tanakodtak, enni kértem, mert éhes voltam. Hoztak, mind megettem, ami előttem volt. Utána új ruhákba öltöztettek. Fenyegetőztek, ijesztgettek, hogy adjam elő a fontos iratokat. Hol van? Ujjlenyomatot vettek mind a két kezemről, lefényképeztek minden oldalról, meztelen, felöltöztettek, megvacsoráz- tattak, mint a duda, úgy jóllaktam, hogy soha életemben sem jobban. Az őrszobában velük együtt aludtam, még fel nem költöttek. Pár órát aludhattam csak, de jót! Mielőtt kimentünk volna az őr szobából, figyelmeztettek a kísérőim, hogy amennyiben szökni próbálok, azonnal lőnek, ez parancs! Ahhoz tartsam magam. Két kísérőm magasrangú tisztek voltak, az autóban kettőjük közé ültettek, kivittek az állomásra és felültünk a vonatra . . . Másnap Leningrádba érkeztünk. Mi megvártuk, míg mindenki leszáll, csak azután szálltunk le. Eleinte gyalog mentünk, később egy katonaautóba ültünk és úgy értünk, ahová menni kellett! Egy őrszobába vezettek, katonásan beágyazott ágyak, egy asztal, kétoldalt az asztalhoz mérten hosszú lócák. Nem tudom, hányán pihentek a szolgalat után, de többen lehettek. Távolabb tőlük helyeztek el bennünket. Az egyik öröm levetkőzött, biztatva engem is. Rögtön elnyomott az álom, végigaludtam az éjszakát. Mikor felébredtem, irány a mosdó, WC, aztán reggeli. Itt ettem először életemben kambalát, szálka nélküli halat. Nekem ez a halféle nagyon ízlett és bárhol találkoztam vele, mindig megettem. Reggeli után sétára vittek, bejártuk Leningrád utcáinak egy részét. En mindég középütt mentem, mondták, hogy nem fognak, de ha észreveszik a legcsekélyebbet, rám lőnek. Ahhoz tartottam magam. Villamossal, taxival, gyalog, mikor hogy adódott. Elfordultunk az állomás felé. Éppen hogy elértük a vonatot, de sikerült, nemsokára indult is. ORVOS ENDRE
