Petőfi Népe, 1990. május (45. évfolyam, 101-126. szám)
1990-05-15 / 112. szám
1990. május 15. • PETŐFI NÉPE • 5 ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT? Hol van és mit ábrázol? MEGFEJTÉS: A MEGFEJTŐ NEVE: LAKCÍME: V»<#<* ÚJ KÖNYVEK: Jack Slade: Lassiter a farkastanyán. (Műszaki-Metrum, 59,50 Ft) — Változások mutatója a hatályos jogszabályok gyűjteményéhez 1988—1989. (Közgazdasági és Jogi K., 600 Ft) — Colin Forbes: A Kreml ügynöke. (Viktória, 128 Ft) — Tutsek Anna: Ciliké mátkasága. (Garabonciás, 98 Ft) — Kanyó Zoltán: Szemiotika és irodalomtudomány. (JATE, 135 Ft) — Chester Himes Fuss, ha kedves az életed! (Célgömb) (Zrínyi K. 98 Ft) — Magyar Katalin: Ének a küszöb előtt. (Pöttyös könyvek) (Móra, 38 Ft, — Mikes Lilla: Koronatanúk. (IPV, 96 Ft) — „Puska helyett. .. angol nyelvtani segédkönyv tanulóknak. (Első Vertikális Kisszöv., 39 Ft) — Sebők Zsigmond: Mackó úr újabb utazásai. (ILV—Bembo, 120 Ft). Rostában egy nemzedék M a már irigykedő nosztalgiával gondolunk vissza azokra az időkre, amikor még vállalták, sőt akarták a több gyereket, a nagy családot a magyar anyák és apák. Ők még nem sejtették, hogy gyerekeikre és rájuk mennyi nehézség vár majd. Az optimizmus ugyanis nem tartott sokáig. S az államnak kényelmesebb volt tudomásul vennie, hogy a demográfiai robbanás már lezajlott, s —úgy tűnik — rövid időn belül nem kell számítania hasonló gyarapodásra. Ezzel a jelszóval rendelkezett rendezkedett be a felnövekvő nemzedék fogadására. A gyerekek 16 éves korukig tankötelesek — mondja ki a magyar oktatási törvény. A nagybetűs élet csak ezután kezdődik. Ma mégis sok fiatal kényszerül arra, hogy ezt a küszöböt idő előtt átlépje. A demográfiai robbanás (nevezzük akárhogy) az idén tetőzött az általános iskolák végzős osztályaiban. A középiskolába jelentkezők száma jóval több volt, mint a felvételi keret, néhány helyen annak többszörösére rúg. A tizennégy évesek nagyon kemény próba elé kerültek: felvételi vizsgán dőlt el, melyikük kezdhet szeptembertől a választott intézményben, melyikük reked a kapun kívül vagy kerül esetleg képességein aluli kényszerpályára. — Hogyan készült fel a megye a demográfiai robbanás következtében megnövekedett gyereksereg középiskolai elhelyezésére? — kérdeztük Papesch Lászlót, a megyei tanács művelődési osztályának vezetőjét. — Szerintem túlzás lenne demográfiai robbanásról beszélni. Tény, hogy a megyében háromezerrel több gyerek került ki az általános iskolákból, mint 1986-ban. Hogy a nehézségeket kivédjük, már évekkel ezelőtt kidolgoztunk egy programot a középiskolai hálózat bővítésére. Négy év alatt több iskolát építettünk, pontosan 119 új tantermet adtunk át. Sajnos a nagy létszám miatt még ez is kevésnek bizonyult, s nehezíti a helyzetet a speciális tagozatú osztályok gyarapodása is. így hiába teljesítettük túl a tervet, a zsúfoltságon változtatni nem tudunk. A hosszabb távú feladatok helyett előtérbe kerültek a pillanatnyi, elhárító megoldások. Kevés a hely, sok az elutasított gyerek, sok a fellebbezés. A továbbtanulás iránya és módja természetesen nem lesz mindenki számára optimális, sok lesz a kényszerválasztás. — Hogyan áll a helyzet most, a felvételi időszak végén? — kérdeztük Forgó Zsuzsannát, a művelődési osztály előadóját. — A megyében mindenhol elrendeződtek már a felvételi körüli gondok. Egyedül Kecskeméten nem. Az asztalomon néhány hete még 120, a megyeszékhely iskoláira vonatkozó, fellebbezés feküdt... — Ennek az lehet az oka, hogy Kecskemét speciális profilú iskolái iránt megnőtt a vidéki érdeklődés? — Könnyű,lenne ennyivel elintézni. A papírokból ugyanis kiderült, hogy a 120 körüli mindössze huszonkét fellebbezés érkezett vidéki gyerektől, s ők is főleg a megyeszékhely közvetlen vonzáskörzetében laknak. Kecskeméten a gyerekek számához képest aránytalanul kevés a középiskola. — A sok jelentkezőből persze lehet válogatni. Közülük csak a legjobbak kerülnek be, néhány gimnáziumban még a 4,8-cal végzett nyolcadikosok is kiesnek a felvételi rostáján. Nyilván naiv kérdés, ha megkérdezem, miért olyan fontos a gyerekeket felvételiztetni? — A hozott érdemjegyek csak sejtetik a tudást — válaszolja Kiinger Ádám, a Bolyai' gimnázium igazgatója, különböző iskolákban különböző mércével mérnek, osztályoznak A túljelentkezés még indokoltabbá tette, hogy objektív módon mérjük a felkészültséget. így igazságosabb. — Vajon hová kerülnek azok a gyerekek, akik a másodikként megjelölt helyen sem feleltek meg? — Nekik a legnehezebb, sőt ha úgy tetszik a legreménytelenebb a helyzetük - mondja Gé róné Törzsök Enikő, a pályaválasztási tanácsadó vezetője. Ahová eddig felvételi nélkül bejutottak, onnan most a jobb tanulók kiszorítják őket. Az ilyen gyerekek ma szinte labdába sem rúghatnak. Ha szerencséjük van, bepréselhetők még valamelyik telítetlen osztályba. így lehet a cukrásznak jelentkezőkből kőműves vagy kárpitos ... De legalább nem kerülnek tizennégy évesen az utcára. A helyzetet azonban megnehezíti, hogy a szakmunkásképzéshez szükséges vállalati háttér egyre bizonytalanabb. így, ha az iskola fogadná is a létszámot, az oktatás már nehézségekbe ütközik, nem biztosított az elhelyezkedésük sem. Persze, ki az manapság, aki biztos helyen tudja magát. . . Délelőtt 11 óra. Az iskola folyosóján fehér blúzos, fehér inges nyolcadikosok álldogálnak. Hátravan még az írásbeli utolsó fordulója. — Nézze, milyen fáradtak ezek a gyerekek! — panaszkodik egy édesanya. Milyen kis- öregek lettek, hogy ekkora felelősség szakadt a nyakukba ... csak azért, mert sokan vannak. Ez a generáció már bölcsődés kora óta megszenved emiatt. Akkor sem volt elég hely a számukra, most sincs. Pedig lett volna idő felkészülni a fogadásukra, ehelyett azonban mindenhonnan csak mély sajnálkozást kapnak. Ennyi jó eszű, tehetséges gyerek, ennyi kis koponya .. . mennyi vész belőlük kárba! S miközben dobálózunk a nagy jelszavakkal, rá kell jönnünk, hogy az országnak nem ér meg néhány iskolát egy generáció jövője . .. Fejes Mária Kicsi, de nagyon erős Grünwalsky Ferenc nevével elsősorban Szomjas György filmjeinek operatőreként talákozhatott mostanáig a közönség. Annak ellenére, hogy rendezőként most mutatkozik be harmadszor. Bár korábbi művét: az Egy teljes nap-ot „remekműgyanús” alkotásnak minősítette a kritika, jellemző, hogy érdeklődés híján szinte észrevétlen eltűnt az immár akciófilmekre berendezkedett hazai mozikban. A baállítások, a képiség világszínvonalú mestereként ismert rendező filmje sokkoló premier plánnál indul. A kamera lassan „befogja” a főszereplő sö- sétből kibontakozó fáradt és kemény arcát, amelyen könnycseppek perdülnek le, miközben klasszikus zene köny- nyed futamai szólnak. Lassan kiderül, hogy a férfi előzetes letartóztatásban van, majd feliratok adják tudtunkra: bizonyítékok hiányában szabadon bocsátják. A férfi hazatér, pontosan abba a környezetbe, amelyet nagyjából elképzeltünk számára. Családja: húga és sógora körében idejét egy pillanatra sem vesztegetve, munkához lát, rabol, gyilkol, mígnem maga is rámegy. A Kicsi, de nagyon erős szigorúan csak a tények alapján lehetne akár egy szimpla bűnügyi történet is. Persze a bűnügyi történetek, Bresson alkotásai vagy a Charlie angyalai között meglehetősen nagy különbségek vannak. Grünwals- kynak e keret arra szolgál, hogy segítsen felfedezni a tett pszichológiai motorját. Ebben a konstellációban a bűnözés csak egy szükségszerű válasz az eltorzult világ provokációjára. Ebből kivetkezik, hogy Grünwalsky oknyomozása legalább annyira társadalmi, amennyire pszichológiai. A bűntetteket közömbösségével, erőszakosságával, a lehetőségek végletes beszűkítésével maga a mindennapok realitása hívja elő. Közismert tény, hogy manapság már Magyarországon is százezrek élnek a létminimum határán, s közöttük is igen sokan azok, akiknek alig hoz esélyt a vállalkozások kora sorsuk megváltoztatására. Nem marad más számukra, mint álmaik, életük, személyiségük leépülése, szétfoszlása. A bűnözési statisztikák szerint bőven akadnak persze olyanok is, akik rátalálnak a kitörés számukra egyetlen lehetőségére, s a bűnözést választják. Persze, nem a nyugati televíziós krimikben látható előnyökért, esetleges világ körüli utazások reményében. A „könnyű élet” a film hőse számára mindössze azt jelenti, hogy beszerezhesse, ami egy hétköznapi család jogos igényeit jelentheti, például hűtőt, mosógépet, esetleg egy családi nyaralás fedezetét, egy átlagos emberi élet átlagos tartozékait. Mert — korántsem csak a film tanúsága szerint akadnak olyanok, akiknek mindezek beszerzése a tisztes és kemény munkával is csak nagyon-nagyon nehezen lehetséges. A film főhősének, a Gáspár Sándor megszemélyesítette Bogár Pálnak any- nyi a bűne, hogy nem akar az örök vesztesek közé tartozni. Már csak azért sem, mert nagyon-nagyon szereti a családját. Erős akaratát, makacsságát, tehetségét csak ilyen módon használhatja fel. Körülményeiből következik, hogy számára a bűnözés az emberi autonómia megvalósítása. Grünwalsky nagyon lecsupaszított, mindenfele hangulati, történeti elkalandozástól mentes alkotása komorságávaí, monotóniájával igen célratörő, Már-már ijesztő realizmussal rajzolja meg a környezetet és hősei jellemét, Bogár alámerülését a bűn szenvedélyébe, s e szenvedély önpusztításába. Kiemelkedő alakítást nyújt az ellenszenves sógor szerepében Bán János és a húgéban Csere Ágnes. (Károlyi) FILMJEGYZET Kimentünk a munkahelyre dol- • gozni. Minden megvolt nálam, ami kellett. Ezt a napot választottam szökésem céljára, elhatároztam, és tovább nem volt türelmem várni. Izgatott voltam és nyugtalan. Az utolsó két napon nem ettem csak azért, hogy gyomrom kiürüljön, és az úton ne kelljen dolgom végezni. Vizet és csáját sem ittam, hogy időt ne veszítsek az úton. Az örök előtt sűrűn elmentem, de mindig távolabb és távolabb tőlük, hogy szokják meg a jelenlétem. Az egyik őr mosolyogva megjegyezte: „Te magyar, te mindig szaladgálsz!" En válaszoltam: „No, kicsinálja meg helyettem, amit nekem kell? Talán te?” Tovább mentem az utamon a többiek felé. Egy negyedóra múlva ismét előtte mentem el egy üres vederrel, megálltam és a vedret felé nyújtottam. „Tessék, vigyed oda, a sarkon túlra”. Rám nézett, elmosolyodott és adott egy pakli mahorkát és egy darab újságpapírt, ezt mondva: „Ne mondd meg magyar senkinek, eredj!" El is mentem, még ma sem tudják, hová. A sarkon túl a vedret letettem, kissé arrább állt egy rénszarvas szánnal, tegnap is ott állt egész nap. Meg is figyeltem, hogy csak estefelé hajtották el, ketten ülve rajta. Megfogtam a gyeplőszárat és felugrottam a szánra, füty- tyentve, ahogy azt hallottam korábban másoktól. Nekilódult a szarvas és észrevettem, ha füttyentek neki, még gyorsabban haladunk. Közben hátra-hátranéztem, de ameddig a várost láttam, nem követett senki. A szán nyoma nem látszott, de a paták nyomai kissé süppedtek a. hóba. Egészen estig hajtottam, úgy 5-6 óra hosszat. Az erdőnél megálltam. Egész úton a pára a szarvasom fölött olyan volt, mintha' egy nagy felhőben lettünk volna. Úgy vettem észre, nemcsak neki volt melege, hanem nekem is! Még összevissza cikáztam, hol jobbra, hol balra és azután azt mondtam a táltosomnak, „trrrr!" Hallottam másoktól, hogy így állították meg a szánt. Mikor leszálltam, lábaim remegtek, a szívem erősen dobogott. Nem is tudom, honnan volt bennem az a sok lelkierő, ami akkor megszállott. A szarvas tiszta hab volt, lábai remegtek, akár az enyémek. A szánon volt egy szőrpokróc, és egy tíz méter hosszú kötél. Ezeket magamhoz vettem, mást nem találtam, amit cipelni érdemes lett volna. Letöröltem a habot szegény páráról és füttyentettem. Felkapta a fejét és nekiiramodott. A csengő jelezte, hogy merre tarthat, addig álltam ott, míg hallani lehetett. Néma csönd lett, és fölöttem fekete felhők tornyosultak. Egy óra hosszat mentem az erdő mellett és akkor elkezdett hullani a hó. Mindig sűrűbben és nagyobb pelyhekben. Hogy a lábaim nyomát meg ne lássák, bementem az erdőbe, ahol olyan sötét volt, hogy semmit nem láttam. Még jó darabig mentem, talán tovább is mentem volna, de a hó mindig jobban kezdett esni. *Nekimentem egy fának, mert csak tapogatózni tudtam a nagy sötétségben. Több fa lehetett egymás mellett, és ahogy tapogatóztam, olyan 30 centi rést találtam. Bebújtam rajta, majd egy méterrel arrább ismét fába ütköztem. Körös-körül mindenütt csak fák. Letelepedtem. A szőrpokróc egyik sarkát egy fához kötöttem, a másikat szintén. A pokróc így olyan 60 centire lehetett a földtől. A pokróc másik felét magam alá húztam, és így alattam, hátam mögött pokróc volt. Előttem a fák védtek a hidegtől. Mindjárt el is aludtam. Reggel, ahogy tudtam, széjjelnéztem. Nyolc darab hatalmas fenyő körbe körülöttem, csak éppen azon a helyen volt egy kis rés, ahol ide bebújtam. Eltakarítottam a havat kívülről, belülről, a résen kidobáltam a bent levő havat. Kint két oldalt magas kupacba raktam. Bele is melegedtem. Megettem egy darab kenyeret, szárazon alig bírtam megrágni, de sikerült. Víz helyett havat nyaltam. Gondolkoztam, milyen nagy marha vagyok; el sem tudtam képzelni: hogyan tovább? Keletre vagy nyugatra? Nem tudtam határozni. Keleten mind hadifoglyot, katonaszökevényt már elítéltek! Nyugaton befogadnak, de át is adhatnak, mint katonaszökevényt és akkor mindennek vége! Eszembe jutott Rákosi sógora, Fein Sándor és felesége, Rákosi Lídia. „Rákosit kicserélik, november 7-re Moszkvában lesz!” Irány Moszkva! De hogyan? Mire áttanulmányoztam a terepet, már határoztam is. Ki kell mennem az erdő széléhez közelebb, hogy megtudjam, az erdő közelében járnak-e valakik. A fák derekát néztem, mert úgy tanultuk az iskolában, ahol mohás a fa oldata, arra van észak. Ha háttal állok északnak, előttem van dél, balra van kelet, jobbra van nyugat. így emlékszem. Ehhez tartottam magam. Ha tavakat találok, azoktól keletre kell hogy legyen, de valahol az Északi- sarkkör fölött vagy alatt vagyok. Nemsokára besötétedik, menni kell, ameddig lehet. Elcsomagoltam a kötelet a szőrpokrócba, de úgy, hogy a másik végével be lehessen kötni olyan formában, hogy a váltamra tudjam venni. Figyeltem a fák derekát, az északi fele érdekelt. Nagy volt a hó, egészen a kemény megfagyott rétegig lement a lábam, majdnem térdig. Még világos volt, de a horizont alján meglátszott, hogy még egy órám lehet a sötétedésig. A nap olyan szépen ballagott földünk körül, szinte csodálatos volt látni, de nem mindenütt lehetett észlelni a fák koronájától, ágaitól. De látni lehetett, mindig vörösebb, ami azt jelentette, nemsokára sötét lesz. Kinéztem három nagy fenyőt és azok tövében elkészítettem fekhelyemet. Már alig láttam, de meglett. Korom sötét borult rám, csak a hó világított. Nyilván beborul megint. Jól betakaróztam, nem kötöttem a pokrócot semmihez. Rögtön elaludtam. Az éjjel nem esett hó. Amerre idáig jöttem, a csapásom látszott, sietnem kellett, nehogy valaki Jelfedezze a csapást. Irány tovább keletre, legalább azt'tudnám, merre és hol vagyok. A nap járásáról nem sokat tudtam meg, nem az volt a járása, ahogy nálunk szokott. Körülbelül dél felé lehetett. Elővettem keblemből egy darab kenyeret és menet közben megettem. Érdekes, erre már nem voltak erdők. Messze el lehetett látni, és észrevettem pár házat, de még csak apró kis pontok nak látszottak. Arra vettem az irányt. Mindig nagyobb lett a kicsi pont, félóra múlva odaértem! Három ház állott ottan, semmi más. Lesz, ami lesz •— gondoltam magamban — és betértem az első kis házba. Sehol egy lélek. Kiabálni kezdtem: „Hahó, hahó!” Egy töpö rödött öregasszony jött elő a házból. Látszott rajta, hogy fél. Egészen közel mentem hozzá. Oroszul köszöntem. Mutattam, hogy ennivaló kellene nekem és mutattam a rajtam levő szörmebundát cserébe. Sírni kezdett és a fejét fogta két kézzel, majd hozzám jött, összekulcsolta két kezét, térdre borult előttem, kezeit az ég felé tartva átfogta lábaim: (Folytatása következik) ORVOS ENDRE
