Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)
1990-04-24 / 95. szám
1990. április 24. • PETŐFI NÉPE • 5 ISMERJÜK-E BÁCS-KISKUNT? Hol van és mit ábrázol? MEGFEJTÉS: A megfejtő neve: Eakeímc: ÚTON-ŰTFÉLEN „Ólommentes” érdekességek • Ha ólom kerül az emberi szervezetbe, az súlyos bajokat idézhet elő. A régebbi nyomdákban ez, sajnos, szinte elkerülhetetlen foglalkozási ártalomnak számított, de a gépjárműforgalom nagyarányú növekedésével ma már az egyszerű városlakót is a nyomdászokhoz hasonlóan a veszély fenyegeti: a szervezet kisebb-nagyobb mérvű ólommérgezése. Az ólomtartalmú por a gépkocsik kipufogógázával kerül környezetünkbe, s részben közvetlenül lélegezzük be, részben pedig az ólominai szennyezett növények elfogyasztása révén jut szervezetünkbe. Az ólommérgezés közvetlen tünetei: a végtagok remegése, csontkárosodás, a szellemi képességek rohamos romlása, de a terhesség folyamán magzati károsodásokhoz, s általában rákos megbetegedéshez is vezethet e súlyos fém feldúsulása az emberi szervezetben. Az autók meghajtására szerkesztett robbanómotorok működése szabadítja ki az ólmot a benzinből. De miért kerül oda? Furcsa módon egy másik kellemetlenség elkerülésére kevernek ólomtetraetilt az üzemanyaghoz: azért, hogy a benzin rugalmasabb, sűríthetőbb — szaknyelven: kompressziótűrőbb — legyen. Ebből a vegyületből szabadul fel és távozik a kipufogógázzal az ólom a levegőbe, por alakban az utakra és a környezetbe. Nem egyedüli mérgező anyagként, hiszen a kipufogógázok szén-monoxidot és nitrogén-oxidokat is jelentős mennyiségben tartalmaznak. Van-e mód arra, hogy környezetkárosító hatásukat csökkentsük, esetleg már a levegőbe kerülésüket is megakadályozzuk? Természetesen vannak jó megoldások, s ma már mind szélesebb körben ismertek is ezek. Az ólomszennyezés elkerülésére csak egy módszer jöhet számításba: ha olyan benzint használunk üzemanyagként, amely nem tartalmazza e veszélyes nehézfémet. Ilyen a „bleifrei”, azaz az ólommentes benzin, amely a Nyugaton újabban gyártott gépkocsiknak már-már egyedüli üzemanyaga, de igen jól megfelel a nálunk - sajnos — még rendkívül gyakori, kétütemű motorral ellátott gépkocsitípusokhoz, azaz a Trabanthoz és a régi Wartburghoz is. Sőt, a szovjet gyártmányú kocsik műszaki megoldása is lehetővé teszi, hogy minden átalakítás nélkül ólommentes benzinnel üze-. meltessük! Csakhogy ez Magyarországon nem egyszerűen elhatározás kérdése, mert túl azon, hogy — ellentétben Nyugattal — az ólommentes üzemanyagot nálunk drágábban mérik, sok benzinkútnál hiába is keresnénk e környezetkímélő benzint, kénytelenek vagyunk a 92-es vagy 98-as oktánszámú szuperbenzinnel beérni. Nincs azonban lehetősége a választásra annak, akinek autója ólommentes üzemre van állítva, s ráadásul katalizátorral is fel van szerelve. (A katalizátor az el nem égett szénhidrogéneket, a szén- monoxidot és a nitrogén-oxidokat alakítja át veszélytelen anyagokká). Ezt a szerkezetet az ólom tönkreteszi, így a katalizátoros kocsik csakis ólommentes benzinnel járhatnak. (Á katalizátor viszont nem feltétele az ólommentes benzin használatának!) Ám hogy még egy modern, környezetkímélő nyugati kocsiban se legyen minden tökéletes, arról éppen a katalizátor gondoskodik: miközben „feladatát”, azaz a kipufogógázok tisztítását végzi, az üzemanyagban mindig fellelhető ként kén-hidrogénné alakítja, ez pedig igen kellemetlen szagú gáz. A jellegzetes záptojásszag dús üzemanyag-levegő keveréknél, azaz felpörgetett, jobban megterhelt motorban a legerősebb, s az utastérbe való részleges beáramlását egyelőre még nem sikerült kiküszöbölni. S. J. NÉGYSZEMKÖZT Együttélni a munkanélküliséggel Beszélgetés Tímár Jánossal, a közgazdasági egyetem professzorával A munkanélküliségről ma roppant szélsőségesek a vélemények; van, aki jelentéktelennek tartja a problémát és az alig 15-20 ezer nyilvántartott munkanélkülire hivatkozik, mások azzal riogatnak, hogy hónapokon belül félmillió, később akár egymillió ember is az utcára kerülhet. Tímár Jánost, a közgazdasági egyetem munkagazdaságtan-professzorát arra kértük, hogy a magyarországi munkanélküliség tárgyilagos bemutatásában legyen segítségünkre. — Sokan nosztalgiával gondolnak vissza az elmúlt évtizedekre, amikor valóban ismeretlen volt nálunk a munkanélküliség. Mi erről a önnek a véleménye? — Vannak, akik azt mondják, hogy ezekben az évtizedekben is volt munkanélküliség, csak éppen, úgymond, a kapukon belül. Ez a megfogalmazás azonban félreértésre adhat okot. Egészen más dolog, ha valakinek van állása és fizetése, csak éppen a munkája nem eléggé termelékeny és hatékony, és más dolog, ha valaki nem jut munkához és nincs keresete. Ami az előbbit illeti, a munkaerő-kapacitás rossz kihasználása, az alacsony munkaintenzitás következtében a társadalmilag kedvező lét- biztonságért nagy árat kellett fizetnünk: a munkafegyelem fellazult, a termelékenység még a formális statisztikai adatok szerint is alig emelkedett, gazdaságunk egyre kevésbé tudott alkalmazkodni a gyorsan változó világpiaci követelményekhez. A hetvenes évek végére a gazdasági növekedés és az életszínvonal emelkedése megállt. Még ennek a megrekedt állapotnak a fenntartásához is mind több külföldi kölcsönt kellett felvenni, s a kölcsönök terhei a legutóbbi években már közvetlen okaivá váltak a reálkeresetek csökkenésének. —„K'k azok, akik már az utcára kerültek, milyen összetételű a jelenlegi munkanélküli-réteg? — A rpostani, kisszámú munkanélküli többsége njég nem a gazdasági szerkezet korszerűsítése miatt került az utcára, hanem a vállalatok „passzív fogyókúrája” következtében. A vállalatok, kevés kivétellel, még nem kezdtek hozzá a belső tartalékok mozgósításához. Az elbocsátottak jelentős része az ún. marginális munkaerő. Ide tartozik például a cigányok egy része, akik úgy viselkednek ma a munkahelyen, ahogy az első magyar ipari munkások a múlt század végén: nem szoktak még hozzá az ipari munka rendjéhez és fegyelméhez. Ehhez a csoporthoz tartoznak az alkoholisták, a betegek és a rokkantak is. Ez a réteg, jóllehet, munkanélküli, igen nehéz tartósan munkába állítani, és arra is kevéssé alkalmasak, hogy átképezzék őket. Jó részük nem jelentkezik ezekre a tanfolyamokra, és aki mégis jelentkezik, hamar kimarad. — A jelentős, akár több százezres munkanélküliségről mi az ön véleménye? Szükség van erre a.hatékonyság növeléséhez? — Én óvnék attól a tévhittől, hogy a mun- ' kanélküliség olyasvalami, amit valakik szándékosan „csinálnak”. Attól a feltételezéstől meg még inkább, hogy a gazdaság a munka- nélküliségtől hatékonyabb lesz. Ha ez igaz, akkor például India lenne a legtermelékenyebb ország a Földön. Egyelőre azért nincs jelentősebb munkanélküliség, mivel az úgynevezett „szocialista szektor” mind a mai napig nincs igazából rákényszerítve a gazdaságos működésre. Itt most még egy köztes állapot van: a gazdaságunk már nem tervgazdaság, de még nem piacgazdaság. Az állami és nagyszövetkezeti szektor, mega költségvetéshez tartozó intézmények adnak munkál az összes foglalkoztatott 80-85 százalékának. Ebben a szférában egyelőre alig-alig mozdul valami. Amilyen mértékben azonban a piaci hatások érvényre jutnak, úgy fog nőni egy ideig a munkanélküliség. Annál a néhány vállalatnál, ahol a külföldi tőke megjelent, ott a rendcsinálás egyik kísérőjeként jelentős leépítések kezdődtek, miközben a termelés gyorsan megnőtt. — Ezek szerint tehát tartós és jelentős munkanélküliségre kell számítanunk, hiszen a magyar gazdaság állapota nem tűr halasztást. — Pillanatnyilag a foglalkoztatottak alig fél százaléka munkanélküli. Ha a kormány vagy az ellenzéki pártok programjában szereplő szerkezetátalakítás komolyan megindul, körülbelül 50-100 ezer munkanélkülivel lehet ez év végéig számolni. Ez még mindig alig 1-2 százalékos arányt jelentene, holott Európa legsikeresebb „szociális piacgazdaságaiban": Ausztriában és Svédországban ennél most is magasabb az arányuk . Az NSZK-ban vagy Franciaországban 8- 10 százalék körül mozog, számos más országban. például Dániában, Hollandiában még ennél isjóvalnagyobbamunkanélküiiség. Ráadásul ezeknek több mint fele már egy évnél hosz- szabb ideje munkanélküli. A tapasztalatok mindenesetre bizonyítják, hogy nem kívánhatjuk egyszerre a „szocialista tervgazdálkodás” nyújtotta teljes foglalkoztatási biztonságot, és a követendő mintaként előttünk álló nyugati piacgazdaságok gazdasági sikereit és jólétét. Reálisabb abból kiindulni, hogy amilyen mértékben mi a gazdaságunkat modern piacgazdasággá alakítjuk, hasonló munkaerő-problémákra kell számítani, mint Nyugat-Európában vagy Észak-Amcri- kában. Ausztria, Svédország és mások példája ugyanakkor azt mutatja, a társadalomnak megfelelő politikai berendezkedés mellett lehetősegei vannak arra, hogy enyhítse a fejlődést kísérő konfliktusokat. A legjobb eredményt azok az országok érték el, amelyekben erős szocialista, szociáldemokrata pártok és jól szervezett szakszervezetek működtek, és amely országok kormányai a szociális piacgazdaság társadalmilag ésszerű politikáját követik. — Reálisnak tartja azt a prognózist, hogy a magyar vállalatok nagyobb része öt-hat év alatt képes hatékony működésre átállni és folyamatosan felszívni a csődbe ment vállalatoknál feleslegessé vált munkaerőt? — Abból kell kiindulni, hogy más dolog az, ha valahol tartósan munkanélküliség van, és megint más az, hogy a munkanélküliek milyen hosszú ideig maradnak munka nélkül. Ha gazdaságunkban kellő teret kapnak a magánvállalkozások, a külföldi tőke, a piaci verseny, a gazdaság fellendülésnek/indul, úgy remélhető, hogy a munkanélküliek többsége nálunk viszonylag rövid időn belül újra el tud majd helyezkedni. Ugyanakkor azzal kell számolni, hogy akár 2-4 százalékos munkanélküliség is tartós kísérője lesz a gazdasági haladásnak. Meg kell azonban itt említeni egy olyan demográfiai hatást, ami, sajnos, épp az elkövetkező öt-hat évben még növelheti a munkanélküliek számát. Most kerül ugyanis ki az iskolából az az igen nagy létszámú nemzedék, amely a hetvenes évek közepe után született. Most e hullám kezdetén vagyunk, és becslések szerint 1990 és 1996 között mintegy 150 ezerre tehető a kizárólag népesedési okokból várható többletmunkaerő. Ez átmenetileg nehezíteni fogja a fiatalok elhelyezkedését. Ami a kérdésnek azt a részét illeti, hogy mennyi idő alatt lábal ki a magyar gazdaság a jelenlegi bajaiból, ezt én nem tudom megjósolni, de bizonyos vagyok abban, hogy hamarabb, mint a többi kelet-európai ország (talán az NDK-t leszámítva). — Önt szerint tehát, ami a felszínen ma olyan reménytelen és kaotikus a magyar gazdaságban, amögött már meghúzódik a kibontakozás folyamata? Ha bemegyünk egy lakásba, amelyet átépítenek, újrafestenek, ott akkora káosz van, hogy az ember kétségbe esik. Nálunk most folyik az átépítés, a nagytakarítás. A zűrzavart még növeli a politikai csatározás, a választási programbeszédek egy része, amelyek inkább zavart, semmint rendet csinálnak a fejekben. De ezzel együtt is, a mostani zűrzavar nem abból ered, hogy a gazdaságban minden maradt a régi, épp ellenkezőleg: inkább abból, hogy úton vagyunk egy versenyképes, korszerű gazdaság felé, még ha ennek eléréséhez nehéz utat is kell megtenni. — Visszatérve a munkanélküliség problémájához, ön szerint mennyire jó a munkaerőpiac jelenlegi intézményi rendszere? A hazai munkaerőpiac intézményei a legutóbbi néhány évben, a nyugati országok mintájára épültek ki. A mi munkanélkülise- gély-rendszerünk nem rosszabb, sőt például a segély százalékos nagyságát tekintve kedvezőbb jó néhány nyugat-európainál. Az átképzési és más rendszerek szervezeti keretei is kiépültek. A jelenlegi intézmények azonban még csak a mai kisszámú munkanélkülihez vannak méretezve. A százezres munkanélküli- hez.nemcsak jóval több pénzre, de sokkal több jól képzett munkaerő-piaci szakemberre is szükség van. É$ ami sok bajt okozhat a jövőben: egyelőre semmilyen lépés sem történt elavult oktatási rendszerünk korszerűsítésére. Pusztai Éva Kifakult nyakkendők Van-e jövője az úttörőmozgalomnak Nehéz idők járnak mostanság az úttörőmozgalomra. Amikor a társadalmi szemlélet nyilvános megváltozása funkciótlan és elavult intézmények, formák sokaságét szórja ki az ablakon, az úttörőmozgalomnak választania kell: megújul, vagy megszűnik? Egyáltalán szükség van még rá? Azok számára, akik gondolatban már régen eltemették, meglepő volt a hír, miszerint a szövetség még él és megújulni kíván. Az „úttörőzés” meglehetősen rossz emlékűvé vált, az üres frázisok pu- fogtatása, az öncélú külsőségek erőszakolása végzetesen kihatott a mozgalom utolsó időszakára is. Lehet-e még ezek után újjászületni? A jövőt tekintve még megoszlanak a vélemények. A gyerekek kezét, persze, addig sem lehet elengedni, amíg az iskolák kapuin kívül és belül nem alakulnak új (vagy megújult) szervezetek. Ezért sok helyen folyik még úttörőzés, elég vegyes formában. Ahol a jó öreg mozgalom megmarad, ott megváltozott tartalommal, formában tervezik másodvirágzását. * — A legfontosabb: még működünk és működni is szeretnénk sokáig - mondta Nagy Lászlóné és Tamásiné Kovács Katalin, a kecskeméti városi úttörőszövetség két ügyvivője. — Csak most éppen átalakulóban vagyunk. A nagy társadalmi változás kikezdte a mozgalmat. De szükség van ránk. Ezen a környéken mindössze talán egy gyermekszervezet létezik, s az sem kapkod a gyerekeinkért. Az utolsó évben sokat változott, fejlődött az úttörőmozgalom, főleg a formáját tekintve. A fölülről jövő irányítás a gyakorlatban teljesen megszűnt, régóta nincsenek kötelező rendezvények. A gyerekek jó programokat kaptak, s bár a nyolcadikosokat már nem tudtuk lekötni, a kisebbek sok élményhez jutottak így. Ok még az egyenruhára is büszkék voltak ... Az úttörőszövetség mindenesetre gyökeres átalakítást kezdeményezett. Legelőször is azt kellett tisztázni, kik is vagyunk egyáltalán. A novemberi konferencián kiadott új alapszabály modernebb tartalmat és formát adott a mozgalomnak, s kimondja a csapatok teljes önállóságát. A jelentkezés természetesen önkéntes lesz, a szabályzat szerint már hat gyerek és egy felnőtt is alkothat egy szervezetet. A gyerekeket újra meg kell kérdezni, akarnak-e továbbra is úttörők lenni. És megkérdezzük, persze, a szülőket is. Minden csapat maga határozza meg a törvényeit, belépési szabályzatát, a tagdíjakból befolyt pénzzel is kizárólag ők rendelkeznek. Megszűnik minden politikai tartalom, tehát politikamentes gyermek- szervezetté válunk, melynek lényege ezután a közösségi életre nevelés, a tanulás, a természet védelme lesz. Fel kell mérni. hányán vagyunk, melyik iskolában folytathatjuk a munkát. Ki kell alakítanunk egy területi — úttörőszervezetekből álló — szövetséget, amelyben együtt találhatnánk ki valamit, és az ötleteinket, tapasztalatainkat is kicserélhetnénk ... Ez is egy elgondolás; persze, nem az egyetlen. A legilletékesebbek többsége másként vélekedik. Sok gyerek csalódott a mozgalomban, úgy tűnik, legalábbis. Az alábbi kép nyolc—tizennyolc évesek véleményeiből, visszaemlékezéseiből állt össze. * — Nálunk ugyanúgy felavatták a bukottat, verekedőst, mint a jó tanulót. így aztán semmi poén nem volt abban, ha valaki úttörő lett. Akkor meg miért várták el, hogy még büszkék is legyünk rá? — Hazugság volt az egész, senki nem hitte el, amit csinált és mondott. Szerintem néha még a csapatvezető sem ...- Én kisdobos vagyok. Szeretnék inkább cserkész lenni, de tavaly anyu azt mondta, hogy aki nem lesz kisdobos, azt az iskolában megbüntetik. — Hatodiktól már csak nevettünk az egészen. A kicsiknek még tetszett a dobolás meg a trombitálás, mi már nem vettük be a sok zöldséget. — Ha jó tanárt fogtunk ki, ha a programok és nyári táborok vezetője nem erőszakolt ránk mindenféle butaságokat — zászlófelvonást és napiparancsot — akkor jó voit úttörőnek lenni. — Az egésznek csak formai jellege van: olyan, mint egy jól felfújt léggömb ... — Nem tudom, milyenek voltak az utolsó évek. Amikor én általános iskolás voltam, a formaságokon, a merevségen, külsőségeken kívül szinte semmit nem adott a mozgalom. Nem a programokban, hanem ebben állt' lényege. Nekünk ráadásul jó pofát kellett vágnunk az egészhez, és bele kellett élnünk magunkat a dolgokba. Ezek után lehet még hitele az „úttörőzésnek”? * Ilyen kritikával, ilyen múlttal a háta mögött nehéz feladata lesz a megújuló mozgalomnak . . . Azok az iskolák, gyerekek és tanárok, akik végképp lemondtak róla, inkább egy új, diákönkormányzaton alapuló, főleg programokban gazdag szervezet alapjait építgetik. Az elképzelések hol még homályos, hol már konkrét formában léteznek. Az viszont tény, hogy az iskolák többségében már az idei tanévzárón sem kell nyakkendőben sorakozni. Fejes Mária Kantor, a festő és színházalapító Június 16-án lesz 75 éves Ta- deus Kantor, a világhírű lengyel festő- és színházművész. Születésnapjára — a hírek szerint — Magyarországra érkezik. De ezt megelőzően májusban, hazánkba látogat Kantor színháza, a Cricot 2. Most pedig a képzőművész Kantorral ismerkedhet meg a magyar közönség. A Budapest Galériában száz nagyméretű, vegyes technikájú kép, rajzok, festmények és két színházi szcenikai tárgy szerepel az április 29-éig nyitva tartó tárlaton. S ezúttal először látható Magyarországon a világot megjárt kollekció Kantor a Krakkó melletti Wieíopoléban született 1915-ben. Művészetére nagy hatással volt a lengyel konstruktivisták működése. Kantor korai képei a szürrealizmus hatását tükrözik, míg későbbi alkotásai nonfiguratív festmények. Ezek a tárgyi valóságot hozzák elénk, jeleneteket, eseményeket, tájakat és avantgárd színházat idéznek. Színházát, a Cricot-t 1955-ben alapította. Jnfor- mel- és happening-előadásaival megelőzte a hasonló európai kísérleti színházak ténykedéseit. A 60-as évektől képzőművészeti és színházi munkásságában ismét új fejezet nyílik. Szinházi kísérleteinek összegzése az 1975-ben bemutatott Halott osztály, világsikert aratott. Cricot 2 nevű színháza szinte vándorszínházzá vált; Olaszországban, Németországban, Francia- országban, Hollandiában mutatkozott be, sikerrel. Számos előadása, meghívásra, külföldön készült: Wielopole, Wielo- pole (1980), Vesszenek a művészek! (1985), Soha nem jövök már ide vissza (1988). Avantgárd kísérletező színháza és képzőművészeti alkotásai világszerte érdeklődést váltanak ki, francia, olasz, angol, spanyol, japán és más kiadványok, tanulmányok, monográfiák. albumok foglalkoznak személyével és művészetével. Képzőművészeti, színházrendezői, -szervezői munkásságát számos nemzetközi díjjal, kitüntetéssel ismerték el. 1979-ben Rembrandt- díjat, négy Ízben — 1979, 1982, 1985, 1986-ban — a New York-i színikritikusok díját, 1988-ban a Légion d’honeur-díjat nyerte el. Budapesti kiállításán rajzai és festményei mellett gazdag video- és filmdokumentum-anyag számol be Kantor alkotói módszeréről, színházi kísérleteiről. K. M.
