Petőfi Népe, 1990. április (45. évfolyam, 77-100. szám)

1990-04-19 / 91. szám

1990. április 19. • PETŐFI NÉPE • 5 KIZÁRÓLAG TŐKÉS EXPORTRA Miért növekedhet 50 százalékkal a termelés a parkettagyárban? A nemesi vármegyei önkor­mányzat kialakulásának kezdetén a nemesség a vármegye élén álló alispán hajlékában gyűlésezett, hi­szen ez volt az alispán hivatali ide­jében az igazgatás központja. A XIV—XV. század körül azon­ban már időszerűnek mutatkozott a megyegyűlések számára állandó, központi helyet találni. Évszáza­dok alatt megsokasodott az admi­nisztráció, a gyarapodó okmányo­kat, okleveleket állandó helyen il­lett tárolni, az elítéltek számára börtön kellett, az egymást váltó alispánok kúriái, még ha kastély méretűek voltak is, alkalmatlanná váltak a hivatalos ügyeiket az alis­pánnal megtárgyaló szolgabírák, a tisztújító és más megyegyűlésekre összesereglett nemesség kvártélyo­zására. így szülte a szükség kifejezetten a megyegyűlések megtartása, az igazgatás és biráskodás számára a vármegye székhelyén felépítendő, s a megye tulajdonában álló megye­házakat. A vármegyék tehát, a jobbágyoktól befolyt házadóból, más jövedelmekből, anyagi erejük­től függően, előbb-utóbb felhúzták székházukat. Amikor azután a török elfoglal­ta az ország nagy részét, a megyei nemesség családostól elmenekült'a megszállt vidékről, s valahol má­sutt folytatta megyei önkormány­zati életét a régi szervezeti keretek között. A török kiűzése utáni idő sem kedvezett az új építkezéseknek. S csak a XVIII. század derekától, a viszonylagos jólét beköszöntésé­től épültek lel sorban a megyeszék­helyeken azok a monumentális vármegyeházak, amelyek napjain­kig meghatározzák e városok ar­culatát, jellegét. Ennek következtében ismerünk jó néhány megyeházat, amelyik nem megyeszékhelyeken áll. Van olyan, mint a Somogy megyei Tap- sony falucskában, amelyet a közel­múltban sajnos már le is bontot­tak. Csupán példálódzva emléke­zünk meg némelyik, azóta célját veszített épületről. így a Kemence községiről, amelyet 1710-ben épít­tetett Koháry András honfi főis­pán közösen Esterházy Imre egri érsekkel. A kemencei megyeházán 1751-ig gyűlésezett Hont várme­gye, holott a megye székhelye Ság volt. A szegvári manzárdtetős megye­házán 1815-től forgolódott Csong- rád nemessége, s még 1851-ben megjelent könyvében is így írt Fé­nyes Elek Szegvárról: „Itt van a megyének díszes vártnegyehá- za.. 1651-től 1786-ig Nemeskér volt nemes Sopron vármegye igazgatási központja, ahol 1669-ben emeltek maguknak a korabeli háborús, tö­rökvészes időknek megfelelő szék­házat a tekintetes karok és rendek. Várfallal körülvett udvarára vár­kapun át lehetett bejutni. Mellék- épületeit 1900-ban bontották le. A Nógrád megyei Szügyön éppen ellenkezőleg történt a bontás: itt az 1750-ben emelt központi épület állt útjába valakinek, holott „a vármegye ezelőtt itt tartotta köz­gyűléseit és törvényszékeit. 1790 után pedig csak a törvényszéke­ket” — írja Fényes Elek. A nagy körfalak a szép barokk melléképü­letekkel ma Szügy látványosságai közé tartoznak. Szügyről költöz­tek át a megyegyülések a szomszé­dos Balassagyarmatra, a Kasselik Ferenc által 1834—35-ben épített új vármegyeházba. Csonkaréti Károly — Távol álljon tőlem a dicsek­vés — mondta Keresztes Béla, a Kecskeméti Parkettagyár igazga­tója —, de az elmúlt évben valóban dinamikusan fejlődött az üzem. A termelés 40 százalékkal emelke­dett. Az oka? Kizárólag tőkés ex­portra termelünk, partnereink kö­zött van Finn- és Svédország, az NSZK, Svájc, Ausztria, Egyiptom. Kelendő az áru, amit bizonyít az is, hogy ez év első negyedében több árut küldtünk külföldre, mint amennyit terveztünk. Az évi ex­port értéke eléri — reményeink szerint — a 3 millió dollárt. Innen, Kecskemétről minden tí­pusú — csaphornyos, szalag-, mo­zaik-, büfü-, s legújabban lamella­parkettát szállítanak külföldre. Az utóbbit kizárólag Kecskeméten készítik az országban. Mondani sem kell, a belföldi igényeket az építési anyagok árának emelkedé­se ellenére sem tudják kielégíteni. — Szerencsére van munkánk, s egész évben lesz tennivalónk, ugyanis nem kevesebb mint 500 millió forint értékű árut kell előál­lítanunk. Tavaly — éppen azért, mert bőven volt megrendelés — 8 százalékkal növeltük a létszámot, s ebben az évben újabb 5 százalé­kos létszámnövelést szeretnénk megvalósítani. A bérszínvonal ná­lunk nagyon alacsony volt, alig ér­te el az évi 120 000 forintot. Márci­us elsejétől emeltük a kereseteket, s így fegy-egy dolgozónk évi átlagos jövedelme — beleértve a szociális juttatásokat is — eléri a 140 000 forintot. Még mindig hiányzik a magya­rázat a 40 százalékos termelésnö­vekedésre. Nos, a múlt évben há­rom igen jelentős dologba fogtak a parkettagyárban. Elkészült s már üzemel a 200 köbméteres faszárító berendezés, amely 12 millióba ke­rült. Tízmillió forintot költöttek a Costa parkettagyártó gépegységek beszerzésére. Most folyik — 7 mil­lióba kerül — a számvitel, a rak­tár, a bér, a készletek számítógépre történő felvitele, elszámolása. S mindezek mellett — mert nem csak a pénz számít, hanem a szelle­mi tőke is — üzembe helyeztek egy, a hulladék egy részét haszno­sító gépsort, amellyel húszféle min­tájú mozaikparkettát tudnak gaz­daságosan előállítani. Ezzel még csak kísérleteznek, de egy NSZK- beli cég már érdeklődik az új ter­mék iránt. — Foglalkoztunk azzal a gon­dolattal, hogy vegyes vállalatot alakítunk, de végül is úgy döntöt­tünk: a további korszerűsítés érde­kében inkább tőkéstársat kere­sünk. Jó hírünknek köszönhetően svéd és NSZK-beli üzletemberek már ajánlkoztak is. Azt természe­tesnek tartjuk, hogy bővítjük — lehetőségeink keretein belül — pia­ci lehetőségeinket, s talán sikerül az Egyesült Államokba is szállíta­nunk. A tőkés exportnak van a dollárbevételen kivül más, szá­munkra nagyon is lényeges hasz­na: az igényesség! A dolgozó, ame- lett, hogy érdekelt, tudja, érzi, nem lehet, nem szabad hibázni, s az ál­landó gyártásközi ellenőrzés is megteszi a hatását. Termékeink ki­állják a nemzetközi piac próbáját. Az infláció — sajnos -s- rontja, szinte visszafelé húzza ezt a válla­latot is. Ebben az évben a fenyő fűrészáru ára 47, a keményfáé 15- 30 százalékkal emelkedett. Mon­dani sem kell, ez, s az energia- és a vízár emelése a gyár eredményes­ségét rontotta. A parketta árát ezért ebben az évben 8-10 százalék­kal emelték, s fontolgatják a lam­béria-termelés leállítását, mert nincs rajta nyereségük. Ha a piac nem fogadja el az áremelést, akkor megszüntetik előállítását. — Ebben az évben 100 millió forinttal többet termelünk, mint 1989-ben — tájékoztatott az igazgató. — Ebből 50 százalékos a termelésnövekedés, a többit az áremelés adja. Nem lenne okunk a panaszra, ha nem lenne annyi fizetésképtelen megrendelőnk. A belföldi kintlévőségünk 25-30 millió forint, amelyet határidőn túl fizetnek ki. Ezért egyre nehe­zebb lesz a termelés finansziro- zása. Szerencsére még nem szo­rultunk bankkölcsönre. Abban reménykedem, hogy ha lassan is, de kialakul a piacgazdaság, s ta­lán megállítható az infláció. Gémes Gábor Megöregedett-e a Doktor úr? r- * ■4 A Doktor úr kecskeméti előadá­sa után is leírta volna Ady Endre Molnár Ferenc színpadáról, hogy olyan, „amilyen ő, kettős: minden rögtönös sikert s minden legendá- sabb, apostolibb sikert egyszerre megkaparintani akaró. Szimbólu­mai pazar fényűek, bár könnyűek, mégis nemesek, de a szimbólumok fölött táncol a mai, összes publi­kumnak szánt ravasz, divatos tánc. Majdnem páratlan munka: a kettősséggel mindenkinek kedvébe akar járni, az utolsó karzatosnak, az előkelő páholyos senkinek s a mániákus esztétának.” Aligha. Mosolyogva hárította volna el a felkérést. „Ez is csak Molnárral történhetett meg. Szinte suttyó fiatalon mutatkozott min­den kitapasztalt darabírónak. Túl­ságosan kiszámította Doktor úr, noha feltehetően valamilyen újsá­gírói élményét gyúrta színdarabbá. Itt még nem billent az apacsro­mantika költészetté, az érzelgősség lírává, túlságosan ismertek más­honnan az 1902-ben bemutatott vígjáték figurái.” Efféléket mormolhatott volna fehér asztal mellett — ha talál gusztusának megfelelőt este 10 után Kecskeméten —; inkább a színészeket dicsérte volna. A maga korában is vénecske bo­hózatot a tovatűnt csaknem egy évszázad tovább ráncosította, fa- kította. Zerkovitz 1957-ben köny- nyed, úgynevezett fülbemászó dal­lamokkal igyekezett feledtetni a Doktor úr korát, ám ez a muzsika az ifjú író által óvatosan adagolt szatírát is kiöblítette. Tovább szelí­dítette az eredeti mű halk társada­lomkritikáját Lendvay Ferenc ren­dezése. Ezúttal is azt adta, amit szerinte a közönség nagyobb része látni, hallani akar. Hiába érti a szakmát, hiába profi, ha nem vál­lalja a leporolás kockázatát. Ha ma is úgy játszatja a történetet, mint ezt évtizedekkel korábban színre vitték jobb vidéki társula­tok. Ráadásul a nem legszerencsé­sebb szereplőválasztás is megdönti Molnár kicentizett építményét. Itt az első pillanatban nyilvánvaló, hogy Puzsér, a hétpróbás zsivány minden tekintetben fölötte áll Sár­kány doktornak. Még bohózati „szinten” sincsenek egy súlycso­portban. Ezt az ügyvédet nem kunszt átverni. Két okból. Hollai Kálmán egyszerűen remek. Csupa magabiztosság. Ő az összes szerep­• Seres Ildikó — Sárkánync, Hollai Kálmán — Puzsér. • Gulyás /.oltán Bertalan. Sárkány doktor, Maronka Csilla lő közül a legemberibb, a legiga- zabb, a legokosabb. Kitűnően mo­zog, jól énekel. Abszolút főszerep­lővé emelkedik, pedig a Doktor úr két főszereplős. E sorok írója a társulat sokáig méltatlanul háttérbe szorított erős­ségének tartja Gulyás Zoltánt. Fa­nyar intellektusa, visszafogott hu­mora ezúttal kevésnek bizonyult Puzsér—Hollai áradó nagyvona­lúságával, természetességével szemben. Korban, alkati adottsá­gokban egyaránt felesel a nagyké­pű, nagymenő ügyvéd figurájával. (Hirtelen nem is tudnám, hogy kire oszthatta volna ezt a szerepet a direktor. Ha itt maradhatott volna Kiss Jenő . . .) Játékkultúrájának köszönhetően most sem csinál semmit sem rosszul Gulyás Zoltán, de kevés, amit fsináj^okkal han­gosabban kellene kacagnunk lebu­kásán — győzött a szinpadi igaz­ság! —mint például a két gügye rendőr, Acs Tibor, Krizsik Alfonz kabarézásán. Mintha az érett Fe­kete Tibornak írta volna Molnár Ferenc Cseresznyés szerepét. Mindvégig „stílusban maradt”, nem így a rendőrfogalmazó Bács­kai János, aki néha-néha olcsó ha­táskeltéssel, felesleges túlzással fe­ledtette nagyszerű pillanatait. Da­rabbéli feladatukhoz illően üde és fiatal volt Lenkeként Maronka .enke, Pál Attila — (Ilovszky Béla fotói) Csilla és Bertalanként Pál Attila, akik továbbra is a legnépszerűbb kecskeméti színészek közé tartoz­nak. Márpedig a kedvenc már ak­kor tapsot kap, ha megtiszteli je­lenlétével a tisztelt publikumot. Hálás, ha ennél többet kap, ezúttal is volt ok a hálára. Seres Ildikóban (Sárkányné) talán egy csipetnyivel kevesebb volt a sárkányságból, mint ezt annak idején Molnár Fe­renc kigondolta, de szépsége, kelle­mes játéka, asszonyi vonzereje így is elhitette, hogy nemcsak a rend­őrkapitány-jelölt urat, az újság- CÍmlapokon díszelgő sztárügyvé­det. hanem a betörőkirályt is ujjai köré csavarja. Réti Erika Marosi­néként élt hálás szerepe lehetősége­ivel. Neográdi Antal vendégként in­kább praktikus, mint az előadás hangulatának felidézését segitő já­tékteret tervezett. Nincs különö­sebb mondandóm Molnár Gabriel­la m. v. jelmezeiről. Föl kellett fi­gyelni a kitűnő koreográfiára, Eck Imre ötletes, nem tolakodó össze­állítására. Harányi Márton és ze­nekar^ színvonalasan szolgáltatta az ígért sok zenét. Vujovich Zoltán szcenikusként, Frigvesi Tünde ko­reográfus asszisztensként segitette a rendezőt. Heltai Nándor Régi megyeközpontok hajdani megyeházai • A Balassagyarmaton álló hajdani vármegyeház oromzatos középrizalitja. (A szerző felvétele.) BOLYA PETER: Bosszú Ma te következet, Muki — mondta Kolos Széky grófnak. aki fázósan állt mellette a betegszállítók kék köpenyében, a kórházud­varon téli levelek szőrákóilák ámiiTderinafós vitán: gr. Széky állja a nypi első pálinkái vagy Kolos, a betegszállítók legfiatalabbika.-— Mindig becsapsz, Kolosfi — morogta Széky, és megadóan indult a kórházkapu felé, hogy a sarki kocsmában vegyespálinkát fizessen Kolosnak. A nyár végén Kolos összes tulajdona egy érettségi bizonyítvány volt, ennek társaságában sétált egyik utcából a másikba. Kocsma­pult mellett találkozott Bakossal, a református lelkésszel, aki hiva­tását odahagyta, inkább verseket és recenziókat közölt az újságok­ban, s aki most fröccse biztatására hosszú történetekbe fogott, amelyek közül az egyik Bakos betegszállítói életkorszakáról szólt. — A kórházi alagsor a legalacsonyabb rendű hely az országban, tehát a betegszállítók azt csinálnak, amit akarnak, szabadok, mint saját lényegi valóságuk — mondta Bakos, és győztes tekintettel nézett körül a kocsmában. Kolos azonnal elhatározta . .. Igen, jelentkezett a Bokor utcai kórházban, ahol úgy néztek rá, mint egy kísérletre, amikor érettsé­gije és egyetemi tervei birtokában bemutatkozott a munkaerőn. A reumaosztályra került, megismerkedett a másik „reumás" betegszállítóval, gr. Széky főnemessel. — Őseimet Árpádig le tu­dom vezetni mondta Széky, és a bemutatkozás után nyomban pálinkázni hívta „Kolosfit". (A pálinkaivás mindennapos rítus lett kettejük között: Széky őseihez méltatlan magatartást mulatott, amikor minden reggel be akarta bizonyítani Kolosnak, hogy ma is ő a soros a pálinka kifizetésében. — Ősi becsületemre mondom, megpofozlak egyszer, Muki — mondta Kolos, amikor már harma­dik napja az ő köpenyzsebéből került elő a féldecik ára. Még szerence, hogy Széky gróf keszeg volt, kopasz, és a kórház kazán­házában lakott, igazgatói engedéllyel.) A reumaosztályi teendőket néhány hét múltán Kolos végezte el egymaga; Széky erős dohányos volt, és az ablakmélyedésben ülve naphosszat cigarettaszünetet tartott. A tennivalók: betegtologatás, fürdetés, ebédfelhordás, ágyfuvarozás, és még minden olyen teendő, amelyet az orvosok észre sem vettek, a főnővér vállrándítással elintézett, az alnövérek a takarítónőkre osztották, a takarítónők Kolosékra hagyták. így tehát az is előfordulhatott, hogy Kolos patkányra vadászott a fehérneműraktárban, miközben Széky főne­mes odakint vigasztalta a hótton levő takarítónőt. Igaz, Kolos már akkor sem félt a haláltól, amely pedig 1— elképzelése szerint — hatalmas fekete patkány vagy szárnyak nélkül repülő varjú képé­ben érkezik majd el. Egy vizeletszagú reggelen — Kolos éppen az üres poharakkal érkezett vissza a laborból Gizi nővér szirénázó hangon szólítot­ta: — Koloskám, deszka, spanyolfal a háromtizennégybe!— Igenis — választolt katonásan Kolos, és a raktár felé indult, komor lépésekkel, hiszen a nővér felszólítása azt jelentette, hogy valaki haldoklik a 314-ben, és „ez a marha Széky ilyenkor is a kocsmában álldogál, régi vadászatokról mesél, és mindennap új nevet talál ki kedvenc hátaslovának’'. —- A Pázmándinénak — súgta Gizi nővér, amint elfehérlett Kolos mellett. 314-es kórterem. Az ablak melletti ágyon: Pázmándiné. Sápadt, pihegő öregasszony. A keze puffadtan fekszik a takarón, a szeme riadtan fordul Kolos felé. — Kezét csókolom mondta Kolos. (Gyerekkorában belepo­fozták, hogy mindig, minden körülmények között „köszönni kell az ismerősöknek ".) Az ágy szélére erősítette a deszkákat, a spanyolfal állványaira kötözte a raktárban vételezett lepedőket. — Koloska ... — hallatszott a fehér kalitkából. —- Tessék, Pázmándi néni — húzta félre a spanyolfalat Kolos. — Nagyon rosszul vagyok. — Jobban lesz, Pázmándi néni, meglátja — mondta Kolos. Visszaengedte a lepedőt, kinézett az ablakon. A parkban fekete­barna téli öregemberek üldögéltek, a Duna felett pára ült, és a Margitsziget oldalában álló csónakház — érthetően — a következő nyarat juttatta Kolos eszébe. . . . Pázmándiné októberből került az osztályra. Kolos tolo­gatta a vizsgálatokra, aztán reggelente a fürdőbe, Pázmándiné vastag ékszereket viselt, esténként olvasóval imádkozott, vá- szonfedeles könyveket olvasott, éjszakára becsavarta a haját, Kolosnak összehajtogatott tízforintosokat adott. — A férjem jónevű orvos volt, széles pacientúrával — mondta, és reszketeg karjaival a bársonypongyola ujjnyílását kereste, „ne mondja". csodálkozott Kolos, és a kádba nyúlt, hogy leengedje Pázmán­diné gyógyfürdővizét. Az ebéd felcipelése után Kolos és Széky gróf az ablakmélyedés­ben ültek, cigarettáztak. Az osztály pihent, csend zümmögött a folyosólámpák alatt, a tálalóból a mosogatás hangjai hallatszottak, a nővérszobában otthoni történeteket mesélt Ica (vagy Mara vagy Gizi). — Mindenki meghal egyszer, főleg, ha nyolcvanegy éves — mondta bölcsen a főnemes, és a cigarettát úgy tartotta kifeszített ujjai között, mintha soha többé nem akarná elengedni. — Mi baja a Pázmándinénak. ha szabad tudnom ? — Bélelzáródás. Akkor miért van itt? — Széky bizonyos orvosi műveltséget szerzett kórházi évei alatt. — Késő műteni. — Na ja, ez előfordul — mondta Széky. — Egyébként ha van kedved, tavasszal elmehetünk lovagolni, a lovasiskola vezetője Sipszky báró, jó barátom. Nyűt a folyosóajtó, fekete férfi f ogta a kilincset. Fekete kalap, fekete kabát fekete perzsagallérral, fekete cipő, rajta fekete ka­locsai. Igen, a látogató fekete volt, mint egy varjú: a kórházi osztály adta köré a téli fehérséget. Orra alatt apró bajusz, sovány arcán aszott bőr: kezét a kabátja zsebében tartotta. — Pázmándi vagyok — mondta, amikor Kolosék elé ért. — Behívtak a feleségemhez. Kolos lendületesen leugrott az ablakmélyedésből, a 314-es szoba felé indult. Pázmándi követte. — Nem tudja, jobban van? — hallotta a látogató hangját. — Igen. Kolos nyitja az ajtót, halkan, hiszen csendóra van. A spanyol­fal... A férfi megtorpant. Tessék jönni— mondta Kolos. Félrehúzta az egyik állványt. — Kezét csókolom, Klára — mondta a férfi. Kolos széket tolt az ágyhoz, a férfi megköszönte, leült. Mozdu­latlan arccal nézte a feleségét. Pázmándiné szeme a mennyezet felé fordult. — Hogy van. Klára? — suttogta a férfi. Az asszony az ágyra támasztotta jobb kezét, és lassú, kifeszülő mozdulattal a fal felé fordult. „Paff —gondolta Kolos. — Elfordult." A férfi Kolosra nézett, aztán újra a feleségére. — Klára, kérem . . . „Széky most pálinkát fizet" — gondolta riadtan Kolos, és kiment a kórteremből. — Mi van, Kolosfi? — kérdezte Széky. — Semmi. Nem foglalkozik a férjével. — Aha. Nyilván rossz volt a házasságuk. — Széky, te nagyon hülye ember vagy — mondta Kolos dühö­sen, és az ablakmélyedésbe ült. , Több tiszteletet — morogta Széky. A fekete látogató kilépett a 314-esből, kezét a zsebébe süllyeszt­ve közeledett Kolosékhoz. — A főorvost keresném — mondta zavartan. —r Nincs jelen, eszik valahol — mondta Széky. Akkor. . . — Balázs doktor van itt —- mondta Kolos. — Tessék jönni. A férfi csoszogva követte. — Ez az — állt meg az orvosi szoba előtt Kolos. A férfi a kilincsre tette a kezét, megfordult. — Tudja . , . Megcsaltam, harmincnégyben. Várt egy pillanatig, Kolos arcát figyelte, aztán benyitott az ajtón. Kolos még látta, amint Balázs doktor felemelkedik a fehér csőfotelből. Négy óra felé járt. Kolos Székyt kereste, benyitott a 314-be is, Széky nincs sehol, de a spanyolfal. . . Kolos félrehúzza a lepedőt, Pázmándiné még mindig a fal felé fordulva fekszik, „hogy van, Pázmándi néni?", „Koloska, fordítson a hátamra, legyen szíves", Kolos az öregasszony dereka alá nyúl, megeme­li, Pázmándiné szeme fennakad, benne a halál tompasága, „Pázmándi néni!", szólongatja Kolos, aztán visszaengedi a pár­nára . . . Nézd, Kolos, mintha mégis mozogna valami Pázmán­diné szemében, zsúfolt lakás a pupilla, kicsapódik az ajtó. Ko­los RÉGI FILMET lát, az ajtóban Pázmándiné áll, sima hajú lotyó ugrik fel a díványról, kapkodva öltözik, Pázmándi riad­tan tapogatja a bajszát, a szoba szines-tapétás, a falon kerek képek, a bútorokon plüss, a díványon hímzett diszpárnák, mi is volt a neve?, igen. budoár, és még volt sok minden, volt flott, krekk, hercig, snájdig ........Széky, hol vagy, te állat", suttogja K olos, és lefogja, áh. dehogy fogja le, felülről két ujjal, a sza­bályok szerint, erősen lenyomja Pázmándiné szemhéját. Este ügyeletesek voltak: gr. Széky főnemes és Kolos. A por­ta előtt álltak, vitatkoztak, Kolos szerint Széky a soros a pá­linkafizetésben, Széky szerint Kolos, „te egy nagyon hü/ve gróf lehettél", mondja Kolos, ..reggel én fizettem", siránkozik Szé­ky, „mindegy, menjünk", legyint Kolos, kifelé indulnak, a ka­puban fekete, zsebre dugott kezű férfiba ütköznek. színpad

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents