Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)

1990-03-08 / 57. szám

4 • PETŐFI NÉPE • 1990. március 8.

III. SZÁZNYOLCVANMILLIÓS VESZTESÉG A BAJAI MEZŐGAZDASÁGI KOMBINÁTBAN

Változnak az idők, változnak a vezetők, csak egy, ami örök: a kétkezi ember csalódása

Mit tud tenni a Bajai Mezőgazdasági Kombinát a múlt évi gazdálkodása után kimutatott 180 millió forint veszteséggel, az erre az évre felgyülemlett 670 millió forint pénzügyi teherrel? A helyzet kialakulásáról beszélgettünk Róka Istvánnal, a kombinát néhány héttel ezelőtt megbízott vezérigazgatójával sorozatunk %lső két részében.

A kombinát 1200 dolgozóját sok minden izgalomban tartja, leginkább az, lesz-e munkájuk, hiszen mindenütt létszámcsökkentésről pusmognak. A kombinát dolgozóinak képviselőit, a munkahelyek küldötteit beszélgetésre hívta a vezérigazgató, hogy tájékoztatást adjon a vállalat helyzetéről, törekvéseiről és dr. Kiss Zoltán jogtanácsossal együtt kérdésekre is válaszolnak.

*

Sokan mondták: nem a kétkezi dolgozók tették tönkre a kombinátot. A hibás döntésekért vonják felelősségre a vezetőket, a volt „nagyfőnököt” is. Azt suttogják mindenfelé: Simon Gyula nagy nyugdíjat és még végkielégítést is kapott, a dolgozóknak meg legutóbb csak egy nap késéssel tudtak fizetést adni...

Kaphatnak-e végkielégítést azok is, akiket elbocsátanak, vagy korkedvezményes nyugdíjban részesülhetnek-e?

Róka István részletesen beszélt Simon Gyula betegség miatti nyugdíjazásáról, és azt is elmondta, hogy csupán a törvényes, 6 hónap fölmondási időre járó1 (havi bruttó 54 ezer forint) fizetést kapta meg, igaz, végkielégítés címen, mivel végkielégítés esetén a kombinátnak nem kell fizetni még plusz 43 százalék SZTK-járulékot. Majd így folytatta:

— Megváltunk azoktól a dolgozóktól, akiket nyugdíjuk mellett foglalkoztattunk. A létszámcsökkentést emberségesen és fokozatosan akarjuk megvalósítani. Először a nyugdíjkorhatárt elérők, illetve ehhez közel állók felmentésére, kedvezményes nyugdíjazására kerül sor. Végkielégítés fizetésére van már példa az országban, megvizsgáljuk, hogy a kombinátban alkalmazható-e, mivel elképzelhető, hogy ezzel tudnánk legjobban segíteni-azokon, akiknek a munkájára nem lesz szükség. A felelősségre vonásról pedig annyit: ez személy szerint nem az én dolgom...

Eladják fejünk fölül a munkahelyeket, az istállókat? Eladják a földeket, mégpedig a legjobbakat? Mi lesz velünk? Az emberek el vannak keseredve!

A záporozó, olykor indulatos kérdésekre Róka István válasza:- Eladjuk a Duna-parti központi irodaházat, amennyiben a vt

ezzel egyetért, s már eladtuk a dióültetvényt 16 millió forintért. Jelenleg más terület, épület eladásáról nincs megállapodásunk. Viszont kft.-k szerveződnek, amelyekben dolgozóink a kombinát eszközeit használják, működtetik és más vállalatok kft.-jébe is belépünk eszközeinkkel. A Mohácsszigeti termelőszövetkezettel is tárgyaltunk 1600, és még felvetésükre, 1300 hektár jó minőségű föld bérbeadásáról, de nem eladásáról! Ez meghiúsult.

Ht

Akik vállalkozni, dolgozni akarnak, azok bérbe vehetnek földet, illetve kft.-t alakítva dolgozhatnak. A tanácskozáson részt vevők főleg a kft.-alakításról, ennek működési feltételeiről érdeklődtek. Kiderült a dolgozók előtt is: a vállalat 670 milliós adósságát, pénzügyi terhét — arányosan bár — de ráterhelik a kft.-kre és nekik kell kigazdálkodni ezt a hatalmas ősz- szeget. A kft.-kre nehezedő adósságteher viszont hitelképtelenné is teheti a vállalkozást, nem jutnak bankkölcsönhöz, amiből anyagot, eszközt stb. vásárolhatnának, hogy beindíthassák a termelést.

Mi lesz akkor a kft.-kkel, ha mégis felszámolják a kombinátot? Róka István megnyugtatta a kérdezőket, hogy nem állítják ilyen helyzet elé dolgozóikat. Valóban az a helyzet, hogy az adósság egy

részét a kft.-knek kell kigazdál- kodni, a másik pénzszerzési lehetőség viszont az értékesítés. Ez utóbbi fájdalmas „műtét” is a dolgozók és a vállalat érdekében történik, de végül is nincs mit tenni, nincs más lehetőség, ha valóban el akarják kerülni a kombinát felszámolását.

Hí

Kft.-t bárki szervezhet, ha létrehoz egy olyan csoportot, amelyik vállalkozik, kockáztat és a kombinát által meghatározott feltételeket elfogadja. A kombinát a termelőeszközökön kívül csak az adósságot adja a kft.-knek. Ennyi a lehetősége. Csakhogy ez elég-e ahhoz, hogy felkeltse a vállalkozókedvet? Elég-e ahhoz, hogy elkezdődjön a nyereségtermelő gazdálkodás és elkerüljék a felszámolást?

A kérdésekre nincs válasz. A dolgozók meditálnak, latolgatják, képesek-e kihúzni a szakadékból a kombinátot? Mert az már világossá vált: a Bajai Mezőgazda- sági Kombinát évek óta tartó lébe- colásának minden következménye, terhe, keserve a dolgozók nyakába szakadt.

Van még egy kérdés, ami óráról órára jobban foglalkoztatja a dolgozókat: a (volt) vezetők bántódás nélkül kisompolyoghatnak a nagy- vagy a kiskapukon ...?

Csabai István (Vége)

Nyílt levél

a kecskeméti Univer ÁFÉSZ orgoványi tagjainak

Tisztelt Tsmeretlenek!

Nem az Önöké volt az első, s nem is ez lesz az utolsó olyan levél, amelyben számunkra' ismeretlen emberek úgy kérik a segítségünket, hogy meg sem nevezik magukat. Azt tartom erről, hogy ha a panasz jogos(nak tűnik), akkor arra — s nem a levél névtelenségére — kell tekintettel lennünk. Hiszen ha ismerjük is a hozzánk fordulót, érdeklődésünk akkor sem neki, hanem a vele megesett méltánytalanságnak, igazságtalanságnak szól. Más kérdés, hogy fenntartásaim nekem is vannak a rejtőzködőkkel szemben, de erre meg azt mondom: a félelem jogát nem vitathatom el senkitől. Most még nem. De hamarosan másként fogok erről gondolkodni. Amint megváltoznak a körülményeink: amint megteremtettük a demokrácia gyakorlásának feltételeit, kiépítettük intézményrendszerét és megtanultunk élni vele. Olyan magától értetődően, ahogyan például a futballisták a játékszabályokkal meccs köz- ben. Igaz, akkor már nem is az újságnak írnak majd levelet azok, akiket sérelem ért: nem a nyilvánosság segítségét kell kérniök, hiszen mindennek meglesz majd a maga helye, ideje, rendje. Legalábbis így kell ennek (majd) lennie.

De most még nincs így. Ebből kiindulva próbáltam elképzelni félelmük okát. Önök, bizonyára a kecskeméti .Univer ÁFÉSZ orgoványi üzletének (vagy üzleteinek) dolgozói, s attól, tartanak, elveszítik állásukat, ha a szövetkezet vezetői megtudják, hogy levelet írtak nekünk. Ezért a rejtőzködésük. Megértem a csodálkozásukat is amiatt, hogy az áfész orgoványi ügyvezetője még mindig élvezi a szövetkezet vezetőinek bizalmát, holott — amint azt levelükben írták*-jogsértő tettei nyilvánvalóak, közismertek. Nem jártam utána, de feltételezem, hogy úgy volt, ahogyan írták (erről bizonyára a jegyzőkönyv is tanúskodik): áz áfész orgoványi küldöttválasztó közgyűlésén a jelölőbizottság elnökét, tagját, az előbbi testvérét, valamint az áfész ügyvezetőjét és annak titkárnőjét is küldöttnek választották. Azt is el tudom képzelni, hogy az orgoványiaknak gyanús és visszatetsző ez a lista, annál is inkább, mivel a községben már volt hasonló eset, amikor is úgymond egy családi dinasztia uralkodott. Igaz, hogy az áfész-küldötteknek nemigen adatik meg az uralkodás lehetősége, de főiteszem, hogy az Önök által kifogásolt személyekre semmiféle jogosítványt nem kívánnak bízni; bizonyára megvan az okuk rá. Ha más nem az, hogy egyik a másiknak rokona, szomszédja, ismerőse, munkatársa, vagy ki tudja, kicsodája: ne firtassuk, . ugye? Mindebből láthatják, hogy egészen addigi amíg csak egy kis lehetőséget láttam rá, megpróbáltam mégérteni Önöket: magamra véve a lelkifurdalás terhét is amiatt, ami hiányzik ebből a már nem olyan, de még nem ilyen társadalmunkból, s aminek hiánya miatt Önök is, én is, szóval mi mindannyian egyesek, a ketteseknek kiszolgáltatottjai lehetünk bizonyos helyzetekben. Én csak azt nem értem, Önök kit panaszolnak levelükben, ki ellen vannak felháborodva, ki ellen kérik a vizsgálatot?! Ha már igyekeztem megérteni ismeretlen levélíróinkat, megpróbálom így folytatni. Elképzelem, hogy arra a kérdésemre, miért választották meg az Önöknek nem tetsző küldötteket, azt válaszolnák: azért, mert nyílt szavazás volt, s nem mertek, a vezetők javaslatával ellentétesen szavazni. De hát miért nem?! Hiszen Önöknek joguk, lehetőségük, alkalmuk volt erre: a vezetőknek viszont sem joguk, sem lehetőségük, sem alkalmuk arra, hogy a tagság többségén bosszút álljanak! Ugye, ezt nem is gondolták komolyan?! Árról nem beszélve, hogy titkosan is szavazhattak volna! Nem tudták? Mit mondhatok erre? Mindegy, hogy tévedésből, tájékozatlanságból, felelemből, tény, hogy a küldötteket Önök választották: most tehát önmaguk ellen vannak felháborodva! Ezért levelüket kénytelen vagyok visszautalni azoknak, akiket illet: a feladóknak. Higgyék el: úgy a jobb Önöknek, ha azt, amit tőlünk kértek — a „kivizsgálást” —, maguk végzik el! Almási Márta

A FÉLEGYHÁZI VÁLLALAT IGAZGATÓJA ÁLLÍTJA:

A szovjet piac fontos lenne a magyar húsnak

Ahol állandó a forgóalaphiány

Áremelkedés, visszaesés a fogyasztásban, exportgondok, tőke- és forgóalaphiány, s aligha kell tovább sorolni azokat a nagyon is ható gazdasági tényezőket, amelyek egy-egy vállalatot, olykor iparágat is a tönk szélére sodortak. Szerencsére a megye jelentős húsipari vállalata, a Kunsághús nem tart itt, de napi, rövid és hosszú távú nehézségei bőven akadnak.

— Kezdjük mindjárt az exporttal — vágott a gondok sűrűjébe Suhajda István igazgató. — Az exportpiacon teljes a bizonytalanság. Tavaly főleg a Szovjetunióba szállítottunk rubelért — 4 millióért — árut, emellett 14 millió dollár bevételünk is volt, igaz, ennek 30 százalékát szintén a szovjetek fizették ki. Az idén egy dekányi húst sem szállítottunk nekik, hozzáteszem, nem is akarunk, mert olyan alacsonyan állapították meg a sertés átvételi árát, hogy egyetlen fillért sem keresnénk.

A Kunsághús a román piacra lekötötte az első félévi hasítottsertés-mennyiséget, s reménykednek a jugoszlávokban — mint minden évben —, s 'az idegenforgalomban, amely elvisz még ezer tonna húst, illetve tízezer élő állatot. Mi a helyzet a Nyugattal?

— Nyugatra eddig is szállítottunk évi ezer tonna árut, főleg marhát és sertést, de az idén még nem kaptunk megrendelést. A mi áraink nagyon magasak a Közös Piac áraihoz képest, nem is beszélve arról, hogy itthon 30 százalékkal növekedett a felvásárlási ár. Ezzel az exportár nem emelkedett együtt, sőt az állami szubvenció több mint 20 százalékkal csökken a tavalyihoz viszonyítva.

Korábban a közgazdászok, kereskedelmi szakemberek arról beszéltek, nem jó üzlet a hasított sertés exportja, jobb, ha magasabb feldolgozású húsárüt — kolbászt, szalámit, darabolt sertést — küldünk külföldre.

— Ennek ma is volna korlátozott piaca, de rendkívül kevés erre az állami támogatás. Tavaly, hogy egyetlen példánál maradjak, darabolt sertésre 75, az idén ugyanerre 20 százalékos árkiegészítést kapunk. Ez, azt hiszem, nyilvánvalóan nem üzlet. Ami a belföldi fogyasztást illeti: 20 százalékkal csökkent a tőkehúsforgalom, ami két dolognak tulajdonítható. Egyrészt az áremelkedésnek, másrészt a felgyülemlett magánkészletnek. Ennek ellenére értékesítésben tartjuk a tavalyi szintet, de az egész országban kell „teríteni a húst”. Az olcsóbb áru: sertésláb, húsoscsont keresett cikk, de már a közepes árfekvésű húskészítmények iránt — debreceni, olasz, párizsi, vadász — csökkent az érdeklődés.

A húsipari vállalat nem lehet meg termelők, hizlalók nélkül. Nagyon sok visszaélésre bukkanhat bárki a felvásárlásban, az értékesítésben a konkurens cégek részéről. Ezzel hogyan birkózik meg a Kunsághús?

— Vevő van az itteni élő sertésre, főleg a Dunántúlról, Zalából, Győrből, Veszprémből, Kaposvárról, Tolnáról, ők többet is fizetnek nálunk, annak ellenére, hogy sokat vesztenek, de az exportot telje- síteniök kell. Ennek ellenére nem panaszkodhatok, mert húshiány nincs. Mi áttértünk a magasabb feldolgozású termékek arányának növelésére. Re- ménykedek, hogy felszabadul a szovjet export tilalma, és ehhez meg is teremtik a vállalati érdekeltséget. A szovjet piac fontosabb lenne számunkra, mert a Közös Piacnál hatalmas mennyiségű hús halmozódott fel, korlátlanul nem küldhetünk oda árut, betörni, igazi piacot teremteni ott csupán vágyálom. A szovjet piacon azonban át kell térni a dollárelszámolásra, s mindenáron tartani, mert ha elveszítjük, akkor mi lesz?

A múlt évben a vállalat 60 milliós nyereséget ért el, többet, mint 1988-ban. Ennek ellenére — a tröszti osztozkodás folytán — sok az adósságuk. Beruházáshoz közép-, működtetéshez rövid lejáratú hitelt kellett felvenniük, s az utóbbiért 30 százalékos kamatot fizetnek.

— Ezen nem tudunk változtatni, évi 230 milliós forgóalaphiányunkat éveken át görgetjük magunk előtt. Kigazdálkodni nem lehet, ezzel együtt kell élni. A magyarázat egyszerű: ha az egymilliárdos export 60 napon belül megtérül, az nagyon jó, de két hónapig fizetni kell munkabért, energiát, s nem folytatom. Kétségtelen, ez az adósságállomány az inflációval tovább növekszik, ami nem túlságosan ösztönző a beruházásokra, a modernizálásra, pedig ha fejlődni, élni akarunk, ezt kell tennünk, annak ellenére, hogy a gyors alkalmazkodáshoz nincsenek meg az anyagi lehetőségeink — mondta Suhajda Istán, a Kunsághús igazgatója.

Gémes Gábor

X

BÖLCSŐTŐL A KOPORSÓIG

>•'; •

................. •' ; -.fi: .: ; $■;

„A

z öreget már nem illeti a címer”

Az öregedésnek a hagyományos parasztfaluban kiformált módja volt. Mikor az idősödő ember a fizikailag nehéz munkák alól fokozatosan felmentődött, mindig talált erejének éppen megfelelő tevékenységet a gazdaságban, amellyel szűkebb közösségének hasznot hajtó tagja maradt. Szépen fogalmazza meg ezt a helyzetet egy déldunántúli siratóvers, mely a meghalt öreg szülét utolsó tevékenységében búcsúztatja:

Meghalt már a szüle,

Nincs többé a szüle,

Ki mondja már a tyúkoknak,

Ne be na, ne be na! \

A paraszti társadalomban az öregedés nemcsak veszteség, az életből való lassú kiszorulás volt, de bizonyos lehetőségek éppen ehhez az életkorhoz kapcsolódtak.

Kezükben maradt sokáig például az irányítás, a hatalom a családon belül. „A sublót, kamra, pincezárás valamelyik öregé volt. A pénzt meg a bort kéztől adták” — emlékszik vissza apósa házára egy csongrádi parasztasz- szony. Ahogy az idős gazda a gazdaság irányítását sokszor haláláig nem adta át, az idős gazdasszony a kamra feletti uralmához ragaszkodott. O főzött, ő adta ki a nyersanyagokat. A család nálánál fiatalabb nőtagjai csak á keze alá dolgoztak. Éppen ezért sok asszony csak idős fejjel, anyósa halála után tanult meg főzni.

Az öregkor nyeresége volt egyfajta szabadság is, amely abból adódott, hogy nem kellett már olyan kínosan vigyázniuk saját és családjuk hírnevére. Ahogy egy tiszarofli parasztasszony megfogalmazta: „Van azér talán haszna is az öregsígnek. Tudja fene, valahogy szabadabb az ember, kevesebbre kell vigyázni.”

De az öregkor nyeresége volt a transzcendentális szféra elnyerése is. ' Idejük végre megengedte, hogy érdeklődésük jobban a túlvilági dolgok felé fordulhasson. Ahogy mondták: „Jó neki, élhet Istennek.” „Az öreg gazda reggel elmegy á templomba. Délelőtt jön- megy, pipál... A fiatal gazda, amint 'megette a reggelit, kimegy az ólba.” — olvashatjuk a beszámolót a 30-as évek egy alföldi falujából.

Az öregek a régi falun készültek a halálra, életük utolsó nagy teljesítményére. A halált dem tragikus dologként élték meg. A súlyos beteg előtt nem• Öregasszony (Báta, Tolna megye).

hogy titkolták volna állapotát, hanem épp a közeli halállal vigasztalták. A szomszédok, komák mondogatták: „Na, most már meghal kénd.” így vigasztalták.

Á nyáron jártam egy somogyi idős parasztasszonynál, aki megmutatta nekem, hogy van a szekrényben összekészítve halotti ruhája, pontos utasításokkal ellátva: „Ebben van a halotti lepedő, zsebkendő. Alatta a fehérnemű, harisnya. A kis fekete kosztümömet adjátok rám, és ami azon van, a szeretettbéli kis fejkendőmet a fejemre.”

Az idősödő emberek szerepe a falu- közösség szempontjából is megnőtt. Nagyobb súllyal esett a latba, amit ők mondtak, képviseltek. Épp ezért volt egy veszélyes hatalmuk, különösen az idős asszonyoknak, éspedig a megszó- lás. „A vénasszonyok itt is összeülnek

lakodalomban és megszólják a fiatal párti Egész arzenálja a kiszólásoknak áll rendelkezésükre.”

Mindez különösen addig jelentett nagy hatalmat, amíg a házasságok létrejöttében a fiatalok vonzalmának kisebb szerepe volt, mint az idős rokon- asszonyok híreszteléseinek, pletykáinak.

Az öregedő ember viselkedése egyre több visszafogottságot, méltóságot illett hogy tükrözzön.' Öltözéke is egyszerűsödött, sötétedett. Megszólták volna, ha külsejére, környezetére túl nagy gondot fordít. Mindez a fiatalság privilégiuma volt. Mezőkövesden például az egyedül maradt öregasszony leakasztja a falról a színes, mázas csé- réptálakat, s félreállítva a polcon tartja őket. „Az öreget már nem illeti a címer” — mondják.

Jávor Kata

/