Petőfi Népe, 1990. március (45. évfolyam, 51-76. szám)
1990-03-03 / 53. szám
1990. március 3. • PETŐFI NÉPE • 5 OKTATÁS, KÖZMŰVELŐDÉS, MŰVÉSZETEK, TÁJÉKOZTATÁS Tanácsi támogatás — pályázatokkal Protekció helyett kuratórium Tehetséges művésznek tart a szakma? — Az nem számít. Sokkal inkább az, hogy a helyi vezetés, a hatalom hogyan vélekedik rólad. Ha nem feledkezel meg arról, hogy illik szobraidból, képeidből ajándékozni a vezéreknek, ha- nem vagy rest eszem-iszomra invitálni olykor őket, ha sikerűit együtt vadászgatnod velük, esetleg egy magasabb beosztású — pártközpontban, minisztériumban szorgoskodó — barátod szól nálunk az érdekedben, akkor tehetséges, jó művész vagy. Vagyis kapsz állami megrenedelése- ket, ösztöndíjakat, kitüntetéseket, a kiválókat megillető áron vásárolják meg a köz pénzéből munkáidat, a kézi vezérléssel irányított sajtó pedig kénytelen újra meg újra foglalkozni veled mint népszerű művésszel. — így ment ez még nem is olyan régen. (És nem csak a művészvilágban.) Ám kis idő alatt, szerencsére, sok minden megváltozott. Ma már nem kapja parancsba a megyei tanács művelődési osztálya sem, hogy mikor, kit, hogy kell támogatni. — Kétségtelen, hogy korábban a kultúra irányítását jelentősen befolyásolta a politikai vezetés - mondja az osztályvezető, Papesch László. — És sok mindent a spontán ötletek, a szubjektív megítélések, illetve a protekció határozott meg. Ezzel szemben, most a támogatások új rendjének kialakítására nyílt lehetőségünk, a társadalmi változások jóvoltából. — Ez konkrétan mit jelent? — Azt, hogy nem a tanács dönt — nem a vébé és nem is az apparátus, különböző nyomásnak, engedve — arról, hogy a mecénálásra fordítandó pénzből ki és mennyit kaphat, hanem szakemberekből összeállított kuratórium. — Jelenleg pontosan mennyi pénzről van szó?- Harmincmillióról. Ennek az elosztására pályázatokat hirdettünk meg, amik az önök lapjában is megjelentek, megjelennek. A művelődési osztály négy pályázatot írt ki erre az évre, a művészetek, az oktatás, a közművelődés és a tömegkommunikáció fejlesztésére. Az előbbi kettőre tíz-tízmillió, a közművelődésre hétmillió, míg a megye tájékoztatási, hírközlési rendszerének támogatására hárommillió forint adható. — Nem hisMHi, hogy van olyan iskola, közművelődési intézmény, művészeti csoport vagy helyi újság Bács-Kiskunban, amelyik nem tudna sok ezer forintot fejlesztésre fordítani. Jogosan! Vagyis nem irigylem a szakzsűriket, ha majd százszámra elemezhetik a pályázatokat. — Mindegyik különböző feltételekhez kötött. Az oktatás fejlesztését szolgáló pályázatnál például előnyben részesülnek a pedagógiai, oktatási kísérletek. És a többinél is a tartalmi munkát, a színvonal emelkedését hivatott szolgálni ez a támogatási forma, nem pedig a szertárak zsúfoltságának, a művelődési házak korszerűbb fűtésrendszerének megoldását »vagy, mondjuk,'a bérkiegészítéseket. És csak segíteni tudjuk az alkotói elképzelések megvalósításához feltétlenül fontos feltételek megteremtését. Ami azt jelenti, hogy az összes költségnek maximum a fele lehet a megyei hozzájárulás. — A pályázatok beküldésének határideje március 31., s május végéig döntetlek a kuratóriumok. Az ezt követő hónapokban ne is forduljon senki a művelődési osztályhoz, úgymond, pénzt kunyerálni? — Ez a harmincmillió az összes, ami a rendelkezésünkre áll. Ha a zsűri mind szétosztja a pályázatokra, nem lesz miből adni. De ez nem azt jelenti, hogy segíteni egyáltalán nem tudunk. Ugyanis igyekszünk felvállalni egyfajta menedzseri szerepkört is. — Mit mondjak, ez eléggé talányosnak hangzik. —Akkor konkrét példát említek. A kecskeméti Táncos Péter együttest eddig a baromfi-feldolgozó támogatta, ám ez a vállalat is veszteséges lett, s már nincs miből segítenie a táncosoknak. A jó hírű amatőr- együttes végső kétségbeesésében hozzánk fordult. Pénzt adni nemigen tudtunk nekik mi sem — miből? —, viszont némi utánajárással több céget, intézményt találtunk, akik kisebb-nagyobb összegekkel hajlandók szponzorálni ezt az együttest, ami lehetővé teszi, hogy fennmaradhassanak. Ilyesmire, vagyis az anyagi támogatás lehetőségeinek felkutatására, a jövőben is vállalkozik a művelődési osztály. És azt hiszem, ma ez sem mondható jelentéktelen segítségnek. ' Koloh Elek Diószegi Balázs: Meg vagyok sértődve „Egyébként azt írsz, amit akarsz ..." Diószegi Balázs hetvenhat éves, Munkácsy-díjas festőművész Kiskunhalason él, egy kétszobás, harmadik emeleti lakásban. Ismeretségünk néni új kipjetű, hiszen Valaha egy tantestületben szolgáltuk a házai tanügyet. Régen láttam ilyen rosszkedvűnek.- Meg vagyok sértődve - magyarázza. — Lelkileg. Képzeld, a képtárban a gyerekek megrongálták nyolc képemet. Öregem, te tudod a legjobban, hogy -nem rájuk haragszom, hanem a felnőttekre ... A gyerek még nem rosszindulatú, ők nem akarnak ártani. Sokszor nem tudják, mit tesznek. Az öregek pedig már tudják, hogy mit nem szabad tenniük. Talán ezért szerettem mindig rajzolni, festeni a fiatalokat és a véneket. Most mégis nagyon rosszulesett, hogy így elbántak a képeimmel. En egész életemmel a magyar piktúrát szolgáltam, de így nem látom biztosítottnak festményeim sorsát.- Nem látod túl sötétnek a jövőt?- Miért? Hát mi várható akkor, amikor a közönség zöme a naturalizmusnál tart? Vagy örüljek annak, hogy elkótyavetyélik a legjobb magyar képeket Nyugaton? Hát nem!- legyint indulatosan. — Ez nem a hazai kultúrát szolgálja. Nézd meg a tévét, s mit látsz benne? Hazai gyökerű művészetet keveset, emberi értéket sugalló műsorokat is egyre kevesebbet. De itt a rádió: mostanában több magyar népdalt hallasz? Nem. A képzőművészetről már nem is beszélek. A „piacon” bóvlit árulnak művészet helyett. Félre ne értsd, én nem ^zt állítom, hogy itt nem élnek művészek, de azt látom, hogy akik itt dolgoznak, azok többségének szinte semmi kapcsolata nincs a néppel.- Kedves Balázs, már politizálsz is?- Mindig is ázt csiiíáltam, de soha nem közvetlenül, és különösen nem pártérdekből. Amikor Újvidéken Herceg Jánossal — ő most is Bácskában él —- meg Huszka Lászlóval'- ő Szegeden nyugdíjas - együtt dolgoztunk a magyar kultúráért, minket nem felülről irányítottak. Mi, akkor, ott, a negyvenes évek elején, értékteremtők és -közvetítők akartunk lenni. Negyvenöt után, amikor szabadiskolát vezettem, akkor se akartam mást, mint a tehetségeket támogatni. Vagy nézd meg a képeimet, ez a piktúra is politizál ^zzal, hogy a kunsági parasztról szól és én a népnek szántam mindegyiket. Az újságokat olvasVa tudod, mit tartok elszomorítónak? Azt, hogy megszaporodtak a 5 konjunktúralovagok. A különböző programokból meg sokszor hiányzik az ésszerűség. Szerintem az elsődleges szempont nem lehet más, mint ami a nemzetnek jó. Sokan azt hiszik, hogy majd mások segítenek. Pedig csak annyira lógnak támogatni, amennyi üzletet látnak bennünk. Nekünk kell megoldani saját gondjainkat, dó ehhez á magyarságban nagyobb összetartásra, erősebb kohézióra lenne szükség.- Ahogy beszélsz, arról az embernek az a benyomása, hogy „megátalkodott” pesszimista vagy, ugyanakkor utóbbi képeid tónusa világosabb lett. Bizakodást sugallnak. — A remény miatt. Várakozással vagyok, hogy demokratikus ország leszünk. Talán a választások után megszűnnek a klikkek, a régi káderek végleg eltűnnek a művészeti élet irányításából. Csak el kéne menni szavazni. Hát nem? — De igen. Festettél az elmúlt napokban?- Nem. Tavaly csináltam vagy tíz zsánerképet. Egy kicsit rakoncátlankodik a szívem. Sétálok, erősödnöm kell és ha itt lesz végleg a jó idő, akkor megint nekiállok . .. Még egy ideig a politikáról beszélünk, aztán szó esik az irodalomról. Gion Nándort, Sziveri Jánost, Koncz Istvánt emlegetjük, Diószegi Sütő Andrást, én Dobos Lászlót dicsérem, így mód van arról is eszmét cserélni, hogy miért jobb a határainkon-túli magyar próza, mint a hazai. Az idős festő kecskeméti és bajai kollégáiról kérdez. Büszkén mutatja a Tiszatáj múlt év októberi számát, amiben ő is szerepel. Majd meghallgatok egy „miniesszét” a vidéki művészek helyzetéről, végül ismét terveiről beszél, de nem lenne Diószegi Balázs, ha nem így búcsúzna: — Édes öregem, ha írsz valamit, akkor arra kérlek, hogy ne sérts meg senkit az én számba adott mondatokkal, hiszen mostanában több a sértés, mint a megbocsátás — majd kissé fáradt, de csibészes mosollyal hozzáteszi: — Egyébként azt ' írsz, amit akarsz, mert úgyis sókan azt mondják rólam, hogy szenilis vagyok. Komáromi Attila VIDÉKI SZÍNHÁZAK AGGASZTÓ JÖ VŐ JE Rosszból a rosszabbá? Tizenhárom vidéki városunkban működik színház. Közülük négy operatársulatot is foglalkoztat, s kettőnek még önálló balett-tagozata is van. Valamennyi színház úgynevezett vegyes profilú, azaz mind játszik prózai művek mellett zenés darabokat, operetteket vagy musicalekét is (esetleg mind a három műfajt műveli). A legtöbb színháznak legalább két játszási helye van: egy nagyszínház és egy kamaraszínház yagy stúdió. De olyan vidéki színházunk is van, amelyben összesen négy játszási helyet tudnak akár minden este megnyitni a nézők előtt. Másszóval: optimális esetben egy-egy játszási nap estéjén nem tizenhárom, hanem akár harminc előadáson is közönsége elé léphet ez a tizenhárom szinház. Nem mindegy tehát a magyar színházművészet és a magyar színházba járók szempontjából, mi történik ezekben a színházakban, mit és hogyan, s hogy miből játszanak. Szervezeti és működési zavarok Vidéki színházaink jelentős hányada jelenleg szervezeti és működési zaVarokkal küszködik. Csak példaképpen: közismertek a szegedi bonyodalmak, amelyek e pillanatban majdnem a működőképesség határán túlmenően zilált állapotban tartják a színházat. Gyakorlatilag legalább tíz éve nincs igazán rend és nyugalom Szegeden, s a mostani válságnak számos előzménye volt már korábban is. Legfeljebb nem jutottak akkor még a tönk szélére. Most, mintegy halmazati hibák eredményeként, eljutottak. Kecskeméten igazgatóváltást akartak, de‘a sok hercehurca után maradt mégis a régi; s a jövőt tekintve ma sincs még megnyugtató megoldás. A nyíregyházi színház igazgatója —több, igen sikeres, á színháznak rangot biztosító évad után — a fővárosba került igazgatónak. Űr támad tehát, melyet nem lesz könnyű betölteni, hiszen ma nem szaladgálnak tucatjával a színházaink körül olyanok, akik színházi emberek, szakmabeliek is, meg vezetői adottsággal is rendelkeznek. Más szempontból nehéz a pécsi helyzet. A nagyszínház átépítésének ki tudja, milyen hosszú évei alatt egy nem nagyszínházi feladatok ellátására épült (bár több játszási helyet biztosító) létesítményben kénytelenek játszani. Szolnokon hasonló gondok várhatók, hiszen ott is át kell építeni a színházat. Ugyanilyen rekonstrukció ráférne a békéscsabai színházra,is. Debrecenben az operaelőadásokat ellátó MÁV-zenekar egzisztenciális nehézségei okoznak gondot. Több helyen mutatkozik hiány rendezőkben, tudunk — Veszprémben —- főrendezőváltásról, s nem tudni, milyen megoldás születik ezen a poszton Nyíregyházán, hiszen a távozó igazgató ott főrendező is volt. Talán ennyi is elégendő annak érzékeltetésére: a vidéki sSínhazak működését s&ámos gond befolyásolja, és jelen pillanatban nem nagyon remélhető, hogy e problémák a következő évadra megoldódnak. A normatív dotálás réme Mindezek a gondok azonban szinte eltörpülnek egy más jellegű es valamennyi színházat—nem csak á vidékieket—érintő gond mellett. Ez pedig úgy nevezett normatív dotálasszisztémájának bevezetése. Röviden arról van itt szó, hogy egy, az Ország- gyűlés által elfogadott rendelkezés értelmében a színházak (a tanácsi vagy megyei kezelésben lévő intézmények) a jövőben a nézőszám alapján kapják az állami támogatást, mégpedig nézőnként — fizető^ jegyet váltó nézőnként — 230 forintot. A színházi szakma véleményének megkérdezése nélkül, tiltakozásának teljes figyelmen kívül hagyása mellett meghozott intézkedés gyakorlatilag * azt jelenti, hogy a rendelet semmi különbséget nem tesz kisebb befogadóképességű kamaraszínház vagy akár ezres nézőtérit nagyszínház, kétszemé- . lyes kamaradarab vagy egy hatalmas szereplőgár- dás Verdi-opera adottságai, költségei között. Ráadásul a támogatás kiegészítésének feladatát úgy bízza a helyi tanácsokra, hogy azoknak egy másfajta támogatásokra is adott Összegből kell (vagy csak lehet?) kiegészíteni a színházak központi dotációit. Ez a szisztéma szembeállíthatja, adott esetben, a. színház dotálását a létminimum alatt élők ■ szociális támogatásával vagy a kórházbővítéssel. Tisztességtelen, majdhogynem erkölcstelen rivalizáláskényszer ez. Ha a szisztémát bevezetik, a legtöbb vidéki színház, kis híján, működésképtelen lesz. A kis színházakra pedig eleve reménytelen jövő vár, hiszen ez a — ráadásul az 1988-as adatokat figyelembe vevő — normatív rendszer nem alkalmas például a legnívósabb előadásokat produkáló, de esetleg csak 100 főt befogadó színházak fenntartására. Arról nem is beszélve, hogy a következő évre adandó összegek legjobb esetben is csak a korábbi számokat tartalmazzák, azaz, tekintetbe véve az inflációt, az árdrágulásokat, ténylegesen legalább 30 százalékkal kevesebbet érnek. Összességében a vidéki színházak a következő évadra, mintegy, 420 millió forinttal kapnak kevesebbet. Van színház — Szegeden, de ott beleértve a szabadtéri játékokat is —| ahol ez a csökkenés 60 millió forint. Pécsett 16 millió. Kiút vagy zsákutca ? Hogy ebből a helyzetből merre vezetne kiút, tulajdonképpen senki nem tudja. A gondokat tetézi. hogy e pillanatban a színházak még ezt a csökkentett összeget sem kapják, hiszen majd csak márciusban férhetnek hozzá (talán) a tanácsok közvetítésével, (Addig nem folyósítják nekik). A színházi évad szeptembertől júniusig—júliusig tart, a pénzügy meg a naptári év szerint számol. Ez is nehézségeket okoz. Senki nem tudja azt sem, végül is a vidéki színházak ténylegesen mekkora összegekkel gazdálkodhatnak a következő évben (évadban), hiszen a tanácsok a támogatások összegéről még nem döntöttek — s kérdéses, hogy a döntést március 25. után kik hozzák majd meg. A színházak így jóformán egyáltalán nem tervezhetnek előre, nem gondolkodhatnak műsortervben, nem bonyolíthatják a szerződéskötéseket, holott ezeket március végéig rendbe kell tenni. Jogos tehát a vidéki igazgatok érzése: út ebből a helyzetből a zsákutca felé vezet. A Magyar Színházművészeti Szövetség elnöksége legutóbbi ülésén még csüggedtebben fogalmazott: a hazai színházművészet anyagi, személyi, művészeti helyzetét, színvonalát tekintve, mind nagyobb tempóban halad rosszból a rosszabbá. Nem vigasz, sőt még inkább csüggesztő, hogy ezen az úton együtt halad vele az egész magyar kulturális szféra. Takács István FARKAS CSABA: A szoba ötödik sarka 1. „Csak ne jönne el, jaj, csak ne jönne el" — suttogta hangtalanul Zamfiri, kényszeredetten ment az üvegfalú presszó felé, ahol Tímea talán már várja... De amint közeledett, hirtelen eszébe jutott valami. „Csak jönne el, bárcsak eljönne” — gondolta, és sietni kezdett. ... Tímea épp annyit késett, mint amennyit késni illik. — Szia! — mondta szőkén, kéken és vidáman, leült a szív alakú asztalkához, s úgy nézett Zamfirire, mintha ő lenne az a vékony ezüstgyűrű, amit Z. vett neki három éve, és amit Tímea másfél nap múlva elvesztett ; azóta sem került elő szo- bájának-ötödik sarkából. (Tímea éppúgy négy fal közt élt, akár a parázna Messalina, Madame Pompadour vagy Corinne Russell, ám Zamfirink úgy érezte, mintha szobájának lenne egy ötödik sarka is, vagy egy Bermuda-három- szöge ... — De hol?! -— kérdezte Tímeát, s a szoba hallgatott.) '■— Még mindig ott laksz, a Mák utcában? ... Tímea bólintott, és elmesélte, hogyan telt az elmúlt nyara. Fizetnék...----intett az est vé gén Zamfiri a csilingelő moso- 'lyú pincérnőnek. 2. Mák utca 13., Tímeáék háza, este. Zamfiri becsönget, sötét hajú, bajszos fiú nyit ajtót, most jött a tus alól, derekán törülköző, lábszárán csíkokban rendezi a víz a szőrt. — Vendéged van!— kiabál Tímea szobájába, Zamfiri füzetlenül veti le cipőjét, benyit... Tímeát különös élethelyzetben találta: a padlón hasalt, a szőnyegen, s időnként „beszólt" a nagy szekrény alá: — Mucus . .. Mucika, gyere ki! Megjöttem — mondta Zamfiri, és érdeklődve nézte Tímea fenekét. (Szép volt.) — Nézd csak, mit kapsz, ha kijössz? -—/Tímea kezében alma- gerezd, ö maga a szekrény alatti sötétséget fürkészi. — Te itt mit csinálsz ? — kérdezi Z. — A Mucus, a hörcsögöm . Kiszökött a szárazakváriumból, s bevette magát a szekrény mögé. Egyébként szia. — Majd én segítek keresni — ajánlkozik lelkesen Zamfiri, és máris ketten hasalnak a szőnyegen, fölváltva szólongatva a láthatatlan hörcsögöt. — Mucika, gyere ki! Utyuluputyulu! Harsogó .csönd a válasz. — Hát ez itt nincs', az biztos — mondta Zaryfiri (hasalva). — Itt kell lennie — vélte Tímea (szint én fekve). —j- Máskor is idebújt, ha kiszökött... Aztán mindig elő is jött. De most... Ez valami egészen más helyzet.-— Ki ez a kan itt? — kérdezte Z. közvetlenül, mii\t régi ismerős. Ä Mintha már Láttam volna valahol ...-— Aki ajtót nyitott?... A Béla. ' „Tehát a Béla. Szép ügy...” '— gondolta r Zamfiri, hasmánt a padlón. — Es mióta ?... — Csak időnként. Mucicka, gyere ki! — Lacival mi van ? Szőke Lacival. — Már elváltunk ... Muci! — Elváltatok? Te férjhez mentél Lacihoz?? — Még előtte. — Formális logika... Lemaradtam egy brosúrával. — Zamfiri föltápászkodott a padlóról: leporolta magát, tüsszentett. — Néha porszívózhatnál is... A hörcsögödet megeszik a porcicák. ... Tímea fejét oldalt tartva nézett a szekrény alá, fenekén á nadrág megfeszült. Zamfiri: — Te, Timiké... Tímea felült. — Neee ... — suttogta pirosán. — Ne kezdjük újra Valahonnét mocorgás hallatszott. — Ez a hörcsög lesz! A függöny mögül jött a hang! 3. A hörcsög azonban nem volt sem a függöny mögött, sem a közös erővel kimozdított szekrény alatt, sőt az ágyneműtartóban sem. Pedig ki nem szökhetett, ajtó, ablak, minden csukva — bent kell a szobában lennie! — De hol? — kiáltott félig sírva Tímea... — Látsz valamit? — kérdezte, mert Zamfiri egy nem létező pontra nézett merőn: ott motoszkált az aranyhörcsög, szájában az ezüstgyűrű, ott porosodott sok-sok limlom, rozsdás idő, kihasználatlan alkalom, ott volt maga Zamfiri is —- sötét hajú, bajszos fiú —I épp ajtót nyit Szőke Lacinak, „vendéged van!", kiált Tímea szobájába... — Az ötödik sarok ... Úristen. — Mondd már, mit látsz? Zamfiri fehér, mint a .fal. — Semmit, Timiké, nem látok semmit... Gyújts világot, sötét van már.
