Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-12 / 36. szám
1990. február 12. • PETŐFI NÉPE • 5 FILMJEGYZET Ú gyszólván egy időben talál- kpzhat az új magyar filmmel W Budapest Kongresszusi Központ vetítőtermeiben a szakma és az ország pretnier-filmszín- házaiban a közönség. Az elmúlt esztendő termésében legfőképpen azért számít kivételnek, mert a rossz magán- és társadalmi közérzetünket csak felerősitő játékfilmes drámák és drámai dokumentumfilmek között lényegében ez az egyetlen munka, mely vígjáték, s alkotója a mai magyar film legnagyobb hiánycikkvállalkozásaként készített. A harmadik egész- estés filmjével jelentkező Tímár Péter nem először fog efféle kísérletbe. Legelső, néhány esztendeje vetített Egészséges erotika című alkotása igen nagy szakmai és közönségsikert aratott. Bár ebben megnyilatkozó humora, a Bacsó Péter nevéhez kötődő társadalomkritikus parabolákkal, szatírákkal mutatott rokonságot, a most látható mozidarab nem terheli a nézőt durván direkt utalásokkal és párhuzamokkal. Sokkal közelebb állnak hozzá a bur- leszk nemzetközi hagyományai, térben és időben elemeit bohóctréfák sorozatával szerez — mai magyar filmtől egészen szokatlan — kikapcsolódást nézőinek. Már csak azért sem nehéz Tímár Péterrel elindulni ebbe az irányba, mert a nem mindennapi mókához olyan parnereket választott, mint Garas Dezső és Mikó István. Színhelye a tizenhetedik század eleji London egy külvárosi kocsmája. Innen lép ki Dániel Defoe, az élete delén ugyancsak túljutott író egy kissé tántorgó, köpcös matrózzal. Az író meghívja lakására a tengerészt, hogy kifaggassa a közelmúltban tett kalandos utazásáHagyjátok Robinsont! ról, melyről pletykák keringenek városszerte. Leülteti dolgozószobájában, és a mese szabályai szerint — egy üveg rum mellett- — jegyzetelni kezdi lúdtollával szavait. A vendég | meséjének váza „klasszikus”. Öt esztendeje szállt fel egy Dél-Amerikába tartó hajóra, ám a legénységgel nem sikerült megkedveltetnie magát a szüntelenül álmos, a munka elől bujkáló tengerésznek. Az sem tett jót népszerűségének, hogy ellopott a legénységi készletből egy hordó rumot és egymaga megitta. Mikor a kapitány tudomást szerzett az esetről, mentőcsónakba dobatta, és szélnek eresztette. Rövid idő elteltével a hajó viharba került, és mindenki odaveszett. Robinson csendesebb vizeken, a részegségtől hortyogva hánykódott napokig a tengeren. Egy nap arra ébredt, hogy csónakja egy mesebeli sziget gyönyörű partjának ütközött. Kissé másnaposán kimászott csónakjából, és elindult, felfede- zőkörútra. Mivel úgy találta, hogy senki nem lakja, beköltözött egy barlangba. Úgy tűnt, a hajó megmentett tartalékai között végre heverészhet egész nap, kifogyhatatlan utánpótlásnak tűntek a banánfák is. Úgy gondolta, teljesen fölösleges lenne kecsketenyésztésre vagy erődítményépítésére pazarolnia erejét... A filmbeli Defoe hallgatja a mesét, ám egyszercsak úgy találja, ismerős valahonnan. Aztán rájön: vendége, rumját elszopo- gatva, becsapta. Tudjuk persze, Defoe műve így is elkészült. Tímár Péter fikcióját nem is az irodalomtörténet tényeire, sokkal inkább nagy színészi egyéniségekre építette, talán a kelleténél is jobban. Talán ennek is köszönhető, hogy a jól ismert kerettörténet lényegében — minden erőlködésük, bohóckodásuk ellenére is — üres maradt. K. J. „Számomra az a legfontosabb, hogy neveltjeink lelkiekben visszatérjenek áz emberi életbe, s ha ebben Isten segít bennünk úgy hajlandó vagyok őt szövetségesül fogadni” — mondja Igor Podgornij ezredes, a kiskorú bűnözők harkovi büntetőintézetének parancsnoka. Szokatlaií élénkség uralkodott azon a napon az intézetben. Mindenféle híresztelések keringtek az intézetiek körében. Egyesek azt mondták, hogy pap jön a „zónába” és mindenkit megkeresztel. Mások állították, hogy megengedik a keresztek viselését és az imádkozást. Az igazat csak a vezetés és az a néhány fiatal tudta, akik az előző nap az emléktábla elhelyezésénél segédkeztek... Harkov külvárosában, ahol manapság a büntetőintézet őrtornyainak fenyegető árnyéka magasodik, egykor kolostor működött. A 20-as években kiskorúak büntetőintézete költözött a kolostorba. Az idők folyamán sokszor átépítették, s ma már szinte semmi sem emlékeztet az óorosz építőművészetre és kultúrára, csak egy valamiben folytatója a hagyományoknak: továbbra is az emberi lelkek megmentésének humanitárius küldetését teljesíti. Bocsássák meg nekem a hívők a profán hasonlatot, de a jelenlegi lakók életmódja engem némileg elődeik életmódjára emlékeztetett. Napjaik ugyanúgy óramű pontosággal körülhatárolt rend szerint telnek, ugyanúgy dolgoznak, ugyanolyan korlátok között talá- kozhatnak a külvilággal, ugyanolyan egyszerű a viseletűk, ugyanúgy tilosak a világi szórakozások. A különbség csupán annyi, hogy a jelenlegi lakók nem önszántukból kerültek ide, s elkövetett bűneikért nem tudatosan cipelik a keresztjüket. Az oly sok találgatásra okot adó esemény valóban szokatlan volt. Az intézet vezetése elhatározta, hogy az egykori kurjazsi kolostor helyén emlékhelyet hoz létre. Első lépésként leleplezték az alapító, Georgij Donyec-Zaharzsevszkij emléktábláját. Ezért jöttaz intézetbe Nikodim harkovi és bogoduho- vi metropolita. A leendő emlékhely kezelőinek átadta a kolostor krónikáját, s a megnyitó ünnepséget követően meggyóntatott néhány büntetését töltő fiatalt. — A büntetőintézetben tett látogatásunk arról tanúskodik, hogy társadalmunkban erősek a kapcsolatok a hívők és hitetlenek, a szabadságukban korlátozottak és a szabadok között — mondotta a metropolita. Meggyőzően bizonyítja azt a tényt, hogy az állam és az egyház egyek az örömben és a bánatban... * * * A közelmúltban a szovjet lapok közzétették a büntetőintézetek fő- parancsnokának nyilatkozatát, mely szerint az elítélteknek joguk van a keresztek viselésére, beszerezhetnek és maguknál tarthatnak a Szovjetunióban kiadott egyházi irodalmat. Ezen felül megvizsgálják annak a lehetőségét is, hogy az elitéltek kérésére vagy az egyházi tisztségviselők hivatalos megkeresésére engedélyezzék a papoknak a büntetőintézetek látogatását. (APN) A PERESZTROJKA HÉTKÖZNAPJAI Egyek az örömben és a bánatban CIKKÜNK NYOMÁN 1. Még mindig mossák a szennyest Imrehegyen A Tulajdonos lesz-é Imrehegyen a parasztság? című, január 22-én közölt riportunkra két újabb hozzászólást kaptunk. Az egyiket Takács János küldte a faluból, a Kossuth tér 15. szám alól. Leveléből idézünk: „A cikkben leírtak igazak -fg azzal a kiegészítéssel, amit Villányi József tett és amit az önök lapja Nem csak a gazdaságot — a helyi sportéletet is lezüüesztették címmel leközölt —. csak hiányosak, ugyanis a falugyűlési felszólalásom név nélkül és csak részben lett közölve. Takács János vagyok, 22 éve imrehegyí lakos, foglalkozásom kőműves kisiparos. Hogy miért kérem a felszólalásom közlését? Úgy érzem, a falugyűlés hangulatát nagyban befolyásolták az általam elmondottak. Ezekkel mindenki maximálisan egyetértett. Ezt bizonyította a többször zúgó taps is. Mégis, barátaim és bírálóim körében felmerült annak a gyanúja, hogy a sajtónyilvánosságát már nem merem vállalni. Ez nem igaz! Kijelentem, hogy a falugyűlésen általam elmondottak igazak, a saját meglátásomon alapulnak. Feleségem, aki a községi tanács elnöke, a gyűlés előtt óva intett attól, hogy a szövetkezetei érintő problémákkal foglalkozzam, mert az ,a tanács és a szövetkezet kapcsolatában összeütközésre vezethet. Mivel tíz évvel korábban magam is a szövetkezetnél dolgoztam az építőrészleg művezetőjeként, tudtam, hogy a jelenlegi vezetésnek a demokrácia nem erőssége, és a magánvagyonuk gyarapítása sem az utolsó szempont. Január 19-éig 67 embert bocsátottak el — illetve nem tudtak részükre munkát, bért biztosítani —, ami gyakorlatilag a teljes fizikai létszámot jelenti. A szövetkezet adóssága ugyanakkor mintegy 40 mülió forint. Az elbocsátásokkal a község léte lett megkérdőjelezve, ami, mint imrehegyi lakost is érzékenyen érintett. Kötelességem védeni ezt a községet, ahol a falu szinte minden lakosával dolgoztam társadalmi munkában (temetőkerítés, iskolai szén- és salaktároló, parkosítás stb.), ugyanis az építési munkákat én vezettem, ugyancsak társadalmi munkában. Láttam, hogy az emberek milyen sok munkát vállaltak önként, díjazás nélkül, azért, hogy a község gyarapodjon. S ezek után ezt a községet lehetetleníti el a szakszövetkezet két vezetője, Béla Lajos elnök és Csanádi Mihály főagronómus. Béla Lajos elnök úr a tavalyi falugyűlésen azt mondta, Imrehegyen mi valamennyien egy hajóban evezünk. Azóta ez a hajó zátonyra futott, mint kiderült: a szövetkezet vezetése volt a parancsnok, a tagság és az imrehegyi nép az utások, akiket azóta rabszolgaként már ki is árusítottak. Az imrehegyi nép emberi méltóságában van megalázva, a becsületét gázolták a sárba. Azok az emberek, akik az egészségüket, a munkájukat és a földjüket adták az Új Elet Szakszövetkezetért, most azzal az indokkal, hogy a szövetkezet fizetésképtelen, utcára kerültek. A vezetők cinikus ajánlata, hogy vállalkozzanak. De mire? A község mezőgazdasági szempontból legjobb részeit beültették szőlővel, ebből a legjobb területeket a vezetők maguk közt szétosztották. Később óriási haszonnal eladták. A maradék, úgynevezett olgárdi földeket szintén az elnök és néhány jó embere műveli, birtokolja. A részesmüvelésű szőlők megvásárlásánál ugyan mutatkozott némi lehetőségünk, ám itt is a főagronómus egyedül húsz hektárt kisajátított, úgy, hogy a bérleményt — tudomásom szerint — még nem fizette ki. Rögtön fel is ajánlotta az elbocsátott dolgozóknak, hogy saját koszton, 500 forintért mehetnek hozzá napszámba dolgozni! így lesz az imrehegyi népből Csanádi Mihály cselédje, mivel sokaknak a saját vállalkozásra sem volt lehetőségük. A dohánytermesztéstől is félnek az emberek. Tavaly nem sikerült. A község további kára a szőlőtelepítésből az a negyven tanya, amelyet leromboltak, s ahol ragyogó kisgazdaságok működtek valaha. Mint említettem, tíz éve én is a szövetkezetnél dolgoztam. Csanádi Mihály akkor került oda a járási MSZMP-bizottság jóvoltából. Közölte, hogy mintegy 400 ezer forint készpénzzel rendelkezik és építeni szeretne Kecelen. Amikor az építkezést megkezdtük, többen azt hitték, hogy ez lesz az új kultúrház Kecelen. Az elvégzett munkákról átad tani a felmérést Csanádinak. A következménye az lett, hogy a Csanádi-féle építkezésről kitiltottak, csupán a kiskőrösi üzemorvosi rendelő építésével foglalkozhattam. Közben tudomásomra jutott, hogy az ott dolgozó embereket nem a végzett teljesítményük után, hanem csak az alapórabé- rükkel számolták el. Az átlag 18 forint volt és Csanádi Mihály csak ezt az összeget fizette be a szakszövetkezet pénztárába. Megjegyzem, hogy ez az indokolt összeg egyharmadát tette ki. A főagronómus az ott dolgozó erőgépvezetőnek nem engedte meg a menetlevél kitöltését. Az építkezésen lévő építőipari gépek használatáért a főagronómus egyetlen fillért sem fizetett. Kétszáz darab nádpadló, használat után, ott rothadt el a többi zsaluanyaggal együtt! De az épület mégis álL, luxus kivitelben. Csanádi Mihály vagyonát ma 15 millió forintra taksálják, ami 11 évi keresetnek nem rossz. A szövetkezetben kialakult torz értékrendet az is mutatja, hogy míg a korábban megyei első osztályú szövetkezeti labdarúgócsapat hatosztályos focistája Csanádi Mihályt simán elküldte „melegebb éghajlatra”, amikor a főmezőgazdász jobb játékot kért tőle, addig egy kétdiplomás szakembernek nem lehetett ellenvéleménye gazdálkodási kérdésekben. Miért volt szükség a megyei I. osztályú focicsapatra évi több millió forint költséggel, amikor a jelenlegi — teljesen amatőr — megyei III. osztályú csapatunk negyszerű . , eredményeket ér el, és valóban az imrehegyieket képviseli? A magyarázat egyszerű: Csanádi Mihály felettébb kedveli a futballt. A játékosokból egy volt imrehegyi A szóbeszéd szerint a többieket 50-100 ezer forintért vásárolta és adta tovább. Az általam említettek csak egy töredéke annak, ami a szövetkezetben, illetve a két vezető körül történik. Annak, hogy ez a szövetkezet ide jutott, a rossz vezetés az oka. Kérdezem én: történt-e felelősségre vonás ? Ugyanis, ha én egy házat rosszul építek meg és az összedől, a kárt velem még azon az áron is megfizettetik, ha a házamat elárverezik. Akkor a vezetőkkel miért nem fizettetik meg az okozott kárt ebben az esetben is? A hatalmas fizetésük és jutalmuk állítólag azért van. mert nagy a felelősségük. Mindkét vezetőtől megkérdeztem, hogy megkapták-e a fizetésüket: Igennel válaszoltak. Hol van az elvégzett munka? Szerintem ebben a szövetkezetben három éve nem történt semmi, ami arra utalna, hogy a gazdaság felkészülne egy esetleges változásra. Az adósságok kamatai emelkednek, a szövetkezet egyre süllyed, a két vezető vagyona pedig látványosan gyarapodik. Javaslom, hogy a két vezetőt számoltassák el (ezt nem Sebestyén István, hanem én kértem a falugyűlésen), és ha a vagyonuk szerzése körül kételyek támadnak, vagyonukat kobozzák el, s küldjék el őket a szövetkezetből. Nem árulok el különösebb titkot azzal, hogy itt közreadom: az említett dolgok ellenére is, sok mindenért becsülöm Béla Lajos elnököt, mégis ki kell mondanom, hogy Csanádi Mihály őt bábként mozgatja. Mindent vele írat alá. így félő, hogy az esetleges felelősségre vonást simán megússza, csupán a gazdaság és a község úszik el, küencszázhúsz lakójával.” (Folytatjuk) KÖZÜGYEK ÉS A VEZETŐK SZABADIDEJE Titkos telefon Furcsa dolgokat produkál egy széthulló, az erkölcs és a felelősség pántjait elrohasztó, a hozzáértést fitymáló, rosszul működő társadalom. Olvasom • lapunkban, hogy Kecskeméten egy mintegy 200 lakást érintő csőtörés következményei miatt késő éjszaka riasztották a* tanácselnököt, bepanaszolták telefonja titkosítása miatt a vízmű igazgatóját. A példaként felhozott régebbről jellemzőbb történeteket is ■említhetnék — esetben csak akkor elfogadható a nevezettek zaklatása, ha az arra hivatott valaki, csoport, vagyis a felelős és. közvetlen felettesük felelőtlen. Fumigálja a segélykérő bejelentést, megfeledkezik ígéretéről, botrányosan rosszul dolgozik, a lomhaságot, az indokolatlan késedelmeskedést főnöke elnézi. Mi volna, ha egy-egy házcsoportot, utcát elsötétítő úgynevezett áramkiesés miatt az elektromos vállalat igazgatójánál dörömbölnénk? A gázellátás kisebb körű, átmeneti akadozásának megszüntetése sem az illetékes igazgató közvetlen feladata. Akkor kellene és lehetne őket elmarasztalni, alkalmatlanságukat világgá kürtölni, ha rosz- szul működik az irányításukra bízott vállalat, szervezet. Esetünkben például az éjjel-nappali vállalati ügyelet mulasztása miatt, vagy más okból hiába várják a javítóbrigádot, vagy a kivonulók tessék-lássék múlatják az időt. (Az más kérdés, hogy a mindennapjainkat rongáló nemtörődömség, az idült anyaghiány, a mindent elisza- posító kényelmesség miatt azok sem dolgozhatnak jól, akik tisztelik a munkát, megtanulták a megtanulandókat, alkati parancsra hajtják magukat.) Elgondolkoztat, hogy a tanácselnök sem tudott a késői órákban kapcsolatot teremteni a vízmű igazgatójával. Más, hasonló esetekben is megriadtam: mi volna, ha valamilyen katasztrófa elhárítása követelné munkaidőn túl az illetékesek azonnali megbeszélését. A vezetőknek még akkor is tudniok kellene egymás telefonszámát, ha az intézmények kidolgozták a rendkívüli eseményekre vonatkozó programjukat. A csőtörést régen kijavították, tisztázódtak' a félreértések, de az ügy tanulságait érdemes megszívlelnünk. Eszmefuttatásomat mégis nosztalgikus sóhajjal zárom. Minél többféle energia, minél több technikai eszköz könnyíti otthonunkban munkánkat, segíti a kellemes időtöltést, annál nehezebb lesz az elöljárók dolga. Háromnegyed évszázada Kada polgármestert és hivatalnoktársait délutánonként csak véletlenül találták hivatalukban. Kertjükben szorgoskodtak, olvasgattak vagy egy-egy korsó sör mellett beszélték meg az ügyeket a Beretvásban. Ki-ki maga gondoskodott tüzelőről, vízről, a házi hulladék elszállíttatásáról. Sejthette, hogy még századában azért csöngetik föl a polgármestert, mert már megint foltqs képet ad a kábeltévé, amikor a Manci Lonci már harmadik vőlegényével kacérkodik? Töprengenie sem kellett, hogy titkosítsa-e telefonját, ha egyáltalán volt lakástelefonja. Heltai Nándor
