Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-03 / 29. szám

1990. február 3. I PETŐFI NÉPE • 5 Bölcsességem a gyerekek Beszélgetés dr. Kokas Klára zenepedagógussal A XX. századi zenepedagógia ha­ladó vonulatainak azok nevezhetők, amelyek az emberi élményvilággal létesítenek közvetlen kapcsolatot. Ilyen dr. Kokas Klára zenepedagó­gus több évtizede kikísérletezett, s használt izgalmas módszere, mely- lyel a hazai érdeklődők mellett a kecskeméti Kodály-intézetben az elmúlt évek folyamán igen sok nem­zet ének- és zenetanára kötött szo­rosabb ismeretséget. Az ismert ze­nepedagógust kecskeméti látogatá­sa alkalmából először arról kérdez­tem, bizonyítottan eredményes módszerét miért emlegetik mind a mai napig kísérletinek? — Azért, mert nem része a tantervnek, vagyis nem tanítható kötelező tantárgyként. Én magam nem szeretem, ha így emlegetik, mert ez végül is egy pedagógiai program. Megvalósításán viszonylag kis körben, kevés emberrel dolgozom. A pedagógus-tovább­képzések keretében — természetesen önként — hosszú évek óta járnak hozzám óvónők, tanítónők és zenetanárok. E módszer adap­tálásának céljából a közelmúltban három esztendőt töltöttem — évente néhány hetes periódusokban — Olaszországban, Raven- nában. Ma már — mintegy nyolcvan felké­szült pedagógus folytatja ott ezt a munkát tovább. — Hányán élnek ma, tudomása, szerint, ezzel a módszerrel Magyarországon? — Pontos számot nem tudok mondani, de úgy tudom, sokan alkalmazzák. Budapesti óráimon az évek folyamán nagyon sokan megfordultak, és közülük nagyon sokan használják is az ott tanultakat mindennapi gyakorlatukban. Előfordult olyan eset, ami­kor egy (konkrétan a Mókus utcai) óvoda teljes gárdája fontosnak tartotta a felkészü­lést. Gyakoribb volt persze, hogy egy-egy intézményből egy-két munkatárs, főleg óvó­nő jelentkezett. De jártak és járnak óráimra napközis nevelők, zenetanárok is. Jobb szer­vezéssel bizonyosan többen bevonhatók len­nének ebbe a munkába. Jelenleg, sajnos, csak véletlenszerű, esetleges a jelentkezés. Távlati tervem egy olyan, többéves tovább­képzési forma, mely a már több területen kialakított mesteriskolákhoz hasonlítható. Egyik óráról a másikra ezek az ismeretek nem sajátíthatók el. Az idő ebben a tevé­kenységben nagyon fontos tényező. Folya­matosan keresem, kutatom a megoldást, és minden alkalommal, valahányszor gyere­kekkel foglalkozom, mintegy felfedező körú­ton vagyok, nem pedig valamiféle kész re­ceptet alkalmazok. — A pedagógiának ezen a területén talán még kevesebb a „recept”... — Nem is beszélhetünk efféléről, amikor például arról akarok meggyőződni, hogy a gyerekben a zene hogyan él. Ehhez segítség az a, módszerem részét képező, eszköz is, amelyről szemléletesen leolvasható, látható: az illető hogyan reagál, válaszol. (Hogy mennyire „szép” vagy ,jó” mozdulatokkal, ez természetesen ebben az esetben mellékes.) Mert egy zene milyenségéről igen nehéz be­szélni felnőtt fejjel is, hát még egy gyermeké­vel. Jellemzésre kevés a szó, egy másik nyelv szükséges. Úgy tűnik, a legtöbb, legponto­sabb információt a mozdulatok közvetítik, ezekből egyértelműen látom a reakciót, a hatást, ez igazit el a továbblépésben, hogyan haladhatunk tovább. —Nem biztos, hogy aki megpróbálja, azon­nal és mélyen bele is kerül a zene áramába. — Igen, akadnak olyanok, akik úgy vélik: elég, ha hallgatják a muzsikát — pláne, ha énekelni is tudnak —, úgy gondolják: testük többi része ehhez a folyamathoz fölösleges. Én azonban ehhez a „zenehallgatáshoz” a gondolataimnak, az érzelmeimnek: a „szel­lemnek” és a testemnek á teljességét mozgó­sítom, és erre inspirálom a résztvevőket — a gyerekeket és a felnőtteket — is. Miközben természetesen én magam is igyekszem ugyanígy jelen lenni köztük.) — Beszélgetésünk legelején említést tett ké­szülő kötetéről, melynek címe — Bölcsessé­gem a gyerekek — ugyancsak beszédes. Lcgulábbis sejteti, mekkora értéknek tartom a gyerekekben rejtőző, kibontásra váró szellemi, lelki tartalékokat. Nagyon fontos lenne ezeknek az értékeknek a megőr­zése és felhasználása. A gyerekekkel való foglalkozás közben minden körülmények között a kicsinyekből kell kiindulni. Például úgy, hogy komolyan odafigyelünk arra, mi­lyen ötletet hoz a nebuló az órára. Az esetek többségében érdemes feldolgozni, s perspek­tívában is továbbgondolni egy-egy gyerek- gondolatot. Segítséget kell nyújtani ahhoz — esetleg épp a saját ötletükkel —, hogy önmaguk lehetőségeit kibontsák. Persze, na­gyon szeretik egymás ötleteit is. A felnőttek ilyen irányú elképzelései esetleg beválnak, esetleg nem, ám, tapasztalatom szerint, a gyerekek elgondolásai az esetek többségében kiválóan hasznosíthatók. — Saját kísérleti tevékenységében is él ez­zel? — Igen. A korábbi — magnóval rögzített, kijegyzetelt — órák alapján készülök a kö­vetkezőkre. Beépítem, a gyerek mivel foglal­kozott, milyen történetet talált ki menet köz­ben, s ezek hogyan mutatják meg az érdeklő­űr. Kokas Klára 1984-ben a Kodály-szeminárium alkalmából kiadott Gyermekek zenebefogadá­sa és önkifejezése különböző mű­vészetformákban című kötetében pedagógiai programjának lénye­ges összetevőiről olvashatunk. „A gyerekek a zene univerzális nyelvén fontos üzeneteket kap­nak önmagukról, a világról... Tapasztaltuk, hogy a gyerekek boldogan bemutatták magukat, ha a bizalom légkörében bizton­ságos fogadtatást remélhettek. Óráinkon gyakran éltűnk át nagy perceket, jelentős, hiteles megnyi­latkozásokat, amelyekből szülök, tanitók új vonásokat ismertek meg a gyermekben. A szabad mozdulatimproyizáció eszköz le- heteít olyan mondanivaló '’közlé­sére, amelynek átadásához a gyer­mekek 'nem találtak egyéb' kifeje­zésmódot. A zene segítségével az önállóan alkotott mozgáskompozíciók bé­nító feszültségeket is feloldhat­nak, terápiás hatásúak. Ép gyer­mekek és sérültek egyaránt hor­doznak rejtett fájdalmakat, fe­szültségeket, szavakkal alig vagy sehogy ki nem fejezhető sebesülé­seket. Érzelmeik — tehát önma­guk — megmutatásához többnyi­re hiányoznak az eszközeik, a modelljeik. A zene, az igazi művé­szet olyan forrásokat fakaszt fel a lelkűkben, amelyek felgörgetik a mélységekben megtapadt köveket és megkönnyítve azok mozgását, lazítanak a fájdalmas feszültsége­ken.” dését, képzeletét, másokhoz való viszonyát. Ez utóbbit nagyon szeretném hangsúlyozni, ugyanis az egymáshoz való tartozás igénye nem kis mértékben egy belső harmónia függ­vénye is. Károlyi Júlia MEGKÉRDEZTÜK SZABÓ SÁNDORT: Miért vált láthatatlanná? Mikor is láttam legutóbb Szabó Sán­dort, miben is? — tűnődöm. — Néhány hónapja tán, igen, abban az osztrák —magyar tévékoprodukcióban. És az­előtt? Színpadon mikor, hol láttam? A rádióban gyakorta hallani megnyug­tató orgánumát. Igen, éppen a minapi rádióbeli versmondása közben ötlött fel bennem: vajon miért vált láthatat­lanná, s mióta is? — Tudja, ez valahogy úgy alakult, hogy az egyik oldal sem moccan; a színház sem, és már magam sem aka­rom olyan nagyon ezt a pályát. Nem, mert elfáradtam, nem, mert megöre­gedtem — színésznél ez sehol a világon nenv számít. Az a baj, hogy odalett az egykorvolt színészálom: a rivaldák előtt élni és meghalni. Mi tehetünk-e róla, hogy így lett, vagy az a személyte­lenné silányult négy évtized? Bizonyára kölcsönösen. Lassan szó sincs mindar­ról, amiért színésszé lettünk. Kialakult egy torz nézet: zilált, zaklatott hétköz­napjainkat feledni akaró közönségünk csak a felszínes szórakozást keresi, s azt kell kiszolgálni. Holott az igazi színház a művészet és az anyagi-erkölcsi siker ötvözete; ennek helyes arányát megta­lálni: ez a feladat. — Már páholyból nézek mindent: — folytatja —, nem közömbösen, in­kább rezignáltan, sok mindennek isme­retében. Ez az optika az oka-okozata annak is, hogy elmúlóban a .jaj, mi­lyen szerepet kapok!” — lelkendező- szorongató izgalma. — Megbántotta valaki? — Nincs bennem harag, sem sértő­döttség, végül is, mindent összevetve, sikeres életet mondhatok magamnak. Vakmerőén, már érett életkorban, sike­reim teljében vándoroltam ki; egy szót nem tudtam angolul, színészként! És két évvel később már abszolút főszere­peket játszottam — Csehovot például, a Broadwayn —, s egy sor sikerszere­pet, csodálatos előadásokban. Tudva­lévőén ritkaság az ilyesmi, főleg a nyel­vi nehézségek miatt. De mert otthon, családi körben, csak magyarul beszél­tünk, amikor húsz év után visszatér­tem, nem jelentett semmiféle törést a pályámon ez a kis világjárás. Csak ki­teljesítette az életemet mindaz, amit odakinn láttam, tanultam. — Idehaza nem felejtettek el, jó sze­repekét kaptam, visszafogadtak a né­zők, talán mondhatom, a szivükbe. Mégis, mostanában főként annak örü­lök, ha másnak van sikere; öröm szá­momra a színház-közönség újbóli talál­kozása. — Milyen szerepeket vállal? — Legszívesebben rádiózom. A rá­dió nem dobálja el az embereit, hűséges a színészekhez, s ez bizony sokuknak jelent anyagi mentőövet is. És tízmilliós hallgatósága van! Szinkronizálok is. Néha furcsa találkozások adódnak. Amikor egyszer csak olt terem a stúdi­óban régi jó barátom, Jack Lemmon — zseniális művész, nagyon kedves ba­rát, és remek zongorista! —; húsz­harminc évvel ifjabb mivoltában látom viszont, épp annyi idősen, mint amikor egy darabban játszottunk ... — Most, hogy egyedül maradtam, sokat gondolkodom, rendezkedem; gazdag emlékeimből talán könyvet írok. Hogy rossz-e az egyedüllét? Nem ideális állapot, de többet ér, mint üres társaságban nyüzsögni. Keresem azok társaságát, akikkel azonos hullám­hosszon gondolkozom, mert egyedül minden ízetlen, egy színházi élmény, egy utazás ... — Visszakanyarodva a színházra: egyetlen vágyam, hogy méltó, nagy fel­adattal zárjam művészi pályámat. . P. G. SZÜLETÉSNAPI GONDOLATOK Ismerkedés Nagy Lajossal A lecke Már évtizede, hogy minden tava­szom egy kiadós apostagi kirándulás­sal kezdődik. Január végén felütöm az „útikönyvet”. Nagy Lajos Kiskunha- lomját. Átolvasom „a történet örök színteréről” tudósító, eleven realizmus­sal megírt sorokat. Aztán február 5-én „ az író születésnapján bejárom tabáni telekpusztát, majd a kanyargós öreg apostagi utcákat. Gondolatban bogoz- gatom az Apostagon született géniusz titkait. A hely szelleme segít! Különös, hogy az oly sokszor elem­zett, fel- és kicédulázott, dicsért és még­is elfeledett nagy mű időről időre meg­tenni a maga szenzációit. Feladja a lec­két. Mikorra a mesterről elnevezett apos­tagi iskola magyartanára lezárhatná a jegyzeteit, óraterveit, fölbukkannak újabb érvek s tények; ismeretlen írások. A pedagógusi lelkiismeret pedig nem engedheti meg a ferdítést. Azok, akik oly sokat küzdöttek egy-egy Nagy La­josra szabott jelzőért — szocialista, ká­véházi, szociografikus, falukutató stb.- kénytelenek átszerkeszteni iroda­lomtörténeteiket. A mű ma is változik. Befejezettségében is alakul. Tisztul a múlt, s kezdjük megérteni, írónk miért lett a hírhedt Rákosi—Révai, s majdan a Kádár—Aczél korszakok sunyin cen­zúrázott, kitüntetve kitagadott szerző­je­Kérlelhetetlenül A titok: Nagy Lajosnak ön- és köz- veszélyes tulajdonsága; nem tudott szé­píteni, ragaszkodott a tényékhez, az igazsághoz. Kérlelhetetlenül. Ezt, amíg a Horthy-rendszer kemény realitásait pellengérezte ki, el is nézték neki; de fáradhatatlan tolla kiírta a kommuniz­mus-szocializmus visszásságait, tragé­diáit is. Nem tudott felhőtlenül moso­lyogni az ötvenes évek jogtiprásai lát­tán. Egy különös meghívásra (melynek titkai máig sem tisztázottak igazán), 1934-ben Nagy Lajos a Szovjetunióba utazó tt; „Ez az utazás számomra — Írja — ólyán kirándulás 1 volt,1 mint ha Spanyolországot, vagy Abesszíniát jár­tam volna be. Számomra a fferep nem színpad, amelyen a világtörténelem leg­nagyobb drámáját játsszák ... Amikor utazásomról beszámolok, szemléletem, módszerem ugyanaz marad, amellyel a Három város című könyvem, később a Kiskunhalom című regényem készült.” A „bús magyar sors” közelmúltbéli újabb rész fejezete lehetne — maga is egy regénytéma —, hogy Nagy Lajos saját hazájában is rettegve írta, s kö­zölte útinaplóit. Éppúgy rettegett a ma­gyar, mint a szovjet titkosszolgálat ügynökeitől. Bajcsy-Zsilinszky Endre Szabadság című lapjának egykori olva­sója— ott kezdte közölni beszámolóját a „menekülő író” -— csak azt vehette észre, hogy befejezésül megszakad a közlés. (A szerző elvtársai (?) és barátai (?) kérésére(?) elégette a még nem pub­likált kéziratokat.) Megszakadt tehát a jövő emlékeit tárgyaló fejezetek sora. A publikált munkát olvasva láthatjuk: Nagy Lajos a Szovjetunióban jött rá: az lesz majd a saját jövője, a saját sorsa is. S ez rettegéssel, félelemmel töltötte el. Ezek után azon sem csodálkozha­tunk, hogy az útirajz több mint ötven évvel megírása után érkezhetett el hoz­zánk, az Interart Stúdió és a Szépiro­dalmi Könyvkiadó közös gondozásá­ji/fegjelent az újságokban a 4’’-* hír, hogy a rendőrség minden este razziát fog tartani a Gellérthegy környékén. Mert csapatostól lepik el ezt a helyet azok a csúnya hajléktalanok. Es az ilyen hajléktalanok veszedel­mesek ám. Mert csak nemrégen történt, hogy egymás után való napokon egész sorozat betörést jelentettek a Gellérthegy kör­nyéki villákból. Az egyik villá­ban még azt a szobát is kifosz­tották, amelyikben éppen aludt a villa tulajdonosa. O, borzalom! Na, hát ezért kellett a hajlék­talanok üldözését szigorítani. Igaz ugyan, hogy azok az embe­rek, akik a villákat fosztogat­ják, valószínűen tágas és csinos szobákban laknak s a gellérthe­gyi bokrok tövében inkább csak azok'alusznak, akik nem foglal­LÁTKÉP [ A HEGYBŐL ! A j Nagy Lajos Irodalmi Társaság antológiája Mugvctfí Könyvkiadó ban. (Tízezer kilométer Szovjel-Orosz- ország földjén, 1989.) Szilágyi Ákos magvas bevezetőjével és a függelékben — szintén kuriózum -— lejegyzett, de megformálatlan szövegrészek közlésé­vel. A menekülő ember Az esztendő másik szenzációja: a Nagy Lajos Irodalmi Társaság megje­lentette — a majd évtizede készülő - antológiáját, lapjain részleteket olvas­hatunk Nagy Lajos 1944-es naplójá­ból. Az életmű ismerőinek ezek a „belső használatra” lejegyzett sorok különö­sen is érdekesek. A kis füzetkékbe irt naplót ugyanis eddig, felsőbb hatósági parancsra, a Petőfi Irodalmi Múzeum páncélszekrényei őrizték. Még a kuta­tók sem kerülhettek közelükbe ... Tudjuk, napló sokféle van. Néha ki- érzik a szövegből, hogy a szerző tuda­tosan formálja a mondatokat a jövőbe­li olvasónak üzenve. Természetesen ilyen munka is lehet érdekes, tanulsá­gos, mégha éppen a lényeget, a nagy titkot, a „belső várkastély” útjainak kuszaságát, meglepetéseit hiányoljuk is. Nagy Lajos ismert Pincenaplója pél­dául művészileg is érvényes képét nyújtja a magyar történelem talán leg­viharosabb napjainak. Ezzel szemben a most közreadott jegyzetfüzér rideg, si­vár, apró, napi eseményeket rögzít csu­pán a német megszállás vészterhes nap­jaiból. A Nagy LajoSM próza kedvelői­nek mégis ezek a sorok az érdekeseb­bek, a meghatóbbak. Rajtakaphatjuk az írót, hogyan gondolkodik, miként' szervezi az életét. Különös egyéniségét, érzékenységét mily gonddal rejtegeti a világ elől. Zaklatott, fájdalmas, kétség- beesett mondatfoszlányok, hidegen egymás mellé rendelve. Ezekből a kur­ta közlésekből világossá lesz, mennyire' hiú vállalkozás is volt Nagy Lajost „be­keríteni”; ilyen vagy olyan irányzatok­hoz sorolni. Nézzünk egy példát. Szá­mos adat támasztja alá, hogy szerzőnk ismeretlen apja egy apostagi zsidó föld- birtokos volt. S ezt a tényt édesanyja a felnőtt ifjú tudomására is hozta. Fele­sége, Szegedi Boris írónő is zsidó volt. Ugyanakkor számos naplóbeli jegyzet árulkodik Nagy Lajos különös antisze­mitizmusáról, ami elsősorban gazdag- ellenesség; az örökös kölcsönkérő, megalázott ember averziója. Kitűnik az is a töredékekből, hogy az aggódás, az örök nyugtalanság 1944 tavaszán, nyarán (a megmaradt kék füzetke dá­tumai: május 23-ától július 15-éig, vala­mint augusztus 3-ától 30-áig), mily gyorsan felőrölte az érzékeny ember idegeit. Augusztusban már öngyilkos­NAGY LAJOS: Razzia koznak a villafosztogatás aránylag jól jövedelmező művé­szetével, de hát azért csak hajrá, neki az ebadta hajléktalanok­nak! Akinek nincs lakása, az ne aludjon a bokor tövében sem, így kívánja ezt a rend. Az a padokon se aludjon. Az a fatetőn se alud­jon. Az lógjon inkább lefelé a faágról. De azért elég ügyes öt­let volt, hogy az újságokban elő­re értesítették a betörőket arról, hol lesznek a razziák. Mert hír, illetve kommüniké megjelenése után a betörők a Gellérthegy tá­járól elvonultak a Svábhegyre, s a Zugligetbe. Föltétlenül ügyes Nagy László: Halálig tiszta (Nagy Lajos emlékének) Csöndet parancsoltak rád is a kínok, s jelesek sorába lefeküdtél. Becsaptál bennünket: érzem, a sírod nekem a nehezebb, aki fönt él. Többé nem ijeszt jégfehér-szlnű klinika s a magány már sósé bánt. Eldajkál már téged, te kisded-szivű, e föld, e holtunkban kedves anyánk. Bizony, az érzékek: az ötös szentség jegyében vetettél igaz betűt. Hallottad döngeni törtetők lelkét dobokon, hogy a fül megsiketült. * Tudtad, az atléta-termet, a szív is elromlik idővel s jön a halál. Miért hát a kincsek, minek a hír is! Halálig árva és tiszta valál Ez volt a te sorsod. Növendékeknek, nekünk is bajos, mert visszük igád, vért amíg bírnak pumpálni a szívek s nem jegesednek az artériák. Bölcs öreg, elmentél, nem tudtál élni. Ne tudj már sírni a virág alatt. Emléked gyönyörű birtokunk s védi vashűség, álkulcsra néma lakat. ságanak részleteit tervezgeti^ A Lát­kép a hegyről (1989) című kötetben közölt szemelvények olvastán megerő­södik a vágy: jó lenne, ha a napló „tu­lajdonosai”, megbízott őrzői nem kés­lekednének tovább a teljes anyag köz­lésével. Ezzel a nyíltsággal — úgy gon­dolom — régóta tartozunk Apostag nagy szülöttének. A falu ismerte A kegyetlen kritikusnak, a falucska „kiírójának” mindenesetre jó ismerős­ként tisztelegnek az apostagiak. Két szobor, rangos kiállítás, róla elnevezett intézmények, emlékhely, utca, tér hir­deti emlékét. Pedig a községben nincs jó ivóvíz! Az utcákat járva, még talál­kozhatunk olyan emberekkel is, akik emlékeznek Nagy Lajos különös alak­jára. — Erre járt gyakran. A Dunaegyhá- zi úton volt a szállása, s a délutánt, estét a nagyvendéglőben töltötte. Az emberek féltek, tartottak tőle. Mindent aprólékosan megfigyelt. Emlékezetébe véste a látványt. Aztán mindenkit kiírt. Az lett a vége .. i.4- mondotta az egyik utam során G. P.-né. Furcsa elgondolkodni, hogy ha ma itt járna, mit ima meg, mit kritizálna meg Apostagon. Bizonyára találna té­mát ... Farkas t*. József ötlet volt: előre értesíteni a fi­nom és újságolvasó betörőket, aztán lecsapni a hajléktalanok­ra, s szigorú felelősségre vonni őket, mert nincs lakásuk. Sőt, miért nincs villájuk? Még jobb ötlet lenne azonban , ha a razzia a villatulajdonosokra is kiterjedne. Éjszakánként őket is fölkeltenék, s szigorú felelős­ségre vonnák, hogy például mi­ből van villájuk. No, meg aztán, keresnék közöttük is a betörő­ket. Miért ne? ' Mert amennyi kilátás van ar­ra, hogy a hajléktalanok közt találnak egy olyant, aki vala­mely villatulajdonost kifosztott, ugyanakkora kilátás talán arra is van, hogy 'a villatulajdonosok \ közt találnak olyant, aki néhány száz hajléktalant fosztott ki. (Népszava, 1929. július 24.) # Dr. Kokas Kiára foglal­kozásain.

Next

/
  • Layout
  • Zoom
  • Rotation
Thumbnails
Contents