Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)

1990-02-24 / 47. szám

1990. február 24. • PETŐFI NÉPE • 5

• Sirkó László, Matus György m. v., Vitéz László, és Szirmai Péter a darab egyik jelenetében.

(IUovszky Béla felvételei)

SLA WO MIR MROZEK:

A nagykövet

A kecskeméti Katona József Színház az elmúlt évek folyamán nem állított olyan darabot a színpadra, amely a közismert — „habkönnyed zenés” vagy éppen szárazon intellektuális — sémákon túl a színház- csinálás más modelljeit, a színházi élmény más dimenzióit kínálta volna a közönségnek. Az 1990-es esztendő legelső premierje — hosszú idő után (s alighanem ebben az évadban is kivételként) — valami ilyesfélét ígért. A nagykövet című, Magyarországon első ízben színpadra állított színmű nem kis részben szerzője: Slawomir Mrozek miatt is alkalmasnak látszik arra, hogy a jelenlegi törzsközönségen kívül újabb érdeklődőket vonzzon a színházba. Elsősorban azzal, hogy valóban mai életérzésekről, élethelyzetekről — a nézők szórakoztatására is gondolva — mai nyelven, kulturáltan, szellemesen beszél.

Mrozek színháza különben egyáltalán nem röstell- kedik amiatt, hogy szórakoztat. Kellékei között megtalálható — a szó legnemesebb értelmében játékká oldott — rúzsosan-púderesen szélsőséges történelem- és létfilozófia, ráadásként pedig költészet, minden mennyiségben. Nem csoda, hogy a kelet-európai abszurd első jelentős teljesítményeiként üdvözölték évtizedekkel ezelőtt e darabokat a világ minden táján, A jellegzetes varázsú mrozeki groteszk mindig többsíkú: még „egy az egyben” ható poénjai is tartalmaznak izgalmas felhangokat, a néző érzékenységétől függő értelmezési tartományokat. Poénjai egyébként mindig aktuálisak, persze csak amúgy, a műfaj áttételei szerint, és nem a direkt naprakészség jegyében.

A nagykövet térből és időből kizökkentett konfliktusaival, elvonatkoztatott szerkezetével, a hatalom és az egyén viszonyának leírásával újabb variáció Mrozek kedvenc ideáira, gondolati konstrukcióira. A sztori alkotóelemei megközelíthetők, analizálhatók más irányból: a modern irodalom közkinccsé (és közhellyé) lett, az egszisztencializmus fénykora óta sztárolt témáin át is, ezek közül való a létbizonytalanság, a magány, a szorongás. Legalább annyira közhelygyanús foglalatosságnak számít a „tökéletes” diktatúrák működési mechanizmusainak leírása. A neves lengyel szerző legújabb verziója természetesen nem receptek szerint készült. Korántsem csak úgy elvontan, általánosságban, hanem egy nagyon ügyesen megszerkesztett — és zseniálisan magasfeszültségen tartott — történetben „bíbelődik” el a részletekkel, kedvenc problémáival.

Természetesen nemcsak a szerzőnek, hanem a kecskeméti színházban ezzel a darabbal bemutatkozó Bo- dolay Géza rendezőnek is köszönhető, hogy a közönség a színmű elejétől a végéig érzékelni képes Mrozek világának nehézkedési törvényeit. Úgy tűnik, a csapatmunkának sikerül elérnie, hogy a kamaraszínház

• Sándor Erzsi és Matus György

• Sirkó László és Matus György

színpadán életre hívott abszurd egy pillanatra se keseredjen meg annyira, hogy végképp híjával legyen a költészetnek, a játék nagyvonalúságának, eleganciájának. Még az a tény sem képes jóvátehetetlenül megtörni a varázst, hogy a szereplők olykor az abszurd „vételét” és „leadását” illetően nincsenek egymással igazán szinkronban, előfordul, hogy más-más mélységben és stílusban „stilizálnak”. A szereplők közül épp a nagykövetet alakító Matus György maradt a leginkább „földközelben, ennek köszönhetően a kelleténél talán több realizmussal, pátosszal képviselte egy „normális” polgár személyiségének esendőségét, sebezhetőségét, kicsinyességét, képmutatását, a tradíciókhoz való görcsös ragaszkodását. Ami abból a szempontból még hasznosnak is minősülhetett, hogy felerősítette másságát az egészen más stílusban játszó idegen kormány megbízottjával (Vitéz László alakította). Kifejezetten élvezetes pillanatokat szerzett a közönségnek kitűnő humorával, abszurd-interpretációjával „egy ember” szerepében Sirkó László. A darab előadásmódjához kitünően alkalmazkodó, azt érvényre juttató díszlet (Mira János) és jelmez (Sz. Varga Katalin) felerősítik összhatásukkal a játékos felhangokat.

Az utóbbi évadok talán legszínvonalasabb produkciója ez a kecskeméti színházban. Károlyi Júlia

Kőris Kálmán fényképei

• Asszony és leány (Csík- szentimre, 1911)

0 Kőkapu Csík- szentimrén (1911)

Sajnálatosan kevesen tudják, ki volt Kőris Kálmán. Pedig sokoldalú tevékenysége révén több okból is rászolgált neve fennmaradására. Volt néprajzkutató, publikált társadalomtudományi, etnográfiai könyveket, tanulmányokat, foglalkozott a magyar őstörténettel, a török—magyar kapcsolatokkal. Volt múzeumigazgató (igaz, csak a Tanácsköztársaság két és fél hónapja alatt), dolgozott moszkvai múzeumokban, részt vett Közép-Azsiai-kutató és kaukázusi expedíciókban. És eközben fényképezett. Tudományos igénnyel és művészi meglátással.

Ezekből a felvételekből mutat be most a Néprajzi Múzeum Kőris Kálmán fényképei címmel december végéig egy teremre valót.

Életművét, miként életrajzát is töredékesen ismerjük. A kortársak háromezer felvételéről tudtak, ám ebből csak fele, harmada maradt meg. (1944- ben egy bombatalálat pusztította el törökországi útjának jegyzeteit, kéziratait, fényképeit).

A miskolci születésű Kőris Kálmán (1878—1967) a budapesti Műegyetemen kezdte meg tanulmányait, de egy év után átiratkozott a Képzőművészeti Főiskolára. Közben Tardon, Szentist- vándon és Mezőkövesden tanulmányozta a népi díszítőművészetet, a népéletet, amelyről leírásokat, fényképeket készített. Iskoláit befejezve tovább folytatta falukutatásait mint a Nemzeti Múzeum Néprajzi Tárának gyakornoka. Az általa gyűjtött tárgyak vetették meg a Borsod-Miskolci Múzeum néprajzi gyűjteményének alapjait. Új látásmóddal írt tanulmányaiban össze tudta kötni a leíró néprajz tényrögzítéseit a társadalomelemzés módszereivel.

A szociális problémák iránt érzékeny, baloldali érzelmű fiatalember alapító tagja lett a Gáli lei-körnek. Előadásokat tartott az építő- és vasmun- kásszervezetekben. cikkeket írt a Huszadik Század, a Szocializmus című folyóiratokba. Bekapcsolódott a Társadalomtudományi Társaság munkájába. Szoros barátság fűzte Szabó Ervinhez.

Az I. világháború, majd a Tanácsköztársaság idején vállalt közszerepléséért mellőzés, üldöztetés lett a sorsa. 1925-ben Bécsbe emigrált, majd Moszkvába ment, ahol múzeumi vonalon dolgozott egy évtizedig. Megbecsült munkatársa volt a Moszkvai Néprajzi és a Forradalmi Múzeumnak, a múzeumi központnak, mégis hazavágyott. Itthon azonban nem kapott szakmájában állást, tisztviselőként kereste a kenyerét, míg 1947-ben nyugdíjba vonult. Még részt vett a tiszalöki ásatásokban mint építésztörténész. 1959-ben a Tanácsköztársaságáért emlékéremmel tüntették ki.

Fényképeiben feltáruló törekedés életműve nemcsak szociális érzékenységéről, néprajzi szaktudásáról ad bizonyosságot, de Kőris Kálmán kivételes vizuális kultúrájáról is. (kádár)

CSANÁDY JÁNOS: TÖRŐ ISTVÁN:

Földművelő Sodrásban

Minek feltölteni, úgyis leszipkázzák a hévérek: üresen kong a hordó, de legalább hangot ad. Valami van e halk kongás alatt, a pince

s a pince földje, s a fölötte termő múlt-jövendő.

Mikor a rómaiak ültették a tőkét Pannóniában • már akkor is ez a Föld élt;

s jöttek az áHitólag vadparaszt magyarok, mikor Árpád honolt: kik tovább tördelték a kaccsokat s kapáltak, lefürtözték az érett tökét e munkából tanult

minden nemzedék: menyasszonya Mária volt s gondolatot a Nagy-világból e jegyben foglalt.

Szorítanak a sötét napok, lassan a víz belsődig ér, latyakba-sárba hulló szemfedőként hördül a csönd, még a félelem körbeér, arcodat a dér csipkézi, s akár lövedékek, úgy jönnek a gondolatok — - ebben a sodrásban csak a fény éltet, távolodnak szivárványos szilánkjai a szétszaggató gyötrelemnek, távolodnak a mezők, csak hallgatod a szél nótáját, ahogy a fákat bögeti — felmorzsol a folyó ereje, elragad, pörget, kidob a partra, de magához fog egy pillanatra, mert ennyi csak, hogy élsz közelében, belesüritve egy kardsuhintásba, s ne hidd, hogy önnön törvényed szegezheted másoknak homlokára!

ínnyé emlékezetes éjszakája

Az asszony miatt került az építőiparba. Nem lett volna ő városlakó soha, ha Rozika nem erőlködik örökké, ha nem rágja a fülét éjjel-nappal, hétköznapvasárnap: „Ne legyél már olyan pupák,- keress valami munkát a városban! Vagy itt akarsz megdohosodni a trágyalében?"

Piszkálta, mert örökké koszos a'ru- hája, büdös a teste, bűzös a lehelete. Az egyik az állatok miatt, a másik a kocsma miatt. Merthogy a házuk és a sertéstelep közötti útvonalon összesen hat ivóhely volt, beleértve a két zugmérőt. Nem tehet róla, mondogatta mentségül, ha perlekedett az asszony, hogy oda-vissza mindig becsalják. Újra és újra megjegyezte bágyadt másnapossággal, mintegy rimánkodva a megbocsátásért: — Gyenge akaratának születtem. Ha mondják, gyere be egy törkölyre, kőbányaira, akármire, hát beesz a fene, az áldóját!

Ilyenkor az asszonynak csípős lett a nyelve, és ilyesféléket mondott: - Könnyű Katit táncba vinni! Az apád is ilyen iszós természetű volt!

Egyszer aztán történt valami, ami alapjában megváltoztatta az életét. Találkozott gyerekkori pajtásával. Fékével. (Ennek onnan a neve, hogy kicsi korában a kefét fékének mondta, így maradt rajta. Furcsamód fordított sorrendben jöttek elő a szájából a betűk, szótagok, mint például picö, tyuka, pa- ku. így lett aztán a szőnyeg nyőszeg, a kapa paka, a gerenda regenda.)

Ha már szóba hoztuk, el kell mondani, hogy ő meg — becsületes nevén Dele- zsán Mátyás — miért lett ínnyé. Ez volt ugyanis a szavajárása. Ha például azt akarta mondani, de szép idő van, innyé- vel kezdte. ínnyé, de berúgtam, innye, de késő van, innye, de mérges lesz az asz- szony, így beszélt. Matyiből igy lett véglegesen Innye. Ha bement a tanácsházára, téeszirodába, a takarékba, mindenütt így nevezték. Egyszer előfordult, hogy az új főkönyvelő, aki nem sejtette, hogy csúfnévről van szó, igy szólította meg az utcán: —Innye elvtárs, szeretnék beszélni magával.

Tehát találkozott Fékével a zugkocsmában, aki már régóta városban lakott, egy munkásszálláson. Csalta, menjen ö is, van üresedés, és munka is az építőknél. Kell a segédmunkás. Addig agitálta- győzködte, míg végül kötélnek állt. — Legalább nem piszkál az asszony — mondogatta önmaga megnyugtatására.

Ment is minden rendjén. Felvették, megkezdte a munkát, ha nem is megszerette, de megszokta a várost. A zajt, a nyüzsgő életet, a szállást, élete új formáját. Azt is, hogy havonta csak egyszer ment haza a távolság miatt. Egyszer aztán beütött az istennyila, lecsapott a ménkű, előtört belőle a keserűség forrása.

Történt, hogy az ország másik részéről anyagot szállítottak, s éppen a falun keresztül mentek, kérésére kis kerülővel. Gondolta, ha már teheti, hazanéz egy-két órára a családjához. Az asszony úgyis táppénzen van valami megfázás miatt. Amikor elképzelte Rozika testmelegét a zötyögös úton, azt mondta a sofőrnek:

— Innye, de meglepődik a naccsága! Amaz csak mosolygott, és mondta: siessen, megvárja a kocsmában. O meg előkereste a lakáskulcsot, és szaporán szedte a lábát, előre örülve a találkozásnak és a várható jó falatoknak.

A kutya nem ugatott, csak ugrándozott örömében. Mindenütt csend fogadta. Már azt hitte, nincs otthon az asz- szony, s arra gondolt, hogy akkor benéz az iskolába a gyerekhez, legalább őt lássa. Benyitott a belső szobába, s akkor robbant a bomba. Az ágyon Rozika feküdt, mellette egy idegen férfi. (Később tudta meg, hogy a szomszéd falu postása az illető.) Először nem tudta, hogy mit csináljon, egyik lábáról a másikra állt. Aztán magát megnyugtatni kiment a konyhába. Előkereste a pálinkás üveget, leült a mosatlan edénnyel teli asztalhoz. Töltött és ivott, miközben félhangosan mondogatta újra és újra:

— Megölöm mind a kettőt!

Amikor falatok után nézett, fokozódó

idegességében elejtett egy tányért,. Amazok nyilván erre ébredtek fel. Előjött az asszony zavartan és fésületlenül. Csak annyit tudott elrebegni fehéren, hogy „hätte?" O először hallgatott, majd igy dörgött rá a leleplezett fehércselédre:

— Innye, azt a megváltó szakramen- tumát! Innye, azt a hepehupás, disznófejű jóisteneteket!

Aztán vette a nagy kést és ment befelé a szobába. Az idegen férfi jött már elő a zajra akkorra. Szó szót követett, a kés átkerült a behemót postás kezébe, s a pofonok fordított módon az ő arcán csattantak el. Ezzel kapcsolatban hej, de sokszor mondogatta később, hogy „iny- nye, de igazságtalan ez a világ!"

Egy szó mint száz, negyedóra múlva kipenderítve már slattyogott vissza a kocsmába. Amaz csak nézett megrökönyödve, és azt mondta, utánozva társát:

— Innye, de hamar végeztetek!

Mire ő csak legyintett, és az istennek

sem volt hajlandó elárulni többet. Este bánatában kocsmáróf kocsmára ment iddogálni, szomorkodni és felejteni. A Kisbugaci csárdában még a zenésszel is húzatta, hogy „Az asszony ingatag, úgy hajlik mint a nád". Vett a csárdában zárórakor — dupla áron — két üveg konyakot, és indult hazafelé. Útközben néha felnézett a Holdra, és hangosan mérgelődött:

■ j — Innye, de szar az élet!

Otthon, a munkásszálláson, a portás igy szólt hozzá:

— Mi van Innye? Beteg vagy ?

O meg csak mutogatta a konyakot egyre, és igy szabadkozott:

— Innye, de gané minden!

A szobában egy ideig egyedül iszogatott. Am amikor eszébe jutott Feke, lement hozzá az első emeletre. Vitte az italt, leült az egyik ágy szélére, és ezt kérdezte a havertól:

— Te boldog vagy, Feke?

Amaz csak nézett rá egy ideig, majd ezt kérdezte:

— Más bajod nincsen ?

Ami azt jelentette, hogy szerinte Iny- nye már nem egészen józan. O meg erre azt válaszolta:

— Szar az élet, koma. És letette a két üveget az-asztal lábához. Utána elkezdtek iszogatni. Innye ezt kérdezte:

— Szerinted kurva a feleségem ? Feke nem kapott levegőt, és visszakérdezett:

— A Rozi? Márhogy ...

— Márhogy kurva-e, azt firtatom.

— Honnan tudjam? — mondta a haver.

— Akkor igyunk — igy Innye és koccintott. Aztán legyintett egyet, és felhördült:

— Te sem vagy jobb a Deákné vásznánál.

Ez hatott. Feke megszelídült, megbátorodott és felhorkant benne az őszinteség:

— Csal téged tavasz óta. Tudja az egész környék. Mindenki, csak te nem tudod. Mert te szent marha vagy! Tudod, mi vagy te? Szent nagy barom marha!

Ez kellett az amúgy is bánatos, csalódott, felszarvazott embernek. Megfogta a másik, még teli üveget, jócskán meghúzta és töltqtt a gyerekkori pajtásának is, mondván:

— Innye, de jó pia! Igyál egy kortyot!

A másik szót fogadott, majd kiment

a mellékhelyiségbe. Ekkor egy pillanat alatt döntött a csalódott ember. így dohogott magában: — Majd én megmutatom! Majd én bosszút állok! És kinyitotta az ablakot. Napok óta készült erre, mondogatta: „A negyedik emeletről lefelé biztos a halál."

És kilépett. Elfelejtette, hogy közben lejött a haverhoz, az első emeletre. (Ahonnan nem biztos a halál.)

(Epilógus:)

Hősünknek csak a lába tört el. De a törés nyomait élete végéig érzi. Azóta hívják Bicegő Innyének.

Varga Mihály