Petőfi Népe, 1990. február (45. évfolyam, 27-50. szám)
1990-02-21 / 44. szám
4 • PETŐFI NÉPE • 1990. február 21. Liba-baj • Mennyire sok a sok liba? (Gaál Béla felvétele) Egy-két éve úgy látták az érdekeltek, hogy a baromfitermelők, illetve -feldolgozók megváltói a víziszámya- sok. Kell tehát a több liba, kacsa. Remekül eladható a toll, a libamáj, a -hús. Sokan vállalkoztak a nevelésre. A kelleténél — úgy tűnik — sokkal többen. Vagyis ismét átestünk a ló túlsó oldalára. KELL, DE ENNYI?! Most azt mondogatja mindenki: gondok lesznek. Hazánk baromfiexportjának felét a libatermékek adják. Minimális támogatással, ugyanis csak a pecsenyeliba-export a támogatott, kis mértékben. A hazai libaexport dollár- bevétele a toliból 70 millió, a májból 30 miihó, a húsból 14-15 millió. Kell a liba nagyon is! Hát akkor legyen liba! Lesz is, mert a törzsállományokban már szedik a tojásokat. Ez így van rendjén. Mármint a libaólakban, külön- külön mindegyikben. Csak éppen összesen nincs jól! Mit mutatnak az adatok? 1987-ben Bács-Kiskun megye törzstelepein 38 ezer tojót számoltak, aminek 80 százaléka úgynevezett tömőalapanyag volt. Tavaly 74 ezer tojót tartottak, 83 százalékban tömőalapanyagot ésaz idén 98 ezer a tojó, á múlt évi hús és majtípus aránya mellett. Hogy a háztájikban, a kistermelőknél mennyi a törzsliba, megmondhatatlan. Egy biztos, soha ebben a megyében ennyi nem volt. Tehát a piaci törvények szerint a túlkínálat (felvásárlási) árcsökkenést eredményez, már most. Sőt, ami elég ritkán fordult elő, a tojást és a napos libát nem keresik a termelők, hanem kínálják nekik. (Hogy milyen áron, az megint más kérdés). Mi lesz, ha a tojók szépen, ahogy ezt tőlük elvárják, lerakják a tojásaikat? Bács-Kiskunban — számoljunk most csak a májtípusúakkal, hisz azok vannak .többen — ez mintegy 2,2 millió tojást jelent. Ebből jó esetben—már ha nem jön közbe terméketlenséget okozó betegség — lesz 1,3-1,4 millió naposliba. Ezt persze fel kell nevelni,.tömni. vágni. Vajon, a. „libafolya- mat” végén álló Yeréskédelem felkészült énnek ámennyi- ségnek az eladására? Mert el ne feledkezzünk arról, hogy a libatartás fellegvára Bács-Kiskun, tehát ami itt érvényes országos tendenciaként is felfogható. Ha már izekre szedtük azt a libát, van-e még valami belőle? Hogyne, a húsa. Azaz pontosítsunk, a pecsenyeliba húsa. Ez az a termék, amelynek exportja, igaz, kis mértékben, támogatott. És ez az, amelynek exportkorlá- tait nem éltük el, vagyis lehetne belőle többet szállítani. Ha ez ilyen egyszerű lenne! A kereslet ugyanis a kimondottan pecsenyelibára vonatkozik, amelyiknek fiatal, omlós a húsa. Aki ezt tartja, meg kell, hogy elégedjék a leadott libamennyiség utáni jövedelemmel. Az pedig a libaágazatban a legalacsonyabb. A termelő tehát — küzdve a jobb jövedelempozícióért úgy dönt, hogy továbbtartja az állatokat, egyszer-kétszer megtépi. így aztán a haszna kettős, egyrészt a toliból, másrészt a húsból adódik. Igenám, de a továbbtartással az állatok öregszenek, húsuk már nem az a kimondottan pecsenyeminőségű. Nem az, amit a külföldi elvárna! MÉG NEM KÉSŐ BÁNAT Mit lehetne tenni? Hát igen, most azonnal csak egyfajta tűzoltásra lehet vállalkozni. Mint például a fölös mennyiségek levezetésére. E pillanatban reményt kelt egy szovjetunióbeli üzlet. Libatojást, illetve naposlibát adhatunk el, dollárért. Igenám, de e mennyiség csupán a „valamennyit” jelenti, a fölös mennyiségnek „alig” részét. Közben pedig tojnak a libák, kelnek a kis jószágok. Amiket a termelők majd felnevelnek. Tetemes költségekkel. Aztán, ha „kész” az állat, a piaci viszonyok hatását kezdhetjük emlegetni. Arra talán oda sem figyelve, hogy mit lehetett volna megspórolni — pénzt, munkát, idegeskedést — ha ezek az állatok fel sem nőnek! De egyáltalán mennyi az az állat, amennyit nem kellene felnevelni, megtépni? Hogy ezt bárki is meg tudja mondani a piac információira lenne elsődlegesen szükség. Tudja ezt ma valaki? Az összesített — országra vonatkozó —í adatokat eljuttatja valaki a termelőkhöz? Nem, mindenki csupán a saját érdekeiért küzd.. A termelők terminek, mert kell az ebből adódó jövedelem. A feldolgozók feldolgoznak, mert nekik is kell. A kereskedők kereskednek, mert szintén a'saját jövedelmükért ^hajtanak”-: így pedig valahogy nem áll össze a dolog! MÁJ, TOLL, HÚS Libát a hazai fogyasztó vásárol ugyan, de nem a legfőbb étele, ami ebből készül. Marad a külföldi értékesítés, ami mindenkinek hasznos. Vagy csak az volt? A libamáj valóban keresett termék, de csak egy bizonyos mértékig. És ez a mérték évek óta ugyanaz. Miért hihetjük, hogy pont most, a mi kedvünkért—mert az idén sok máj lesz —, többet vásárolnak tőlünk? Persze, a libának a máján kívül van még tolla is, Aminek nem is akármilyen ára volt. Tavaly augusztusban 1100-1200 forintot ért egy kilogramm jó minőségű libától! Szeptemberben elkezdett akadozni az export. Még két-három hónap és a libatoll kilóját 200-300 forinttal kevesebbért vásárolják fel, már ha egyáltalán megveszik. A toll pedig több és több lesz, mossák, osztályozzák ... El kellene adni. De kinek? Lehet, hogy mégiscsak párnába, paplanba, dunnába kellene bújtatni? Úgy hírlik, arra lenne vevő ... HULLÁMZÓ, VAGY KIEGYENLÍTETT Érdekes, hasonló volt a helyzet — ki ne emlékezne rá — az étkezési tojással. Egyszer sok volt, akkor kivágták a tyúkokat, aztán meg nagyon kevés. De a sertést is említhetnénk, vagy sok egyéb mezőgazdasági terméket. Meg a hullámzó termelést, az így állandósult bizonytalanságot. A saját kárunkon—úgy látszik—még mindig nem tanultunk. Igaz, mindenki vár. Arra, hogy a másik lépjen. A fejlettebb gazdaságú államokban kitaláltak már valamit, úgy hívjak, hogy kvóta. Ahhoz, hog^ ez szuperál- hasson keret is van, jogszabály, termelői szerveződések, információáramlás, gok-sok tárgyalás, az ott eldöntötték be nem tartójával szemben alkalmazott kemény szankciók, vagy éppen segítség, koordináció. Az eredmény: kiegyenlített termelés, kiegyenlített piacralépés, biztonságosjövedelem termelőnek, feldolgozónak, kereskedőnek, allamháztartásnak. Nálunk ez miért nem ilyen egyszerű? Gál Eszter ILLÚZIÓ VOLT VAGY LEHETŐSÉG? Felszámolás alatt a Bahír • Egy régebbi felvétel: rádiógyártás a Bahírná! Nyugatnémet—magyar kft. alakult helyette Manapság semmi meglepő nincs abban, ha egy cég megszűnik vagy átalakul. A meglepő az, ha olyannal történik meg, mint amilyen a Bajai Híradástechnikai Kisszövetkezet. A Bahírtól nemcsak a saját dolgozói, tagjai vártak sokat. Egyetlen társadalom sem nélkülözheti már a termelést, gazdálkodást, oktatást segítő elektronikát. E cikkek iránt hazánkban is egyre növekszik a kereslet. A Bahírt, illetve az elődeit létrehozó szakemberek tehát jól gondolkodtak, amikor elektronikai berendezések gyártására, telepítésére, azaz ilyen jellegű szolgáltatásra vállalkoztak. Egy ígéretes ipar alapjait teremtették meg Baján, amihez tanácsi segítséget is ígértek. Most már mindegy, hogy miért nem kapták meg, nem ezen múlott a szövetkezet sorsa. Hogy mi mindenen, azt Várhalmi Miklós, a volt kisszövetkezet elnöke mondta e! Jöttek a szabályozók... Gazdasági munkaközösségből alakultak kisszövetkezetté 1986- ban, de csak azért, hogy hozzájussanak bizonyos, a termelést segítő jogosítványokhoz, lehetőségekhez. Megtartották viszont a két géem- kájukat és az ipari szakcsoportjukat, mert ebben a vállalkozási formában jobban megfizethették dolgozóikat. Később, amikor a szabályozók már közel azonos esélyt teremtettek mindenféle vállalkozáshoz, megszüntették a gmk-kat, a Bahír valóban kisszövetkezetként működött tovább. De azzal a tőkeszegény alappal, amelyre annak idején a „fantom-szövetkezetet” építették. Ez vált a későbbi bajok fő forrásává: a tőkeszegénység. Ahhoz, hogy a piacon a nyugati gyártmányú elektronikai berendezésekkel konkurálhassanak, azoknál olcsóbban kellett adniok ter- ? mékeiket. (Amelyek' nem kis részben tőkés importból származó al- * katrészekből készülnek.) így már eleve kevés nyereséggel dolgoztak. Ezt a keveset csökkentette tempósan a központi elvonások és az árak növekedése. Az import liberalizálása ugyanannyiban könnyített a helyzetükön, hogy azontúl forintért is vehettek alkatrészt, viszont a kintről immár behozható, korábban kurrens cikkekkel nehezen állták a versenyt. Nem bírták értékesítésüket olyan mértékben növelni, amennyire a több jövedelem elérése érdekében szükség lett volna. Belső problémák Belső problémák is okoztak gondot a szövetkezetben. A vezetők nem voltak elég következetesek a számonkérésben, a volt elnök szerint nem tartottak elég szigorú munkafegyelmet. Lévén Baja és térsége sokkal inkább mezőgazda- sági, mint ipari terület, nagyon bajosan találtak megfelelő képzettségű szakembereket, emiatt a kevésbé jókkal, a nehezen munkára foghatókkal is túl sokat küszködtek. Nagyon nehezen találtak megfelelő társcéget (akivel a munkájukat megosztották), nem bukkantak olyan főkönyvelőre sem, aki a gazdaságpolitikában a szövetkezeti vezetők megfelelő partnere tudott volna lenni, sokat kínlódtak az anyagbeszerzéssel. Mindezek a költségeiket növelték, piaci pozícióikat gyengítették. Jószerint csak az újratermeléshez szükséges feltételeket bírták megteremteni bevételeikből, tőkefelhalmozásra, tartalékképzésre nem futotta. A pénzszűke miatt a termelés finanszírozására kénytelenek voltak hitelt fölvenni, aminek kamata az utóbbi 3-4 évben több mint a duplájára növekedett. 1988-ban még egymillió forint értékű volt a szövetkezet vagyona és 50 millió az árbevétele. Az 1989-es évet veszteséggel zárták, s mert arra nem volt reáhs alapjuk, hogy a mérleghiányt kigazdálkodják, felszámolják szövetkezetüket. Néhányan a tagok közül egy nyugatnémet céggel kft.-t alakítottak, Telekom-Systems néven, amelybe átmentették dolgozóik 75 százalékát (50 főt) és tevékenységük egy részét. De kevesebb az önálló termékük, némely szolgáltatásukkal is felhagytak. Gyártanak viszont az NSZK-beli tőkéstárs tervei, technológiája alapján (és műszereivel) — úgy is lehetne mondani, hogy bérmunkában — elektronikai berendezéseket, amelyeket a német cég értékesít a tőkés piacon. (Itthon is adnak el belőle.) A múlt hibáiból levonták a tanulságokat, így a kft.-ben már célravezetőbb érdekeltségi rendszert alkalmaznak. Például egy-egy hiba kijavítására, mulasztás pótlására, gazdasági lemaradás behozására 30—60 napos határidőt adnak az érintetteknek. Ha ez idő alatt nem történik meg a kívánt fordulat, elküldik a vétkes vezetőt, illetve felszámolják az eredménytelen tevékenységet. A német fél mindent megold? A kisszövetkezet elnöke, aki a kft.-nek is tagja, biztos benne, hogy így lesz, hiszen a tőkéstársak nem hagyják veszni a pénzüket. Megszűnnek az anyagbeszerzési problémák (erről a német fél gondoskodik), könnyebb lesz az értékesítés (szintén a tőkés partnernek köszönhetően). Valóban, a kényszerű váltás többnyire megoldotta a korábbi gondokat, hasznára válik a vállalkozásban érdekelteknek, s az sem utolsó szempont, hogy a vásárló jó minőségű terméket kap a pénzéért. Ez mind, nagyon szép. De ez a kft. már nem ugyanaz, ami a Bahír Kisszövetkezet volt. Abban még megvoltak az önálló S a saját maguk kifejlesztette termékeket gyártó, értékesítő pl elektronikai ipar meghonosításának lehetőségei, ami Baján és környékén idővel húzóágazattá is kinőhette volna magát. Bár ki tudja? Talán nem is Tehetőség volt, csak illúzió? Hiszen nemcsak Baján, hanem másutt sem képes gyökeret ereszteni ez a nyugaton igencsak virágzó ipar. Nálunk talán a környezet nem megfelelő ehhez? Egy dolog biztos: nem a szellemi kapacitás hiányzik hozzá. Almási Márta BIHARI KLÁRA: Nyílik az ajtó ifotlár ádázul gyűlölte a felségét, •* *■ minél inkább telt az idő, annál jobban. Talán a csendessége miatt, hogy nem ordított vissza, nem szitkozódott, nem fenyegetőzött. Az arcán, riadt mozdulatain látta, hogy fél tőle, s ez még jobban felbőszítette, különösen, ha már megitta a napi három pohár sörét. A riadtsága csak növelte fortyogó indulatát, de egyúttal kárörömmel és csiklandós jóérzésseljáró elégtételt is szerzett neki. Mégsem csillapította le az, hogy szidhatja, mocskolhatja, mert Irma megadása mögött valami akadályt gyanított, erős ellenállást, amit az ijedtség, az állandó félelem sem olvasztott el. Es éppen ez volt az — különösen amikor már nem volt egészen józan — ami folytonosan izgatta, mint egy meg nem szűnő, alattomos kihívás. Irma az utóbbi időben egyre többször hangoztatta, hogy elválik, mert a közös életet így nem bírja tovább. —Annál jobb, örömest szabadulok meg tőled. Kapok én nálad sokkal fiatalabb nőt, minden ujjamra kettőt — vágott vissza a negyven- nyolc éves asszonynak Kollár kivörösödött arccal. De ő maga nem sietett, hogy megelőzze a feleségét. Nem vette komolyan a válási szándékot, hogy merte volna ezt Irma a saját akaratából megvalósítani! Ezért azután nagyon meglepődött, amikor megkapta a válókeresetet. Első érzése a felháborodás volt. Mintha orvul, hátulról támadták volna meg, hogy csúffá tegyék. Büszke volt arra, amit elért, hogy segédmunkásból az évek folyamán szakmunkás, majd műszaki ellenőr lett, & lám, ez a girhes, megunt asszony mit merészel tenni vele. Csak homályosan moccant meg benne az a sejtés, hogy a felesége fölötti hatalom kellett neki, szüksége volt rá, valamiféleképpen ez szivattyúzta a levegőt a büszkeségébe, s abba az elégedettségbe, amit az erejének érzett. — Máris mehetsz! — rontott rá az asszonyra. Nem lakok egy fedél alatt az ellenségemmel! Vidd a motyódat, takarodj! Kotlámé a falig hátrált, s akkor sem próbált odébb ugrani, amikor a férfi domború mellkasa arasznyira volt a mellétől. — A lakás... a lakás az enyém... Az anyám volt... — lihegte szaggatottan a félelemtől. Neked kell majd elmenned, majd ha... jggíL A tiéd... méghogy a lakás a tiéd... — hördült fel Kotlár. Arca lilásvörössé vált. — Majd én megmutatom neked, kié lesz a lakás! A válás kimondása után, bár őt marasztalták el — Kotlár már nem kínozta az asszonyt, hogy költözzék máshová. — Most azután megeheted,, amit főztél! — mondta neki diadalmas gúnnyal. Mert én itt maradok örökre. Az egyik szoba az enyém. A házastársak minden java közös, nincsen olyan, hogy „az enyém volt itt minden"! Aki elébb unja meg a helyzetet, az szedi a sátorfáját, és eltakarodik. Kotlár szeme bosszúvágytól csillogott, mellét az elégtétel gőze feszítette. Tudta, hogy Irma ezután is éppen olyan tehetetlen lesz vele szemben, mint eddig. Kotlámé a válás kimondása után mindjárt felhozta vidékről Budapestre az anyját. Fivére és sógornője meg- könnyebülten járult hozzá ehhez az elhatározáshoz. A beteges, idős asz- szony nem sokat tehetett volt veje durvasága ellen, de Irma úgy érezte, Hogy éppen idős kora, gyöngesége jelent valamiféle védelmet. Ott aludt a másik ágyban mellette, ahol addig a férje. A két szobát elválasztó ajtót bezárta, hogy véglegesítse az új állapotot. S megkönnyebbült, hogy Kotlár nem szólt emiatt. Az öregasszony érkezését követő néhány napon kérésziül csend volt. Csak a konyhában, előszobában ütköztek össze némán. Kotlámé nem értette a diadalmas fényt az ura szemében, mintha ő lett volna az, aki erőszakkal lerázta magáról a megunt, terhessé vált kölöncöt. Ez a kárörömöt csillantó diadal állandó és növekvő szorongássá változtatta az átmeneti megkönnyebbülést. Egyik este kulcs fordult az elválasztó ajtó zárában. Irma két könyökre támaszkodott a párnán, fejét erőiködőn felemelte. Egész teste megmerevedett. Nem gondolt arra, hogy az ura milyen könnyen hozzájuthat egy megfelelő kulcshoz. Amíg a motozás, a sarokvas nyikorgása tartott, az anyjára pillantott, aki a szívorvosságaiban lévő nyugtatótól már mélyen aludt mellette. Az Ura pizsamában volt, és az esti homályon át is látszott szeme ádáz, diadalmas csillogása. — Menj vissza, 'semmi dolgod itt — suttogta felindultan az asszony. — Még hogy nincs dolgom... — felelte kárörvendőn Kotlár. — Nagyon fontos dolgom van nekem itt. A legfontosabb, ami férfinak lehet. — Lerántotta a paplant, és rávetette magát az asszonyra. — Azért jöttem, hogy könnyítsék magamon. Mit gondolsz, miattad most, késő este nők utált fogok szaladgálni? — Menj... takarodj innen... — tördelte az asszony, de rémületében is lehalkította a hangját, hogy az öregasszonyt ne ébressze fel. Ki tudja, talán még rosszul lenne az ijedtségtől. S amellett, vergődve a rázuhanó súly alatt, szörnyű szégyent érzett arra a gondolatra, hogy az anyja így látja meg őt. Dehogy is megyek... Jó vagy te nekem erre....— lihegte Kotlár. Meg kényelmes' is... így háznál... — Azt mondtad,... azt mondtad ... hogy neked én soha többet.,. — Az asszony megfeszítette a testét, még nem adta fel a harcot. — Fogd be a szád, hogy az is-y ten.... Kotlár csúnyán elkáromkodta magát. Szándékosan engedte ki a hangját, mert megértette, mitől fél a felesége. — Hallgass... hallgass... — suttogta Kotlámé. Szemét mereven a derengő ablakra szögezve feküdt a nagy, mozgó test alatt, s igyekezett képzeletben máshol lenni, de a percek végeérhetetlenné nyúltak. Most megkaptad a magadét! — mondta a férfi, mielőtt kiment volna a szobából. így zárkózz be ezután! A szekrényt meg ne jusson eszedbe az ajtó elé tolni, fél kézzel elnyomom. — Győztesen és megvetően visszadobta volt feleségére a paplant. — Mi volt itt az éjszaka? — kérdezte az öregasszony másnap reggel. Mintha többen kiabáltak volna... — Almában hallotta a hangokat, anyám — válaszolt Irma, és elfordult, hogy az öregasszony ne lássa karikás, ' kisírt szemét. Estefelé sokáig rakosgatott, tettvett, mielőtt lefeküdt volna. Végül mégis ágyba kényszerült. Jobb híján abba a reménységbe kapaszkodott, hogy az urát a bezárt ajtó bőszítette fel, sértette a büszkeségét. Ezután, hogy bosszút állt — akárcsak a válás előtt — többé nem törődik vele. Ezzel a reménységgel aludt el hajnal felé, de a szorongás, mint egy meggyűlt csomó, álmában sem oszlott el. Harmadnap este, hogy az anyja, kábulton a gyógyszereitől, elaludt, félig ülő helyzetben az ágyában azzal a gondolattal vívódott, hogy mégiscsak be kellene zárni az ajtót. Gyöt- relmes így, hogy önként elállt ettől, s borzasztó, hogy azt a kis mozdulatot, a kulcs megfordítását a zárban — nem meri megtenni. A csend, a fáradtságtól és a merő figyelemtől, ami egész testét megkeményítette, zúgni kezdett a fülében. Ezt a csendet repesztette meg a zörre- riés és a lassú, nyújtott nyikorgás. Az ajtó kinyílt, a kilincs nyöszörgő hangot adott a nehéz kéz nyomása alatt.
